Ábrahám Barna

Szlovákok és szlovjákok: a nemzet határai*

Tanulmányunkban a szlovák nemzetfejlődés egyenetlenségeit, szűkebben pedig a keletszlovák régió sajátos útját, illetve annak mindenkori megítélését szeretnénk fölvázolni. Mi, magyarok, különböző sérelmeink, a trianoni trauma, a határon túli magyarság panaszai következtében monolit, rendszerint ellenséges tömböknek látjuk szomszédainkat. föl sem merül bennünk, hogy a “kelet-európai nyomorúság”, az “eltorzult alkat”, a “zsákutca” (Bibó István) az egykori győzteseket éppen annyira –sok vonatkozásban még erősebben – béklyózza. Fokozottan igaz ez a szlovákságra, amelynek csak az utóbbi évtizedben – az európai integráció, a nemzetállami kompetenciák részbeni föladásának idején – adatott osztályrészül, hogy saját államát építhesse. Kilenc évszázadon át, a Regnum Hungariae alattvalóiként volt közöttük főrend, polgár, és persze főként paraszt. Egyre inkább csak az, mert ahogy a 19. században a Magyar Királyságot egyre inkább Magyarországnak kezdik nevezni, nemességük, amelynek nemzettudatát egyébként is a rendi Natio Hungarica jelentette, s részben polgárságuk tömegesen a magyarosodást választotta. A dualizmus alatt néhány ezer főre szűkült az, amit nemzeti társadalomnak nevezhetnénk, ennek tagjai is főként falusi papok, tanítók. A hetvenes évektől nem lehetett szlovák nyelvű gimnáziumot végezni, rohamosan csökkent az anyanyelvi elemi iskolák száma; a kormány betiltotta össznemzeti közművelődési egyesületük, a Matica slovenská működését, napirenden voltak a politikai lapjaik elleni sajtóperek (amelyek egyébként a magyar ellenzéki lapokat éppen úgy sújtották), s a vármegyei hatóságok a századfordulón nem ritkán a postázott példányokat is elkobozták, illetve nyomást gyakoroltak az előfizetőkre a visszamondás érdekében. Ezek voltak tehát a nemzeti kultúra keretei, akkor, amikor a magyar politikai-tudományos elit a szlovákok esetében magát a nemzeti létet sem tartotta elképzelhetőnek s főként megengedhetőnek. Már Kossuth azt írta 1842-ben, hogy “a nemzetiség [azaz nemzeti lét] egy historiai factum, mellynek a nyelv nem egyetlen tényezője, mert arra, hogy valamelly népnek nemzetisége legyen, szükséges még az is, hogy közös alkotmány, közös érzelmek, közös érdekek, a haladásnak és közös kifejlődésnek közös szüksége, egy együtt átélt nagy kor közös emlékezései kapcsoljanak össze bennünket.” Kellenek tehát az előzmények, az anyagi és erkölcsi erő, az öntudat, a hatalom és a politkai önállóság. “Ugy, de bár merre tekintünk is Magyarországon, sehol sem látunk anyagot illy tót nemzetiségre.”[1] Az összes jegy közül Kossuth tehát csak nyelvüket ismerte el, mint ahogy nem tagadta azt négy évtizeddel később az ismert történész-nemzetiségpolitikus, Grünwald Béla sem, aki azonban indokolatlannak tartotta, és határozottan elutasította, hogy a szlovákság nemzetté válhasson. A szlovák népet a németek mellett különösen könnyen asszimilálható anyagnak tekintette, melyet olyan szorosan a magyarsághoz lehet forrasztani, mint ahogy az elzászi németeket sikerült a múltban a franciáknak. Ennek alapja a közös történelem, illetőleg a saját szlovák történelem hiánya: “A mi történelmi emlék és hagyomány van, az mind a magyar történelem kiválóbb alakjaihoz fűződik, nagy királyaink és hőseink játszanak szerepet a tótság phantásiájában s annyira harmoniában vannak az ország köztudatával, hogy a legkisebb jel se árulja el azt, hogy valaha az érdekek ellentétesek voltak...”[2] Ezt az álláspontot képviselték olyan, a szlovák népi kultúra és irodalom iránt egyébként nyitott személyiségek is, mint Gáspár Imre vagy Mikszáth Kálmán.[3]

Csehszlovákia megalakítása nem jelentette a szlovák nemzetállam megszületését, valójában egy újabb többnemzetiségi birodalomba kerültek, ahol még anyanyelvüket, nemzetiségüket is csehszlováknak kellett nevezniük. A szlovákok mindig is úgy érezték, a világ a csehek árnyékában létezésükről sem tud, sőt maguk a csehek sem érezték szükségét, hogy meg kellene ismerniük azt a népet, amellyel közös államban élnek.[4] A cseh közvélemény hozzáállása a szocializmus alatt sem sokat változott.[5]

Milyenné formálta a szlovákokat a történelem, lehetővé tette-e, hogy egységes nemzetté váljanak?

A költő Milan Rúfus az 1960-as években ki merte mondani, hogy “fejlődésünkben valahol egy ötven évvel korábbi állapotban elakadtunk [tehát a 20. század elején – Á.B.], a civilizációt nem rendes és nemzethez méltó körülmények között abszorbeáltuk. A nyelvünk árulkodik ezekről a dolgokról, a nyelvünk, melyből hiányzanak a rusztikus és civilizációs (városi)állapot közötti átmenet jegyei.[...] Ez a kór úgy jelentkezik, mint valamiféle furcsa közöny, az összefüggések, a kulturális hagyomány hiányos tudata. Tabula rasa vagyunk, amelyre mindenki azt ír, amit akar.” A szlovákoknak a szocialista iparosításig nem voltak nagyvárosaik, múltjuk falusi, kisvárosi múlt, ezt fejezi ki nemcsak egész irodalmuk, de nyelvük is – a maga tájszólása és a cseh szavak átvétele között őrlődik még az értelmiségi is: “az egyetemi professzor nyelvjárásban ad elő, mert nem érzékeli az erős, szuverén nemzetre jellemző hagyomány tekintélyét, az irodalmi nyelv szigorú, természetszerű és minden vitán felül álló imperativusát.” [6]

Miroslav Kusý, a magyar közönség által is jól ismert politológus két évtizeddel ezelőtt ugyancsak könyörtelenül rámutatott, hogy nincs olyan közös nyelv és történelmi hagyomány, amely a szlovákokat egy nemzetté forrasztaná: “...egyszerű hazánkfia az irodalmi szlováknyelvet valamiféle egzotikus dolognak tartja (hacsak nem Felső-Garam menti), ami nem normális ember szájába való.” Majd elismeri, hogy a szlovák társalgás gyakran neki magának is komoly gondot okoz: “Földijeimmel jól megértem magam a »hazai« nyelven, a többi szlovákkal pedig az irodalmi szlovák nyelv segítségével kellene ugyanezt tennem. […] Ha nem hajlandók, védtelen vagyok.” Márpedig sokan viseltetnek ellenérzésekkel az irodalmi nyelvvel szemben. “A nemzet többsége, úgy hiszem, még mindig árulásnak tartja, hogy a közép-szlovákiai dialektust választották számára irodalmi nyelvnek. Talán azért van így, mert az a bizonyos táji jelleg nyelvileg, nyelvjárásilag még mindig erősen él.” Ám a szlovák esetében még a fogalmakkal is baj lehet: “...a fönt emlegetett »természetes« nyelv nem más, mit nyelvjárás, dialektus. De minek a dialektusa? Egy közös nyelvé, az irodalmi szlováké? Semmiképp, hisz a hegyháti beszéd nem a közép-szlovákiai nyelvjárás dialektusa." Mint kifejti, az irodalmi nyelv elsajátítása egy élet feladata, az is kényszerből, az államhatalom nyomására történik: “Képzejük el, ha nem lenne ez a kényszerítő erő, ha egyszeriben nem lennének a kötelező irodalmi nyelven oktató iskolák, ha a szerkesztőségekben nem ügyelnének a nyelvi lektorok, s hivatalosan is a mi »természetes nyelveinken« kezdenénk el kommunikálni. Mi maradna vajon – nyelvi téren – a mi egységes szlovák nemzetünkből?” A népesség nagyobb része azonban nemcsak a kodifikált nyelvet nem érzi magáénak, hanem az országterülettel sem tud érzelmileg azonosulni, identitásának mélyrétege regionális. Az egyén elsősorban a maga szülőföldjéhez kötődik, „mi nem nemzethez, hanem tájegységekhez tartozunk” – idézzük továbbra is Kusýt, aki jellemzőnek tartja, hogy új munkahelyén pozsonyi születése ellenére apja után a liptóiak sajátították ki maguknak. Pozsonyiság-tudat ugyanis nem létezik, a fővároshoz tartozni „csak valami szükségszerűség vagy véletlen folytán lehet”. Kusý kétségbevonja, hogy van-e egyáltalán az egész mai Szlovákia területére kiterjedő nemzeti történelem. Hiszen véleménye szerint ezer év alatt nem voltak olyan történelmi események, amelyeknek az egész nép aktív és tudatos részese lett volna.[7]

A földrajz, a szülőföld szerepét már a Štúr-nemzedék is világosan megfogalmazta: mint P. Červenák 1844-ben rámutatott, a hegyek mögött minden völgy külön világ, más szokások, más beszédmód és hangsúlyok uralkodnak, ezért senki nem törődik olyan ügyekkel, melyek szélesebb tömegeket érintenek. A természeti akadályokban Jozef Miloslav Hurban, Michal Miloslav Hodža és Ludovít Štúr is az egységesülési folyamat gátját látta, ám bíztak a modern kor közlekedési vívmányaiban és társulási szellemében.[8] A regionális alkati különbségek azonban még a 20. század végére sem tűntek el, ezek jelen vannak a korabeli prózában: a nemzeti ébredés óta uralkodó északi, hegyvidéki helyszínek, alakok mellé 1945 után fölsorakoztak a Duna menti, nógrádi tájak, mintegy a Dél kulturális meghódításának, integrálásának jegyében.[9] Végül hadd utaljunk a vezető kortárs író, Ladislav Ballek szavaira, melyekkel 1990-ben, a Független Írók Klubja által rendezett értelmiségi kerekasztal alkalmával (‘A szlovák kérdés ma’) érintette a szlovákság észak-déli megosztottságát: “Aki jól szemügyre veszi például a mi Erdőhátunk [a Kis-Kárpátok és a Morva folyó közötti terület – Á.B.] építészetét, rájön, hogy az mindenekelőtt a földközi-tengeri térségből érkezett ide. Állíthatom, hogy átvettük a társas alkatot, [...] úgy látom, alapjában hedonisták vagyunk, még ha a mi Északunk hajlik az aszkézisre is, [...] lelkiismerete, bűnei miatt valamivel gyakrabban gyötrődik, mint mi, akik a szlovák világ déli oldalán tanultunk kölcsönöket elfogadni.”[10]

A szlovákság regionális megosztottsága tehát még a 20. század végén is közbeszéd tárgya volt. A továbbiakban arra a régióra szűkítenénk le vizsgálatunkat, amelynek a legtöbb esélye volt arra, hogy önálló nemzetté váljék. A keletszlovák térség történelmi útja, identitása, nemzeti hovatartozása jó másfél évszázada szenvedélyes viták kereszttüzében áll.[11]

A nemzeti ébredés korának írásaiban (Ján Čaplovič, Jirí Palkovič, Pavol Jozef Šafárik stb.) a régió a nemzeti terület megkérdőjelezhetetlen része. A 20. század elején azonban egyre több cikk mutatott rá, hogy a hegyek és a szepességi német falvak által elválasztva, ugyanakkor a magyar alföld felé nyitottan, a Kelet elmaradt a nemzeti fejlődésben.[12] Milan Hodža egyenesen arról írt, hogy “nemcsak a bolgároknak és a szerbeknek van Macedóniájuk, ahol elnyomott öccsük van, hanem még minekünk is, akik annyira el vagyunk nyomva, még nekünk is van Macedóniánk, ahol szlovák testvérünk mindenféle védelem, tanács, hűséges intelligencia nélkül él, a szolgabírók és az ostoba szavak kénye-kedvének kitéve.” Majd ugyanott megállapítja, hogy “keleti szlovákjaink mintegy el vannak vágva a nemzettől”, a kormánynak az a célja, hogy “a sárosiak olyan törzsnek érezzék magukat, amelynek nincs semmi köze a többi szlovákhoz.”[13]

A keleti szlovákokat a domborzati viszonyok, a Felföld kelet-nyugati átjárhatóságának problémás volta kétségkívül elszigetelte a nemzeti mozgalmat éltető, öntudatos intelligenciát kitermelő megyéktől (Pozsony, Nyitra, Trencsén, Árva, Turóc, Liptó, Zólyom), a régiót már az önálló nyelvet megalkotó reformkori, Ludovít Štúr vezette nemzedék is “a nemzeti gondolat temetőjének” tekintette. Itt, keleten az igen népes dzsentri határozta meg a közvéleményt, a társadalmi élet, a helyi politizálás kereteit. Aligha véletlen, hogy a csicsvai (Jókainál csittvári)krónika vált a nagyotmondás szinonímájává, és Divald Kornél vagy később Szombathy Viktor is úgy tudta, hogy lakói tüzes képzeletének köszönhetően viseli Sáros a “magyar Gascogne” nevet.[14] A nemesi családok mentalitását Mikszáth örökítette meg számunkra A gavallérok lapjain, bár valójában csak másodkézből ismerte a keleti végeket, és a görbe tükröt a sárosi közönség nem is fogadta el.[15] Krúdy szintén gyakran merítette innen témáit, és Sáros általában a svihákok földjeként él a korabeli köztudatban.[16]

A magasabb állású szlovák családok természetesen beépültek ebbe az úri társadalomba, jobban mondva, a régió birtokos nemessége, polgársága – nyíltan vagy rejtetten – a 19. században még sokáig kétnyelvű.[17] Az itteni szlovák nyelvjárások tehát – sokkal inkább, mint nyugatabbra – “úri nyelvnek” számítanak, a század folyamán itt nem is tört ki nyelvharc, nemzetiségi küzdelem..[18] A Kiegyezés után szabad kezet kapott kormány azonban hamarosan maga is nekilátott, hogy az északkeleti vármegyék szlovákságát nyelvében, identitásában elszigetelje a nyugatiaktól. Volt mire építenie: a szepesi, sárosi, zempléni nyelv igen eltér a középszlovák nyelvjárásoktól, amelyekből Štúrék megalkották az irodalmi nyelvet[19] – a népességnek még saját önelnevezése is van: szlovják (Slovjak), ezen kívül nemcsak az evangélikusok, de még a katolikusok is általánosan használták a biblikus cseh nyelvet, határozottan szembehelyezkedtek az új nyelvvel, mint arról Ján Kollár Štúr-ellenes vitairata is tájékoztat.[20] Ám a keletszlovák nyelvjárást az írásbeliségbe emelő személyek végülis nem a biblikus nyelv elvi védelmezői, tehát a csehszlovák egység hívei közül kerültek ki (azok előbb-utóbb áttértek az új irodalmi nyelv, a štúrovčina használatára), hanem azoknak a papoknak, tisztségviselőknek népes táborából, akik akár meggyőződésből, akár pőre egzisztenciális okokból a magyar nemzeteszme hirdetői lettek, és a régió szlovákságát minél erősebben a magyar kultúrához, politikához kívánták forrasztani.

A Kassa melletti Enyicke plébánosáé, Jozef Repászkyé a vitatott érdem, hogy a hatvanas években elsőként kezdeményezte a helyi nyelvjárás bevezetését az oktatásba. A püspökség útján emlékiratot küldött a Vallás- és Közoktatási Minisztériumnak, melynek arra hívta föl a figyelmet, hogy e régiónak nincsenek saját szlovák népiskolai tankönyvei, ki kellene tehát adni ilyeneket “a kassai püspökség szlovák nyelvén”, mert a gyerekek az irodalmi szlovák nyelvűeket úgymond nem értik. Repászky azonnal meg is jelentetett egy magyar nyelvtant, melyet földrajztankönyv, olvasókönyvek, bibliai történelem követett. A nemzeti mozgalom szócsöve, a turócszentmártoni Národnie noviny azonnal reagált: a Sárosban lelkészkedő, és immár štúri nyelven alkotó Jonáš Záborský rámutatott arra, hogy ezek a kiadványok egyáltalán nem keletszlovák nyelven íródtak, hanem a nyugat- és középszlovák irodalmi nyelvek illetve különböző nyelvjárások keverékei; az akciót veszélyesnek tartotta, mert “korábban az volt a cél, hogy elszakítsanak minket a csehektől, most pedig, hogy minket magunkat daraboljanak százfelé.” A minisztérium végülis kivonult az ügyből, mert nem akarta a viszálykeltő szerepét játszani, ám Perger püspök és a Szent István Társulat biztosította, hogy a könyvek elkerüljenek a régió népiskoláiba, és jó néhány évig használatban is voltak.[21] A hetvenes évek elején azután új szakasz kezdődött, mikor is a minisztérium elrendelte, hogy a valódi keletszlovák, azaz szepesi, sárosi, zempléni nyelven kell kiadni a tankönyveket. A Národnie noviny cikkei ismét rámutattak, hogy a valós cél ezzel a szlovákság nyelvi-kulturális megosztása, az egyik levelező rákérdezett, hogy a kormány miért nem ad ki a palócok számára saját tankönyveket, az ő nyelvükön, hiszen ők sem értik az új magyar kifejezéseket. Egy másik cikkszerző úgy látta, a szlovák irodalmi nyelv erősödése, a könyv- és folyóiratkiadás, a föllendült tudományos tevékenység és a nemzettudat ébredése szálka a “magyar hegemónok és haszonlesők” szemében, s íme, akadtak olyan “filiszterek”, akik “szeretnék még a butaság béklyóiban tartani Sáros, Zemplén, Abanógrád [sic!] vármegye szlovákságát, szeretnék elzárni őket a megállapodott, virágzó szlovák írásbeliség jótéteményeitől."[22]

A támadások ellenére a kormány megkezdte a keletszlovák tankönyvek kiadását. A nyelvezet alapjául Urbán Adolf iskolaszéki tanácsos nyelvtana szolgált. Bevezetőjében a szerző utalt a megindult tankönyvkiadásra: “A magyar királyi közoktatási ministerium figyelmezőleg a sárosmegyei iskolatanács azon előterjesztvényére, mely szerint itteni népiskoláink az állami nyomdából kikerült tót tankönyveknek nem vehetik hasznát nyelvezetök nálunk bebizonyosodott érthetetlensége miatt, intézte a népiskolai olvasókönyveknek a sárosi tót nyelv ejtésbeni kiadását.” Az anyanyelv(járás) behozatala azonban korántsem volt öncélú üdvös törekvés: Urbán sürgette egy alapos sárosi nyelvtan kidolgozását, mert “egy ily nyelvrajznak a népiskolába általánosan kötelező behozatala által út nyittatnék a magyar nyelvnek sikeres tanitásához, mert csak a sárosi szójárás nyelvileg szabatos formákba lesz öntve, ejthetni módját nemzeti nyelvünk népiskoláinkbani előadásának.”[23] A szabatos formákat azonban sehogyan sem sikerült megtalálni, még magának Urbánnak a fordításai is mesterkéltek, sokszor érthetetlenek.[24] A “hazafias” sajtó, mindenekelőtt a szlovák nemzeti mozgalmat támadó Svornost azonban üdvözölte ezeket a kiadványokat, melyek úgymond ellensúlyt jelentenek a “pánszláv Maticás irodalommal”, annak nyelvével és politikájával szemben.[25]

A keletszlovák írásbeliség új szakasza kezdődött a 20. század elején, egészen más politikai körülmények között. A vármegyék vezetőségének azidáig nem kellett nemzetiségi mozgalommal számolniuk: a szlovák intelligencia szinte egészében elmagyarosodott, és még a nyugati terület nemzeti vezetői sem mutattak – akár leterheltségük miatt, akár bizonyos előítéletek következtében – érdemi érdeklődést a terület iránt.[26] Változást a tömeges kivándorlás hozott, mert a szabadabb amerikai viszonyok, a gyűlések, a lapok kezdtek kitermelni egy öntudatos réteget, amelyből azután sokan hazaköltöztek – a megyei urak nem kis riadalmára. A Sárosmegyei Gazdasági Egyesület 1901-ben a hazatelepültek hanyatló erkölcsére, hazafiatlanságára panaszkodott: nem hallgatnak papjukra, nem tisztelik a hatóságokat, bírálják a hazai viszonyokat, és úgymond pánszláv gondolatokért lelkesednek. A kisszebeni választókerület papjainak brosúrája is azt emelte ki, hogy a nép a múltban habozás nélkül végezte munkáját, szerette urát, papját, ma azonban különösen az óceánon túlról visszatértek ellenállnak. A fiatal generáció munka helyett politizál, alázat helyett öntudatos, olvassa a Slovenský týždenníket, és büszke arra, hogy Amerikában szlovák szervezetek tagja volt, itthon nem támogatja az iskolát és az egyházat, mert úgymond magyarosít. A szerzők sajnálattal állapítják meg, hogy mindez éppen egy olyan megyében történik, “ahol a népnek még néhány évvel ezelőtt nem volt elképzelése arról, mi az a szlovák nemzet.”.[27] 

A védekezés leghathatósabb eszközét az Eperjesi Lapok egy 1906-os cikke (Védekezzünk a pánszlávizmus ellen) egy anyanyelvű, de magyar nemzeti szellemben írt újság kiadásában látta, amivel ellensúlyozni lehetne a nemzeti agitációt.[28] Ez és hasonló cikkek, hivatali beadványok valójában általánosabb keretbe illeszkedtek: a szlovákság megosztásának szándékába nyugat-, közép- és keletszlovákokra. Besztercebányán már 1904-ben, Miaván pedig 1907-ben indult egy lap, ám ezeken a területeken már nem lehetett elfojtani az öntudatosodás folyamatát. Sikerre csak keleten volt esély. A keleti szlovák, azaz szlovják nyelv fő ideológusa, Gejza Zsebráczky veszélyesnek tartotta az  irodalmi szlovák kiadványokat – még az imádságoskönyveket, katekizmusokat is – mert általuk az itteni nép a nemzettudat hatása alá kerülhet. A maga nyelvén kiadott munkákat kell a kezébe adni; igaz, hogy a nyelvtan nincs kidolgozva, de úgy kell írni, ahogy beszélnek, a nép elfogadja majd magáénak, “és lassan a vérévé válik az a sok jó, amit az ő nyelvén adunk neki.”[29] Š. Lessko a megindult lapban magabiztosan jelentette ki, hogy “nekünk nincs szükségünk semmiféle szlovák nyelvtanra, minden sárosi ember maga a nyelvtan.”[30] A lap és a keletszlovák régió politikai szervezésében központi szerepet játszó Viktor Dvortsák / Dvortsák Győző Sáros megyei főlevéltáros egyenesen azt fejtegette, hogy a šariština nem nyelvjárás, hanem önálló nyelv, nincs közelebbi köze a nyugati szlovákhoz, mint ahogy maga a nép is legnagyobbrészt magyarok, vallonok, németek és ruszinok keveréke.[31]

A keletszlovák hazafias újság szervezése a legmagasabb szinten zajlott, a sárosi főispán és maga Wekerle Sándor miniszterelnök is támogatta az ügyet. 1907-ben, Eperjesen megalakult a Sárosmegyei Magyar Közművelődési Egyesület, mely kiadta a Naša zastava című lapot.[32] Filozófiáját Dessewffy István felelős szerkesztő visszatekintőleg így foglalta össze: “Lapunk soha sem űzött pártpolitikát. [...] Abból indultunk ki, hogy népünk szívében magyar érzelmű, tehát nem kerteléssel, ravaszkodással kell ahhoz közelednünk, hanem színtiszta hazafias irányzattal. [...] Az volt a nézetünk, hogy népünk elég érett arra, hogy maga is belássa, hogy boldog, megelégedett jövője csak akkor lehet, ha a magyar népnek hü testvére marad.” A nyelv kapcsán leszögezi, hogy a “keleti tót nyelvet” már nem is nyelvjárásnak, hanem önálló nyelvnek kell tekinteni. Ez a nyelv véleménye szerint ne m purista, hanem receptív, erősen hajlamos a szókölcsönzésekre. “A nyelvnek ezt a szellemét követtük mi is és gyakran használjuk azokat a magyar szavakat, amelyeket népünk a közbeszédben elfogadott. Ahol ez nem lehet, inkább a lengyelt s esetleg a magyar rutént vesszük segítségül, mint a nyugati tótot. Így reméljük, sikerülni fog a keleti tót nyelvet a nyugatitól mindjobban és jobban eltávolítanunk.” Gejza Zsebráczky tervbe vette egy alapos szótár és nyelvtan összeállítását; kéziratban maradt a népdalgyűjtemény is, pedig Dessewffy hangsúlyozza, hogy többnyire magyar nótára éneklik őket, és tele vannak magyar vonatkozásokkal. Megjelent viszont az egyházi énekeskönyv, magyar darabokkal, melyeknek a főszerkesztő szintén nemzetiségpolitikai jelentőséget tulajdonít: “a nép széltében énekli máris a mi gyönyörű ősi egyházi dallamainkat s szivja magába e különféle hajszálcsövekben a magyar érzést.” Megjelent továbbá sok Petőfi-vers, le kellene még fordítani a János vitézt, a Toldit, Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit, kellene egy hazafias szellemű imakönyv, és ki kellene adni nyelvükön az Újszövetséget. [33] E fordítói program is jól érzékelteti a szerkesztőség alaptörekvését a keletiek elszigetelésére, hiszen az említett és hasonló szerzők, művek irodalmi szlovák nyelven jórészt megjelentek már a Magyarországi Tót Közművelődési Egyesület illetve kormánybarát szlovák lapok, egyes pesti kiadók jóvoltából.[34]

Az – akár nyelvi, akár politikai, ideológiai –  magyarosítók tevékenységét megkönnyítette, hogy a szlovák nemzeti mozgalom aktivistái a nemzeti egység jelszavain túlmenően alig-alig érdeklődtek a régió iránt (jószerivel Milan Hodža volt az egyetlen vezető politkus, aki odautazott kapcsolatépítés, tanácsadás végett.[35] Neki tehát volt erkölcsi alapja, hogy lapjában keményen ostorozza a szlovák elitet: “meg kell szűnnie annak a szégyenletes dolognak, hogy a mieink óvakodnak a szlovák kelettől. Minden szlovák lapban pellengérre fogjuk állítani azokat az úriembereinket, bankjainkat, akik könnyedén tudnának működni Poprádtól Nagymihályiig, de otthon ülnek a meleg szobában anyuka mellett, csak azért, mert nem járta át őket az a tudat, hogy a szlovákságnak, ha nem akar elmerülni, minden erejét meg kell feszítenie.”[36] Annak idején, a 19. század derekán Štúrék, de a következő generációk is a keletieket bolgárnak, orosznak, lengyelnek vagy éppen keveréknépségnek hitték[37] A keletiek és a nyugatiak még Amerikában is általában kerülték egymást[38], az itteni szlovák újságírók 1897-es memoranduma kimondta, hogy “akik szlovjáknak nevezik magukat, saját anyjukat köpik szembe.”[39] A nyugaiak állandó vádaskodásai a keletiek magyarónságáról, asszimiláltságáról, kevert voltáról, az a leegyszerűsítő tétel, hogy “aki görög katolikus, az ruszin, aki kálvinista, az magyar” [holott tömegesen lehettek keleti szlovákok]oda vezetett, hogy Csehszlovákia megalakulása után itt nem erősödött lényegesen a szlovák öntudat, sőt többfelé terjedt a magyar nyelv használata.[40]

1918-19 viharos hónapjaiban hosszú időre utoljára nyílt lehetősége a magyar vagy magyarón köröknek arra, hogy politikailag megpróbálják kiaknázni a szlovják regionalizmust, identitást. A turócszentmártoni deklaráció utáni napokban Dvortsák Eperjesen megalakította a Keletszlovák Nemzeti Tanácsot, mely nem ismerte el a csehszlovák egységet kimondó Szlovák Nemzeti Tanács legitimitását a keleti területekre nézve, és december 11-én Kassán kikiáltotta a Szlovák Népköztársaságot, kérve ennek elismerését a Károlyi-kormánytól. Jászi Oszkár mindezt örvendetes fejleménynek tekintette, Milan Hodžával folytatott tárgyalásán hangsúlyozta is, hogy a keletiek nem kívánnak Csehszlovákiához csatlakozni, ám a kormány végülis a nemzetközi komplikációktól tartva a kérést elutasította. Fél évvel később, 1919 június 16-án a Vörös Hadsereg árnyékában kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, ami persze legalább annyira szolgálta a szovjet Vörös Hadsereggel való egyesülést, mint a szlovákság ismételt politikai kettéválasztását, s a hadsereg visszavonulásával meg is szűnt.[41] A keletszlovák régió betagolódott a csehszlovák államba, ám a szlovják kérdés nem szűnt meg, csupán új alakot öltött.

O. R. Halaga, keleti történész abban látta az államfordulat problémáját, hogy a keletszlovák nyelv elvesztette “úri” státuszát, minden fórumon gúnyolták, a keletiek által addig lenézett “drótosnyelv”, “cseh”, “miskároló-nyelv” pedig hivatalos nyelvvé vált. Ezt a keletiek nem beszélték, sokan tehát inkább áttértek a magyarra, csak hogy úri státuszukat megőrizzék.[42] A keleti értelmiségnek nap mint nap tapasztalniuk kellett, hogy a szlovák politikusok, egyházi vezetők, szerkesztők a régió népét nem tekintik szlováknak, ragaszkodását anyanyelvéhez pedig szeparatizmusnak minősítik. A fiatal keletszlovák generáció “szabadságharca” volt egy egyesület alapítása, a nyugatiak által lenézett, idegennek tekintett nyelvjárás, folklór ápolása. A különállás – a Morván túl – hamarosan tudományos megalapozást is kapott: paradox módon a cseh nyelvészek, földrajztudósok, történészek is a régió eltérő középkori fejlődését, kevert etnogenezisét hangoztatták. Mindez érthetőbbé válik, ha belegondolunk, hogy a csehszlovákizmus jegyében Prága megtagadta a szlovákoktól az önálló nemzeti létet, tehát ki kellett mutatni, hogy a “nemzet keleti ága” egyébként sem egységes nyelvi-kulturális-történelmi képződmény. A nagy tekintélyű nyelvész, Václav Chaloupecký 1923-ban megjelentetett Staré Slovensko című monográfiájában azt fejtegette, hogy Szlovákiának két történelmi magja volt: a nyugat, azaz Nitriansko, cseh kapcsolódású, népességű terület, és a keleti Bychorsko a Tisza vízgyűjtőjében, melyet különböző etnikumok népesítettek be, sokszínű amalgámot hozva létre. A két magterületet a Tátra, a Mátra és a Fátra átjárhatatlan övezete elszigetelte egymástól. Az elméletet J. Korcak földrajzi szempontból gazdagította, szintén kiemelve, hogy a Kelet lakossága a szomszédok expanziójának passzív színtere volt. Más munkájában megkülönböztet három egyenrangú törzsi területet Csehszlovákia területén – a cseh, morva, szlovák – és negyedikként az alacsonyabb rangú bodrogit avagy keletszlovákot.[43]

Sajátos mellékfrontot jelentett az 1938-ban magyar uralom alá került déli sáv. 1941-ben, Kassán Dvortsák Győző és hívei vezetésével megalakult az Ojcizna egyesület, mely nyelvtant, szótárt és tankönyveket kívánt kiadni. Meg is jelentetett egy vázlatos nyelvtant, melynek bevezetője hangsúlyozta, hogy a szlovják nyelvnek “kivételes irodalmi múltja, a többi szláv nyelvtől eltérő története van, [...] nem lehet beolvasztani más nyelvbe, ahogy azt a csehek vagy a szlovákok vélték.” A szerző természetesen a háborítatlan fejlődés lehetőségét látta a magyar fennhatóságban: “Minthogy most, a Magyarhonba való szerencsés visszatérés után ismét lehetővé vált a szlovják nyelv fölvirágzása, szolgáljon ez a nyelvtan a nyugodt nyelvi fejlődést a szebb magyarhoni jövendőben.”[44]

Az egyesület lapvető célkitűzése volt a szlovják nyelvhasználat és öntudat erősítése, a keletszlovák bevezetése az iskolákba (ebben támogatta a Felvidéki Tudományos Társaság is), ám a kormány ez utóbbira nem volt hajlandó, részben Pozsony várható tiltakozása miatt, részben pedig azért, mert az itteni értelmiség nagyobb része is ellenezte.[45]. A irodalmi szlováktól való eltérés azonban később is hangsúlyt kapott. Egy 1943-as cikk szerzője, Kászonyi Ferenc rámutatott: “annak, hogy a szlovjákot a szlovák nyelv tájszólásának tekintsük, az a feltétele, hogy a szlovják a szlováknak tája volt-e vagy sem. Volt-e rá akár politikai, akár vallási, gazdasági, társadalmi vagy más kulturális befolyása, ami döntőleg hatott nyelvközösségi egyénisége kialakulására.” A szerző leszögezte, hogy “nyelvben elég éles az eltérés ahhoz, hogy külön nyelvnek lehessen tekinteni. Például egy szlovjákul beszélő intelligens ember a szlovák nyelv közelebbi ismerete nélkül képtelen egy szlovák ujságcikket megérteni, egyes szavakat itt-ott megért, de egész mondatokat már csak ritkán. A szlovják gyermek, ha szlovák iskolába jár, szinte új nyelvet tanul, mely az övétől szinte minden szóban többé-kevésbé különbözik. [...] Még a középiskolások is, bármennyire nevelik beléjük az iskolában a szlovák tudatot és anyanyelvük nevetséges, szégyelnivaló voltát, amint kilépnek az iskola kapuján, győz az anyanyelv, és rögtön szlovjákra fordítják át a beszélgetést.” [46] Ennek megfelelően Kászonyi hibának tartotta az irodalmi szlovák erőltetését a visszacsatolt terület iskoláiban.[47] Dvortsák egyik közeli munkatársa 1944-ben, a Társaság szlovják-ankétján a következőkben látta nyelv és identitás lehetséges kapcsolatát: “Ha mi ujból iskolákkal kezdünk dolgozni, majd fölnevelünk egy ujabb generációt. [...] majd igenis szlovjákul fog érezni és beszélni, ujból azt fogja mondani, »ja som Uher«, mint annak előtte. Ezért szükséges nekünk a szlovják nyelv.”[48]

Az 1945 utáni években O.R. Halaga képviselte a Kelet sajátos fejlődésének elméletét, mely jórészt a fenti cseh tudósok munkáin alapul, bár a benépesedésről és az etnikai keverékről vallott nézetüket elvetette. Véleménye szerint a hegyek, a “szepes-gömöri sorompó” képes volt megállítani Nagymoráviát, sokkal nagyobb akadályt képezett, mint a morva-magyarhoni határ, és két népi alkatot, hagyományt, kulturális orientációt alakított ki. Az ötvenes években Halaga már főleg a gazdasági alapot hangsúlyozta, a terület egykori intézményeiben (a szepesi majd kassai kamara, a felsőfokú bíróság, a keletszlovák terület rendjeinek országgyűlései és a felső-magyarországi (partes superiores)  főkapitány kiterjedt jogköre) egy valamikori önálló nemzetgazdaság, lényegében egy önálló állam létét látta.[49]

Halaga természetesen nem tagadta, hogy a keleti szlovákok a nemzet integráns része, mint ahogy ezt hangsúlyozta az 1945-ben megalakult Svojina Keletszlovák Intézet. Az alakuló közgyűlés határozata kimondta, hogy a keletszlovák vidék és nép a nemzet elválaszthatatlan része, ám sajátos színezettel; vannak olyan gazdasági és kulturális értékei, melyek jelenthetnek kulturális és társadalmi gazdagodást. A határozat visszautasította a keletiség (východniarstvo) azonosítását a szeparatizmussal. Halaga azonban úgy látta, az új társadalmi rendszerben is tovább él a szűk, törzsi középszlovák nemzetfölfogás, a mindenre kiterjedő centralizáló szándék.[50]

A nyugat-kelet ellentét fönnmaradt a diktatúra évtizedeiben is, bár a tudományéból inkább a szépirodalom témaválasztásába szorult le. A nálunk is jól ismert Jozef Puškás egyik regénye e szempontból alapos diagnózist jelentett. A főhős Kelet-Szlovákiából Pozsonyba kerül, s lépten-nyomon tapasztalnia kell: kettészakadt az ország. Mint egy szintén Pozsonyba menekült ismerős kifakad: “Akinek egy csöpp esze van, elmenekül erről az isten háta mögötti helyről, amíg lehet! Nem érzi, milyen áporodott itt minden, micsoda rühös bűz árad itt mindenből? ... Ha van valami az emberben, itt sohasem bizonyíthatja be. [...] Az ördögbe az egész Kelet-Szlovákiával meg a szaros keletiekkel! Tudom, mennyire szeretnek bennünket mindenütt! Csak hegyezik a fülüket, s már a hangsúlyunkból megállapítják, és rögtön riadót fújnak: »Bunkók, vigyázzatok rájuk!” (Kövesdi János ford.) Ám él a keletiek szolidaritása is: főhősünk azért lehet egy vezető vállalat vezérigazgató-helyettesének sofőre, mert véletlenül kiderül, hogy ugyanarról a vidékről származnak.[51] A mai irodalmi termésből a fiatalon elhunyt, ám töretlenül népszerű Václav Pankovcín novelláit említenénk, a belőlük áradó sejtelmes hangulatot, misztikumot, legendákat, irracionális tetteket, a túlhajtott katolicizmust és a szlovák-zsidó együttélés kétarcúságát.[52]

Kelet-Szlovákia különállása az utóbbi évtizedekben megnyilvánult a politikában is. Egyrészt már 1968 után fölerősödött, bár természetesen tabutéma maradt a nyugat-kelet ellentét azáltal, hogy a normalizációs korszak fő ideológusa, a keleti, egyébként ruszin Vasil Biľak sok földijét vitte be pozsonyi, de főleg prágai, szövetségi hivatalokba, ami a lakosság körében nem erősítette a východniarok iránti rokonszenvet. A keletieknek elsősorban Prágával voltak tehát kapcsolataik, ezért a bársonyos forradalom után Kassán cseh mintára a Polgári Fórum alakult meg, s az itteni rendszerváltók csak később “soroltak át” a szlovákiai Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom kötelékébe. Kassa a föderalisták szilárd bástyája maradt, s hogy az itteni közvélemény nem tekintette egyértelműen Pozsonyt fővárosnak, azt jelezte a Domino-efekt radikális hetilapban megjelent Kassai Szuverenitási Nyilatkozat zajos sikere. Habár csak a “hivatalos” Szlovák Szuverenitási Nyilatkozat paródiája akart lenni, tömegesen írták alá, így a szerkesztőség jobbnak látta gyorsan berekeszteni az akciót. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ma léteznének szlovják függetlenségi törekvések – a Kelet stratégiája sokkal inkább abban merül ki, hogy minél több itteni jusson országos pozícióba, és onnan segítse szülőföldjét.[53] Kelet-Szlovákia ma nem nemzeti, hanem szociális kérdés.