Ábrahám Barna

Magyar-németek, tótok, szlovjákok, magyar oroszok, vendek – népnév és identitás a 19. században

Írásomban népnév és a hozzá kötődő – vagy az adott korban kötni próbált – identitás kapcsolatát szeretném fölvillantani négy magyarhoni[1] etnikum esetében, a 19. századra vonatkoztatva. A kiválasztott etnikumok – a németek (a teljesen eltérő utat megtett erdélyi szászok nélkül), a szlovákok (ezen belül a keletszlovákok), a szlovének és a ruszinok – közös jegye a kiforratlan nemzettudat. Ennek elsődleges oka az, hogy a korban vagy nem volt vezető rétegük, vagy az egyre inkább a magyar kultúrához és nemzeti ideológiához kötődött, s néhány nemzedéken belül el is magyarosodott (a szlovák ajkú nemesség, illetve a szintén középkori eredetű németajkú városi polgárság). A magyar elit, amely a hazában csak egy nemzeti kultúrát és egy politikai nemzetet tartott lehetségesnek – a magyart – elvárta és támogatta ezt a beolvadási folyamatot, s az asszimilációt azzal is segíteni kívánta, hogy az adott etnikum – elsősorban magyar – elnevezésének hazafias s egyben leszűkítő tartalmat adott, a név segítségével igyekezett az adott etnikumot leválasztani valós vagy vélt anyanemzetéről. Az országhatárokat tehát egyben nyelvi–etnikai határokká kívánta alakítani.[2]

Magyar-németek

Meglepőnek tűnhet, hogy az egykori ország német lakosságát egy csoportban szerepeltetem az említett szláv etnikumokkal. A 18–19. században a németajkú polgárságnak, sőt jórészt a paraszti népességnek is minden eszköze megvolt ahhoz, hogy fejlessze anyanyelvi kultúráját és német identitását. Pesten, Budán, Pozsonyban vagy a Szepesség városaiban kitűnő iskolák működtek, a némethoniakhoz mérhető folyóiratok jelentek meg, lelkes állandó és műkedvelő színtársulatok hozták ide az izmosodó német dráma- és operairodalom gyöngyszemeit, a polgárok pedig kávéházakban, olvasókörökben, idővel pedig különféle egyesületekben építhették társas életüket, tarthattak lépést az európai szellemi folyamatokkal. A németek általában Magyarhon tehetős és művelt elemét alkották, s a német születésű műszakiak, orvosok, természettudósok, nyelvészek, irodalmárok és történészek nélkül akár bele se fogjunk a hazai tudomány- és irodalomtörténet megírásába. Szélesebb körben ennek ellenére  Magyarhon széthullásáig, sőt a hitleri propaganda korszakáig nem alakult ki valamiféle egységes magyarhoni német nemzettudat, sőt valójában közös nyelv sem. Már jeleztem, hogy nem foglalkozom az erdélyi szászokkal, mert a sajátos alkotmány- és egyháztörténeti fejlődésnek köszönhetően ők már a középkorban rendi nemzetté válhattak, amelyet a 19. század első felében modern nyelvi nemzetté formáltak.[3] A szűkebb értelemben vett hazai németség viszont több okból nem járhatta végig ezt az utat. Egyrészt nem alkotott egységes etnikai tömböt, hanem az összes vármegyében elszórtan települt meg. Másrészt őseik a 12–19. század folyamán, tehát különböző időszakban, igen eltérő nyelvjárással és kultúrával érkeztek. Végig megmaradt a polgári és a paraszti népesség kölcsönös idegenkedése és a regionális tudat, melyet az önelnevezések tarkasága is jelez (cipszerek, poncihterek, kraxelhuberek, hiencek, s a falusiak általában svábok). Harmadrészt pedig a bevezetőben leszögezett tételt ismételném: a németeknek vagy nem volt országos vezetésre alkalmas elitje (nemesség), vagy az másodrangú helyzetben volt (rendi városi polgárság), és a 19. század elejétől a tudati, majd nyelvi magyarosodás útjára lépett.[4]

A németek, mindenekelőtt a polgárság magyarosodását a magyar - magyar tudatú - elit elvárta és támogatta, sőt elsősorban az ő magyarosodásukat támogatta. A magyar nemzeteszme hirdetői rövid távon nem remélték az ország teljes nem-magyar népességének – a reformkorban a lakosság mintegy 52%-ának! – beolvadását, kívánatosnak, sőt létkérdésnek tekintették viszont az ipari-kereskedő városok megmagyarosodását. Az 1790-es években Kazinczy Ferenc még kulturális szempontból értékelte igen nagyra az evangélikus német városok szerepét: jó iskoláikban az ifjak európai irodalmat, zenét festészetet tanulnak, a német nyelv pedig megismerteti velük a német irodalmat, melynek ismerete nélkül úgymond a hazai sem fejleszthető.[5] A reformkorban viszont a hangsúly már a gazdaság felé tolódik. “Az ipartól nagy ok van félteni nemzetiségünket, az idegen szellem és vele az idegen uralom ezúton könnyen beszivárog hazánkba – írta a – cipszer, azaz szepesi szász születésű! – Hunfalvy Pál –, őrködnünk kell, nehogy más országoknak még inkább gyarmatává süllyedjünk, mint ahol jelenleg áll statusunk. Országunk gazdaságát el kell különöznünk tőlük, elsőbben is a nyelv által. Sajátítsák el hazai kézmíveseink és kereskedőink ősi magyar nyelvünket, ezzel előnyt szerzendenek a hazai nyelven szólókat bizalommal fogadó lakosság körében.”[6]

Hasonlóképpen fogalmazott Bajza József: “a hazai idegeneket magyarítva társainkká tenni, a külországok kereskedőinek rajait pedig, áruikkal egyelőre nem tudhatván szembeszállani, a magyar nyelvvel megtörni és hazánktól elriasztani szükséges.”[7] Kossuth Lajos a német gazdasági behatolás ellenszereként ugyancsak leszögezte, hogy “honunk kifejlése csak egy tisztességes középrend minél hamarábbi keletkezésével lehetséges. E középrendet csak a sz. kir. városok lakóiból nyerhetjük. De ezek németek, pedig e középrendnek magyarnak kell lenni, másnak lennie nem szabad.”[8] A reformkor nemzetépítői számára tehát az önálló magyar nemzetgazdaság és középosztály kiépítése elképzelhetetlen volt úgy, ha a hazai polgárságot nem sikerül leválasztani az osztrák- és főleg a fejedelemségekbeli németekről, majd fokozatosan asszimilálni.

A hazai németajkú polgárság, illetve annak szószólói ezt a programot nemcsak elfogadták, hanem végrehajtásában is az élen jártak. Magukat illetve etnikumukat Deutschungarnak nevezik.[9] Jelképes a népnév változásának szempontból a pesti Spiegel egy névtelen költeménye, mely a latin vagy magyar hivatalos nyelv kérdéséről, s általában a nemzettudatról elmélkedik:

     “Du ziehest vor dem Römerwort

     Das heim’sche! Und warum?

     Weil Rom nicht meiner Väter Ort,

     Weil ich ein Ungar, drum.”

(A római szó elé tuszkolod a hazait. S miért? Mert Róma nem atyáim földje, mert én magyarhoni vagyok, azért.)

A vers végén pedig a költő szócsöve megfogalmazza a hazai német polgárság álláspontját:

     “Der Sprache seines Wirths fortan

     Bequeme sich der Gast.”[10]

(A vendég alkalmazkodik gazdája nyelvéhez.)

A városok németajkú lakosságának magyarosodása – előbb tudati, majd a második nemzedékben nyelvi is – problémátlanul haladt előre, és a 19. század végére nagyjából le is zárult. Igaz, a század első felében a folyamatnak elvileg még volt alternatívája: öntudatos német értelmiségiként és ugyanakkor buzgó hazafiként közvetíteni a német tudomány és irodalom kincseit a magyarság számára, másrészt a magyar kultúrát népszerűsíteni a német lapokban. A késmárki tanár és író, Jakob Glatz büszkén vállalta anyanyelvét, a hazai németekről azt vallotta, hogy azok csak hazájuk szerint “nacionalizált” magyarok, és a valódiakat megkülönböztetésül a Nationalunger névvel illette.[11]

A német polgárok – ez esetben a szepességiek – tökéletes integrációját talán Jókai Mór fogalmazta meg a leghatásosabban. A lőcsei fehér asszony című regényében az 1710 szilveszterén zajló vásár kapcsán fontosnak tartja megjegyezni: “S ez a sok mindenféle tarkabarka nép, ami külső viseletére nézve Árpád és Tuhutum ivadékaihoz hasonlít, csupa merő német. Még az első magyar keresztyén királyok alatt telepedtek ide. A nyelvüket megtartották, minden más egyébben magyarokká lettek. [...] Annyi viszontagságos századok során át ezek a német magyarok [kiemelés tőlem – Á. B.] mindig a legtántoríthatatlanabb hívei voltak a nemzeti szabadság ügyének. Nem hajlongtak soha se a török császár, se a német császár előtt.” A szabadságharcot vezető Rákóczi meg is becsüli a várost, egész kuruc dandár őrzi, de a katonák sem magyarul beszélnek. “Ezek itt Czelder Orbán hajdúi, szepességi fiúk, mecenzéfi huszárok [...], német kurucok, Rákóczy Ferenc legjobb katonái.”[12]

Tótok

A tót népnév látszólag nem tartozik a többi vizsgált elem közé: a szlovákokat a magyar nyelv, a magyar közvélemény nemigen tudta másként nevezni (egészen a második világháború végéig), tehát úgy gondolhatnánk, hogy a név nem volt átpolitizálható-átideologizálható[13], és nyilván az etnikum megosztására sem lehetett fölhasználni. Ezt a vélekedésünket azonban cáfolja a 19. század, főként a dualizmus gyakorlata. A névhasználatban bizonyos szempontból két ellentétes folyamatról beszélhetünk. Egyrészt, habár az elnevezés 1918-ig általában nem pejoratív, már a 16. század óta kimutatható, majd a 19. században egyre gyakoribbá válik sértő használata. Szirmay Antal közli többek között az alábbi egykorú szólást: “Nagy dolog, hogy a’ Varga és a’ Tóth szégyenli az ő nevét.”[14] A reformkori elitkörökben ez állandósul, majd évtizedekkel később Grünwald Béla hírhedt röpiratában olvashatjuk: ezen emberek alázatos tartása jelzi, hogy tudatában vannak: “nem valami dicső dolog tótnak lenni”.[15] A név presztízsének süllyedése a korabeli szlovák irodalomban is megjelenik (pl. a magyarul szerepeltetett tót kutya, tót istenit, tót nem ember kifejezések Samo Tomášik egyik elbeszélésében[16]).

Az 1870-es évektől az építő módon, nemzetiségpolitikusi igénnyel megszólalók ezzel szemben élesen szembeállították a nép elsöprő többségét, azaz a tótokat, és az ún. pánszlávokat, azaz a maroknyi öntudatos szlovákot, a nemzeti mozgalom résztvevőit. Ezt még a nyitott, a szlovákok iránt megértő személyiségek is kötelezőnek érezték, gondoljunk Mikszáth Kálmán műveire: paraszti hőseit szeretettel, megértő humorral ábrázolja, míg a szlovák tudatúakat gúnyosan kifigurázza (a Trnovský-testvér a Beszterce ostromában). A két népnév szembeállítását a kevésbé ismert költő-publicista Gáspár Imre soraival érzékeltetném. Gáspár elismeri, hogy a megírás idején (1870-es évek) a szlovákság jelent bizonyos veszélyt, ám a szerző hangsúlyozza, hogy nem magáról a népről van szó: “Épen a tót és pansláv fogalmát kell mindig elválasztani. Pansláv az a veszedelmes rajongó.” Gáspár szerint mindössze néhány százan vannak, Grünwald Bélára utalva gúnyosan hozzátéve: kevesebben, mint amennyit “a felvidék [sic!] ügyes szerzője honmentő viszketegében, tulbuzgóságában” számlál.

“A tót az más. Ez a felföldi bércek, völgyek jó lelkű népe; szánt, vet, szenet éget; nyárban ellátogat az alföldre, segít aratni, kaszálni; a »csipkár« elindul Turócból s Zólyom felső részeiből, megrakodik bicskával, csipkével,szövetekkel, fiatal nejétől elbúcsúzik, s Oroszországnak néha legészakibb vidékeiről tér meg évek múlva; némelyeknek két otthona is van; a drótos tót s a fővárosi napszámos mind egy-egy alakja a szenvtelen, tűzbe legfeljebb a pálinka hatása által jövő népfajnak. Vannak dalai, bűbájos édes-bús dalok, van sípja, fuvolája, gazdag regevilága; története is rege, váromladékokkal, néma sírkövekkel…Női, kék szemökkel, munkás, hű, nyájas teremtések; férfiai Detva körül óriások, ha más különben nem is nagyon daliás a faj.”[17] Gáspár tálalása szerint életmódjában, néprajzában érdekes tehát a “tótság”, ám “önálló történelemmel nem bír. […] A magyarok foglalása óta passiv szemlélője az erősebb, bölcsebb és míveltebb családtag intézkedéseinek, s legújabban nincs szerepe a pansláv rajongások vígjátékában.”[18]

A kormány erélyes intézkedéseit – a létező három szlovák középiskola és a Matica slovenská bezárása – Gáspár a maga állítólagos tapasztalataival is igyekszik igazolni: “Mióta a »Matica« s a tót gymnasiumok elleni hadjárat megindúlt, gyakran, s egészen egyszerű emberek ajkáról hallani e vallomást: »nem vagyok pansláv, de tót.« Épen a nagy zajjal vitt don quijotei hadjárat ébresztett fel benne valami öntudat félét.” Gáspár költőhöz illően azért a szlovák irodalomban is rámutat a két vonulatra: eszerint a pánszlávok képviselője Ján Kollár, a tótoké pedig Andrej Sládkovič (amivel személyes barátságukat is “legitimálja”).[19]

E kettős névalakkal a magyar elit tehát ki akarta szakítani a szlovákságot a szlávság testéből, ami főként az orosz és a cseh kapcsolat elmetszését jelentette. Ezen túlmenően kísérlet történt magának a szlovákságnak a feldarabolására: a keleti szlovákok önálló nemzetté szervezésére.

Szlovjákok

A keleti szlovákokat a domborzati viszonyok, a Felföld kelet-nyugati átjárhatóságának problémás volta és nem utolsó sorban a bányavárosok és a Szepesség német tömbjei kétségkívül elszigetelték a nemzeti mozgalmat éltető, öntudatos intelligenciát kitermelő nyugatibb megyéktől (Pozsony, Nyitra, Trencsén, Árva, Turóc, Liptó, Zólyom). A régiót már az önálló nyelvet megalkotó, Ludovít Štúr vezette nemzedék is “a nemzeti gondolat temetőjének” tekintette. Itt, keleten az igen népes dzsentri határozta meg a közvéleményt, a társadalmi élet, a helyi politizálás kereteit (Sáros volt a “magyar Gascogne”; gondoljunk Mikszáth A gavallérok című regényére, és Sáros általában a svihákok földjeként élt a korabeli köztudatban. A magasabb állású szlovák családok természetesen beépültek ebbe az úri társadalomba, jobban mondva, a régió birtokos nemessége, polgársága – nyíltan vagy rejtetten – a 19. században még sokáig kétnyelvű. Az itteni szlovák nyelvjárások tehát – sokkal inkább, mint nyugatabbra – “úri nyelvnek” számítottak, a század folyamán itt nem is tört ki nyelvharc, nemzetiségi küzdelem.

A Kiegyezés után szabad kezet kapott kormány azonban hamarosan maga is nekilátott, hogy az északkeleti vármegyék szlovákságát nyelvében, identitásában elszigetelje a nyugatiaktól. Volt mire építenie: a szepesi, sárosi, zempléni nyelv igen eltér a középszlovák nyelvjárásoktól, amelyekből Štúrék megalkották az irodalmi nyelvet, sőt a népességnek még önelnevezése is van: szlovják (Slovjak).Ezen kívül nemcsak az evangélikusok, de még a katolikusok is általánosan használták a biblikus cseh nyelvet, határozottan szembehelyezkedtek az új nyelvvel, mint arról Ján Kollár Štúr-ellenes vitairata is tájékoztat. Ám a keletszlovák nyelvjárást az írásbeliségbe emelő személyek végül is azoknak a papoknak, tisztségviselőknek népes táborából kerültek ki, akik akár meggyőződésből, akár pőre egzisztenciális okokból a magyar nemzeteszme hirdetői lettek, és a régió szlovákságát minél erősebben a magyar kultúrához, politikához kívánták forrasztani.[20]

Az 1860-as években megjelentek az első, állítólag keletszlovák nyelvű tankönyvek. A Sárosban lelkészkedő, és immár štúri nyelven alkotó Jonáš Záborský rámutatott arra, hogy ezek a kiadványok egyáltalán nem keletszlovák nyelven íródtak, hanem a nyugat- és középszlovák irodalmi nyelvek illetve különböző nyelvjárások keverékei; az akciót veszélyesnek tartotta, mert “korábban az volt a cél, hogy elszakítsanak minket a csehektől, most pedig, hogy minket magunkat daraboljanak százfelé.”[21]

A 20. század elején a politikus Milan Hodža hasonlóképpen arról írt, hogy “nemcsak a bolgároknak és a szerbeknek van Macedóniájuk, ahol elnyomott öccsük van, hanem még minekünk is, akik annyira el vagyunk nyomva, még nekünk is van Macedóniánk, ahol szlovák testvérünk mindenféle védelem, tanács, hűséges intelligencia nélkül él, a szolgabírók és az ostoba szavak kénye-kedvének kitéve.” Majd ugyanott megállapítja, hogy “keleti szlovákjaink mintegy el vannak vágva a nemzettől”, a kormánynak az a célja, hogy “a sárosiak olyan törzsnek érezzék magukat, amelynek nincs semmi köze a többi szlovákhoz.”[22] Egyébként a nyugatiak és a keletiek idegenkedése vagy éppen ellentéte – a fejezet elején említett földrajzi és történeti okoknak köszönhetően – nem a dualizmuskori kormányzatok műve, azok csak elmélyíteni és kihasználni szándékoztak mindezt. Az – akár nyelvi, akár politikai, ideológiai –  magyarosítók tevékenységét megkönnyítette, hogy a szlovák nemzeti mozgalom aktivistái a nemzeti egység jelszavain túlmenően alig-alig érdeklődtek a régió iránt (jószerivel Hodža volt az egyetlen, aki odautazott kapcsolatépítés, tanácsadás végett.[23] Neki tehát volt erkölcsi alapja, hogy lapjában keményen ostorozza a szlovák elitet: “meg kell szűnnie annak a szégyenletes dolognak, hogy a mieink óvakodnak a szlovák kelettől. Minden szlovák lapban pellengérre fogjuk állítani azokat az úriembereinket, bankjainkat, akik könnyedén tudnának működni Poprádtól Nagymihályiig, de otthon ülnek a meleg szobában anyuka mellett, csak azért, mert nem járta át őket az a tudat, hogy a szlovákságnak, ha nem akar elmerülni, minden erejét meg kell feszítenie.”[24] Annak idején, a 19. század derekán Štúrék, de a következő generációk is a keletieket bolgárnak, orosznak, lengyelnek vagy éppen keveréknépségnek hitték[25] A keletiek és a nyugatiak még Amerikában is általában kerülték egymást[26], az itteni szlovák újságírók 1897-es memoranduma kimondta, hogy “akik szlovjáknak nevezik magukat, saját anyjukat köpik szembe.”[27] A nyugatiak állandó vádaskodásai a keletiek magyarónságáról, asszimiláltságáról, kevert voltáról, az a leegyszerűsítő tétel, hogy “aki görög katolikus, az ruszin, aki kálvinista, az magyar” [holott tömegesen lehettek keleti szlovákok] oda vezetett, hogy Csehszlovákia megalakulása után itt nem erősödött lényegesen a szlovák öntudat, sőt többfelé terjedt a magyar nyelv használata.[28]

A tengerentúlra történő kivándorlás, s még inkább a tömeges visszatérés mégis aggodalommal töltötte el a megyei köröket. Ezt tükrözik olyan korabeli kiadványok, mint például a kisszebeni választókerület papjainak brosúrája, mely kiemelte, hogy a nép a múltban még habozás nélkül végezte munkáját, szerette urát, papját, most azonban különösen az Amerikából visszatértek ellenállnak. A fiatal generáció munka helyett politizál, alázat helyett öntudatos, olvassa a Slovenský týždenníket, és büszke arra, hogy Amerikában szlovák szervezetek tagja volt, itthon nem támogatja az iskolát és az egyházat, mert úgymond magyarosít. A szerzők sajnálattal állapították meg, hogy mindez éppen egy olyan megyében történik, “ahol a népnek még néhány évvel ezelőtt nem volt elképzelése arról, mi az a szlovák nemzet.”[29]

Az ellenlépést a sárosi uralkodó körök által kiadott, s kormányszinten is támogatott Naša zastava című, keletszlovák nyelvű lap jelentette (Eperjes, 1907–1918). Filozófiáját Dessewffy István felelős szerkesztő visszatekintőleg így foglalta össze: “Lapunk soha sem űzött pártpolitikát. […] Abból indultunk ki, hogy népünk szívében magyar érzelmű, tehát nem kerteléssel, ravaszkodással kell ahhoz közelednünk, hanem színtiszta hazafias irányzattal. […] Az volt a nézetünk, hogy népünk elég érett arra, hogy maga is belássa, hogy boldog, megelégedett jövője csak akkor lehet, ha a magyar népnek hü testvére marad.” A nyelv kapcsán leszögezi, hogy a “keleti tót nyelvet” már nem is nyelvjárásnak, hanem önálló nyelvnek kell tekinteni. Ez a nyelv véleménye szerint nem purista, hanem receptív, erősen hajlamos a szókölcsönzésekre. “A nyelvnek ezt a szellemét követtük mi is és gyakran használjuk azokat a magyar szavakat, amelyeket népünk a közbeszédben elfogadott. Ahol ez nem lehet, inkább a lengyelt s esetleg a magyar rutént vesszük segítségül, mint a nyugati tótot. Így reméljük, sikerülni fog a keleti tót nyelvet a nyugatitól mindjobban és jobban eltávolítanunk.” Gejza Zsebráczky tervbe vette egy alapos szótár és nyelvtan összeállítását; kéziratban maradt a népdalgyűjtemény is, pedig Dessewffy hangsúlyozza, hogy többnyire magyar nótára éneklik őket, és tele vannak magyar vonatkozásokkal. Megjelent viszont az egyházi énekeskönyv, magyar darabokkal, melyeknek a főszerkesztő szintén nemzetiségpolitikai jelentőséget tulajdonít: “a nép széltében énekli máris a mi gyönyörű ősi egyházi dallamainkat s szivja magába e különféle hajszálcsövekben a magyar érzést.” Megjelent továbbá sok Petőfi-vers, le kellene még fordítani a János vitézt, a Toldit, Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit, kellene egy hazafias szellemű imakönyv, és ki kellene adni nyelvükön az Újszövetséget. [30] E fordítói program is jól érzékelteti a szerkesztőség alaptörekvését a keletiek elszigetelésére, hiszen az említett és hasonló szerzők, művek irodalmi szlovák nyelven jórészt megjelentek már a Magyarországi Tót Közművelődési Egyesület illetve kormánybarát szlovák lapok, egyes pesti kiadók jóvoltából.[31]

Magyar oroszok

Az akkori Északkelet-Magyarhonban élt keleti szláv lakosság – szándékosan fogalmaztam a lehető legbonyolultabban, gondosan kerülve minden bevett terminust – elnevezése és identitása legalább annyira problémás, mint a keleti szlovákoké. A zűrzavart kellően tükrözik a népet egyébként jól ismerő, róla a 19. század végén az első összefoglaló tanulmányt közlő Zsatkovics Kálmán szavai: “Magyarországon még a mai napig is – kivéve a művelt közönséget – orosznak [kiemelés tőlem – Á. B.] neveznek minden, nem oláh-ajkú görög katholikus embert. A tősgyökeres szabolcsi magyar is, ha görög katholikus vallású, orosznak nevezi magát. Mi e helyütt oroszokon hazánk azon görög katholikus vallású lakóit értjük, kik a Galicziában, Bukovinában, Moldvában és Dél-oroszországban [sic!] lakó s kisorosznak nevezett népfajhoz tartoznak, s így kirekesztjük közűlök nem csak a más nemzetiségű görög katholikusokat, hanem a más vallású, de ugyan e népfajból származott lakóit is hazánknak, rég ismert dolog lévén, hogy a más vallású oroszok régóta elvesztették már faji sajátságaikat s így, mint mondani szokás, nem vonhatók többé a görög katholikus oroszokkal egy kalap alá.”[32] A szerző tehát tagadja, hogy az ugyanazon nyelvjárásokat beszélő, ugyanazon sorsban osztozó görög katolikusok és “más vallásúak” – azaz görögkeletiek – egy etnikumot alkotnának (az átjárhatóságot majd a 20. század elején szaporodó skizma-ügyek, azaz az ortodoxiára történő áttérések bizonyítják). Ezzel szemben a görög katolikusokat a határon túliakhoz köti, ám azokat más néven nevezi (kisorosz).

A névhasználat a 20. század elejére sem kristályosodott ki. Igen jellemző a világháború előestéjén, Szabó Oreszt tollából megjelent monográfia címe és már első mondata: “Amikor a magyarországi orosz, másképen [sic!] rutén nép ismertetését elhatároztam…”[33] E két kifejezés mellett mindjárt itt szerepel még: oroszaink, magyarországi kis-orosz nép, ruthénség, ruszin. A Gens Fidelissima-koncepciónak megfelelően a szerző a származás, az anyanyelv rovására e nép magyarhoni hagyományait és az őt ért magyar hatásokat hangsúlyozza: a benyomult szlávok “egyfelöl távoli nyúlványai maradtak az északi nagy szláv népcsaládnak, másfelől azonban az új hazában új szereplés, új hivatás betöltése jutott osztályrészökül. […] A hely, a viszonyok, hosszú idők történelmének eseményei oly átalakító hatással voltak reájuk, hogy a nyelvbeli és vallásbeli nagy hasonlóságon kívül egyáltalán nem maradt más kapocs, mely e népet északi rokonaival összekötné. […] Magyarország történelmének nem egy olyan korszakot jelző dátumához vannak a magyarországi oroszok szívvel-lélekkel egybeforrva, mely dátumokból a kutató vizsgálódás nélkül is megállapíthatja, hogy ezen idegen nyelvű nemzetiségnek multja, jelene mindenben a haza történelmével van összenőve, és jövője sem kereshető sehol, mint egyedül a hazai föld határain belül.” Szabó Oreszt szerint ez az idilli együttélés, sorsközösség két egyenrangú partner kapcsolata: “a magyar az oroszt már ősidők óta nem tekinti idegen nemzetiségnek, hanem hű és megbecsült osztályos testvérnek.”[34]

Ami a nép nevét illeti, a szerző leszögezi, hogy az a legrégibb idők óta: kisorosz/rutén, míg a török korban megjelent, és a 19. század közepéig volt használatban a magyar-orosz (ennek ellenére  könyvének címében is ez szerepel első helyen). Önelnevezésük a ruszin ’kisorosz’, melyet a szerző részletesen kommentál: “A kisorosz nép ugyanis a legősibb szláv eredetnek s a legtisztább szláv vérnek tartja magát, s nevét a Rusz törzsből származtatja, s azért a kisorosz a nagyoroszt, amely nép régi idők óta tatár és csud vérrel van keverve, »mászkály«-nak, »muszkának« híja s mindenképen igyekszik magát tőle megkülönböztetni. Különben is a nagyorosz önmagát »ruszkij«-nak [mindhárom kiemelés tőlem – Á. B.] nevezi és soha sem  »ruszinnak«. […]

Ezek szerint tehát a magyar géniusz szempontjából egyedül a kisorosz név illik a Back [sic!] korszak németjeitől ruthén-nak [kiemelés tőlem – Á. B.] elnevezett nemzetiségünkre, megkülönböztetésül illetve pedig félreértés elkerülése céljából egyedül a magyar-orosz a helyes, s azért mi ezt az elnevezést fogjuk ezután használni. […]

Olyan egységes elnevezésre jutni, mely egyaránt megfelelne az ethnikai, egyházi (vallási) és politikai követelményeknek, teljesen lehetetlen. – Ruthén elnevezés pusztán csak egyházi szempontból bír vitathatatlan jogossággal, mert tény, hogy a római egyház a szláv ajku görög katholikusokat fajbeli különbség nélkül ruthéneknek nevezi. – E miatt azonban nem szabad e szláv ajkú görög katholikusokat a gácsországi [galíciai – Á. B.] ruthén nemzetiséggel azonosítani, mert való igaz, hogy azoknak igen jelentékeny, sőt talán tulnyomó része nem Gácsországból, hanem a régi Lengyelország egyéb tartományaiból és Oroszországból származott be Magyarországba. Ethnografiai szempontból tehát leghelyesebb a kisorosz elnevezés, mely különben hű magyar fordítása a nép által magára nézve használt »ruszin« vagy »rusznák« [kiemelés tőlem – Á. B.] elnevezésnek is, és amely ethnografiai megjelölés nem magyar nemzetiségi, vagyis politikai, hanem éppen csak ethnografiai szempontból a gácsországi ruthénekre is ráillik. Nemzetiségi, vagyis politikai szempontból aránylag még a magyar-orosz megjelölés látszik a leghelyesebbnek, de tulajdonképpen ebből a szempontból nincs is szükség egységes elnevezésre, mert a nép nem pályázik a magyartól elkülönített nemzetiségi kialakulásra, és politikai szempontból nem akar elválni a magyartól, ami abból is kitűnik, hogy a ruszin és rusznák elnevezést inkább csak vallásának megjelölésére a külföldön használja, – ellenben, ha a politikai megjelölésről vagy nemzetiségi hovátartozásáról van szó, különösen a külföldön, magát uhernek-magyarnak nevezi.”[35]

Ugyancsak a Kárpátokon túli anyanemzettől elvált, önálló fejlődést hangsúlyozta a szláv népekről néhány évvel később megjelentetett monográfiájában Bonkáló Sándor: “A magyarországi rutének. Uj hazájukban csakis magyar hatás alatt állottak, régi hazájukkal nem voltak összeköttetésben s ennek következtében ma már igen sokban elütnek fajrokonaiktól, a többi ruténektől. Multjuk, geographiai helyzetük s gazdasági érdekeik teljesen a magyar hazához fűzik őket, s bátran mondhatjuk, hogy ennek a kis néptöredéknek a leghübb fia, aki minél előbb végre tudja hajtani a magyarsággal való teljes egyesülésüket.”[36]

Vendek

A Magyarhonban, Vas és Zala vármegyében élt, leginkább szlovénnak tekinthető nyelvjárásokat beszélő etnikum sorsa nagymértékben a szlovjákokéra emlékeztet.[37] A szlováksághoz hasonlóan igen sokáig, a 19. század derekáig nem alakult ki a Habsburg Birodalom szlovénjeinek egységes nemzettudata, hanem a nyelvjárásilag igen megosztott etnikumra a tartományi tudatok jellemzők. Amikor pedig – a dualizmus évtizedeiben – az osztrák tarományokban kiforrott szlovén irodalmi nyelv és nemzeti mozgalom a szentistváni határokon innen is hathatott volna, akkor már a magyarhoni hatóságok tettek meg mindent, hogy az itteniek elkülönült, vend identitását, erősítsék – kihasználják (miközben valójában a magyar nyelv térhódítását, a lakosság magyarosodását óhajtották).[38] Az etnikum szűk vezető rétegében tehát az egész 19. században – sőt, talán megkockáztathatjuk: napjainkig – két irányzat harcolt egymással: az önálló vend nyelvet és nemzetet hirdetők illetve az egyetemes szlovén nemzethez tartozást hangoztatók tábora. Akárcsak a szlovjákoknál, itt is sietnék leszögezni: az elkülönülő identitás a megelőző századokban gyökerezett, nem a magyarhoni hatóságok alakították ki, habár teljes mértékben igyekeztek erősíteni és kihasználni a magyarosítás érdekében.

A két irányzat korai összecsapásának tekinthető az a vita, mely a Tudományos Gyűjtemény lapjain zajlott a század második és harmadik évtizedében. Bitnicz Lajos szombathelyi líceumi tanár[39] már összefoglaló tanulmánya bevezető soraiban érzékeltette, hogy egységes szlovén nemzetben gondolkodik: “Vendek (Szlovénczi) Stájer, Karinthia és Karniolia tartományokban, Vass és Szala Vármegyék’ nyugotti vidékjein, mellyek Stájerrel határossak. – Hazánk ezen tájékán megmaradt Vendeknek ide költözését, Magyar hatalom alá jutását ‘s némelly statistikai esmértetésöket közleni szándékom.” A szerző a vend népnévnek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, leszögezte, hogy a középkori és mai idegen szerzőknél ugyan a Karentánok, Vendek/Vindek név szerepel, ám nincs olyan szláv nép, mely magát így nevezné. Úgymond még ennél is tévesebb az egyes régi történetíróknál előforduló Vandalok elnevezés, hiszen “a mai vendek” szláv eredetűek, magukat Sloveneknek nevezik, a selo vagy a sláva szóból eredeztetve. Az egykori vandálokkal csupán a név hasonló hangzása miatt rokonítják őket egyesek: Vandal/Vinidil ~ Vened/Vinid. A képet még árnyaltabbá – vagy inkább kuszábbá – teszi a mi névhasználatunk: “Mi magyarok ezen határszéleinken lakó Vendeket Tótoknak ‘s a’ többi Tótoktól megkülönböztetésért Bömhéczeknek nevezük. [...] Vass Vármegyének [...] polgári felosztásával ezen kerület Tótságnak [mindhárom kiemelés tőlem – Á. B.] neveztetett tót eredetű lakosaitól.”[40]

Az önálló magyarhoni nyelvi és nemzeti tudatot Kossics József szölnöki plébános jó néhány évvel később megjelent válasza tükrözte. A szerző szerint a szóban forgó etnikum igenis vandál (Vandalus) eredetű: “Most már egyenesen állíthatom azt, hogy máinapig is vannak Magyarországban Vandalusok, tehát alkalmasint vagy azokból valók, kiket Nagy Konstantin Császár Pannoniába telepitett le 335–7 eszt. körül; vagy pedig ama Belizár’ diadalmas seregeitől 534 eszt. szétszórt híres Afrikai Vandalusok’ maradéka.” Miért nem így nevezik tehát magukat? Úgymond a magyar honfoglalás következtében mondtak le nevükről: a morvákat gyilkoló magyaroktól való félelmükben “cslovik-nak [kiemelés tőlem], gyengébb kiejtéssel szlovin-nak [kiemelés tőlem] vallották magukat. – Azóta anyanyelvén szlovin [kiemelés tőlem] maradt e’ nemzet pór része, de ugyan annak megkülömböztetett része állandóan Vandalus [kiemelés tőlem] nevezettel illeti, ‘s mondja a’ maga földiit. – Idővel [...] a’ Vass Vármegyének VI-dik járása, minthogy abban már akkor is a’ tó-tó [kiemelés tőlem] szavakat emlegető nép lakott vala, a’ Magyaroktól Tótság-ra (nem pedig Bömhétzségre) [mindkét kiemelés tőlem] kereszteltetett.” Kossics hangsúlyozta, hogy saját nyelvet használnak: egy 1732-es folyamodványra hivatkozva kiemelte, hogy  “ugyan ott különösen meg volt jegyezve a’ tótsághiakról az, hogy ezek a’ Slavi-Vinidi [kiemelés tőlem] minden egyébb nyelvektől külömbözővel élnének.”[41] Hogy maga objektívnek tűnjék, és érveinek nyomatékot adjon, a szerző ellenséges, népellenes szándékot tulajdonított a szombathelyi professzornak: “erőltetett, téves írás” az “egy agg, és igazán hív hazafiságú, de fájdalom méltatlanul elhagyatott, – Vandalus nemzet”-ről.[42] Tisztán érzékelhető Kossics cikkében a dicső ókori ősök hajszolása s ugyanakkor a föltétlen hazafiság hangsúlyozása.

A következő évben hosszabb tanulmány mutatta be minden oldalról ezt az etnikumot. Az írás a tekintélynek örvendő Csaplovics [Csaplovits, a szlovák tudományosságban Ján Čaplovič] János neve alatt jelent meg, aki azonban beismerte, hogy Kossics [Kossits] József a szerző, ő maga csak “kihagyott”, ezt-azt “rendbe szedett”. Nyilvánvalóan nem a tényleges szerző, hanem Csaplovics nézetét tükrözik a nép elnevezését taglaló mondatok: “Ezen népet Vandalusoknak is hívják a’ Magyarok, de hibásan; helyesebb nevek Vendus-Tótok, vagy, a’ mint ők magok magokat nevezik, Szlovenczi. Csak egy része, Bömhéczek név alatt is esméretes, de nem az egész Nemzet, a’ mint azt Bitnicz Professor Úr a’ Tud. Gyűjt. 1819. III. Köt. 62. lap. hibásan állította.” Majd itt is előkerül a legáltalánosabb elnevezés: “Ezen Vidéket Tótságnak [kiemelés tőlem] nevezi a’ Magyar.”[43] A tanulmány egészében változatlanul a vandál-elmélet és az etnikum egyedi jegyei érvényesülnek: kritikátlanul szerepel a Vandalus név, a nyelvet ismertető rész pedig meglehetősen zavaros és ellentmondásos: “Milly nyelven beszélnek a’ Vendek, nehéz végsőképen meghatározni. Az ő nyelvek egy, a’ maga nemében, mert se tót (slavus), se horvát (croata), sem ollyan, mint az Alsó Stájerben, Karinthiában, s Karnioliában vagyon divatban, hanem ezek közt egy. A’ Vendek magokat Slovenczinek nevezik, mert megértik a’ Slowák’ (Szlowin) [kiemelés tőlem] beszédjét is, vagy, ha valakinek ugy tetszik hinni, mert Slavus (tót) gyökérnyelvből való az ő nyelvek.”[44] Később a szerző (melyik?) még leszögezi: “A’ jó Vindus [kiemelés tőlem] beszélhet Tóttal, Horváttal, de legkönnyebben a’ Vindekkel (a’ Stájer, Karinthia ‘s Karniolia lakosaival).”[45] A tanulmány tehát egészében nem alkalmas arra, hogy a vend orientáció érveit megismerjük belőle, de kétségkívül inkább ezen irányzatot képviseli.

A megtámadott válasza nem sokáig váratott magára. Bitnicz professzor ismét hitet tett a hazaiak szlovénsága, a határon túliakhoz tartozása mellett: “Az egy idejű írók tanútételénél és magának a’ nemzet’ azon részének, melly Carnioliában, Cárinthiában és alsó Stajerországban lakik, szakadatlan hagyománnyánál fogva a’ történetírók ezen népet tót származéknak tartják, kik után e’ népnek hazánkban maradott részét ezen nemzeti írás’ 1819-diki folyamatjának III. Köt. Az 59-69. lapokk. én is Vend vagy Vindtótoknak [mindkét kiemelés tőlem] neveztem, [...] a’ hibásan reájok ruházott Vandalus nevezet, mellyel nálunk a’ közbeszédben hivatnak, az idegenek előtt ne legyen tudatlanságunk vagy gondatlanságunk’ tanúja. Állításom, mivel megrögzött vélekedést érdeklett, szemet szúrt, és vádlókra talált, [...] az említett nemzetet, mellynek ő [azaz Kossics József - Á. B.] tagja, valoban Vandalus nemzetnek vítatta.”

A professzor, habár elismerte, hogy nem ismeri a nyelvet, annak szlovénságát bizonyítandó a maga tanítványait említette: “Vagynak tanitványaim közt mind alsó Stájer országi, mind hazánkbeli Vendusok [kiemelés tőlem], kik egymással akadozás nélkűl beszélnek anyanyelveken és a’ Stájer országiak az Úr imádságát az értekezésben [azaz a Csaplovics-közleményben − Á. B.] közlöttel szóról szóra adták elő.”[46] A szerző leszögezte, hogy a vandálok germánok voltak, a gótok rokonai, tőlük nem származhatnak az itteniek, akik már a középkori írók által “Slavoknak, Slavenoknak [kiemelések tőlem] neveztetnek”.[47] A hamis eredetelmélet ellen az egykor a pozsonyi Magyar Hírmondót szerkesztő Ráth Mátyás szavait is idézi: “Némelly Vas, Somogy és Szala Vármegyei jó hazafiak nem jó néven vették, hogy a’ Tótság-vidéki lakosoknak a’ régi Vandoloktól vett eredeteket a 35-dik és 47-dik levélben kétségbe hozni bátorkodtam.” Ráth Tacitus alapján leszögezte, hogy a vandálok németek voltak, míg a hazaiakat “Szászki Uram mindig Vinidusoknak/Venedusoknak [kiemelések tőlem] nevezi”. Ami a másik magyar elnevezést illeti, Bitnitz professzor leszögezte, hogy “földieimtől az élő beszédben számtalanszor hallottam, sőt írott könyvből is mutathatom, hogy a’ Vendus tótokat Bömhéczeknek [kiemelés tőlem] nevezi a’ Magyar”.[48]

Kossics elméletét, miszerint a nép a magyaroktól való félelmében hagyta el nevét, a professzor mesének, tréfának minősítette, majd rátapintott az egész vita lényegére: “Egyébaránt okát nem láthatom, miért kivánja a’ hazánkbéli vendtótoknak megkülömböztetett része, mint a’ szerző irja, magát a’ régen elenyészett, vad, minden müveltséget feldúlt, ‘s ezért a’ müveltségi tárgyak’ mai pusztitójinak is nevet kölcsönző Vandalusoktól inkább származtatni, mint a’ nagyobb müveltségre jutott, szelid Slavusoktól [mindkét kiemelés tőlem], kiknek egyik ága most törekedik a’ csinosodás’ és hadi ditsőség ‘ délpontjára?” [49] Érezhetően a herderi történelemszemlélet, a szlávok leendő világtörténelmi szerepének alapján veti el a szerző a középkorias-barokk, dicső ősöket felmutatni kívánó eredetkutatást. A látszólag filológiai probléma – vandálnak vagy szlovénnak (tótnak, vendnek) hívjuk-e ezt a népet – tehát két gyökeresen eltérő történelemfilozófia, értékrend közötti választás kérdése.

A két ellentétes identitás az államfordulatig, sőt a második világháború végéig (különösen fölerősödött a Muraköz 1941-es visszacsatolása után) nyíltan harcolt egymással. A kormányzat és a megyei körök természetesen az önálló identitást bátorították, és az ausztriai szlovének részéről, főként a Hermagoras-társaság (Družba sv. Mohorja) kiadványain keresztül érkező szlovénesítő hatások ellensúlyozására “ős vend nyelvű [kiemelés tőlem] egyházi irodalom” (mint Szilágyi Imre megjegyzi, föltehetően a sztári szlovénszki kifejezés fordításáról van szó) kialakítására törekedtek. A szombathelyi püspök nem is titkolta az akció lényegét: “az ehhez [tehát a muravidéki szlovén irodalmi nyelvhez, az ős vendhez – Sz. I.] szokott népünk különös gyakorlat nélkül nem érti meg a szlovén nyelvet, s így válaszfalat képez köztük, és az ős vend nyelv fenntartása tőlük a mieinket elszigeteli s hozzánk szorosabban csatolja”.[50] Ez az elszigetelési politika oda vezetett, hogy a 20. század elején már ennek az önálló muravidéki nyelvnek és kultúrának a fenntartása is esélytelennek tűnt, bár az egyik irányzat hívei, olyan ismert értelmiségiek, mint Franc Ivanoczy, Jožef Klekl vagy éppen Pável Ágoston változatlanul küzdöttek érte. Sokatmondó, hogy Pável Ágoston a sajátos vend fejlődés tételét még a közös haza széthullása után is fenntartotta: “Ha a magyarságnak a szlovénségre gyakorolt kultúrhatásait kutatjuk, éles határvonalat kell vonnunk a hazai szlovén (ma általában vend) és a határontúli – a világháború előtt általánosan osztrák szlovénnek nevezett – szlovén népi terület között. Az előbbi ezer éven keresztül élt a magyarsággal egy egységes nemzeti és állami terület határain belül, s így magától értetődik, hogy a közös állami életforma ezernyi kapcsolatot teremtett minden viszonylatban. A magyar földesurak joghatósága alá került föld népe mindenben magyar gazdái intézkedéséhez és szándékaihoz alkalmazkodott.” Ágoston nem a tömeges asszimilációt, hanem a vend identitás megőrzését tekintette a követendő útnak, amit jelez a múlt ambivalens megítélése: “Elszigeteltsége és önálló fejlődési lehetőségeinek hiánya egyfelől sok ősiséget őrzött meg a maroknyi nép nyelvében, életformáiban és kultúrhagyományaiban, másfelől azonban egyúttal akadályozta is, vagy legalább is lassította az önálló fejlődés feltételeinek kibontakozását.”[51]

A századfordulón azonban inkább a másik tábor erősödött, mely a magyarokkal való minél teljesebb összefonódást, gyakorlatilag a teljes asszimilációt szorgalmazta. Jellemzők a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület gyűlésén, a közös állam végnapjaiban elhangzott szavak: “Itt nincs szlovén, nincs szláv, de itt vend nemzetiség sincsen, aki itt él, az mind magyar, ha egyike-másika a vend nyelvet beszéli is.”[52]

Az államfordulat után a Szerb−Horvát−Szlovén Királyságon belül a szlovén hatóságok türelmetlenül hozzá láttak a volt magyarhoniak “öntudatosításához”, azaz beolvasztásához. A vendvidéki nyelvjárás üldözendő provincializmussá vált, ami sokakban visszatetszést keltett (hasonló e szempontból a szlovjákok reakciója Csehszlovákiában). Magyarországon a kormányzat által is támogatva tovább élt a vend identitás[53], és az 1945 utáni erőltetett szlovénosítás ellenére a szakértők szerint máig kitapintható.[54]