Ábrahám Barna

Ábrahám Barna

Nemesek, polgárok, parasztok Svetozár Hurban Vajanský Suchá ratolesť c. regényében

Dolgozatomban a szlovák realizmus legjelentősebb prózaírója, Svetozár Hurban Vajanský Suchá ratolesť (’Száraz ág’) című regényét kívánom bemutatni. Célom nem a mű esztétikai szempontú  átfogó elemzése[1], hanem annak vizsgálata, hogyan látta és láttatta a szerző kora szlovák társadalmát, annak egyes rétegeit, és miként tartotta lehetségesnek e társadalom konszolidációját és kohézióját.

Személyéről csak annyit kívánok megjegyezni, hogy a negyvenes évek nemzetébresztő triásza egyik tagjának, Jozef Miloslav Hurbannak a fiaként olyan közegben nőtt föl, ahol a reformkori magyarosodás és magyarosítás elleni küzdelem, majd az 1848–49-es, Hurbanék által szervezett  Bécs-párti fegyveres akciók a családi elbeszélések, legendák élő témái voltak, ahol tehát a társadalmi haladás ügye nem Széchenyi és Kossuth, hanem Štúr, Hurban, Hodža nevéhez kötődött, ahol a szabadságharcról mesélve nem a honvédsereg tettei elevenedtek meg, hanem a Szlovák Légió egyébként meglehetősen vitatható működése vált megszentelt kánonná. Magyarellenessége csak fokozódott a hetvenes évek kemény kormányintézkedései nyomán, melyek megszüntették a szlovák tannyelvű középiskolákat, majd a közművelődési egyesületet, a Matica slovenskát. Végül meg kell említenünk 1878-as kényszerű részvételét a hadsereg balkáni okkupációjában, melyet ő a hercegovinai-montenegrói partvidéken szolgált végig, s meghatározó élményt jelentett eszmei és művészi fejlődése számára. Itt, a civilizált világ peremvidékén az antik eposzok hőseivel találkozhatott személyesen és a guzlárok énekeiben: végighallgathatta a gyásztól megtört anya panaszát, aki nem is elesett fiait siratta, hanem azt, amelyiknek el kellett hagynia a szülőföldet; a balladát a hős hercegovinai asszonyokról, akik védték, míg lehetett, a török ellenében a lakótornyot, azaz kulát, végül pedig a levegőbe röpítették magukkal és az ostromlókkal együtt – s látta, amint az extázisba került vén dalnok szétzúzza hangszerét, mert ezek után mi lehetne még méltó rá, hogy megszólaljon rajta? „Mikor küld nekünk Isten ilyen dalnokokat, / mikor ad ilyen hősöket?” – sóhajt föl rezignáltan a katona-költő.[2] Be kellett látnia, hogy a szlovákság tettereje, szabadságszeretete mélyen elmarad a sokkal nehezebb körülmények között élő délszláv testvérek elszántságától.[3]

Legérettebb regénye, a Suchá ratolesť (1884) egyszerre ábrázolja a szlovák társadalom kisszerűségét, fogyatékosságait és hibáit valamint a regenerálódás lehetőségét. A mű üzenete: hiteles személyiségek önfeláldozó munkájával kialakítható egy ütőképes szlovák gazdasági-politikai elit. E program nem itt jelent meg először: Letiace tiene (’Repülő árnyak’, 1883) című hosszabb elbeszélésében a szinte teljesen elmagyarosodott Jablonský család kisebbik leánya, Ella a tanító fia iránti szerelmének köszönhetően visszatér a nemzethez, házasságuk tehát az elitépítés jelentős fegyverténye, egy „új nemesség” kialakításának kezdete. A birtokoslány szellemi útja azonban még differenciálatlan, s környezete is írói szócsövek, papirosfigurák halmaza. A ’Száraz ág’ arisztokrata főhősének fizikai és lelki haza- és magáratalálása viszont csak a csábító alternatívák, az ellentáborból jövő kísértések és az öntudatos szlovákok körében föllépő kínzó kételyek és csüggedések leküzdésével teljesedhet be.

Az előző műben csak a fiatal pár képviseli a jövő aktív erőit, hiszen az öreg tanító senki által nem olvasott zavaros, szláv messianizmusba temetkező kéziratokat gyárt. A szomszéd birtokos, a szintén szlovák öntudatú Eugen Dušan viszont apatikus, mind nemzetéért, mind boldogságáért harcolni képtelen személyiség. Milko és Ella, a plebejus értelmiségi és a nemeslány kettősével szemben a ’Száraz ág’ formálódó elitje négy pilléren nyugszik:

·      a megelőző nemzedékek kötelességteljesítő, magas munkaéthoszú és -kultúrájú ittmaradt, még aktív tagjai – a regényben Jeronym Kráľ főerdész, a főhősnő, Mária apja. A munkát minden elé helyező, magának való, minden érzelmet kizáró és meg nem értő, érdes tipus, aki azonban éppen e vonásai révén emelkedik ki a dualizmus dzsentri-mentalitású hivatalnokainak a regényben is megörökített léha tömegéből.

·      a szorgalommal, rámenősséggel, kellő agresszivitással független egzisztenciát teremtő vállalkozópolgár – esetünkben Karol Vanovský birtokos, bérlő, aki nemzetileg elkötelezett, hajlandó pénzt és energiát áldozni a nemzet oltárán, s mindezzel tudatosan kizárja magát a bonne société, a helyi hatalmi elit köreiből, ahova pedig társadalmi állása és műveltsége folytán tartoznia kellene. Már az elején sem hódolt be: amikor mint új embernek, ki akarták törni a nyakát, ő pofonnal és fölemelt revolverrel válaszolt. Mikor Svatnay fiskális, a magyar(ón) tábor feje képmutató békeajánlatot tesz neki, mondván, hogy nekik, a civilizáció embereinek egy oldalon van a helyük, hagyjanak föl a nacionalizmussal, hiszen a „csőcselék” úgymond Vanovskýék számára is csak eszköz, ő ezt hidegen elhárítja, mondván, lépjen először a fiskális úr  maga előítéleteinek fölszámolásában. Vállalja a képviselőjelöltséget, az ezzel járó támadásokat, rágalomhadjáratot.

·      az alkotóerővel eltelt és önfeláldozó, plebejus származású értelmiség – a regényben a jelképes nevű Albert Tichý (’csendes’) tanító, aki az élettől eddig csak rosszat kapott: korán árvaságra jutott, és szüleiket követte imádott nővére is. Ígéretes tehetsége ellenére félbe kellett hagynia filozófiai tanulmányait, és elvállalnia apja állását, eltűrnie a helyi potentátok megvetését, ami egyként szólt a néptanítónak[4] és a „pánszláv izgatónak”. Tichý megformálásával a szerző két állásponttal szállt vitába: egyrészt a szlovákok iránt egyébként nyitott Gáspár Imre némi empátiával kevert szatírikus szavaival, melyek azt sugallják, hogy az öntudatos szlovák (evangélikus) értelmiség a maga sanyarú körülményei és házitanítóként az úri családoknál elszenvedett sorozatos megaláztatásai következtében mind megkeseredett emberré és gyűlölködő pánszlávvá válik.[5] A másik kihívás nem más, mint a 'Repülő árnyakat' megalkotó Vajanský, hiszen, mint említettük, ott az öreg Holan tanító magábatemetkezett, félbemaradt ember, aki zavaros írásaival nem használ senkinek, akit még fia is megmosolyog. Nem hogy a népet nem tudja megvédeni, de őt magát is csak a halál menti meg a kitoloncolástól. Le kell azonban szögeznünk, hogy a 'Száraz ág' szerzője is megállt félúton: Vajanský túl jó realista volt ahhoz, hogy a nemzet napszámosából valamiféle győztes népi hőst kreáljon. Tichý nem lázad sorsa ellen, csendes házi boldogságról álmodik, a Vanovský-házban élő Anna szerelme be is tölti az életét; egyébként diákkori szenvedélyét követve verseket, novellákat ír az asztalfióknak – egyelőre inkább lelkesen, mind kiérlelt tehetséggel („Tichý igénytelen Múzsája” – fogalmaz Vajanský). Mivel lép tehát előre ez a mű? Őszinte, nemes lobogásával, fiatal tiszta hangjával Albert végülis Stano kozmopolita eszményei fölé kerekedik, s legalább az érdeklődést sikerül fölkeltenie nagyvilági műveltségű barátjában a szlovák irodalom iránt.[6]

·      végül az erkölcsileg és nemzeti identitásában újjászülető, anyagilag független, széles műveltséggel rendelkező nemesség. Vajanský három idesorolható műve e szempontból „kupolás szerkesztést” mutat: Ella Jablonská (Letiace tiene) ugyan öntudatosul, és nemzeti gondolkodású ifjú felesége lesz, apja, Imrich viszont mindennemű újjászületés nélkül egyszerűen tönkremegy, elveszti birtokos létformáját. A két évtizeddel később keletkezett Kotlín (1901) arisztokrata főhőse, Lutišič messzire jut ugyan a szlovák üggyel történő azonosulásban, ám amikor krízishelyzetben dönteni kell, elfordul tőle, amivel beismeri, hogy élete csődbe jutott. Szerelme elhagyja, ő pedig öngyilkos lesz. Ezzel szemben a pozitív példát testesíti meg Stanislav Rudopoľský (Suchá ratolesť): úgy képes a helyi szlovák társadalom vezetőjévé válni, hogy közben teljes értékű úriember marad, azaz meg tud őrizni minden lényeges vonást és kelléket: az ősi kastélyt és a tisztes örökséget, párbajképességét – a majdnem végzetessé váló párbajban ellenfele, Svatnay válik becstelenné –, végül pedig előkelő, gazdag és nemes gondolkodású fiatal özvegyet vehet feleségül.

Vizsgáljuk meg ezután, milyennek látja a szerző magát a szlovák népet, a parasztokat és az iparosokat? Egyrészt Vanovský szájából a választási kampánnyal összefüggésben elhangzanak dícsérő mondatok, melyek főleg a takácsok nemzeti agitációját tekintik példaértékűnek: “Látnia kellene a mi rudopolei embereinket. Micsoda erős belső tűz lobbant föl bennük egyszerre. Látja, a mi népünk nem mozgékony, teátrális, nagyzoló. Ám van nem sejtett ereje. Higgye el, egyszer ki fog az törni a kéreg alól. Derék takácsaink már akcióba léptek...”[7] Ennél a meglehetősen papirosízű mozzanatnál azonban többet nyomnak azok a hitelesebbnek tűnő, érezhetőleg Vajanský valódi véleményét tükröző jelenetek, melyek a nép alantas ösztöneit, fogyatékosságait ábrázolják kíméletlen objektivitással. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezek az elkeserítő mozzanatok mind-mind a vendéglőhöz és főleg a zsidó kocsmájához köthetők, mintegy a szerző azon meggyőződését tolmácsolva, hogy a bűnökért végső soron azok a felelősek, akik a pálinkát mérik. Stano és Albert egyik este a zsidó kocsmája előtt halad el, amikor egy fiatalasszony próbálja szép szóval hazacsábítani férjét. Mivel ez nem használ, ruhaujját kezdi rángatni, amit a kocsmáros gúnyosan kommentál („Nézzétek, jóemberek, az asszony veri a férjét.”). Ez csak olaj a tűzre, az elhomályosult tekintetű paraszt ökle lesújt szerencsétlen feleségére. A jelenetet akár korai abszurd dramaturgiai eljárásként is fölfoghatjuk, a két jóbarát ugyanis éppen a szlovák magas irodalomról és nemzeti szellemről, életerőről vitatkozott, a tanítót tehát mélyen elkeserítette, hogy népe így mutatkozott be az amúgy is kritikus előkelő idegen előtt.[8] Az iparosok is korlátoltak, befolyásolhatók, tipikus képviselőjük Podnebík szabó, aki a magyarosítás elszánt híve, s mikor racionálisan már nem tudja védeni a maga álláspontját, utolsó érvként elrikkantja: „Íljen a maďar!”[9] Ideológiai ellenfele a semmivel sem emelkedettebb Žúrik jegyző, a túltengő szlováktudat hangos, de annál üresebb zászlóvivője. Ritkán lehet a hivatalban megtalálni, hiszen a vadászat, a vendéglők és az általa vezetett alibi tornaegylet nem hagy időt a munkára.[10]

A nép tehát korlátoltságok, szenvedélyek rabja, mindenképpen vezetésre szorul. Vajanský tépelődik az egyébként általa is vallott elitista nemzetfölfogás és a demokratikusabb, befogadóbb koncepció között, s meg kell állapítanunk, hogy a regény végére érve sem tudjuk eldönteni, melyik kerekedett  a másik fölé. A két ellentétes álláspontot a két barát képviseli. Stano még kozmopolita korszakában leszögezi, hogy a nemzettudat, nemzeti szellem a legműveltebb körök, az elit kiváltsága: “Logika a népnél! Itt a kéz, itt meg egy karéj kenyér. A kéz fogja a karéj kenyeret, és a szájhoz emeli. Ez az egész logika. De hogy a nyelv meg a nemzetiség! Nevetséges. [...] A nemzetiség kultúra, történelem, fejlődés eredménye. Igen, ismerek francia, angol, német nemzetiséget; megmutatkozik a Moliere-ekben, a Shakespeare-ekben, a Goethékben. Kovácsokkal meg vargákkal nem jutnak messzire. A varga London külvárosában éppen olyan kevéssé »nemzetiség«, mint a maguk Motulája vagy Matulája Rudopoléban.”[11] Mindezt Albert akkor nem képes kétségbe vonni, csak az otthoni továbbgondolás eredményeképpen hasít belé a fölismerés, hogy a nemzet olyan biológiailag kódolt, hosszú távon szükségszerűen győzedelmeskedő jelenség, mely a torzult lelkű kocsmatölteléket és az elnemzetlenedett arisztokratát ugyanazon sorsközösség tagjaivá teszi: “Van a mi népünkben organikus erő, nem szétfolyó békanyál – nem! A mi nemességünk talán nem velünk egy tőről hajtott? Nem a mi fánk ága? Népünk erős, egészséges tő. Micsoda ágakat, sűrű koronát növesztett magából! Hiszen nemesítettek a királyok a mi népünkből, adományokkal és oklevelekkel. A mi arisztokráciánk, alacsonyabb-magasabb rétegei, lelkében, nevében, belső tulajdonságaiban egyaránt hordozza a szlovák természet örök lenyomatát! Hiszen Önök a mieink, a mieink!”[12] A regény azonban a továbbiakban is a megismert, magas társadalmi állású szereplők sorsát követi nyomon, a néppel csak a választási korteshadjárat során találkozunk újra. Utaltunk Vanovský lelkes szavaira, ennek azonban ellentmond, hogy e derék rudopolei polgárokat a zsidó kocsmában mért ingyen pálinka pillanatok alatt ráveszi, hogy dezertáljanak a szlovák nemzeti szavazótáborból.[13] Aki még a főszereplők közül leginkább a néphez köthető, és vitathatatlan értékeket képvisel, az maga Tichý tanító. Mint említettük, hagyományos tanítócsaládból származik, tehát képzett, de társadalmilag alacsony sorú rétegből jött. Egyértelműen tehetséges, írói vénával megáldott ember, aki azonban családi körülmények miatt nem juthatott magasabb műveltséghez, és szűk körülményei, egyéni fájdalmai közepette nem tudott kibontakozni. A Stanóhoz fűződő barátságban végig ő az alárendelt személyiség, barátja nézeteinek állandó közönsége, s általában csak hazatérve, önmagában képes ellentmondani, megvédeni a maga álláspontját. Az ilyen tipusú embereket a realista író nem szokta „boldoggá tenni”: elvesztett családja után a regény végére szerelmét, Annát is elragadja a halál, őt magát pedig a friss házas Stano és Adela karolja föl, próbálnak neki új célokat, ideálokat mutatni. S Vajanský elköszönő soraiból – képes lesz-e kifejlődni Tichý költői tehetsége, képes lesz-e a poézis szárnyain fölemelkedni az éteri magasságokba[14] – a kétely éppúgy kiérződik, mint a remény, hogy a nemzet új alkotó erővel gazdagodott.

Amit eddig Albert Tichý szermélyiségéről mondottunk, nem jelenti azt, hogy szerepe folytán ne gyakorolna mély hatást Stano gondolkodására. Azzal, hogy átküldi a kastélyba a szlovák klasszikusok műveit, elindítja barátját azon az úton, hogy igényesen, tényanyag alapján elmélkedjen a szlovák kultúra, nemzettudat kérdésein, később pedig saját kézirataival meggyőzi arról, hogy szlovákul is lehet magasabb témákról, művészi igénnyel (ha az ő esetében nem is túl magas színvonalon) írni.

Ezzel elérkeztünk a mű másik kulcsproblémájához, a nemzeti kultúra kérdéséhez. Rudopoľský és Vanovský nézetkülönbségére utalnék itt, mely a szlovák gimnáziumok bezárásának (1874) ügyében merült föl. Stano a maga elitista nemzetfölfogásának megfelelően úgy véli, hogy a nép számára amúgy sem jelentettek semmit, haszna nem származott belőlük. “Alapítsanak elemi iskolákat! Azokat nem veszik el, mert a nép karóval veri ki a végrehajtókat. A nép nem érzékeli a gimnáziumok elvesztését. Semmi köze hozzá, mint ahogy Önökhöz sincs, sem az Önök mindenféle pöreihez a kormánnyal és bérenceivel. Kardoskodnak a nyelvéért – ő pedig ezt nem érti meg, hanem beszél továbbra is a maga, atyáitól öröklött nyelvén. Nem érdekli, hogy az adót, amit behajtanak rajta, magyarul, kínaiul vagy szlovákul rótták-e ki.”[15] Karol viszont védelmezi a szlovákok jogát ahhoz, hogy nekik is lehessen elitkultúrájuk: „Nos jól van, egyeseknek az ábécét kell tanulniuk, másoknak azonban magasabbra kell törniük. Magasabb művelődés nélkül ábécé sem lesz! A nemzet összetett, nem egyszerű test. Téglára is szüksége van meg gyémántra is, krumplira is meg rózsára is, trágyadombra is meg múzeumokra is! A nemzet a tizenkilencedik században nem az ábécével kezdődik. A nemzeten belül vannak ugyan analfabéták, de filozófusok és csillagászok is.”[16] A regény további része Stano és Albert alakjában éppen e magaskultúra születését követi nyomon.

Mert a mű eszmei váza két egymással állandó kölcsönhatásban zajló, egyenértékű lelki folyamatra épül. A társadalmi üzenetet – mint érzékeltettük – a nemesi sarj nemzeti hazatalálása, visszaszlovákosodása jelenti. Stanislav esetében – hangsúlyozom, csak az ő esetében – azért látszik ez hitelesnek, mert ő maga nemhogy közönyös, de igencsak kritikus a maga őseivel, viselt dolgaikkal szemben. Mint egy alkalommal a társaságban megjegyzi: “A régi rudopolei oklevelekben rábukkantam arra [...], hogy valamelyik ősöm – különös neve volt, Sudovnak hívták – ebből a várból szokott lecsapni a morva kereskedőkre. Szóval ennyi hasznom van abból, hogy fönnmaradt a családfa és az írásos adatok. Megvan az az örömöm, hogy bizonyítottan tudható: az ősöm rabló volt. A családfa nélküli emberek legalább gondolhatják azt, hogy tisztességes szülőktől származnak.”[17] A regény végén pedig, amikor mintegy megfogalmazza további életprogramját, egyáltalán nem a maga osztálya képviselőjeként nyilatkozik meg: “Karol, a gyökerétől kezdjük meg a szlovák ügy ápolását. [...] Apáink a régi időkben vállukon hordozták a közélet terhét és örömeit, vérüket ontották, védték a hazát. Leszármazottaik azonban elfásultak, elbutultak, elfajzottak a rögtől és a nemzettől – és elpusztulnak. Senki nem állítja meg ezt a pusztulást, melyet ennen bűneik okoztak, vezeklés és megbánás nélküli bűnök! [...] De miért ne támadhatnának egyesek, olyanok, mint én? A lélek megváltásával kapcsolatos kétely, úgy gondolom, halálos bűn a keresztény egyház tanítása szerint. Ne kételkedjünk tehát az ő végső megváltásunkban sem. Bennem még él a fordulat ellenálhatatlan sejtése.”[18] Szó sincs tehát Vajanskýnál nosztalgiáról a feudális rend és annak meghatározó osztálya iránt, nemesi származékokra a nemzeti ügy kapcsán annyiban számít, amennyiben azok mind életvitelben, mind erkölcsükben modernizálódnak, és képesek példaként szolgálni a kortársak számára.

Időben előbb indul el a cselekmény másik szála, melynek végére a dilettáns úri festőből igazi művész, egyéni vonású alkotó válik. Stano a bécsi diákévek alatt, passzióból vette a kezébe az ecsetet, s bár a technika elsajátításában messzire jutott, nem találta meg a Témát, mely megérintette volna rejtett géniuszát. A visszafogott, befelé forduló Mária Vanovskában leli föl végül élete ideálját, aki azonban nemcsak a nagy mű, a Grizelda-portré modellje lesz, hanem plátói szerelmének tárgya is. A magánéleti száltól ezúttal eltekintve a mű üzenete: amire Stano képtelen volt az európai kultúra egyik fővárosában, minden akadémiai ismeret birtokában levő mestere vezetése alatt, azt itt, a poros szlovák kisvárosban, szlovák asszony lényétől elvarázsoltan ki tudja bontani magából. Ez utóbbi tétel ellenére a ’Száraz ág’ nem a provincialitás veszélyét hordozó nemzetébresztő munka, hanem beilleszthető a korabeli európai művészregények sorába. Ez a nemzeti mondanivalót nem szorítja háttérbe, hanem éppen azt árnyalja, gazdagítja annak felhangjait. Bizonyítja ezt az is, ahogyan Vajanský a regény föltételezhető fő forrását kezelte. A portréfestés motívuma erős hasonlatosságot mutat Goncsarov Úsuszty című regényének (1869) cselekményével, ám amíg ott Rajszkij az életet akarja bevinni a művészetbe, ki akar szakadni a valóságból, át akarja azt esztetizálni, addig Rudopoľský a művészet útján meg akarja nemesíteni az életet. Goncsarov hőse öntudatlanul is azért ébresztgeti titkon imádott unokanővére, Szofija személyiségét, hogy tökéletesebb modellként szolgálhasson a számára[19], Stanóban viszont az alkotási folyamat, a gyakori együttlétek ébresztik föl a szerelmet – s végső soron a szlováksággal való azonosulás vágyát. Nyugodtan kimondhatjuk: ha nincs Grizelda-Mária, aki a maga a halk lényével is képes volt elvezetni Stanót, a művészt, ahhoz, hogy megtalálja önmagát, akkor jöhetett volna Tichý tanító könyvtárnyi szlovák könyvvel meg kézirattal, a kozmopolita arisztokrata megmaradt volna kezdeti lesújtó véleménye mellett. Vajanský azt üzeni, hogy az egyéni gyarapodás és a becsületes nemzeti elkötelezettség (Karol) önmagában kevés, ha nem párosul az általános emberi értékek és a magasabb eszmények, örök szépség iránti odaadással. Vanovský egyetlen hibája, hogy a gazdagodásnak, az üzletnek rendeli alá családi életét, elhanyagolja, megszokott bútordarabként kezeli fiatal feleségét. Stano önkéntelen érzelemkitörésére azért kerülhet sor, egyáltalán azért lehetnek kettesben, mert Vanovský éppen az árpáját árulta, hogy a pénzen sertéseket és kukoricát vegyen. Éppen Stano szavak nélküli vallomása indítja arra Máriát, hogy a történteket föltárva egyben arra késztesse férjét, helyezzék új alapokra a kapcsolatukat.

A művészi szál másik rétege viszont éppen Tichý, az író-költő lassú fejlődése. Mint említettük, a regény végén sem egyértelmű, képes lesz-e kibontakoztatni tehetségét.

Végezetül tegyük föl a kérdést: reális volt vagy illúzión alapult az a hit, hogy az erőteljesen magyarosodó szlovák nemesség visszavezethező a nemzethez? Sőt, létezett-e egyáltalán ilyen nemesség?

Ez utóbbi kérdésre a források alapján egyértelműen igennel felelhetünk. A korábbi századokban a szlováklakta területek köznemessége is jórészt szlovák ajkú volt, aminek nem volt semmiféle pozitív vagy negatív következménye, hiszen a közéleti szereplést a latintudás biztosította, jogi státusa és identitása szerint pedig a rendi Natio Hungarica tagja volt. A főnemesi családokban a magyar nyelv szerepe nagyobb volt ugyan, de a 19. század elejéig itt is általános volt a háromnyelvűség, s nemcsak a mindennapi életben, hanem a fontos családi bejegyzések is gyakran biblikus cseh nyelven (bibličtina) születtek, emellett több kétnyelvű költőt ismerünk (Madách Gáspár, Beniczky Péter). Sziklay László megvizsgálta az óvári Pongráczok családi emlékkönyvét, s azt találta, hogy a 16–17. században a családi eseményeket kizárólag bibličtinában írták be, s a magyar teljes mértékben csak a 18. század második felében szorította ki azt. [20] Amikor Bencsik Mihály nagyszombati jogászprofesszor 1722-ben megtámadta a szlovákságot, Trencsén vármegye nemessége találva érezte magát, és testületileg rendelt meg egy ellenröpiratot. A köznemesség a 19. század első felében még inkább szlovák ajkú lehetett, amit egy, a Pesti Hírlap 1841-es évfolyamában lezajlott szóváltás is bizonyít: Kossuth neheztelően tette szóvá, hogy az előző liptói megyegyűlésen szlovákul tárgyaltak, mire öntudatos olvasói levelet kapott, hogy ők magyarul beszéltek, csak éppen az alispán beszéde alatt szlovákul intették csendre a zajongó tömeget, mivelhogy az más nyelvet nem ért. [21] Ugyanezen nemesség körében néhány évvel később több száz aláírást sikerült összegyűjteni Ludovít Štúr szlovák lapindítási engedélyének kérvényezéséhez. [22] Végül megemlíthetnénk Ján Chalupka ugyanekkor keletkezett szatírikus kalandregényét (Bendeguz), melynek hősei olyan turóci nemesek, akik elindulnak keletre, hogy megkeressék az ottmaradt rokonságot – csak éppen ők maguk nem tudnak magyarul, s ebből mindenféle kalamajka támad (végül is Bukarestből térnek haza abban a tudatban, hogy megtalálták az őshazát, a keleten maradt véreket).

A szlovák nyelvre (nyelvjárásokra) azonban a nemeseknél nem épült nemzettudat, míg a magyar nyelv és népiségtudat viszonylag problémamentesen kisajátította a korábbi közös hungarus-tudatot. A reformkorban a gazdasági önállósodás és a társadalmi haladás gondolata a magyarosodással forrt össze, s ezt különösen a német és a szlovák elit nagy része nemcsak elfogadta, hanem maga is erősítette, terjesztette. A sok friss asszimilánst befogadó magyar elit a 18. század végétől hangoztatta azt a tételt, hogy – esetünknél maradva – a szlovákok történelem, nemesség nélküli paraszt- illetve szolganép[23], melynek feladata, hogy a többi nem magyar etnikumhoz hasonlóan minél előbb elmagyarosodjék.[24] A század második felében Grünwald Béla A felvidék c. pamfletje (1878) adta meg az alaphangot, ahol is a szerző kifejtette, hogy a tót és az úr két olyan fogalom, amely még a szlovákok tudatában is kölcsönösen kizárja egymást. Ám még a szlovákok iránt legnyitottabbak is kizárólag szociális kérdésnek vagy néprajzi jelenségnek tekintették a tótokat[25], elutasítva a nemzeti jogokat követelő ún. pánszlávok működését, e csoport egyik első számú vezetőjének éppen Vajanskýt tekintve. Az ő társadalmi programja tehát “árral szemben”[26] született, s arra kárhoztatott, hogy megmaradjon az utópiák birodalmában.



[1] A regény elemzését ld.  Pavol Mazák: Slovenský román v období literárneho realizmu. SPN, Bratislava, 1975. 17–31. és Ján Števček: Dejiny slovenského románu. Tatran, Bratislava, 1989. 147–162.

[2] Jaderské listy. In Tatry a more. Bratislava, 1985, Tatran. 67.

[3] Társadalmi nézeteire ld. Ján Jurícek: Mladý Vajanský. Obzor, Bratislava, 1988. 94–103., 112–117.

[4] A néptanítók alacsony presztizsére, „lenézettségére a bonne société által” ld. Gárdonyi Géza cikkei, különösen: Helyzetünk a társadalomban. Tanítóbarát, [Győr], 1886. 3. sz. 87. Az általában paraszti származású néptanítók kisebbrendűségi komplexusait, gátlásait próbálja oszlatni, elfogadottságukat erősíteni A néptanító és az úri osztály c. cikkében..Uo, 64., 79.

[5] Gáspár Imre: Hazánk tót népe (A tót nép, a tót költészet). Budapest, 1879.

[6] A korszerű gazdasági-társadalmi nézeteket valló és nemzetileg öntudatos hazai szlovák és román falusi értelmiség hivatástudatára ld. a szerző rövid áttekintését: Értelmiségi küldetés és a falu újjászületése a dualizmus korának hazai irodalmában. In: Értékközvetítés a nyelvben és az irodalomban. Bél Mátyás Egyetem, Besztercebánya, 2001. 60–69.

[7] Svetozár Hurban Vajanský: Suchá ratolesť. MS, T. Sv. Martin, 1943. 275.

[8] I.  m.  131–132.

[9] I.  m. 93–94.

[10] I. m. 54–55.

[11] I. m. 97–98.

[12] I.  m. 135–136.

[13] I. m. 291.

[14] I.  m. 368.

[15] I. m. 126.

[16] Uo.

[17] I. m. 180.

[18] I. m. 365–366.

[19] Ján Števček: Dejiny slovenského románu. Tatran, Bratislava, 1989. 156–157.

[20] Sziklay László: Egy Liptó megyei családi emlékkönyv a XIX. század elejéről. In Együttélés és többnyelvűség az irodalomban. Gondolat, Bp. 1987. 122–123.

[21] Kosáry Domokos: A Pesti Hírlap nacionalizmusa 1841–1844. Századok, 1943. 396.

[22] Milan Hodža: Československý rozkol. Príspevky k dejinám slovenčiny Turč. Sv. M., 1920.

[23] Dugonics András. Etelka.I. Pozsony, 1791. 256–262.; Szirmay Antal: Hungaria in parabolis. Budae, 1807. 85.;;Kossuth Lajos: Visszapillantás a szláv mozgalmakra. Pesti Hírlap, 1842, 155. sz.; Petőfi Sándor: Élet vagy halál (1848. szept.)

[24] a legradikálisabban hirdette ezt: Táncsics Mihály: Hunnia függetlensége. Bp., 1873. 175–179, 198. (A mű eredetileg 1846-ban jelent meg.)

[25] Madách Imre: A civilizátor; Mikszáth Kálmán: A tót atyafiak; Beszterce ostroma stb; Gáspár Imre: Hazánk tót népe (A tót nép, a tót költészet). Budapest, 1879

[26] Ugyanezt a címet viseli a Vajanský társadalmi nézeteit képviselő Elena Maróthy-Šoltésová regénye (Proti prúdu, 1894), amely szintén egy birtokos nemes visszaszlovákosodását ábrázolja.