Ábrahám Barna

A régi Szepesség képe a magyar történetírásban 1945 előtt*

Az alábbi rövid áttekintésben vázlatos képet kívánok adni arról, milyen általános képet fest a középkori-koraújkori Szepességről az 1945 előtti magyar történetírás. Olyan szerzőket szólaltatok meg, akik vagy ott éltek és közéleti szerepet vállaltak a megyében, vagy onnan kerültek Budapestre - akár az államfordulat előtt, akár utána -, tehát egyrészt ismerik a viszonyokat, másrészt viszont a szellemi élet nagy részéhez hasonlóan a századforduló millenniumi vagy a Horthy-korszak revízionista szellemiségét képviselik, érvényesítik írásaikban. 1945 (de legkésőbb a kommunista fordulat) e szempontból többrétű határvonalat jelent, hiszen kötelezővé vált az osztályharcos szemlélet és a proletár internacionalizmus érvényesítése, másrészt egyre kopott a magyarhoni idők emléke.

Két dolgot előre kell bocsátanom. Egyrészt nem vagyok a korszak kutatója, tehát nem kívánok szakmai részletkérdésekkel foglalkozni, csupán a művek ideologikus, tendenciózus elemeire szeretnék rámutatni. Másrészt a Szepességről keletkezett szakirodalom, akár az összefoglaló művek fejezetei akár a helytörténeti irodalom áttekinthetetlenül gazdag, ez a viszonylag kis régió a Kárpát-medence legjobban kutatott, ismertetett vidéke.[1] Én tehát mindössze néhány összefoglaló munka jellemzésére szorítkozhatom, sőt meg kell vonnom ezt az időhatárt, kimondva, hogy csak a  19–20. század fordulóján, illetve néhány, a két világháború között keletkezett munkával foglalkozom.

     Lássuk tehát a vizsgált művekben kimutatható általánosabb problémákat!

A Szepesség német jellege. A vizsgált szerzők többsége elsőrendűen német vidéknek látja a Szepességet, hozzájuk köti annak szellemét, virágzását. Elsőként Sváby Frigyes vármegyei levéltáros szavait idézném, aki arról kíván beszélni, “hogyan éltek idegenből ide szakadt elődeink, mint küzdöttek régente, mennyit szenvedtek ezen a földön, melyet számunkra lakhatóvá véres verejtékkel csak ők tettek, és melyet így művelve, drága kincsül ők hagytak reánk, hálás örökösökre.”[2] Egy másik szerző, a németek pusztulásáról könyvet író Forberger Béla úgy vélte, a Szepességen a legerősebb társadalmi osztály a legutóbbi időkig nem a nemesség, hanem a városok németajkú polgársága volt, és “könnyű belátni, hogy egykoron Szepesvármegye területén, ahol csak némi kultúra derengett, mindenütt német elem volt megtelepedve”.[3] A kor legismertebb Szepesség-szakértőjének, Bruckner Győzőnek a szászokról írott monográfiája[4] - mint majd látni fogjuk - az őserdő kiirtását, a fejlettebb mezőgazdasági technika elterjesztését, a városiasodást s végül a protestantizmus meghonosodását egyaránt a németeknek tulajdonítja. Későbbi művében egyenesen így fogalmaz: “Amióta a szepesi németek, az ún. cipszerek csak megjelentek a Szepességen, lankadatlan kultúrmunkásai voltak ennek a területnek. A cipszer soltészek kiirtották a Szepességen elterülő őserdőt és keresztény műveltséget honosítottak meg.”[5]

Ez ellen a leszűkítő szemlélet ellen lépett föl immár a két világháború között Fekete Nagy Antal, aki az addig született Szepesség-irodalmat nemcsak dilettánsnak minősítette, hanem hibájául rótta föl, hogy kizárólag a német városok múltjával foglalkozott, ráadásul “megtévesztő beállításokat” alkalmaz: a szászok II. Géza alatti, semmivel sem bizonyított bevándorlása, a huszonnégy város közösségének és a királyi plébánosok fraternitásának visszavetítése a 13. századba stb.[6] Emlékeztet arra, hogy a németekről okleveles adatokkal csak a tatárjárás utánról rendelkezünk, bár elismeri, hogy jóval előtte jöhettek, mert már az első források kiváltságolt népességként említik őket, autonómiájuk tehát már az 1271-es kiváltságlevél előtt létezett.[7] Leszögezi, hogy az első oklevelek keletkezésének idején már a három etnikum (magyar, szláv, német) lakta a területet)[8] 

Akadnak azonban a korábbi szerzők között is, akik hangsúlyozzák a szászok előtti népességet. Demkó Kálmán (a Szepesmegyei Történelmi Társulat titkára) egyenesen kiemeli a terület hagyományosan multietnikus jellegét: “Hazánkban sehol sem érvényesült erősebben a szent királynak vendégszeretetre intő szava, mint a Szepességen.” (utalva Szent István Intelmeire). Ezután megjegyzi, hogy a terület már  a magyarok bejövetele előtt is lakott volt. A terület összetett etnikai és jogi fejlődésének kapcsán leszögezi: “Ezen ezredéves múltnak története olyan változatos képet mutat, aminő hazánk egyetlen vármegyéjében sem volt.”[9] Sváby Frigyes a németek szerepe mellett is föltételezi, hogy az őslakosság szláv volt, sőt úgy véli, hogy a terület a Nagymorva (“morva-tót”) Birodalomhoz tartozott. Ám nyelvi tagolódásuk (szlovák, lengyel, rutén) jelzi, hogy kevert népesség, őseik különböző helyekről érkeztek. A német betelepedéssel párhuzamosan kitér az olasz/latin hospesekre, sőt román betelepülést sem zár ki (Szepsi német neve Moldau)[10]

A magyar etnikum kérdése. Hangsúlyozzák akármennyire is a szerzők a németek szerepét, az itteni magyarság múltját, jelentőségét a millenniumi idők légkörében és az előrehaladó magyarosodás körülményei között nem volt tanácsos lebecsülni. Demkó Kálmán “magyar őseinkről” szól, a határőrség megszervezéséről és a tíz lándzsások székéről, azaz a “Kis megyéről”, majd a várispánság felállításáról, azaz a “Nagy megye” kezdeteiről, s csak ezután szól a szászok 12. századra tett betelepüléséről.[11] Sváby Frigyes sem hallgatja el, hogy a szászok találtak itt magyarokat, amit a sok hegy-, víz- és növénynév bizonyít. Utal rá, hogy a lándzsások 1243-as kiváltságlevele régi nemesekről szól, ezért szerinte Jordán, a XXIV város első ismert grófja is magyar lehetett.[12]                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                           

A Kisvármegye történetét külön monográfiában iratta meg a Szepesmegyei Történelmi Társulat. A szerző, Hradszky József szepes-egyházmegyei kanonok, háj-szentlőrinci c. prépost hangsúlyozta a lándzsások jelentőségét a határvédelemben, és kiemelte magyar etnikumukat: „Határozottan mondhatni, hogy a Kisvármegye régi lakossága, a valószínűen tótajkú cselédséget leszámítva, tősgyökeres magyar volt. Hogy az időjártán 14 kis helységre (közöttök néhány pusztára) leolvadt Kisvármegyében ma már nem találni magyarokat, az egészen természetes. A Széknek legutóbbi területe szláv és német lakossággal volt, és van ma is körülvéve. A szomszédokkal összeházasodás, kivándorlás, idegenek beköltözése, s más kedvezőtlen körülmények miatt a nemességnek, s egyúttal magyarságnak egyébként is kicsiny száma a XVI. században már 90-80 családra olvadt le.”[13] Az 1802-es, Nagyvármegyével történt egyesülést követően azután „véget ért a X Lándsások Felső Székének politikai eseményekben ugyan szegény, de az önálló szabadságért küzdésben annál gazdagabb élete. Manap már szinte kisszerűnek, s azért humorosnak látszik az a harcz, melyet Bors vezér maroknyi magyarsága hazánknak ezen az igazi végvidékén kiváltságos függetlenségéért annyi ellenféllel, a Nagyvármegye beolvasztó nemességével, a városok német polgárságával, a falvak tót köznépével, a környező lengyel uralommal, s kivált a sanyarú természeti körülményekkel hatodfél századon át vívott: mégis hálával kell megemlékeznünk fáradozásairól, mert azokkal a legsúlyosabb időkben, s kedvezőtlen viszonyok közepette is, mindig a magyar nemzeti eszmét szolgálta.”[14]

Saját koruk magyarosodási folyamatát egyébként a szerzők általában üdvözlik, sőt nem tartják elég gyorsnak, tömegesnek.[15]

Fekete Nagy Antal viszont úgy ítélte meg, a Szepességről addig keletkezett munkákban teljesen elsikkad a magyarok szerepe. Aláhúzza, hogy a 11. század első felében letelepedő magyarság a gyér szláv lakosság mellett sokáig egyedül lakta a területet, amit az általa magyarnak tekintett névadás (Poprád, Hernád, Szepesség, Szemenye [a Lőcsei-hegység]) és a Gömör-őröknek, a lándzsás nemesek őseinek a kiváltságolt helyzete bizonyít.[16] Őket kabaroknak tekinti, mivel besenyő, kun, székely jellegű kiváltságokkal rendelkeztek.[17] Fekete külön hangsúlyozza, hogy a németek “a Szepesség magyar, katonáskodó lakossága által biztosított védelem és oltalom alatt” válthatták meg katonai kötelezettségeiket, indulhattak el a polgárosodás útján.[18]

A szláv lakosság megítélése. Miként a 19. századi történeti munkákra jellemző, a vizsgált művekben éppen nem a multikulturalitás eszméje, az interetnikus kapcsolatok pozitív megítélése uralkodik.[19] A sokkal inkább bírálható szlovákokhoz és lengyelekhez szinte kizárólag negatívumok kötődnek.

A lengyelek egyrészt konkurensként jelennek meg, akik az Árpád-kor idején maguk akarják betelepíteni, megszerezni a Szepességet. Fekete Nagy Antal kategorikusan elutasítja a lengyel szakirodalom azon tételét, miszerint a magyar uralom csak a 12. század elejétől bizonyítható.[20] Elismeri azonban, hogy a 13. század elején Lengyelországhoz tartozott,[21] sőt, hogy a lengyel városok (Podolin, Gnézda, Lubló) csak a 14. század elején kerültek Magyarhonhoz, ám ebből szerinte nem következik, hogy az egész Szepesség lengyel uralom alatt állott volna.[22]

Másrészt az elzálogosítás háromszázhatvan éve  - főként a 17-18. század - jelent egyre súlyosabb terhet. Bruckner Lubomirszky Szaniszlóhoz köti az ellenreformáció megindítását. A következőkben látja a sztaroszta döntésének indítékait: el akarta vágni az Esztergomhoz fűződő szálakat, véget kívánt vetni a magyar király, a nádor, a megye stb. beavatkozásának, végleg a lengyel nemzet tagjává szerette volna tenni az elzálogosított városokat. Ezért csatolta 1616-ban Podolin és Lubló környékét a tarnowi püspökséghez - kivonván a szepesi prépost fennhatósága alól. További célja volt Bruckner szerint a többi város papjait “vallásukból és németségükből kivetkőztetni”, s így a polgárságot katolikussá és lengyellé tenni. A piaristákkal tudott megegyezni, nekik alapított rendházat Podolinban 1642-ben. Nekik a közkedvelt késmárki, lőcsei, iglói tanintézeteket kellett ellensúlyozniuk. Bruckner markáns etnikai indíttatású hátsó szándékokat sejt az alapítás mögött: rámutat, hogy a morva, horvát, szlovák szerzetesek mellett a néhány német alárendelt szerepet játszott. “A cél tehát világos volt: a szlávizmus terjesztésével óhajtottak a piaristák a németség lutheránizmusához férkőzni, amennyiben már akkor is a német és a lutheránus fogalom azonos volt.”[23] Részletezi Lubomirszky Tivadar erőszakoskodásait, törvénytelen adóztatását és hogy bevezette a lengyel hivatalos nyelvet. A 18. század derekán állandósult lengyel trónviszályok ugyancsak romboló hatásként jelennek itt meg.[24] 

A szlovákok minden esetben alacsonyabb állású népességként jelennek meg, az elszlovákosodás jogi és kulturális süllyedést jelent.

A német polgárság 16-17. századi elzárkózó magatartását emeli ki Sváby Frigyes: “Mert habár már kétszáz esztendő óta egy szláv birodalom [azaz Lengyelország - Á.B.] tartozékai valának, és habár akkor a mai értelemben vett nemzetiségi kérdés nem létezett, mégis tény, hogy a tóteredetűekkel való érintkezés elől lehetőleg elzárkóztak, s nem egy céhszabály egyenesen el is tiltja a tótoknak mesterinasokul felvételét, minthogy akkor, mint később is a mezőgazdasági cselédek nagy része a környékbeli tót falvak lakóiból került a városokba, ezeket alacsonyabb műveltségük és állásuk miatt a német polgárok lenézték.”[25]   

Bruckner Győző a Szapolyaiak, Thurzók, Csákyak alávetési törekvéseiből két, egyformán negatív következményt vezet le: “A szepesi szász nép a jobbágyi kötelékbe nem tudván már beletörődni, a régebben virágzó városkák vagy kipusztultak teljesen vagy eltótosodtak.” Más vonatkozásban Podolint úgy jellemzi, mint “nem tiszta szepesi szász, hanem lengyel és tót keveredés”, emberei “nem közülünk valók”. [26]

Ugyancsak elzárkózó Forberger Béla álláspontja, aki szerint “Szepesség alatt helyesen Szepesvármegyének csupán a német elemtől lakott része értendő”, a lengyel-szlovák lakosságú Magura nem tartozik oda. Figyelmeztet rá, hogy “a német elem térveszteségeivel arányban egyre terjeszkedik és növekszik a tót elem.” Jellemző, hogy a folyamatot például Lőcse esetében romboló tényezőkhöz köti: háborúk, járványok és a nemesek birokszerzési joga (1645), minek következtében “a tótok jöttek és felszaporodott a mai köznépet alkotó tótság.”[27] 

Ugyanakkor mindhárom szerző etnikai megtartó szerepet tulajdonít a protestantizmusnak. Sváby szerint “leginkább a lényegében teljesen német ágostai hitvallás általános elfogadása, meg a Németországból meghívott sok lelkész óvták a XIII városiakat oly soká és sikeresen az eltótosodás veszélyétől, melynek azonnal jobban ki voltak téve, midőn egy részük visszatért a katholikus egyház kebelébe.”[28] Bruckner szerint a reformáció győzelme után “a nyelv mellett ezentúl a vallás is elválasztja a tótoktól a szepesi szászokat, és szinte áthidalhatatlan űrt támaszt közöttük, mely jelenleg is megvan.”[29] Ám az elzálogosított városokban szerinte visszafordíthatatlan etnikai folyamatok indultak be: a hitükhöz ragaszkodó szászok inkább kivándoroltak, “és helyét elfoglalta a beszivárgó katholikus tótság, amely a szepesi sztarosztia nagyobbfokú rekatholizálását biztosította, és ez volt a Lubomirszky-család valláspolitikájának logikus következménye.”[30] Forberger is leszögezi: “A protestáns hitű városok a protestáns egyház szervezetében fekvő okoknál fogva sikeresebben állottak ellen a tót elem beözönlésének, nagyobb beolvasztó erővel bírtak és jobban őrizték meg német eredetüket, mint a katholikus vagy rekatholizált városok.”[31] A magyarországi németség múltjával, irodalmával behatóan foglalkozó Pukánszky Béla ugyancsak hangsúlyozza - általában a felföldi városokra vonatkoztatva - a szlovákok fölhasználását az ellenreformáció érdekében (“a német városok belső egységének megbontása katholikus tótoknak adott betelepedési engedélyekkel”), majd ugyanitt a Szepességről megjegyzi, hogy “a katholizálással együttjár a németség elszlávosítása”.[32]

Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy Fekete Nagy Antal a források hiánya ellenére is valószínűsíti, hogy az Árpád-korban az itteni országos nemesek között szlávok is vannak.[33]

A szászok paraszti eredete, mezőgazdasági ismeretei. A vizsgált szerzők hangsúlyozzák, hogy a szászok agrárnépességként érkeztek, s csak hosszú évtizedek kemény munkája után kezdtek fölemelkedni. Sváby Frigyes leszögezi, hogy az első települések nem ipari városok, hanem földművelő és marhatenyésztő helységek voltak.[34] Bruckner Győző szerint “a szepesi szászok tehát egyszerű erdőirtók, földművesek, akiket csak a mezőgazdaság termékeinek helyes és ésszerű értékesítése tett iparosokká.”[35] Egy későbbi tanulmányában az erdőirtás mellett a betelepülőknek tulajdonítja a rozs-, a komló-, a lentermelés, a juh- és marhatenyésztés, a tejtermékek készítésének kezdeteit.[36] 

A szász városiasodás és az ipar, a kereskedelem, a művelődés méltatása.

A vizsgált szerzőknél a szászok természetesen inkább városalapító városlakó, tehát iparos, kereskedő népességként jelennek meg.[37] Sváby Frigyes szerint a későbbi érkezők között már kézművesek, esetleg művészek és főleg papok is jöttek, akiknek köszönhetően gyorsan fölépültek az első templomok, kolostorok.[38] Bruckner ugyancsak a betelepülő szászokhoz köti a vászonszövés, a bőrcserzés, a malomipar, a sörfőzés kezdeteit, “így az ipar terén is a soltészek a Szepesség tanítómesterei”.[39] Oszvald György miniszteri tanácsos a hosszú folyamatra mutat rá: “természetesen hosszú volt a szellemi fejlődésnek az útja, amely az »egyszerű földműves« ősapától iparos és kereskedő nemzedékeken át a tudományokban járatos késő unokákhoz vezetett.”[40] A városok politikai jelentőségét emeli ki Forberger Béla: “A szepesi városok fejlett iparuk és kereskedelmüknél fogva kiváltságos helyzetre tettek szert, s háttérbe szorították az ország más megyéiben politikailag oly kizárólagosan érvényesülő nemességet is.”[41] A polgári életmód méltatása azonban nem kritikátlanul történt: Demkó Kálmán rámutatott, hogy a városok magisztrátusai szigorúan szabályozták az élet minden területét, a magánviszonyokat, a lakberendezést, a táplálkozást és a ruházkodást, mi által biztosították a tömegek anyagi jólétét, de meg is akadályozták az egyén kiemelkedését.[42] Pukánszky Béla a korábbi virágzást elismerve a 17. századról már azt állapítja meg, hogy “a szepesi németség irodalmi termelése csak mennyiségben gazdag, értékbeli kiemelkedéseket alig találunk az alkalmi beszédek és költemények végtelen tömegében.[43] 

Az elmúlt századok dinamikus fejlődésével ellentétben a maguk korát a szerzők az enerváltság, a hanyatlás idejeként élik meg.[44]

A szászok és a protestantizmus szoros kapcsolata. Pukánszky Béla három tényezővel magyarázta a reformáció gyors térhódítását a Szepességen: könnyen kapcsolatot tarthattak Németországgal (sic!), a bécsi udvar nem tudott közvetlen ellenlépéseket tenni, mint a nyugati országrészben, s végül a török veszély nem volt közvetlen. Ennek köszönhetően “a szepesi németség a XVI. században szellemi fejlettségben és irodalmi termelésben messze felülmúlja mind az erdélyi szászokat, mind pedig a nyugatmagyarországi németséget”.[45] A szerzők egyszerre hangsúlyozzák a szászok buzgó vallásosságát és sorsdöntő választásukat, a protestantizmus elfogadását. Bruckner rámutat a katolicizmus 16. századi  erkölcsi süllyedésére, a “ledér világszemlélet” romboló hatásaira, hogy annál inkább méltathassa a vallási megújulás jelentőségét: “A szepesi szász nép kivétel nélkül csatlakozott a reformációnak lutheri irányzatához, és ez lesz ezentúl nemzeti vallásuk, mert teljesen megfelel rationális jellemének és természetének, úgy hogy a lutheranizmus és a szászság egymástól úgyszólván elválaszthatatlan fogalmakká forrtak össze.” Láttuk, hogy Bruckner szerint a protestantizmus nemcsak belső tartást adott a közösségnek, hanem a szlovákok ellenében etnikai különállásukat is biztosította.[46] Az ellenreformáció megítélésében Bruckner tárgyilagos, a podolini piarista kolostorról is csak annyit ír, hogy “papokat nevelt a katholikus egyháznak, akik csakhamar megkezdték a katholikus restaurációt a Szepességen”. Ám protestáns elkötelezettsége nyilvánvaló az evangélikus lelkészek 1674-es száműzésének leírásakor: “A szepesi szász nép azonban papjaitól megfosztva is a legerősebben ragaszkodott hitvallásához, sokat tűrt, szenvedett, de evangélikus vallásától nem tántorodott el.”[47] Éppen a protestáns hit közös védelméért álltak Thököly Imre zászlai alá, holott addig ellenséges volt a viszony a szászok és a Thököly-család között. Szintén ezért sereglettek a katolikus, de a vallásszabadságért küzdő Rákóczi Ferenc táborába.[48] 

Bruckner apologikus és meglehetősen sematikus véleményével ellentétes − de nem kevésbé tendenciózus − véleményt fogalmazott meg, igaz, évtizedekkel később, Pukánszky Béla. Mivel mindig arra törekedett, hogy a cipszerek és a magyarság történelmi sorsközösségét és harmonikus együttélését bizonyítsa, még a protestantizmus jelenségéből is összekötő elemet alkotott. Elismeri ugyan, hogy a vallásváltás „a magyarságtól való szellemi különváláshoz” vezethetett volna, ám szerinte ez nem volt reális veszély. Emlékeztet arra, hogy az itt uralkodó latinos humanista szellem következtében a lutheri irányzat sehol sem ütközött olyan komoly akadályokba, mint éppen a Szepességben. Másrészt leszögezi, hogy a lutheranizmus mellett a 16. század végéig erős volt a tábora a Melanchtontól érkező s Kálvin felé mutató „kryptokálvinizmusnak”, amely irányzat viszont szoros kapcsot jelentett a reformátussá lett magyarsággal. Pukánszky rámutat, hogy a szepességi protestáns vallásos irodalomból éppen a német lutheranizmus lényegi elemei hiányoznak: a misztikum és az érzelmi elemek szinte teljes hiánya. „A józanságával, megfontoltságával ma is feltűnő cipszer áll mögötte: nem szereti a homályt, a tisztázatlan gondolatot, a szenvedély kilengéseit, a képzelet szeszélyes játékait, s még a lírában is konkrétumokhoz, tájhoz, mondához, anekdotához fűzi mondanivalóját. A szepesi német vallásos irodalomból olyan embertípust ismerünk meg, amely lelkialkatában legalább olyan közel áll a tiszántúli kálvinista magyarhoz, mint német fajtestvéréhez.” A végső tanulság tehát, hogy „a reformáció a Szepességen nem lazította a magyarság és a németség együttélését, és inkább elősegítette, mint akadályozta egy sajátos magyar-német szellem kialakulását.”[49] A századok során kialakult lelki közösség gondolata már átvezet minket az utolsó tárgyalandó kérdéskörhöz.

A szászok hazafiassága, azonosulásuk Magyarhon ügyével. A Rákóczi-szabadságharc kapcsán Bruckner Győző kiemeli a késmárki jegyző, Kray Jakab érdemeit (diplomáciai közvetítés, beszerzések, szállítások), majd az ő és két polgártársa mártíriumát.[50] Később, amikor a magyar ügyviteli nyelv bevezetéséről szól (1845), megjegyzi: “A szepesi szász nép, mérlegelvén azokat a fontos kiváltságokat és jótéteményeket, melyekben őt a magyar királyok állandóan részesítették, ha nem is nyelvre, de érzésre nézve magyarrá lett. A magyar nemzetnek a szászok hasznos, derék, megbízható és hazafiasan gondolkozó tagjaivá váltak s a magyar nemzeti állam eszméjének lelkes apostolaivá.”[51] A szerző a kuruc kor ábrázolásához hasonlóan méltatja a szászok 1848-49-es, a honvédseregben szerzett katonai érdemeit. Végül a közjogi különállás, a Provincia 1876-os megszüntetése kapcsán leszögezi, hogy arra “tényleg már semmi szükség sem volt, amióta e nép a magyar jogra helyezkedve, a magyar hazának becsületes, derék, édes gyermekévé lett.”[52] Haberern J. Pál, a Budapesten működött Szepesi Egyesület elnöke még a két világháború között is azt üzente a Csehszlovákiához került otthoniaknak, hogy “800 évig ide volt kapcsolva népünk, hogy az utolsó száz év folyamán innen tápálkozott kultúrájuk, innen áradt ki irodalmuk fénye. Sok tanult főt adott kis népünk a magyar hazának, és sok földinknek adott kenyeret a magyar róna.”[53] Ugyanitt Oszvald György miniszteri tanácsos rámutat, hogy a középkori jogkönyvben (Zipser Willkür) található magyar hatások azt bizonyítják, hogy “a szepességi németek már kezdettől fogva nem állottak a magyarsággal szemben a szellemi elzárkózásnak azon a merev álláspontján amely például az erdélyi szászokra annyira jellemző. Majd Fényes Eleket idézve leszögezi, hogy “kevés vagy talán egy vármegye sem adott hazánknak annyi jeles férjfiakat, mint Szepes.” Tanulmánya végén a szerző tételesen is megragadja a terület művelődésének, kulturális örökségének lényegét: “A Szepesség ezért [ti. a jó iskoláknak és a cseregyermek-rendszernek köszönhetően] tudott kettős feladatának: a magyar kultúra táplálásának és a külfölddel megismertetésének oly fényesen eleget tenni, mert nem volt idegen előtte azoknak a gondolat- és lelkivilága, akiknek szellemi kincseit gazdagította, hogy azután sajátos szepesi kultúrértékeinek gyarapítására maga is merítsen belőlük.” [54]

Végül zárásként idézzünk egy nem történész hozzászólót! A szepességi németek tökéletes integrációját talán Jókai Mór fogalmazta meg a leghatásosabban. A lőcsei fehér asszony című regényében az 1710 szilveszterén zajló vásár kapcsán fontosnak tartja megjegyezni: “S ez a sok mindenféle tarkabarka nép, ami külső viseletére nézve Árpád és Tuhutum ivadékaihoz hasonlít, csupa merő német. Még az első magyar keresztyén királyok alatt telepedtek ide. A nyelvüket megtartották, minden más egyébben magyarokká lettek. [...] Annyi viszontagságos századok során át ezek a német magyarok mindig a legtántoríthatatlanabb hívei voltak a nemzeti szabadság ügyének. Nem hajlongtak soha se a török császár, se a német császár előtt.” A szabadságharcot vezető Rákóczi meg is becsüli a várost, egész kuruc dandár őrzi, de a katonák sem magyarul beszélnek. “Ezek itt Czelder Orbán hajdúi, szepességi fiúk, mecenzéfi huszárok [...], német kurucok, Rákóczy Ferenc legjobb katonái.”[55]