Vallás és nemzet Titu Maiorescu műveiben

Előadásomban a címben szereplő két fogalom szerepét és egymáshoz való viszonyát kívánom fölvázolni egy 19. századi jelentős román gondolkodó néhány írásában illetve beszédében. A vallási és nemzeti identitás viszonya általában problematikus Közép- és Délkelet-Európában, de különösen az a románok esetében. Az ortodoxia a bizánci-szláv világhoz kapcsolja őket, a román fejedelmek egyes korszakokban meghatározó szerepet játszottak a nemzetközi ortodoxia védelmében, támogatásában. Nyelvük és modernkori történelmük viszont a Nyugat felé mutató kulturális és politikai orientáció története, amiben kiemelt helyet kapott a római származás, tehát a latin világhoz fűződő rokonság eszméje. Sematikusan azt szoktuk mondani, hogy a 19-20. században a francia kultúrát és politikát tekintették zsinórmértéknek, miközben a francia szinte második anyanyelvükké vált. Voltak azonban más orientációk is: az ausztriai románok eleve egy közép-európai, alapvetően német kultúrán nevelődtek, (román) Moldvában pedig 1918-ig élt a hagyományos oroszbarátság és ugyanitt kinevelődött egy német iskolázottságú elit, amely a 19. század utolsó harmadában jelentős szerepet játszott a kultúrában és az országos politikában. E csoport (az ún. Junimea Kör) ideológusa Titu Maiorescu (1840-1917) volt, aki elméleti pedagógusként, nyelvészként, irodalomkritikusként, esszéíróként egyaránt kora meghatározó személyisége volt, viszont parlamenti képviselőként vagy éppen miniszterként nem alkotott maradandót, sőt a napi kompromisszumok során elvei egy részét is föl kellett adnia. Éppen ezért érdemes megvizsgálnunk Maiorescu mozgásterét, lehetőségeit, mert ezek egyben e bonyolult, átmeneti kort is jellemzik: meddig képviselhette a maga elveit és mikor kényszerült föladni azokat egy német iskolázottságú, kritikus alapállású, világnézetileg konzervatív, ugyanakkor vállaltan ateista személy egy paraszti, alapvetően vallásos, ráadásul bizánci ritusú országban, ahol a hatalmat gyakorló, a kultúrát formáló szűk elit viszont főként francia orientációt követett, és kritikátlanul másolta a nyugati civilizáció külsőségeit.

     A nemzet eszméje

Maiorescu következetes, egyszersmind árnyalt véleményt alakított ki a nemzet eszméjével kapcsolatban. Jelentőségével tisztában van, elfogadja a rankei alapelvet, miszerint a 19. század a nemzetiségek százada.[i] Ennek megfelelően a románság esetében a vallás csak járulékos elem, a meghatározó a vér, a nyelv, a közös kultúrára törekvés, ezek pedig a latin fajt jelentik. A kor vezéreszméje a latinitás kell, hogy legyen e nép számára, mivel a hajdani törökellenes harcok letűntével a románság megszűnt a kereszt védelmezője lenni. A latinitás eszméjével védheti csak magát a pánszlávizmus, Oroszország terjeszkedő szándékával szemben. Mint rámutat, a berlini kongresszuson Oroszország – egyedül a nagyhatalmak közül – az ortodox kereszt jegyében kívánta megoldani a keleti kérdést. Románia viszont a kultúra csíráit úgymond mindig nyugatról, nem pedig északról kapta.[ii]

     Ezek az érvek egy 1879-es beszédében hangzottak el, annak érdekében, hogy az összehívandó alkotmányozó kamara módosítsa az alkotmány 7. cikkelyét, törölje abból a vallási megszorítást, mely szerint Romániában csak keresztények nyerhetnek honosítást. Ezért ábrázolja Maiorescu – a vallás kárára – egyeduralkodóként az etnikai elvet.

     Szemében azonban ez az elv a minőség elvárásával párosult. Már középiskolásként, a bécsi Theresianumban elítélte olasz iskolatársait, mivel dicsőítettek mindent, ami olasz, képtelenek voltak felülemelkedni a nemzeti látószögön (a vita egyébként Mozart és Rossini rangsorolása fölött folyt).[iii]

     Természetesen saját népét sem kímélte, mikor egyes politikusok, újságok megalomániája ellen kellett küzdenie. A ’Polemikus megjegyzésekben’ (Observări polemice, 1869) vitriolos módon idézi Ion Brătianu 1866-os kiáltványát, miszerint a románok a civilizált világ tanítóivá váltak (a február 11/23-i államcsínyre utalva). Ezt követi az Adunarea Naţională egy 1869-es száma, amelyben meglepő történelmi fejtegetést találunk. Eszerint a francia forradalom a Hórea-felkelés folyománya, Hórea még magasabb szinten is állt, amennyiben mozgalmának a társadalmi mellett nemzeti irányultsága is volt. Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülésének híre Garibaldit és Bismarckot is ráébresztette saját lehetőségeikre; végül pedig a megelőző évek román alkotmányai is megelőzték Európát, s példájukra Ausztria is visszatért a parlamentarizmusra, Spanyolország megvívta a maga forradalmát, sőt Franciaország is demokratikus szellemű lépéseket tett.

     Maiorescu az ilyen szellemű tételekkel szemben így összegzi a junimizmus álláspontját: „Néhány fiatal író arra a közös meggyőződésre jutott, hogy a jóérzés és fiatalságunk érdekében itt volna az idő a dolgok mérlegelésének visszaállítására; éppen ezért a Convorbiri literare megalapításával hol elméleti magyarázatok, hol humoros vázlatok útján kísérletet tettünk a román irodalom komolyabb értékelésének elterjesztésére. Számunkra a hazafiság nem lehetett azonos a fogyatékossággal, egy gyönge mű nem érdemelhetett dicséretet azért, mert román. Ellenkezőleg, az a törekvés, hogy a hibákat a »románság eszméjének« köpönyege alá rejtsék, a mi szemünkben már túl sok veszélyt hordozott magában, s egyben kettőzött erővel késztetett arra, hogy velük szembeszálljunk. Kötelesek voltunk ezeknek az uraknak föltenni a kérdést: csak nem gondolják, hogy a tudományban van nacionalizmus, amely képes a tévedést igazsággá változtatni, mihelyt egy román szerző követi el? Hogy például a bukaresti Akadémia, amely bármely művelt állam számára az önhitt áltudomány gyülekezőhelye lenne, az igaz tudomány tűzhelye lehet, legalábbis a Dîmboviţa folyása mentén? Hogy Cipariu úr nyelvészeti elméletei, amelyek bármely nyugati filológus szemében tévedések láncolatai, legyenek jók és igazak, legalábbis a Küküllők partján? Hogy a Bărnuţiu úr-féle közjog, amely egy jogász számára, aki elemi tudományos fogalmakkal rendelkezik, hamis interpretációk és megbocsáthatatlan összemosások szövevénye, a »román jog« táblája maradjon, legalábbis a Bahlui partján? Hogy Pralea, Tăuţu, Tichindeal, Săulescu, A. Densuşanu stb. írásai, amelyek más országokban vicclapok kiapadhatatlan forrásaivá válnának, kellően jók legyenek Pumnul úr komoly »Olvasókönyve« számára, amelyből a román ifjúság táplálja szellemét?”[iv]

     Maiorescu szatírikus stílusa ölni képes, ám ha úgy ítéli meg a veszély nagyságát, tűszúrások helyett szabadjára engedi erkölcsi felháborodását. Így történik ez ’A Bărnuţiu-iskola ellen’ (În contra şcoalei Bărnuţiu, 1868) szövegében: „A »nemzetiség«, amennyiben ez a szó érdemet és értéket kíván jelenteni, nem lehet ürügy a lustaság és a barbárság leplezésére, és jövőbeni célunk nem lehet csupán nyelvünk, vérünk és területünk megőrzése egyéb nemesebb törekvés nélkül. Ezen a szinten állnak Amerika vad indiánjai is, s ezért hordát és nem nemzetet alkotnak. A nyelv, a vér és a terület értékes elemek mint eszköz, valamely magasabb cél érdelében, s ezen cél nem lehet más, mint az emberi civilizáció haladása a türelem és a tudomány útján, anyagi és erkölcsi jólétén keresztül, mindig a nép kulturális szintjének megfelelően. Ám megőrizni az eszközöket olyan rendszer által, amely megsemmisíti a célt, az összes politikai eltévelyedés közül a legabszurdabb, amit el lehet képzelni.” A tanulmány korábbi részében, már a fenti összegzés szellemében állást foglal a nyers erőn alapuló hódításokkal szemben, ám a megraboltak felelősségéről sem hallgat: „Egy nép, amely közönyös maradt, mikor megfosztották területe egy részétől, nyelvétől, hagyományaitól és törvényeitől, megérdemelte, hogy elveszítse őket, másrészt csak akkor lesz joga elveszett földje visszaszerzésére, ha a szomszédaival folytatott versenyben a kultúra elsajátításáért méltónak mutatkozott arra a földrajzi pozícióra, amelyre törekszik, és arra a szuverenitásra, amelyet magának követel.”[v]

     A nemzetiség nála tehát elsősorban kötelesség. Mikor Mihail Kogălniceanu 1882-ben a románság hivatását abban látta, hogy a kultúra hordozója legyen keleten, Maiorescu ennek alapján számon kérte a megfeszített kormányzati tevékenységet, mert ő csak anyagi érdekek keresését, költségvetési és részvény-machinációkat látott.[vi]

     Alapvetőnek tartotta az összrománság kulturális egységének megteremtését, s ezért is küzdött az erdélyi etimologikus, latinizáló nyelvészeti iskola ellen, mivel annak tevékenysége oda vezethet, hogy a Kárpátok két oldalán már nem értik meg egymást. Ám mind megnyilatkozásaiban, mind közéleti tevékenységében elvetett és kizárt bármilyen harcos politikai beavatkozást Magyarország belügyeibe, a románokkal való bánásmódjába.[vii] Már 1893-ban elítélte D. Sturdzát, a Liberális Párt fejét, mondván hogy hibás hozzáállással pártpolitikát csinál a kérdésből.[viii]

     Hogy ő maga komolyan törődött az erdélyi románság kulturális állapotával, bizonyítja, hogy az ő felszólalására emelték föl másfélszeresére azt a 10000 lejes tételt, amelyet az 1874-es közoktatási költségvetésből a brassói román iskolák támogatására irányoztak elő. Mikor pedig a Sturdza-kormány 1895-ben beszüntette a támogatás folyósítását, többek között ő képviselte a brassói román egyházközséget abban a perben, amelyet az a román állam ellen indított.[ix]

     Korai vitacikkei óta számtalan támadást kapott, kozmopolitizmussal, németbarátsággal, zsidóbarátsággal, a román oktatás, általában a románság megsemmisítésére tett kísérletekkel vádolták.[x] Maiorescu egy 1875-ös, a fenti Sturdzához intézett válaszában visszautasította, hogy valaha is a német kultúra bevezetésére gondolt volna. Egy nép ugyanis úgymond nem mondhat le saját kultúrájáról, ha független kíván maradni.[xi]

     A vallás

Ha Maiorescu és a vallás viszonyát vizsgáljuk, le kell szögeznünk, hogy kora ifjúságától szabadgondolkodónak vallotta magát. A theresianumi évek alatt veszítette el hitét, ez naplója szerint akkor mélyen megrázta, hiszen nem tudott más támaszt elképzelni az ember számára, bár egy kevésbé zaklatott pillanatában a vallást már abszurditásnak tartotta.[xii]

     Ezután élete során az embert állította minden kulturális tevékenység középpontjába. Határozott célja lett a nép felszabadítása a klérus uralma alól, mint arról egy 1858-as, egy bárónőhöz írott levele tanúskodik: „Szerencsétlenség volna, ha a klerikális hatalom ijesztően fölborulna a nép higgadt segítsége nélkül. Addig, amíg ténylegesen gyakorolja a gyóntató funkciót, ez a szörnyű kaszt legyőzhetetlen marad.”

     Már 1860-ban megjelentetett filozófiai munkájában (Einiges…) nyíltan követeli az emberi tudat fölszabadítását. Véleménye szerint a korban a filozófiának kell átvennie a vallás által már be nem töltött szerepet.[xiii]

     Szintén a vallás és a filozófia viszonya foglalkoztatta egy 1871-es előadásában. A vallást a félelemből illetve a kíváncsiságból eredezteti, s időnkénti fölerősödését bizonyos történelmi körülmények hatásával magyarázza, úgymint különös szenvedés, nyomor, fölsőbb osztályok általi elnyomás. A vallás és a filozófia célja azonos, eszközeik különböznek: a vallás az érzelmek hullámzására, míg a filozófia a hideg szellem vizsgálódására épül. „Ma, amikorra az idők során megszűntek azok a körülmények, amelyek kiváltották egy vallási doktrína megjelenését, ma tehát, mikor a nyomorult és megalázott osztályok elnyerték szabadságukat és jólétüket, a vallás üres és puszta formává válik, s megújulása a kor parancsoló szükségletévé válik. Tehát amíg a vallás folyamatos reformálásnak van alávetve, a filozófiai igazságok örökké változatlanok.”[xiv]

     Mint láthatjuk, itt már a vallás kiiktatásáról nincs szó, sőt egy 1872-es beszédében beismerte, hogy a parasztság körében pótolja a filozófiát.[xv] Más kérdés, hogy ezt a beszédét a világi oktatás védelmében, az egyház szerepének előretörése ellen tartotta. Az iskolák falain kívül általában nem törekedett az egyház visszaszorítására, sőt büszke volt arra, hogy miniszterként mindig felhőtlen légkörben tudott együtt dolgozni a Szinódussal. De ellenzékiként is fölszólalt az ellen, amikor Kogălniceanu ellenséges hangon beszélt a szerzetesek számának emelkedéséről s általában a főpapokról. Maiorescu szerint nem szabad elidegeníteni az egyházat, a nép megerősödésének eszközét.[xvi] Hamarosan azt is látni fogjuk, hogyan változtak meg 1891-re nézetei az egyház és az iskola viszonyáról.

     Már többször idézett ’A Bărnuţiu-iskola ellen’ című tanulmányában a keresztény vallás védelmére kelt, mikor az iskolaalapító professzor a római pogány vallást tartotta visszaállítandónak, mondván, hogy a kereszténység fölvétele súlyos csapás volt a románság számára, a római örökség föladásához vezetett. Maiorescu előbb még – itt is Bărnuţiu ellenében – leszögezte, hogy a vallás nem lehet a nemzeti hovatartozás eleme, semmi köze a nemzetiséghez, mivel kozmopolita jellegű, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy a dolgozat végén a következőképpen foglaljon állást: „Emlékeztetni kívánjuk a Bărnuţiu-iskolát arra, hogy Európa első valódi előrelépése a kereszténységnek köszönhető, amely kimondta kivétel nélkül, minden ember között az egyenlőség és a testvéri szeretet gondolatát, és így joggal megdöntötte a római birodalmat, amelynek vallása képes volt »templomokat emelni az erénynek, az egyetértésnek és a nemzeti törvényeknek, de nem tudta megakadályozni az egyik legsötétebb foltot, ami megbélyegezheti egy nép kultúráját, a rabszolgaságot.”[xvii]  Figyeljük meg, hogy míg itt a római örökséggel szemben az általa is kozmopolitának minősített vallást mutatja föl értékhordozóként, addig az előző fejezetben idézett, 1879-es beszédében a korszerű nemzettudatot az ortodoxia helyett a latinitásban látja. A magyarázat nyilvánvalóan abban rejlik, hogy mást tartott a fő veszélynek 1868-ban és 1879-ben.

     Az egyház és az iskola

Említettem, hogy a hetvenes években Maiorescu még teljes erővel küzd a közoktatás laicizálásáért. A probléma hangsúlyosan 1870-ben vetődött föl, amikor a parlament megszavazta azt az indítványt, hogy a papok legyenek a községi iskolák tanítói, azzal az indokkal, hogy az ország nem képes a papokat és a tanítókat egyidejűleg méltányosan megfizetni. Maiorescu éles hangú cikkben tiltakozott a döntés ellen. Elsőként a modern állam nevében szólalt föl az egyház szerepének elavult megítélése ellen: „Arra a gondolatra, hogy »a vallás áll az első helyen, s a többi utána következik«, azt feleljük, hogy az államban a vallás semmilyen helyen nem áll, hanem községi vagy magánügynek kell maradnia.” Ezután fölvázolja a megszavazott javaslat jövőbeni következményeit: az amúgy sem kielégítő pap-utánpótlást fogja apasztani, a működő papoknál álláshalmozáshoz vezet. Aki elsősorban tanítói hivatást érez magában, az is kénytelen lesz előbb papnak menni, hogy majd sikerrel pályázhasson. A fő ellenérv azonban: nem mindegy, hogy ki tanít az elemi iskolában, ott az írás-olvasás csak a mechanikus kezdőlépés. Az érdemi tevékenységre, a modern tudományok és az irodalom elsajátítására, elemzésére a teológiai szeminárium anyaga nem tesz alkalmassá; egy civilizálatlan országban az oktatási rendszer ily módon mechanikus memorizáláson és babonák fönntartásán keresztül az agy tompítását jelenti. A dogmatikus hit csak a természetfölötti szférában helyén való, tehát azt el kell választani a tudomány területétől. Ellenkező esetben a tudomány védekezése visszaüthet, támadásba lendülhet a valóban a vallást illető területeken is. A modern kultúra általános iránya az oktatás terén az egyház befolyásának visszaszorítása.[xviii]

     A nyolcvanas évek végére azután álláspontja gyökeresen megváltozott, mint azt kultuszminiszterként ekkor szerkesztett részleges közoktatási reformjavaslatában megfigyelhetjük. 1891 februárjában az előterjesztés a Szenátus elé került, s a hosszas vita után Maiorescu három napon keresztül válaszolt a támadásokra, foglalta össze a reform fő elemeit. A falusi oktatás helyzetét ecsetelve a legfontosabb teendőnek azt tartotta, hogy a parasztot rá kell bírni, egyáltalán küldje iskolába gyermekét. Erre leginkább a népben rejlő mély vallásosság használható ösztönző erőként: „…az egyházhoz kell kötnünk az iskolát, lehetőséget adva arra, hogy a pedagógiai szempontól fölkészült pap lehessen tanító is.”[xix]

     Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy itt saját húsz évvel azelőtti nézeteivel fordult szembe. Szólást is faragtak róla: pogányként élt, és keresztényként halt meg. Egy, a következő évben írott válaszcikkében (’Ellentmondások?) maga hozta szóba a nézőpont-változást, s forrásaként az igazgatásban eltöltött húsz év tapasztalatait említette.[xx]