Ábrahám Barna

A divat és a népviselet kérdései a dualizmus korának román publicisztikájában*

Az olvasó föltehetően egyetért azzal, hogy a dualizmus korának politikatörténete eléggé földolgozott témakör, s hogy az utóbbi két évtizedben a korszak gazdaság- és társadalomtörténetének kérdései is örvendetesen nagy figyelmet kaptak. Kevéssé lehet viszont elégedettségre okunk ez utóbbi téren a nem magyar etnikumok esetében: míg a „nemzetiségi mozgalmak”, azaz pártjaik, politikai sajtójuk, röpirataik valamint pénzintézeteik hagyományosan, már a két világháború között kutatási témának számítottak (mint a politikatörténet részei), napvilágot láttak a reprezentatív szöveggyűjtemények és földolgozások, addig a családi élet, az életmód, a szabadidős tevékenységek jórészt föltáratlan területnek tekinthetők. Így viszont még  politikai-emancipációs törekvéseik megítélése is szükségszerűen egyoldalú marad, ugyanis a nem magyar elitek a nemzetépítést egyre inkább a parlamenten, sőt az államon kívül képzelték el: tagjaik magasabb állami hivatalba nemigen juthattak, így a szabad pályákon kényszerültek keresni boldogulásukat, s a sajátos választójog és korteskedés következtében érdemben az országos politikába sem tudtak beleszólni. Hamarosan meghirdették tehát a jelszót, miszerint a nemzet fölemelésének, egyenjogúsításának záloga az önálló nemzetgazdaság, oktatási-kulturális intézményrendszer és társadalmi nyilvánosság kiépítése. E depolitizáló nemzetstratégia következtében persze – legalábbis a normateremtő elit megnyilatkozásaiban – idővel az élet minden területe átpolitizálódott, össznemzeti dimenziót kapott, legyen szó (román példákkal élve) a nagyszebeni felső leányiskoláról, a szászvárosi iparosegyletről vagy éppen a brassói nőegyleti bál toalettjeiről.

Tanulmányunkban azt kívánjuk fölvázolni, hogy a korabeli román társasági sajtóban – elsősorban a Iosif Vulcan szerkesztette Familiában – hogyan jelentek meg a divat, a luxusöltözködés és a népviselet kérdései, a szerzők szerint az ismertetett jelenségek mennyiben rombolták vagy erősítették a vágyott nemzeti kohéziót.

A divat megítélése

Az aktuális polgári – s elsősorban a női – divat megjelenítése és megítélése a Familia hasábjain kettős természetű: a szerkesztőnek, Vulcannak, ha meg akarta hódítani és tartani (hölgy)olvasóit, akkor részletes leírásokkal, sőt illusztrációkkal kellett szolgálnia a legújabb divatot illetően; másrészt viszont nemzetnevelő programjához híven rá kellett mutatnia – s ezt ő vagy más szerző meg is tette – hogy az sok esetben mennyire egészségromboló, s egyben micsoda anyagi terheket jelent, nyomorba dönti a polgári családokat, mérgezi a bálok légkörét, s általában szétzilálja a társadalmi életet.

Ami az olvasók kegyeinek keresését illeti, Vulcan a harmadik évfolyam (1867) legelső számában bejelentette, hogy több előfizető kérésére a továbbiakban divatmellékletet fog közölni, s ha nő az érdeklődés, egy új, a divat mellett más női dolgokkal is foglalkozó lapot is fog indítani (amire végülis nem került sor). A képeket és gyaníthatóan a szöveget különböző német, francia vagy magyar magazinokból vehette át. A hatodik számban mindjárt közölte is két elegáns női báli és egy estélyi (színházi) ruha képét szöveges magyarázattal együtt. Két év múlva egy közös tabló keretében megismertette az olvasókat azon tizenkét hölgy arcképével, akik akkor a divatot diktálták; az illusztris névsorban többek között Christine Bonaparte illetve Anne Murat hercegnők, MacMahon tábornok felesége és természetesen Eugénia császárné kapott helyet. A metszetek ugyan hamarosan elmaradtak (talán anyagi okokból), ám sokáig megmaradt a Divatfutár rovat. A lap a szezonnak megfelelő anyagot hozott, télen elsősorban a báli ruhákat, nyáron pedig az utazásra illetve a fürdőhelyekre ajánlott öltözékeket: így szintén 1869 júniusában a fürdőn tartózkodó előkelő hölgy ruhatárát leltározta a Hamilton (vagy Cardinal) utazókabáttól kezdve a reggeli séták piké anyagból készült viseletén keresztűl a Foulard ecru neglizséig és a társalgó öltözékig bezárólag. A következő szám általában a könnyű nyári darabokat ismertette, annyival „demokratikusabb” szellemben, hogy elősorban a grenadin-ruhákat ajánlotta, mivel olcsó anyaguk miatt nem kerülnek sokba.[1]

Egy hölgy egy 1889-es cikkben szükségesnek érezte megvédeni a hazai hölgyek jogát a divatos öltözködésre: mint írta, Párizsban teljesen elismert „a toalett ártatlan öröme”, a férjek nem győzik dicsérni hitvesük új ruháit – Közép-Európában viszont mindez szinte bűnnek számít, a feleségnek férje lesújtó, mogorva pillantásaival kell szembesülnie, miközben az azt számolgatja, mennyibe is kerülhetett az új öltözék. Pedig a férfiak tudat alatt nagyonis értékelik, hogy egy nő hogyan néz ki: egy jól öltözött énekesnő el tudja bűvölni őket, szemükkel vetkőztetik. „Ha tehát nem akarod, hogy férjed ilyetén módon szórakozzon, akkor, szeretett társnőm a szenvedésben, nem marad számodra más menekvés,  mint hogy meg kell tanulnod öltözködni.” A szerzőnő szerint a román nők fő hibája, az hogy, hogy úgy fogalmazzunk, nem testre szabottan öltözködnek: a francia nő a maga egyéniségét viszi bele az öltözékébe, a román hölgyeket viszont a varrónő vagy a ruhagyár öltözteti. Legtöbbjüknek nincs ereje küzdeni „a varrónők terrorja”, a sablonok ellen: X. hölgynek tegnap vittem egy ruhát, olyat tudnék Önnek is csinálni. Ez utóbbi problémát egyébként már egy 1871-es cikk is fölvetette, amely valójában nem más, mint Balzac egy eszmefuttatásának átfogalmazása: a nagy francia szerint a szabó hivatása, hogy a természet öléből kijött teremtésből társas lényt alkosson, de legtöbbjük nem áll helyzete magaslatán, pusztán mechanikus iparos. Hány szabó gondolkodott el vajon azon, mennyire meghatározza az ember sorsát az öltözéke? A viselet reformja tehát a szabók szellemi, szakmai fölemelkedésén keresztül lehetséges.  A probléma nyilván akut maradt, mert egy 1893-as cikk is azt szögezte le, hogy sok elegáns ruha nevetségesen áll az illetőn, fontosabb tehát, hogy egyéniségünkhöz, alakunkhoz válasszunk öltözéket, s ez annál is könnyebb, mert már annyiféle szövetet gyártanak, hogy csak a nőn múlik a választás. A szerző röviden ismertette a vonalazás, mintázat, szín hatásait (a vízszintes erősít, a függőleges karcsúsít, a fekete úgyszintén, a szűk szabás kiemeli a kövérséget illetve a test fogyatékosságait stb.). Egy három évvel későbbi cikk, miután áttekintette a múlt nagy divatváltozásait, úgyszintén arra a józan következtetésre jutott, hogy „a divat kérdésében, drága hölgyeim, fogadjanak meg egy tanácsot: ne azt nézzék, mi a divat, hanem, hogy mi megy az arcukhoz és alakjukhoz!” Egy 1895-ös, a női szépséget elemző elméleti cikk is úgy vélte, hogy a modern divat őrültségei lerontják a nők szépségét – a régiek századokon át ugyanúgy öltöztek, ma viszont uniformizálódnak. A helyes alapelv tehát az kell, hogy legyen: minden nő egyéniségéhez, alakjához illő öltözéket válasszon, amely éppúgy kiemel, mint ahogy elrejt.[2]

Szintén elméleti magasságokba emelkedett egy Marta nevű szerző 1890-es állásfoglalása a dekoltázs ügyében: emlékeztetett rá, hogy a női emancipáció bajnokai lealázónak, a női nem megcsúfolásának tartják, azon fölfogás jelének, hogy a nőknél az ész nem sokat jelent, testi szépségüket kell megmutatniuk. Ám ezek a harcias hölgyek többnyire élemedettebb korúak; fiatal kortársainak viszont a szerző azt üzente, hogy az egészséges érzékiség nem bűn, csak tudni kell, hol a határ a dekoltázs és a meztelenség között. Nemcsak a kivágás lehetett azonban téma a Familia hasábjain, hanem a nyakkendő, ha nem is eredeti írás formájában, hanem Balzac egy másik cikkének átvételével: azelőtt minden társadalmi osztálynak saját, rangjához illő öltözéke volt, ma már egyenlőség van, ezért a nyakkendőre maradt a megkülönböztető szerep. Végül még egy darab – nem éppen ruhanemű, de éppolyan nélkülözhetetlen – viselési módja is terítékre  került: a szerkesztő konstatálta, hogy az utóbbi két évben annyit változott az óra hordásának divatja, hogy szükséges foglalkozni vele; eszerint hosszú láncon kell hordani úgy, hogy egy darab lelógjon belőle.[3]

A – mértéktartó és egyénre szabott – divat tehát nem káros jelenség. Számos ruhadarab azonban anyaga vagy hibás elkészítése miatt a kortársak szemében súlyosan veszélyeztette a hölgyek egészségét. Egy cikk 1896-ban arra figyelmeztetett, hogy egyes divatos textíliák mérgező anyagokat tartalmaznak: egy angol selyemfajta például arzénvirágot, a különböző kiegészítők ammóniákot, különböző savakat, melyek a testtel érintkezve fejtik ki hatásukat. Más anyagok mint például a muszlin gyúlékonyságuk miatt idéztek már elő több halálesetet, főleg addig, amíg a krinolinok divatban voltak; igen veszélyes e szempontból a cellulózból készült műselyem. Az efféle anyagból készült gallérok, mandzsetták, műkarok, műfogak is tragédiák okozói lehetnek, egy nyolcéves francia kislány hajában viszont a fésű gyulladt ki a közelmúltban, s teljesen leégett a haja. Jó másfél évtizeddel korábban egy orvos bakteriológiai szempontból fertőzőnek tartotta a parókát, amely hektikát, himlőt, tífuszt stb. hoz viselőjére (mivel fiatalon meghalt nők hajából készül), alakja, mérete miatt deformáló hatásúnak a szűk vagy magassarkú cipőt, a fűzőt pedig a légzőszervi bajok forrásának tekintette – tisztában lévén viszont azzal, hogy ezekre az intésekre úgysem hallgat senki.[4]

Mint részben már ez utóbbi is, az idevágó cikkek legnagyobb része a fűző ellen vette föl a – reménytelen – küzdelmet. Már 1869-ban leszögezte egy írás, hogy azokon, akik fontosnak tartják viselni, a moletteken amúgy sem segít, sőt még azt a kis formájukat is elvesztik, ellenben légzési nehézségeket, fejfájást, okoz, viselője bőre sárgássá, szeme zavarossá válik, az illető fáradékonnyá lesz, és ellustul. A szerzőnő tudta, hogy a fiatalság a mának él, vállrándítással intézi el a figyelmeztető szavakat, ezért ő inkább az anyákhoz fordult, akik sokszor már három-négyéves kislányukat fűzőbe szorítják, s aki ezáltal válik betegessé (az előző fejezetben ismertetett, a gyermekruhákról szóló cikk is abszurdnak minősítette, hogy az iskolába járni kezdő kislányokra mindjárt ráadják). A drága külföldi egészségügyi célú utazások, fürdők helyett, melyekre a nők tenger pénzt költenek, inkább el kellene hagyni a fűzőt. A divat szorításában vergődő hölgyek persze ennek nem tettek eleget, sőt a szokás még veszélyesebbé vált a halcsontos fűző terjedésével. A Familia egy 1895-ös cikke rámutatott, hogy míg a hagyományos darab egy hetven centiméteres bőséget csak hatvankettőre szorított össze, az újfajta már ötvennyolcra képes összepréselni viselőjét; fiatal lányok derekánál azonban – márpedig főleg ők viselik – húsz-huszonkét centiméter az eredmény. Mindez a máj, a gyomor, a vesék, a belek deformálódásához, légzési fáldalmakhoz és gyomorgörcsökhöz vezet. A szerző nyomatékosan fölszólította a szülőket: ne engedjék, hogy lányuk viselje! Két év múlva két elrettentő híradás is megjelent a Familia hasábjain: egy londoni lány halálát a túl szoros, éjszakára még vasabronccsal tetézett fűző okozta; a boncolás a belső szervek teljes átrendeződését, a máj torzulását és rákos daganatokat tárt föl. Egy, valószínűleg a romániai sajtóból átvett írás a városi társasági hölgyek szokásának minősítette, őket figyelmeztette a következményekre – a máj, a gyomor, a vesék elmozdulása, emésztési zavarok. 1890-ben egy nő emiatt halt meg Giurgiuban. A következő években további két romániai híradás is megjelent: az ottani középiskolai tanügyi bizottság vitatta betiltásának lehetőségét; végül az az álláspont gyűzött, hogy Oroszország példája nem követhető, ezért önkéntes alapon, ráhatással kell kiszorítani a középfokú intézményekből; 1902-ben viszont Spiru Haret kultuszminiszter mint veszélyes, a testi fejlődést akadályozó ruhadarabot betiltotta minden általa felügyelt elemi, közép- és szakiskolában illetve tanítóképzőben. A Familia viszont a hazai elegáns hölgyek számára még 1904-ben is csak ahhoz tudott tanácsokat adni, hogyan viseljék ésszerűen, ha már nem tudnak róla lemondani: rövid és rugalmas, tágítható tipusú legyen, hogy ne akadályozza a mozgást és a légzést; leggazdaságosabb a fekete, mert kevésbé koszolódik, ettől függetlenül egy cache-corset alatt kell viselni, és azonnal tisztítóba küldeni, ha szükséges; egyébként kizárólag akkor vegyék föl, ha társaságba mennek, otthon soha.[5]

Luxus az öltözködés terén és ellenjavallatai

Mint a föntiekben láthattuk, a Familiában helyet kapott szerzők többsége mind anyagilag, mind erkölcsileg és társadalmilag igen veszélyesnek tekintette a divat térhódítását a román polgári körökben. 1870-ben a temesvári Nemzeti Alumneum báljáról közölt tudósítás sajnálkozott annak az egy-két hajadonnak a szülein és leendő férjén, akik különösen fényűző ruhában jelentek meg. Az 1874-es pesti román bálról született, egyébként lelkes hangú jelentés idegen szakértővel, egy magyar újságíróval mondatta ki, hogy visszás dolog a megjelent hölgyek luxustoalettje; a szerző egyetértett vele abban, hogy e közös társadalmi baj kiirtása mindenki hazafias kötelessége. Az 1878-as brassói nőegyleti bál hivalkodó öltözékeit a népviselet kapcsán fogjuk említeni. A következő évben megjelent egy általános érvényű jelentés, mely egy meg nem nevezett román bálról szólt. Egy magyar úr mint hivatalos rendező biztosította a szerző hölgyet, hogy abban a teremben soha nem volt még ilyen fényűző bál ilyen luxustoalettekkel. A résztvevők azután különféle megjegyzésekkel illették a drága ruhák viselőit: az ott Andrássynét utánozza, ruhája legalább háromszáz forintba kerülhetett; az a lány nem tudja, hogy apját fölfüggesztették, annak a két lánynak az apja csak egy tanító stb. „Szomorúan kell megállapítanunk, hogy a luxus nagy méreteket öltött a román bálokon is. Ez egy olyan baj, amely tönkre fogja tenni összejöveteleinket, mert nem mindenki tud annyi pénzt áldozni egyetlen estére.” Fiktív bál elrettentő történetét beszélte el végül Iosif Vulcan egy 1897-es tárcanovellája a tőle megszokott szarkasztikus stílusban: az elbeszélő férje szerény hivatalnok, ezért nem járhatnak előkelő társaságokba, költséges mulatságokra; ez eléggé megviseli serdülő lányukat, hiszen minden barátnője rendszeresen bálozik, csak őt nem viszik szülei sehova. Reménykedve közli tehát velük, hogy Cucuteni olvasóegylete bált rendez, melyen a meghívó szerint a hölgyek kéretnek egyszerű toalettben megjelenni. A család él a rendkívüli alkalommal, ám hidegzuhanyként éri őket a mérhetetlen fényűzés: az urak frakkban, a hölgyek a legújabb divat szerinti előkelő, dekoltált báli öltözékben, az egész sokkal inkább divatbemutató érzetét keltette. A szerencsétlen család, igen kellemetlenül érezvén magát, az egyik sarokba vonult vissza néhány, szintén egyszerű öltözetű hölgy közé. „Igazán érdekes látvány volt. Azok az urak, akik a bál előtt minden társaságban a nők fényűzését kárhoztatták, fennhangon hirdetve mindenfelé, hogy kizárólag emiatt nem tud sok fiatalember megnősülni, azok, akik dicshimnuszokat zengtek azokról a hölgyekről, akik egyszerűen öltözködnek, kijelentve, hogy csakis ezek képesek boldoggá tenni férjüket, lehozni nekik a mennyországot ide a földre, szóval mindazok az apostolok, akik az egyszerűségről szónokoltak, és akiktől származott a javaslat, hogy az erre a bálra készülő hölgyeket meg kell kérni, hogy egyszerű ruhát viseljenek, most mint a pillangók a virágok körül, úgy köröztek azoknak a hölgyeknek a közelében, akik nem vették figyelembe a szervezőbizottság kérését, hanem bálra készültek, míg azok a lányok, akik komolyan vették az egyszerűségre vonatkozó fölhívást, teljesen magukra lettek hagyva, időnként ha odajött valaki jó estét kívánni, majd ment tovább a kiöltözöttekhez, hogy azoknál időzzön vidáman és hosszasan.” Szinte csak a báliruhás hölgyeket kérték föl az este folyamán.”[6]

A hivalkodó öltözködés ellen a Familia szerzői korán fölvették a harcot. Elsőként Vasiliu Popu 1867-es, egyébként a leánynevelésről írott cikkét idéznénk; a szerző az egyoldalú, kizárólag a társasági életre orientáló nevelés kövekezményének tartotta, hogy „egyes nők az egész vagyont szeretnék magukra aggatni, siettetve ezzel férjük és családjuk romlását, nem csoda azután, hogy anyagi helyzetük nem erősödik, és szaporodnak az adósságok, mert a hiúság, a hivalkodás mindnet fölemészt.” Popu igen sajnálni valónak tartotta, ha egy nő feje azzal van tele, hogy mit vegyen föl, hova menjen magát mutogatni, hogyan tegyen szert hódolókra stb, holott mindig egyszerűen és anyagi helyzetének megfelelően kellene öltözködnie. „Egy nő ne gondolja azt, hogy mindenben majmolnia kell a divatot, egy értelmes ember egyszerű ruhában is képes lesz őt értékelni.” Hasonló álláspontot képviselt At. Marienescu: egy nő „ne a maga személyének tulajdonítson értéket, már ami a frizurát, a pirosítót és a toalettet illeti, mert mindezek egy prostituálton is jól mutatnak, hanem a lélek tisztaságára, a szellem kibontására, a társaságbeli szerény viselkedésre, a hitre és az erényre helyezze a hangsúlyt.” A fényűző öltözködéssel is fölvette a harcot M. Strajanu 1870-es, az udvariasság jelentőségét taglaló cikke: miután leszögezte, hogy a jólneveltség, illedelmesség az öltözködésben is megnyilvánul, sietett hangsúlyozni, hogy ez alatt „távolról sem a luxust és a modellek szolgai utánzását értjük. A tisztaság, a természetesség és az egyszerűség az igazi elegancia záloga, amely annyira összefonódik az erkölcsi és szellemi kultúrával, hogy a megfigyelők a nők öltözködését olyan jegynek tekintik, melyen keresztül megítélhető egy város vagy egy ország civilizációs szintje.” A luxus minden esetben káros, ám ha tudatlansággal párosul, még nevetségessé is válik, mint ahogy azok voltak a bukaresti fanarióta bojárnők 1805-ig, amikor is Sebastiani francia tábornok felesége megszégyenítette őket a maga egyszerű polgári viseletével.

1872-ben Spinu Ghimpescu elismerte, hogy a divat ellen minden szó hiábavaló, de azért fölhozott egy nemzetközi autoritást, az Amerikában élő Karl Heinzen német írót, aki divatellenes ideológiáját a női egyenjogúság átfogóbb problémájába ágyazta: miután biztosította a divatoló hajadonokat arról, hogy tévednek, ha azt hiszik, hogy csillogó, extravagáns öltözékkel nyerik el a férfiak vonzalmát, az öntudatukra próbált hatni: „Amíg a nők megelégedtek azzal, hogy a férfiak játékszerei és luxustárgyai legyenek, lehettek csupán bábuk. Mióta azonban a nőket is embernek tekintik, és ők értelmes lényként emberi jogokat követelnek, eljött az idő, hogy levessék a szégyenletes uniformist, melyet szolgaságuk idején viseltek.” A Familia munkatársa Heinzen azon elveivel is egyetértett, miszerint a szép mindig egyszerű, az excentrikus viszont sohasem szép, az öltözék illeszkedjék a testhez és nem fordítva (fűzővel stb.). Másik külföldi tekintélyként a francia E. Pelletan figyelmeztető szavait idézte a Familia: lehet egy hölgy egyetlen ambíciója, boldogsága a ruházat ékesítése, gazdagítása?! Ezenkívül a luxus a társaságot is szétrombolja, mert nem érdeme, hanem ruhája szerint ítélik meg az egyént. Hasonló érvekkel azután hazai szerzők is éltek, mint az 1878 nyarán Naszódon, az egyetemi ifjúság által rendezett bál tudósítója: örömmel jelentette, hogy nem találkozott a máshol megszokott luxussal, amely annyi családot döntött nyomorba. A hölgyeknek rá kellene jönniük, hogy a külső pompa, csillogás csak a könnyű elméjű fiatalembereket, férfiakat szédíti meg, a komoly gondolkodásúak viszont más szépséget keresnek, például a túlzásoktól mentes, egyszerű toalettet.[7] A következő átfogó támadást Lazaru P. Petrinu ‘Divathölgyek’ című cikke jelenthette 1876-ban. „Ma az élet alapelve a divat, ahhoz kapcsolódik a jó és a rossz ízlés, az szabályozza minden megnyilvánulásunkat a családi, a társadalmi és a politikai életben. [...] Nincs károsabb és pusztítóbb elem az erkölcsi élet szempontjából, mint a divat, mely Franciaországból indult végzetes útjára, és amelynek idővel mi is majmolóivá váltunk. Amíg a nemzet azt tartja szent kötelességének, hogy a legálhatatosabban megőrizze a múlt szokásait, addig a divat a múltra nincs tekintettel, holnap elveti azt, amit ma még értékelt, merthogy már régi, és mindenféle új őrültségnek hódol, hogy azt imádják és majmolják.” Vagyonokat dönt romba, telhetetlenséget, családi bajokat, erkölcsi romlást okoz, emellett egészségkárosító is, akár a szűk cipőre, akár a nők toll- vagy virágfejdíszére, akár a fűzőjére gondolunk. mindez fölösleges is, hiszen a nő a természet legszebb, legtökéletesebb teremtménye, minek tehát elváltoztatni az alakját? Lelki következményei azonban éppolyan károsak: „Szomorú dolog, amikor a nő feje csak azzal van tele, hogy mit vegyen föl, hogyan csípje ki magát, hova menjen szórakozni, hogyan szerezzen hódolókat!” Minderre pedig a szerző szerint egyáltalán nincs szükség: „Ne gondolja a nő, hogy mindenben majmolnia kell a divatot; értelmes ember akkor is értékelni fogja őt, ha egyszerű, de tiszta és ízléses ruhában jelenik meg.” Ha viszont továbbra is azt hiszik, hogy elsősorban az számít, mi van rajtuk, akkor ezzel házassági esélyeiket csökkentik, mert egy mai férfi képes ugyan eltartani a feleségét, de nem képes úgy öltöztetni, ahogy a mai hölgyek többsége elvárná. „Hány nő lép vakon a házasság szent kötelékébe, anélkül, hogy tisztában lenne kötelességeivel?! Maga is nemtörődömségben, tanulatlan szülőktől neveltetve, hogyan adhatná meg azt gyermekeinek, amiben maga sem részesült?! Igen, a világ tele van ilyen szerencsétlen anyákkal, kiknek nincsen másra gondjuk, mint a pompa, a divat, a bálok stb, és akik ily módon különböző okokból maguk nyilvánítják magukat képtelennek arra, hogy neveljenek.” A német Alfons Karr tételeit idézte egy másik cikk, szintén borúlátóan ítélve meg a divatbabák férjhezmenési esélyeit: „A férfiak megcsodálják a szép toaletteket, büszkén táncolnak a bálterem csillogó parkettjén ezekkel a földíszített babákkal, semmi kedvük viszont ahhoz, hogy ezeket az ékszerbolti és szabászati kiállításokat hitvesként hazavigyék.” G. Candrea 1887-es védőbeszéde szintén a női luxusöltözködést tette felelőssé a nősülési kedv csökkenéséért: „Ki az oka tehát annak, hogy nem nősülünk? Kétségkívül a luxus, a modern kor e becézett gyermeke, amely az egyik legsúlyosabb, rejtett és ki is tapintható érv a házasság ellen.”[8] Vulcan még 1900-ban is indokoltnak tekintette, hogy hosszabb cikknek adjon helyet a kor közerkölcseiről, s itt a leánynevelés súlyos hibáinak fölmutatása közben hangsúlyos szerepet kapott a romlásba döntő divatőrület kárhoztatása is: „Az anyák öltöztetik őket, erejükön fölül költenek toalettjükre, színházba, korzózni, fürdőhelyekre és tánctermekbe viszik őket.”[9]

Mint az egyik előbbi idézetből is láttuk, hangot kapott azonban az a vélemény is – természetesen főként a hölgyek tollából – hogy a férfiak minden megrovó szava képmutatás, mert a bálokon mégis a csillogó külsejű hölgyeket csodálják, az ő társaságukat keresik. Így az 1879-es aradi bál tudósítónője, miután szomorúan konstatálta, hogy a kevesebb résztvevő dacára is nagyobb volt a luxus, mint az előző években, hozzátette: „Furcsa! Önök, férfiak állandóan támadják a luxust, a bálokon pedig mégis megcsodálják.”[10] A fent idézett, szintén 1879-es általános érvényű báli jelentés is a fiatalurak felszínes érdeklődésében látta a bajok gyökerét. Először még rájuk alapozná a helyzet orvoslását: „Ki kell tehát irtanunk a luxust. De hogyan?” A megoldási javaslaton életidegensége ellenére is elgondolkodhatnánk: fölhívást kell intézni az ifjúsághoz, hogy csak azokkal táncoljon, akik egyszerű ruhát viselnek. Ám a szerző maga sietett belátni naivitását: „De hiszen eltévesztettem a házszámot! Nem látják, hogy ifjaink főleg azok körül a hölgyek körül legyeskednek, akik fényűző módon öltöztek föl? Ők a hibásak tehát azért, hogy a hölgyek olyan luxusmódra öltözködnek. Javuljanak meg, uraim!” Vulcan szatirikus báli történetének is az a csattanója, hogy másnap reggel megjelenik egy fiatalember, hogy a póruljárt két hölgynek előadást tartson az egyszerűség értékeiről, mire a mama alaposan beolvas neki: maguk, férfiak a női luxus okai!

Végül az a kérdés maradt hátra, hogy a baj orvoslására milyen ellenszereket javasoltak a jelenség miatt aggódó kortársak? Elsőként azt az elszigetelt, Alfons Karrtól származó stratégiát említjük, hogy a lányos apa adjon föl hirdetést: nem viszi bálba a leányait, hanem beteszi azt a pénzt kamatozni hozománynak, három kihagyott farsang fejenként kétezer forintot hoz – meglátja, hogyan tolonganak majd a kérők! Ennél reálisabb megoldásként az egyszerűbb, szerényebb polgári viselet merült föl. Vulcan már lapja egyik első számában hírt adott párizsi előkelő hölgyek egy új egyesületéről, melynek tagjai kötelezték magukat, hogy a lehető legegyszerűbben öltözködnek. Ennek itthon is nagy sikere lenne - emígy Vulcan - a férfiak részéről! Ha egyesület nem is alakult, de alkalmi kötelezettség-vállalásra itthon is sor kerülhetett, mint 1878-ban Temesváron, mikor is az orthodox iskolák javára rendezett bál előtt a hölgyek megállapodtak abban, hogy senki sem fog luxusöltözékben megjelenni. Botrányosan hivalkodó báljaik után a hetvenes évek végén a brassói nőegylet vezetőinek is el kellett gondolkodniuk a kivezető utat illetőleg, s ez hangot is kapott az 1879-es közgyűlésen: „Szó volt az új irányzatról is, melyet hölgyeink el akarnak indítani, azaz az egyszerűség szerény virágának ápolásáról minden társaságban. A román bálokon, amelyek eddig a legfényűzőbb toalettek kiállítóhelyei voltak, ezután szerény egyszerűség fog uralkodni.” Végül szinte strukturalista módon bizonygatta egy 1895-ös cikk, hogy a siker záloga amúgyis az, hogyan különbözünk környezetünktől. „Egy példa: gazdagon öltözött, brilliánsokkal ékesített dámák társaságába belép egy egyszerű selyemruhába öltözött, semmiféle ékszert nem viselő nő; mindenki őt tartja az estély királynőjének.”[11]

Mind a divatolás, mind az ellene folytatandó küzdelem megjelent a nagyszebeni tanárnő, Maria Cioban fiktív levélciklusában. A tanárnő örömét fejezte ki, hogy egyik volt növendékük azt írta neki, részt vett egy nyári mulatságon, mégpedig abban a ruhában, melyet ő maga varrt negyedikes korában a kézimunka-oktatás keretében. Valóban - emígy a szerző -, egy fiatal lánynak nincs szüksége selyemre, csipkére, drága szövetekre, modern frizurára, szépítőszerekre, hiszen a fiatalság üdesége többet ér mindezeknél. Sajnálattal értesült azonban arról, hogy egy volt osztálytárs is ott volt, ő azonban hivalkodó öltözékben, selyemben, csipkében pompázott, amivel volt iskolájára is szégyent hozott, az emberek ugyanis alaposan megszólták. Cioban kisasszony azt ajánlotta a levélírónak, hogy fokozatosan próbálja elnyerni Elena bizalmát, és tanmesékkel apránként nevelje őt át![12] Itt tehát a személyes példaadás, egyéni meggyőzés stratégiája merült föl.

Előzetes egyeztetés vagy utólagos „pályamódosítás” hozhatott talán bizonyos eredményeket. A végső megoldást azonban a hozzászólók többsége a népviselet elterjesztésében látta, ami azonban korántsem csak takarékossági kérdés volt, hanem a nemzettudat, a nemzeti kohézió erősítésének egyik központi eleme.

A népviselet nemzeti jelentősége, presztízse

A közép-európai nemzeti megújulási mozgalmak közös vonásának tekinthetjük, hogy az elit az anyanyelv mellett legalább olyan jelentőséget tulajdonított a nemzetinek tekintett viseletnek, az úgymond ősöktől örökölt daraboknak. A 18. század folyamán, amikor az anyanyelvnek még a magyarság sem tulajdonított szinte semmiféle politikai vagy identitásképző szerepet, a „magyar zene és tánc”, a „magyar ételek” és hangsúlyosan a „magyar viselet” folyamatosan a gyökerek, a hagyományok megtartásának, a nemzettudat letéteményesének számított. A barokk mesterek Árpáddal kezdve uralkodóinkat is a vörös, paszományos viseletben, prémes gallérral ábrázolták, s ezt a viseletet vallotta magáénak nyelvétől függetlenül a Natio Hungarica, az ország nemessége. A magyaros viselet azután a reformkorban is a honfiúság és honleányság, tehát az immár magyar öntudat elvárt kifejezése maradt; s mivel az etnikumából kiszakadó szlovák, román stb. nemesség is ezekkel a külsőségekkel azonosult, a nem magyar eliteknek máshol kellett keresniük a modern nemzettudat kimutatásának lehetőségét. Ezt a paraszti viseletben találták meg. A nemzet ébresztői (azaz alkotói) nem győzték hangsúlyozni, hogy népük viselete mennyire egyedi, idegen hatásoktól mentes, egységes és utolérhetetlen szépségű, a motívumok gazdagságával és művészi kidolgozásával minden szomszédos etnikumét felülmúlja (ami persze inkább ideológia volt, mint a tényekből levont következtetés, hiszen eleve minden tájegység viselete más-más formavilágot és színvonalat képvisel, másrészt a paraszti kultúrában mindig központi szerepet játszottak az interetnikus kölcsönhatások). A 19. század második felében, amikor a fajok harcának divatos jelszava, a születő sovinizmus kezdte elhomályosítani az írástudók szemét, az sem tűnt föl, hogy mindegyik nemzeti elit ugyanazokkal az érvekkel a maga népviseletének igényelte az első helyet, ha pedig a szomszéd valamely értékét nem tudta hallgatással mellőzni, igyekezett kimutatni, hogy az adott darab az övéből átvett gyönge utánzat, netán hamisítvány.

A népviseletnek tulajdonított szerepet a román nemzeti hagyományok, identitás megőrzésében talán senki sem fejezte ki olyan érzékletesen, mint Elena Pop Hossu Longin, a Hunyad megyei román nőegylet elnökasszonnya a huszonötéves jubileumra kiadott brosúrában. Miközben megyéjét a legtisztább viselet hazájaként méltatta, általában megfogalmazta a nők értékőrző szerepét: „Vajon főként kinek az érdeme, hogy megőriztük az antik viseletet úgy, ahogy az a római Traianus-oszlopon látható? A harcosoké, akik harci erényüknek köszönhetően a világ minden pontjára eljutottak? Vagy a régi tudósoké, akik szellemi kincseiket világítótoronynak hagyták hátra az utókor számára? Nem, hölgyeim! A román Pénelopék és utódaik voltak azok, akik a háztartás tiszta templomában őrizték az erkölcsöket és a szokásokat, melyek miatt valljuk büszkén magunkat az egykori legdicsőbb nép leszármazottainak. A román parasztasszony méltán várja el tehát tőlünk, akik követtük az idők szellemét, hogy jöjjünk segítségére, és modern értelemben értékesíteni tudja munkáját.” Máshol, még emelkedettebben a következőképpen vall a román nők történelmi szerepéről: „A román parasztasszony nemzeti konzervativizmusunk legklasszikusabb letéteményese, népünk e vesztaszűzei megérdemlik tehát legmelegebb érdeklődésünket. Az ősi tűzhely mellett nemcsak mesés művészetet alakított ki, hanem hosszú századokon át megőrizte nekünk a szép erkölcsöket és szokásokat, megőrizte a varázslatos meséket és mondákat, miközben a fonóban fürgén pörgött az orsó, és a bús doinákat és dalokat, míg szőtt vagy vásznát fehérítette a virágos réten. Minden, ami megkülönböztet minket más népektől, ellenállásunkat erősíti, és mindezt jó részt a román parasztasszonynak köszönhetjük, az ő alkotó és konzervatív szellemének.”[13]

Ugyancsak a parasztság értékőrző konzervativizmusát méltatta a szászávárosi újság egy cikke 1897-ben (bár éppen a zarándiak korcsosuló, keveredő viselete apropóján): „A románok természetében gyökerezett és még ma is él az a jó szokás, hogy kicsúfolják és utálják azt a testvérüket, aki városi viseletben jár, a piac meg a katonásag szavait használja. Romlatlan szíve megérzi, hogy az el akar távolodni népétől, amiért is megvetésben lesz része.”[14]

A Revista Orăştiei azért is fontosnak tartotta a háziipar támogatására, propagálására létrejött egyesületek munkáját, mert mint írta, egyes honfitársak Kolozsváron például már pénzért veszik a román szőtteseket, melyeket azután feleségük munkájaként mutogatnak, s éppen a románokat rágalmazzák majmolással, utánzással.[15] Az egyesület úttörő tevékenységére a későbbiekben még visszatérünk.

Az elit és a nép közönye, paraszti cifrálkodás. A nemzeti viselet sorsáért aggódó kortársak elítélték, kipellengérezték az intelligencia azon tagjait, akik nyilvános alkalmakkor vonakodtak fölölteni a népviseletet. Ezzel a türelmetlen, bízvást mondhatjuk maximalista alapállással már Petru Bănăţianu egy 1866-os dél-erdélyi útleírásában találkozunk: miközben a szerző Hátszeg leírásánál boldogan örökítette meg az első román hölgyeket, akikkel életében találkozott, s akik nemcsak tisztán, „angyali módra” beszéltek románul, de ízléses nemzeti viseletet is hordtak, élt az alkalommal, hogy megrója a magyarországi és bánsági nőket: „milyen kevesen vannak ezek között, akik képesek románul beszélni és öltözködni. Márpedig az a román nő, aki idegen nyelven beszél és barbár tollakkal csúfítja el magát, aligha tetszik egy román ifjúnak.” [16]

A kritikus kortársak adott esetben még az anyaországot, Romániát is felelőssé tették a hazai (ausztriai) népviselet visszaszorulásáért, mint ezt egy bukovinai (putnai) hölgy 1885-ös levele jelzi. Az illető elvetette a bukaresti România liberă cikkét, miszerint a házalók és maga a parasztság a bűnös, mert ez utóbbi jobban szereti a „zsidó rongyokat”, a tarka ruhaneműket. A levélíró viszont az intelligenciának a népviselettel szembeni megvetését nevezte a baj okának, s igaza alátámasztására mindjárt egy konkrét esetet is ismertetett: két falujabeli asszony Romániába szegődött dajkának, s annyira elváltoztatva (szoknya, télikabát, fűző, muszlinkendő) jöttek haza, hogy nem ismerte meg őket – a bojárházban ugyanis az urak nem tűrték meg a „mokány” ruházatot.[17]

1907-es évi beszámolójában Maria Cosma, a nagyszebeni nőegylet elnökasszonya sajnálkozva mutatott rá, hogy sok élenjáró községben a tehetősebb nők elhagyták már a népviseletet, bolti ruhákat hordanak, melyek egyrészt egészségtelenek, másrészt a család anyagi romlásához vezetnek. Más kortársájoz hasonlóan ezért ő is a tanult rétegektől várta e folyamat gátolását: „Ezért minden tanult román szent kötelessége, hogy letérítse a népet erről a veszélyes útról. A papok és a tanítók, akik közelebbi kapcsolatban állnak vele, tanácsaikkal jelentős hatást érhetnek el, feleségüknek pedig jó példával kell elöl járni, kiiktatva nemzeti viseletükből minden idegen varrást, szőttest vagy színt. A nőegyletek az elmúlt években sokat tettek ezért, de anyagi eszközök híján nem tudtak a kívánatos mértékben továbblépni.” Ezért fejezte ki az elnökasszony reményét a bankok jótékonysági kvótájával és a nagyobb községek nyújtotta ösztöndíjakkal kapcsolatban.[18]

A román parasztság számos – módosabb, nagyobb jövedelemforrásokat biztosító – településen „följavította”, tarkította vagy éppen elhagyta a helyi viseletet. Ezt a hagyományőrző irányvonalú intelligencia egyrészt a nemzeti viselet korcsosulása vagy eltűnése miatt tartotta igen károsnak, másrészt a fölöslegesnek tekintett és úgymond a család romlását okozó ruházkodási kiadások miatt. A Bánság vonatkozásában a Familiában már 1877-ben találkozunk olyan tudósítással, mely egy kiszetói táncmulatságról azt tartotta fontosnak megjegyezni, hogy „ezen a tájon a tánc terén az ízlés torzulóban van, a luxus pedig a nép között is jelentős méreteket öltött.” [19]

A paraszti cifrálkodás elsősorban kétségkívül a viszonylag jómódú bánsági vidékeken terjedt, itt tett szert Iosif Vulcan azokra az élményekre”, melyek talán legsikeresebb, széltében-hosszában játszott színdarabja, a Sărăcie lucie [‘Cifra nyomorúság’] megírására ösztökélték. Így emlékezett vissza a darab gondolatának születésére: „A sokféle román vidéken tett utazásaim során az Oravica környéki nép körében fölfigyeltem a parasztlányok és -asszonyok mértéktelenül nagy fényűzésére. Elcsodálkoztam, hogy a katrincák hátsó része bársonyból van, arany- meg ezüstszállal varrva. Sehol másutt nem láttam még ilyet. Amikor első alkalommal voltam jelen egy nedeje-táncnál, úgy éreztem, a mesék birodalmának királynői álltak össze kórusba. Végigjártam házaikat, és a szekrényekben mindenhol a legdrágább ruhákat találtam, sehol semmi egyszerű és eredeti dolog, hanem mindenhol a hallatlan luxus, az eredetiség egyre általánosabb hiánya és ezzel együtt egyre inkább az utánzás. [...] Amikor azonban elmondták nekm, hogy a nagy luxus miatt a nép kezd elszegényedni, és hogy némely asszonyoknak, akik tánckor arannyal kivart bársonyos katrincában jelennek meg, otthon alig van már mit enniük, akkor földühödtem, és azt mondtam magamnak, hogy ez egy olyan baj, ami ellen teljes erővel küzdeni kell. Már akkor elhatároztam, hogy írok egy népszínművet, melyben nevetségessé teszem a falusi nők fényűzését, ami nyílt színen csillog, otthon azonban csak szükséget és romlást okoz, igazi cifra nyomorúság, ahogy ezt a szólást munkám címévé is tettem.”[20] A darab ősbemutatójára 1894. Pünkösdjén, Aradon került sor, a helyi román iparosok mutatták be Nicolae Stefu tanító rendezésében.

A mű elején mindjárt megjelenik a falusi nők új, az intelligencia számára elfogadhatatlan életfölfogása. Híre jön, hogy Ile Buzdugan alaposan helybenhagyta feleségét, aki a háta mögött eladta a szilvatermést, hogy bársonyt vehessen rajta a katrincájára, s így most nem lesz miből pálinkát főzni. Meg is érdemelte a verést - így a fuvaros, - végtére nem az az asszony rendelése, hogy eltékozolja, amit a férfi megkeres. A nők kara menten visszavág: ha a férfinak kerül pálinkára, akkor az asszonynak is jár ruházkodásra – jön a búcsú, új katrinca kell, ők inkább éheznek, de akkor is meg kell lennie; egész télen dolgoztak rajta, szégyen lenne lemaradni a másik mögött! Ioţa sem késik a válasszal: inkább a szövőszék mellett ülnének, hogy ne kelljen drága pénzen a boltban venni a vásznat! Ő sokfelé járt már a világban, de ilyen pazarlást még sehol sem látott – mintha csak az itteni a leggazdagabb népség volna! „Anyáink és nagyanyáink nem hordtak bársonnyal, selyemmel rakott, arannyal, ezüsttel díszített katrincát, mégis szebb volt a viseletük, mint a tiétek, s nem juttatták szegénysorba szüleiket és férjüket. [...] Te (mutat rá az egyikre) kicicomázod magadat, a gyerekeid meg meztelenül téblábolnak az utcán; te (mutat rá a másikra) bársonyos katrincában pöffeszkedsz, a házad meg évek óta nincs kimeszelve, olyan, mint egy diszóól; terajtad (mutat rá a harmadikra) lóg az arany meg az ezüst, a férjed meg beleőszül a várakozásba; te, te, te (mutat rá sorban a többire) a táncban úgy föl vagytok ékesítve, mint valami pávák, otthon meg a küszöböt rágjátok... Rátok illik az a szólás, amit másfelé hallottam románktól: »Cifra nyomorúság!«”[21]

Az ábrázolt folyamat föltehetőleg nem állt meg, mert hét évvel később ugyancsak ennek a régiónak a mentalitását tette szóvá igen kritikus hangon egy itt élő hölgy a Familia hasábjain. Emilia Moise faluja, Marcoveţ állapotait ismertette, a szerkesztő megjegyzése szerint azonban a leírás sok más bánsági falura is ráillik. „Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy az itteni román nők teljesen elhagyják festői román viseletüket, és blúzt meg zsakettet hordanak, melyet valami német szabónő varr, ők pedig a zsidó boltjában veszik meg. Falunkban őshonos németek nincsenek, van viszont vagy tíz jövevény család, akik a maguk fajtája között már nem tudtak megélni, így aztán a mi asszonyaink tartják el őket. A nyomorult paraszt egész héten kint dolgozik a mezőn, a felesége meg három-négy nappal vasárnap vagy valamely ünnep előtt küldi a fehérneműket a német nőhöz, hogy mossa, keményítse és vasalja ki őket, ami nyolc-tíz liter búzába kerül. A németnek egy öl földje sincs, se háza, de egész évben megvan a kenyere, míg a románnak a házával és a nyolc-tíz hold földjével tavasszal már váltóra zsák lisztet kell vennie a németektől vagy a zsidóktól. A román parasztasszony, aki a maga viseletével és ősi szokásaival századokon át fönntartotta a romanizmust, ma elfelejti kötelességét, pazarlóvá vált, és úgy látszik, szégyelli ősi viseletét. Tisztelet a kivételeknek. Vannak a falunkban szorgalmas és takarékos asszonyok is, s az ő férjük anyagi helyzete egészen más, mint a többieké.”[22]

Néhány évvel korábban a Revista Orăştiei már idézett cikke a zarándiakat pellengérezte ki: nyolc-tíz éve még érintetlen, tiszta viseletük mára vészesen elkorcsosult. A nők garmadában veszik a ruhákat, bő kék lajbit, széles inggallérjukat húzzák le a gyöngyök, a virághímzést viszont elhagyták már, fejkendőkre, keszkenőkre adják ki a sok pénzt; a férfiak kék, fekete lajbiban járnak, magas, rátétes inggallérral. Mindenhol utánzás, vásári holmik. Ez a sajnálatos jelenség a cikk szerzője szerint nyolc okból káros: a korcsosuló (székelyesedő) öltözékkel a románok egyik alapvető sajátosságuktól válnak meg; ha ma elhagyják a viseletet, holnap már a vallást és a nyelvet, mert megszokják, hogy az idegenek szokásai jobbak, azok jelentik az emelkedést;  a bolti ruhák, a selyemkendők koldusbotra juttatják a családot, hiszen egy kendőt a zsidó tíz-tizenöt forintért ad; a románok pénzükkel az idegen kereskedőt  „hízlalják”, s ráadásul asszonyok az alatt az idő alatt, amíg vásznat szőhettek vagy a férjük ingére virágokat hímezhettek volna, inkább pletykálkodnak, lustálkodnak; a divatolás versengést indít el az asszonyok között: amit a másik megvett, az neki is kell, ezért adósságokat csinál vagy titokban eladja a tejet, libát, szalonnát a gyerekek szája elől, csakhogy le ne maradjon; a nők kevesebb figyelmet fodítanak a tisztaságra, azt hiszik, a gyári ruha kevésbé piszkolódik, ezért ritkábban váltanak; a bolti öltözék eltorzítja, elfedi a román nő szép alakját, bohócot, majmot csinál belőlük; végül pedig a viseletváltással a nemzeti táncokról is áttérnek a csárdásra és más idegen táncokra.[23] 

A kérdés tárgyalását olyan, általánosabb vonatkozású idézettel zárnánk, mely általában rávilágíthat a paraszti mentalitás bírált, kiküszöbölendő elemére. A gazdasági kérdésekben igen járatos Ioan I. Lăpědatu négyfalui előadásáról van szó, ahol a szónok igen kemény szavakkal mutatott rá, hogy a község lecsúszó lakosai vagy szégyenükben elvándorolnak, bagóért szolgálnak, vagy leplezni próbálják valós helyzetüket: „Szégyen lett volna számunkra, hogy az idegenek, vagy akár a mieink, hogy nem állunk már úgy, mint azelőtt. Puszta formákkal próbáltuk elhomályosítani a világ szemét. De ezek nem tarthattak sokáig, ennek a hamis fedőrétegnek szét kellett hasadnia, és teljes mezítelenségében megmutatkozott valós állapotunk: a nyomor és a szegénység.” Bűnt követnek el tehát az asszonyok gyermekeikkel s az Úristennel szemben „rút és káros fényűzésükkel”, mely annyira befészkelte magát a nép körében, hogy „ma már nem tudod megállapítani, ki juhász- vagy számadó feleség és ki egy úrasszony. Sőt az előbbiek gyakran fényűzőbb módon öltözködnek az utóbbiaknál.”[24]

Nemzeti bál és népviselet. A Familia ás általában a kor vezető intelligenciájának egyik központi törekvése volt, hogy a román elitet legalább annak saját táncos összejövetelein és báljain népviseletbe bújtassa; ki kell azonban mondanunk, hogy erőfeszítésük viszonylag kevés sikerrel járt: a román polgári rétegek számára a magyar és német elit francia illetve német szabású viselete volt a norma, a család erejétől függően a párizsi, a bécsi, de legalább a pesti divatot igyekeztek követni, ambíciójuk csúcsát pedig éppen az jelentette, hogy toalettjükkel esetleg lekörözzék a megjelent idegen hölgyeket (netán urakat) illetve méltó helyet kapjanak a helyi lap másnapi tudósításában. Az öntudatos elit ezt természetesen igen nehezményezte, számos alkalommal rámutatott e jelenség pusztító anyagi és erkölcsi következményeire, a nemzeti kohéziót és szolidaritást romboló hatásaira.

Így az 1874-es szászsebesi bálról közölt, amúgy is igen kritikus tudósítás fölpanaszolta, hogy a néhány népviseletes résztvevő marginalizálódott. A brassói román nőegylet 1878. évi báljáról szóló tudósítás elismerte ugyan, hogy az igen elegáns közönség hölgyei mind szépek voltak, ám hangsúlyozta, hogy az urakra a legmélyebb benyomást Z. Ciurcu kisasszony tette, aki egyedül jelent meg román nemzeti viseletben. Egyes hölgyek toalettje 6-700 forint értékű volt, amit esetleg többezer forint értékű csillogó díszek és ékszerek egészítettek ki, ám az igazi eleganciát egyszerűségében is az az egy népviselet képviselte: „És képzeljék el, hogy ez az egyszerű román leány bazsalikommal és aranyvirággal az övében mélyebb benyomást tett mindenkire, mint a drága, Bécsből hozatott vagy a brassói híres divatszabó, Artur által készített toalettek.” Egy ugyanekkor született tudósítás a budapesti román tanulóifjúság által szervezett hangversenyről és táncmulatságról azt rótta föl, hogy a sok elegáns francia tolaett között csak egyetlen népviselet akadt – egy romániai leány jelent meg piteşti viseletben. A szerző reményét fejezte ki, hogy a merész hajadon arra készteti a pesti román hölgyeket, hogy a jövőben gyakrabban jelenjenek meg népviseletben, annál is inkább, mert tavaly a legarisztokratikusabb bálon két magyar grófnő szintén népviseletben jelent meg, megnyitva az utat a pesti előkelő szalonokba. Egy 1891-es aradi „nemzeti” bálon mindössze  két hölgy vállalta a népviseletet, a tudósító rezignáltan vallotta be, hogy Aradon az nincs szokásban, amit a következő év is alátámasztott; a jelentés próbálta meggyőzni a román hölgyeket, higgyék el, semmi sem áll olyan jól nekik, mint a festői román viselet. Egy évvel később azután a tudósító már nem tudta magába fojtani az évek során fölgyülemlett ellenérzéseit: „Teljességgel megmagyarázhatatlan, hogy hölgyeink a maguk fejlett esztétikai érzékével nem képesek megérteni, milyen jól megy barnás arcukhoz a nemzeti viselet, és micsoda előnyöket veszítenek el azáltal, hogy divatöltözékekkel cserélik föl, melyek sokszor és idén különösen nem elégítik ki az igazi esztétikai szépség kívánalmait. Minden férfi egyöntetű véleménye, hogy egy nemzeti viseletbe öltözött román nő összehasonlíthatatlanul szebb, mint ha a legelegánsabb és legdrágább divatos toalettet ölti magára.” Remélhető tehát, hogy az aradi hölgyek elgondolkodnak ezen, s jövőre abban az öltözékben jelennek meg, melyet egy költőnő királyné [Carmen Sylvia] is büszkén visel. Utolsó itteni példánk a belényesi teológusnövendékek 1891. évi jótékonysági bálja, ahol csak egyetlenegy kisasszony hordott népviseletet, pedig „ezt kellene ilyenkor viselni”. Végül arra is volt példa, hogy a szervezők megszólták a paraszti résztvevők viseletét, mint az 1880-as temesvári román bálon. A tudósító meg is rótta őket ezért, emlékeztetve őket, hogy nagyszüleik, szüleik, s talán ők maguk is ezt hordták valaha.[25]

Nemcsak az általános érdektelenségre volt azonban példa, hanem egy-egy tudósításból arra következtethetünk, hogy ígéretes kezdet után vette vissza uralmát a párizsi módi. 1885-ben a nagyszebeni nőegylet bálján csak három hölgy volt népviseletben, el is vesztek a francia, német toalettek között. Minden valószínűség szerint erre utalt a kövekező évben megjelent aradi báli jelentés, mely meglepőnek nevezte, hogy ott, ahonnan más helyek példamutatást szoktak várni, a francia uszály két éve kiszorította a népviseletet. A szerző remélte azonban, hogy ez nem fog máshová átterjedni, sőt a sz[eben?]-i hölgyek körében sem gyökerezik meg. A Szilágy megyei nőegylet közgyűlésekor tartott bálon csak négy hölgy vállalta a paraszti viselet ődiumát, ami mélyen megdöbbentette a tudósítót: mi ez a változás az előző évi vármezői közgyűléshez képest?![26]

Természetesen volt azért pozitív példa is: a zernyesti nőegylet által szervezett első bálon minden hölgy tiszta népviseletben jelent meg. Azt, hogy ez nem a helyi hagyomány természetes követése volt, hanem tudatos gesztus, mutatja, hogy az elnökasszony Szeben vidéki parasztasszonynak öltözött (bár az autenticitást illetőleg némi kétségünk támadhat, a hölgy ugyanis selyemvirágokkal ékesített tüllinget viselt), egy másik tag romániai, szubkárpáti viseletet öltött (szintén selyemvirágokkal), ketten pedig Szászsebes illetve Gyulafehérvár környéki ruhában jelentek meg. 1883 telén azután magán a brassói nőegylet bálján is mindenki népviseletben jelent meg a tudósító negy örömére, akinek már csak a múltra vonatkozólag kellett kijelentenie, hogy hivalkodó fényűzés jellemezte az egyesület báljait. Az 1886-os aradi román bál kapcsán a Familia ismételten leszögezte, hogy ez a legmegfelelőbb báli ruha a hölgyek számára: „A népviselet a szép román nőket még elragadóbb teremtésekké teszi. Ezzel magyarázható, hogy a román női viselet igen népszerűvé lett, úgy, hogy időnként még nem román hölgyeket is megcsodálhatunk benne.” Az 1890-ben Dicsőszentmártonban, a helyi görögkatolikus egyház javára rendezett bálon is rengeteg hölgy jelent meg népviseletben, ami „ dicséretére és tiszteletére szolgál a Küküllő megyei hölgyeknek, akik a német és a francia elé helyezik ősi viseletüket.”[27]

A báli hölgykoszorú készségét némiképp prózaibb módon igyekezett serkenteni az a névtelenségben maradt adományozó, aki 1889-tól kezdve élete végéig minden évben két aranyforint jutalmat utalt ki az ASTRA-közgyűlés bálján föltűnő legszebb népviselet birtokosának, ezzel támogatva a háziipar fejlődését. A díj odaítéléséről háromfős zsüri döntött, az összeget a szünetben adták át.[28]

Egyes türelmetlenebb, igényesebb kortársak azonban a bálozó úrhölgyek népi külsejével sem elégedtek meg, ha azt külsőségesnek, őszintétlennek érezték, mint Spinu Ghimpescu 1885-ös írásában, melyben fölrótta a román hölgyeknek, hogy szégyenlik, elvetik anyanyelvüket: „Legtöbbjük nacionalizmusa csak abban nyilvánul meg, hogy a bálokra népviseletet öltenek, mert az a divat, utána viszont ebben a viseletben idegen nyelven társalognak.”[29]

Vulcan 1885-ben mint egyedülálló, úttörő eseményt méltatta Nicolae Ciurcu brassói könyvkereskedő és Emilia Cornelia Nicóră dévai papleány ottani esküvőjét: mindketten népviseletben járultak az oltár elé, amivel óriási hatást tettek a közönségre. Az első eset volt ugyanis, hogy helyi vezető család tagja így jelenjen meg, mikor már a nép is idegennel cserélte föl viseletét. Ám egy 1896-ban, Nagyváradon rendezett román est színjátszói és rendezői is fontosnak tartották, hogy népviseletben álljanak a fényképezőgép lencséje elé.[30]

Kiállítások, népviseleti album.A dualizmuskori román szerzők büszkén rámutattak, ha a román viselet a külföld figyelmét is fölkeltette. Iosif Vulcan az 1867-es párizsi világkiállításról jelentve örömmel közölte, hogy a Románia pavilonjában kiállított darabok micsoda sikert arattak, s értékes díjakat kaptak. Ha úgy tetszik, szintén külföldi elismerést hozott az 1873-as bécsi világkiállítás, melyen a Familia szerkesztőjének (némiképp az intelligenciának is szóló) szavai szerint egyedül a román parasztasszonyok hirdették a hazai romanizmust, képviselték ezt a „történelmét vérrel író, de a civilizációra, a kultúrára fogékony népet”. Ez is csak úgy volt lehetséges, hogy Xantus János az előző évben bejárta a Bánság és Erdély egyes részeit, s az ott összegyűjtött kincseket állította ki nagy sikerrel előbb Pesten, hogy utána vigye a császárvárosba. Pesten elegáns közönség tekintette meg, arsiztokraták, középosztálybeliek, sok idegen; a királyné elkért két naszódi inget, József főherceg felesége rendelt egy teljes bánsági öltözetet, de sokan mások is szeretnének megszerezni egy-egy darabot. A bécsi látogatók bizonyára azt fogják mondani: mi mindent alkothatna ez a nép magasabb kulturális szintre emelkedve, ha már így is erre képes! Tisztelet a parasztasszonyoknak, akik hozzájárulnak a nemzet fölemeléséhez! Vulcan nemzeti-patrióta büszkesége sajátos módon még Romániával szemben is érvényesült, mert lelkesen ismertette ugyan a Románia által kiállított gazdag anyagot, de leszögezte, hogy Erdélyben ennél szebb kidolgozású ruhadarabok születnek.[31]

Immár hazai vizekre evezve, az 1881-es nagyszebeni nemzeti kiállítás szervezői az előző év végén közzétett társadalmi fölhívásukban, melyben kiállítandó tárgyak beküldését kérték a közönségtől, márcsak a siker érdekében is igyekeztek oldani az intelligencia elkülönülését, serkenteni gyűjtőkedvét: nem kell lenézni a népet, a római ősök öltözéke éppen a paraszti viseletben maradt meg – hacsak idegen hatások, spekulánsok el nem korcsosítják –, amihez képest a mai divatholmik valóságos karikatúrák.[32] A népviselet bemutatásában, értékesítésében és végül előállításában különösen aktív volt – mint még látni fogjuk – a Hunyad megyei román nőegylet, amely többek között jó néhány kiállítást szervezett vagy vett részt azokon. Elena Pop Hossu Longin elnökasszony a kövekező szavakkal foglalta össze e rendezvények célját és értelmét: „Ezeknek a kiállításoknak kettős célja volt: hogy megmutassák a román közönségnek a mi szerény falvainkban fölhalmozott rendkívüli művészi gazdagságot, és ezáltal erősítsék hitét népünk erényeiben és életerejében, másrészt pedig, hogy fölkeltsék a román parasztasszonyban a jogos büszkeséget és tudatára ébresszék a maga hozzáértésének, hogy meggyőzzék arról, hogy munkája nem hiábavaló, hogy keze munkája nem megvetés tárgya, hanem drága kincs, melyhez áhitattal ragaszkodnia, azt szeretnie kell.”[33]

A viseletéhez ragaszkodó parasztságnak mint a nemzeti lét zálogának az eszméje indította arra Ioan Selagianut, hogy 1867-ben fölhívást tegyen közzé a Familia hasábjain egy átfogó, Ausztria (azaz az egész Birodalom) összrománságát megörökítő album összeállítására.[34]

Végül megjegyezzük, hogy volt olyan (nem túl nagy visszhangot kiváltott) egyesület mint a ‘Román bocskor’, amely eleve azért jött létre 1884-ben Nagyszebenben, hogy az ottani román családok körében meghonosítsa és ápolja a nemzeti szokásokat, valamint terjessze a népviselet divatját.[35]

A népviselet mint a költekezés, a divatolás ellenszere. A parasztság viselete – illetve gyakorlatilag annak stilizált formája – nemcsak a nemzettudat, az etnikai összetartozás jelképe volt a kortársak számára, hanem egyben a legjobb eszköz arra, hogy megtörjék a polgári családok számára egyre súlyosabb terhet jelentő divat, a követési kényszer uralmát. Egy hölgy 1882-ben a Familiában – barátnője szavait idézve – ezt a kövekezőképpen fejtette ki: „Úgy gondolom, hogy a luxus leküzdésére az a legmegfelelőbb eszköz, ha nemzeti viseletet készítünk magunknak. Az legalábbis állandó, és mindenhol megjelenhetünk benne, nem kényszerülünk arra, hogy mindig új toalettet csináltassunk. Szebb is, mert nemzeti, és olcsóbb, mert bármikor fölvehetem, sőt talán jobban is áll nekem, mint az uszály. És ha egy királyné [Carmen Sylvia, I. Károly román király felesége] szívesen hordja, ha bevezette a szalonokba és az elitbálokra, nekünk miért lenne szégyen fölölteni? Itt az ideje tehát, hogy mi, román nők komolyabban gondolkodjunk, és ne akarjuk az extravagáns divat terén utánozni az idegeneket. Bele kellene gondolnunk, hogy férjünknek, szüleinknek nem nagyon van arra pénzük, hogy eleget tegyenek a divatlapok összes őrültségeinek. Ne legyünk követelőzők, elégedjünk meg azzal, amit a tisztes munka gyümölcse biztosít számunkra.” A román nők ne akarják utánozni a magas társadalmi köröket, ne akarják túllépni társadalmi helyzetüket. Jelszavuk legyen: elegáns egyszerűség! A szerzőnő ezért megrótta Rosa Trandafir néhány számmal korábban megjelent ismertetését a divatos szalonruháról: nem valók azok a románoknak, nem bírják anyagilag.[36]

A már említett dévai esküvő kapcsán is megjegyezte Vulcan, hogy a népviselet nemcsak sokkal szebb, mint az uszályok, hanem olcsóbb is, nem emészt föl egy egész vagyont. A szászvárosi újság egy 1897-es hosszabb, a Zaránd megyei népviselet korcsosulását föltáró cikke már a nép anyagi romlását vetítette előre, s paradox módon az intelligenciától várta el, hogy járjon elő jó példával, társas összejövetelein a hölgyek népviseletben jelenjenek meg! Hozott is egy pozitív esetet: a Brád melletti Ormingya község a papné példájára testületileg fölöltötte a Szászváros környéki viseletet (azaz itt sem spontán folyamatról, a helyi hagyomány folytatásáról volt szó). A tett értékét még az sem rontja le, hogy a nép a „jelmez” alá változatlanul fölvette a korábbi ruházatot, mert számára ez a réteges öltözködés volt a gazdagság jele.[37]

A népviselet forgalmazása és gyártása. Az ügy iránt elkötelezett elit szemében azonban a paraszti viselet nemcsak takarékoskodást tehetett lehetővé az intelligencia számára, hanem az ügyes kezű parasztlányokat, -asszonyokat is szép mellékjövedelemhez juttathatta, a kérdés tehát a nép anyagi megerősítésének, a háziipar fejlesztésének (sokszor csak újraélesztésének) átfogó programjába illeszkedett. A mintát egyrészt a hazai magyar vagy szlovák kezdeményezések jelentették: Vulcan 1904-ben arról adott hírt, hogy Nicolau Iancu, a Temes megyei közigazgatás románügyi referense a bánsági román kézimunkákból gyűjteményt készül összeállítani Izabella főhercegnő számára, aki a bécsi és pozsonyi háziipari központ alá tartozó fiókot készül létesíteni Temesvárott – ez állandó jövedelemlehetőséget fog biztosítani a román asszonyok számára. A főhercegnő figyelmét a szlovák népművészet már a nyolcvanas években fölkeltette: audiencián fogadta Pechány Adolfot, és fölkérte Pozsonyban egy, a háziipart támogató, alkotásait értékesítő egyesület alapítására, amely rendszeres jövedelmet biztosíthatna a Pozsony, Trencsén, Nyitra megyei szegény nép számára.[38] A másik ösztönző erőt a nyolcvanas években az anyaországban megindult pozitív folyamatok jelenthették. A Familia 1882 végén jelentette olvasóinak, hogy Romániában erősödik a népi szőttesek, hímzések divatja, úri házaknál már bútorhuzatként is alkalmazzák; az ezt követni akaró honi hölgyek számára pedig elárulta, hogy a kézimunkák forgalmazására szakosodott Teodora Mihăilescu Bukarestben, a Calea Victoriei 200. alatt raktárt rendezett be különböző huzatokból és egész viseletekből. Jó másfél vétized múlva Vulcan arról számolt be, hogy a bukaresti Furnica egyesület az előző évben több, mint százezer lej értékben adott el kézimunkákat, népviseleti darabokat, csak Londonban majdnem tizenkilencezer lej értékben. Szintén ide kapcsolódó hír volt, hogy a bukaresti Elena Doamna leánynevelő intézet 1901-ben úgy döntött, a háziipari részleg neveltjei által készített népviselet lesz a tanítóképzősők kötelező egyenruhája, s várhatóan Jászvásáron is ilyen döntés fog születni.[39]

A hazai román intelligencia különböző díjakkal is próbálta a falusi lányokat, asszonyokat munkára, önfejlesztésre serkenteni, mint például a belényesi ASTRA-fiókszervezet, mely 1901-es közgyűlésén húsz koronás pályadíjat szavazott meg a körzetbeli nők által beküldeni kért kézimunkák közül a legszebb, legrománosabb darab jutalmazására – evégett a falusi intelligencia közveítését kérték.[40]

Mivel a hazai román darabok is keresettek voltak, a Hunyad megyei román nőegylet 1897-ben elérkezettnek látta az időt, hogy bekapcsolódjon ezek értékesítésébe. Az egyesület lelke, az igen aktív Elena Pop Hossu Longin elnökasszony a maga megyéjét tartotta a háziipari fejlődés lehetséges fészkének, mivel visszatekintő szavai szerint az „a román Erdély legklasszikusabb vidéke”, festői tájait mindenhol a dicső múlt, a nagy történelmi események emléke lengi be; a férfiak büszke sőlymok, a legionáriusok leszármazottai, a szőke, büszke nők pedig a legtisztább viseletet őrizték meg (főleg Szászváros környékén, a Gyógy völgyében és Zarándban). Érthető tehát, hogy fölébredt a paraszti művészet támogatásának gondolata. „Erre a pompás, különleges kincsre, melyet fajunk álhatatos konzervativizmussal őrzött meg századokon keresztül, mind jobban kezdtek fölfigyelni a román hölgyek, és ez arra ösztökélte őket, hogy hozzák a felszínre a nép szellemének ezen alkotásait, és terjesszék el őket minden román házban, úgy is mint a jogos nemzeti büszkeség darabjait.” Az 1886-ban megalakult megyei nőegylet egyik fő célja tehát a paraszti kézimunka támogatása volt.[41] Hossu Longin elnökasszony elkötelezettségét jelzi egy néhány évvel későbbi levele, miszerint „ránk, az intelligenciához tartozó hölgyekre hárul a kötelesség, hogy paraszti nővéreink segítségére siessünk, hogy közmondásos szorgalmuk értékesíthető legyen”.[42] A most tárgyalandó kezdeményezés előtörténete az volt, hogy Albert főherceg volt jószágkormányzója Erdélyben járván történetesen az elnökasszony szüleinél szállt meg, s fölfigyelvén a sok művészi kézimunkára, közvetített egy bécsi kézimunka-nagykereskedés felé. Az egyesület Bizottsága vállalta a darabok összegyűjtését, és Bécsbe szállítását, ezért össznemzeti fölhívásában fölkérte a papnékat, tanítónékat és a falvak vezető asszonyait, hogy értesítsék erről a lehetőségről a falu legjobb szövőit, hímzőit. Az árat maga a készítő szabhatta meg, a Bizottság annyit várt el, hogy a darabok tiszta motívumokat tartalmazzanak idegenszerű, tarka díszítések nélkül, és hogy a szoros határidőre érkezzenek meg, mivel akkor biztos a siker, ha Karácsony illetve Újév előtt már a piacon vannak. A Bizottság hangsúlyozta, hogy az  akció nemcsak jövedelemforrás lehet, hanem a nemzet presztizsét is emeli. A fölhívás visszhangra talált, december elejéig 230 kézimunka érkezett, melyet Elena Pop Hossu-Longin elnökasszony személyesen vitt el Bécsbe. Némi zavart csak az okozott, hogy sok asszony mindjárt a pénzt is követelte, s ezért az egyesületnek tudatosítania kellett, hogy ő nem a vevő, csak a közvetítő. Az egyesület néhány évvel később hasonló, ezúttal filantróp kezdeményezéssel lépett elő: Victoria Erdélyi alelnökasszony vezetésével Szászvároson bizottság alakult azzal a céllal, hogy a tűzvész által sújtott Vajdej falu asszonyait kézimunkadarabok készítésére ösztönözze; ezeket az ASTRA és a Színházi Alap Társulat közgyűlése alatt szándékozták árulni. Ennek érdekében az elnökasszony a következő évben levélben fordult a Szilágy megyei román nőegylet elnökasszonyához, s fölkérte, hogy a Hunyad megyei egyesület javára árulják majd a tárgyakat a szilágysomlyói Színházi Alap-közgyűlésen. Hangsúlyozta, hogy össznemzeti érdekről van szó: „Ezek a jótevők támogatásukkal hármas cél megvalósításához járulnak hozzá: segítik az első román háziipari műhely fölállítását, segítenek egy, a lángok martalékává lett román falun, és sokfelé népszerűsítik a szép erdélyi motívumokat.”[43] Hasonló szerepet vállalt a népi textília-kiállítások szervezésében a nagyszebeni román nőegylet, mely az 1905-ös itteni nemzeti kiállításon is nagy erőkkel vonult föl, s elnökasszonya, Maria Cosma szervezte meg az 1906-os nagy bukaresti (I. Károly trónralépése negyvenedeik évfordulójára rendezett) jubileumi kiállítás erdélyi pavilonjának a háziipari részlegét.[44] Hosszabb távon kívánta viszont a háziipart támogatni a Szeben megyei román mezőgazdasági egyesület, amikor D.P. Barcianu alelnök 1898-ban általános fölhívást tett közzé: a Bizottság ki akarja aknázni a román gazdák, de főleg az asszonyok szorgalmát, fantázia-gazdagságát, tehetségét, amely szőtteseikben, varrotasaikban, szedetteseikben és kötéseikben megjelenik, fejleszteni akarja azt, hogy tisztes jövedelemforrássá válhassanak. Kéri tehát a gazdákat és az asszonyokat, hogy az általuk készíteni szokott darabokból küldjenek egyet-egyet (vagy legalább mintarészt), hogy a Bizottság tanulmányozhassa, hogyan lehetne jobban, olcsóbban, nagyobb mennyiségben gyártani őket. A legjobb és legszebb darabokról rajzot, fényképet kívánt készíteni, könyvet összeállítani, hogy így is segítse  értékesítésüket – mindehhez a papok, a tanítók segítségét kérte. Hangsúlyozta azonban, hogy csak ősi, örökölt technikával készült tárgyakat kér, melyek idegen, gyári hatásoktól mentesek. Kellő számú darab esetén az egyesüleg külön háziipari múzeumot kívánt létrehozni.[45]

Nemcsak a népviseletvásárlás hálózata kezdett kialakulni, hanem a nemzeti bálokból fakadó új szükségletek a kölcsönzés lehetőségét is kialakították: Ion Lăzăroiu szászvárosi ruhakereskedő olyan hirdetést tett közzé a helyi újságban, hogy olcsón vállalja a közkedvelt nemzeti tánchoz szükséges căluşer-jelmezek készítését és kölcsönzését.[46]

Inkább csak egyéni véleményként, de az a nézet is jelentkezett azonban, hogy kifejezetten káros az a lehetőség, hogy készen lehet népviseletet rendelni: Maria S. Danila 1886-ban a Gazeta de Transilvania lapjain nyílt levelet intézett a román hölgyekhez, s ezt az „elharapózott rossz szokást” három okból is elvetette: egyrészt az illető hölgy kiállítja magáról a bizonyítványt, hogy nem képes megszőni, előállítani a ruházatot; másrészt a kész népviselet elég drága, nem a helyi viselet és nem olyan tartós, mint a sajátkezű munka; harmadrészt pedig rossz példa a parasztlányok, -asszonyok számára, akik maguk is követni akarják majd ezt a „luxust”.[47]

A korszak végére azután az erdélyi román nőtársadalom eljutott a gyártás megszervezéséig. A háziipar kapcsán szóltunk már arról, hogy a nagyszebeni román nőegylet 1905-ben gazdasági – kézimunka – iskolát alapított, a következő évek során pedig tanműhelyt is fölállított szövőszékekkel és más más eszközökkel; ez egyrészt hasznos képzettséget, majdani jövedelemforrást adott növendékei kezébe, másrészt hozzájárult az eredeti román stílus ápolásához, gazdagításához. A gyakorlati vezetést az egyesületi iskola egy volt ösztöndíjasa látta el, egy másik hölgy pedig az elméleti oktatást végezte – mindketten 800 korona fizetésért és teljes ellátásért. A háziipari iskolába az 1906/7-es tanévre huszonketten iratkoztak be. Maria Cosma elnökasszony az 1907-es közgyűlésen örömmel jelentette be, hogy már alig győzik a sok rendelést szőnyegekre, függönyökre, bútorhuzatokra, templomi díszek brokátjaira. Elmondta, hogy főleg a papság támogatására számítanak: küldjenek tehetséges tanítványokat és tőlük rendeljék meg azokat a templomi textíliákat, melyeket eddig idegenek szállítottak. Ezenkívül a román bankoktól – azok jótékonysági kvótájától – remélt támogatást és a nagyobb községektől, remélve, hogy azok ösztöndíjakat létesítenek falubeli leányok ideküldésére azzal a föltétellel, hogy végzés után otthon hasonló háziipari iskolát alapítanak. Maria Cosma az anyagi haszon mellett nem kevésbé hangsúlyozta munkájuk erkölcsi hozadékát: „A komoly munka során önbizalmat nyerünk, nem szorulunk majd senki támogatására és könyörületére. Van elég erőnk, csak használjuk bölcsen és méltósággal. Akkor nem fognak minket minden alkalommal tudatlan és rendszeretet nem ismerő népnek bélyegezni. [48]

A Hunyad megyei nőegylet 1902-es közgyűlése hasonlóképpen arról döntött, hogy az értékesíthető mennyiség növelése érdekében el kell kezdeni az első román háziipari (kézimunka) műhely szervezését. Régi terv ügyébenb született ez a döntés, hiszen a Bizottság már 1897-ben fölhívta a román hölgyeket, ösztönözzék arra a parasztasszonyokat, hogy adományozzanak bármilyen kis darabokat mintaként a leendő műhely számára; a kérést a közgyűlési döntés után, 1903 tavaszán megismételték. A műhely 1907-ben kezdte el működését Szászvároson Victoria Erdélyi alelnökasszony felügyelete és a nagy szaktudású Tiberia P. Barceanu vezetése alatt, a mintákat Demetriu Comşa, Cornescu asszony és Minerva Comşa albumából vették. Általában tizenöt-húsz főnek adott munkát, 1911-ben hét szövőszéken folyt a munka. Négy év alatt összesen hatvan szövőnőnek adott munkát, akik több, mint tizennégyezer korona bért vettek föl. Termékei az osztrák és a magyar piac mellett nagyobb mennyiségben eljutottak Romániába, Franciaországba és az Egyesült Államokba.[49] Elena Pop Hossu-Longin abban látta a műhely jelentőségét, hogy sikerült „népszerűsítenie a nemzeti viseletet, fölélesztve az elhalt nemzeti érzést a romanizmus legszélső határaiig. A szép szelistyei, tölgyesi, hátszegi, szászvárosi, pedurényi viseletek hölgyeink kedvelt ékességei, miáltal a román összejövetelek alkalmával a teremben a napkeleti mesék kápárázatos képei elevenednek meg.” Máshol az elnökasszony a műhelyt az egyesület huszonöt évi működése sarokkövének nevezte.[50]    A nemzeti viselet gyártása, hazai és külföldi forgalmazása valóban a román elit gazdasági-társadalmi törekvéseinek, nemzetépítő programjának szerves alkotóeleme, egyszerre „testközeli” és nemzetstratégiai szintű tevékenysége volt.