>> kronológiák

>> A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény történeti kronológiája

• észrevételeim vannak
• kinyomtatom
• könyvjelzőzöm

Az év folyamán Samu Mihály jogász, egyetemi tanár feljegyzést készített a nemzetiségi törvény megalkotásának szükségességéről, amely a jogtörténeti értékekre, a magyar jogi kultúra haladó hagyományaira, valamint a korabeli szükségletekre hivatkozott indokokként. Az utóbbiak kapcsán úgy találta, hogy a demokratikus fejlődés ki fogja váltani a közösségi jogok törvényi szintű elismerését Magyarországon. A javaslattal Pozsgay Imre kulturális és Markója Imre igazságügyi miniszterek egyetértettek, de a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságában (MSZMP KB) a jogalkotást felügyelő titkár, Korom Mihály viszont nem. A Magyar Nemzet 1989. október 18-ai száma szerint Samu Mihály megkérdezte Koromtól, hogy miért állította le a kezdeményezést, mire a KB-titkár azt felelte: „ismerem a följegyzésedet, de nem értek vele egyet és nemcsak én nem.” A nemzetiségi törvény előkészítésének ügye így egy szűk évtizedre lekerült a napirendről, és a jogszabály szükségessége továbbiakban a pártonkívüli ellenzék törekvéseiben és programjaiban fogalmazódott meg.

Kádár János az MSZMP Politikai Bizottság (PB) ülésén, az 1976-os emigrációs párthatározat végrehajtásáról szóló vitában, a magyarországi nemzetiségpolitikával kapcsolatban jelentette ki azt, hogy „… nekünk a nemzetiségi politikától és az itt élő nemzetiségtől a világon semmi félnivalónk nincs. Se politikailag, se egyéb szempontból. Ez gyökerében rendezett dolognak tűnik, és ami a mi, saját hazai nemzetiségi politikánkat illeti: világos, egyszerű, ez elvi politika. Bizonyos értelemben forszírozott nemzetiségi politika. Hát mi beszéljük rá őket, hogy legyenek szívesek valami óvodába vagy iskolába íratni a gyereket, hogy ne felejtse el az anyanyelvét. Ezt azért is tesszük, mert a nemzetiségi kérdésben mi marxisták vagyunk, meg a lenini politikát képviseljük és részben egy kicsit olyan propagandacélból is – hát itt magunk között talán szabad így is mondani.” (Csizmadia 1995.)

Magyarországi ellenzéki értelmiségiek nyilatkozatban támogatták a csehszlovákiai Charta 77, a lengyelországi Szolidaritás és az egykori Társadalmi Önvédelmi Bizottság 1984. februári nyilatkozatában foglalt célkitűzéseket és követeléseket. Követelték egyúttal az emberi jogok tiszteletben tartását, nem csupán az egyénieket, hanem a kollektív jogokét is, valamint síkra szálltak a határon túli magyar kisebbségek kulturális autonómiájának megteremtéséért. „… és gondolunk arra, ami minden magyarnak legégetőbb nemzeti gondja: a kelet-európai kisebbségek nemzeti jogfosztottságára.” (Csizmadia 1995.)

Tizenkilenc értelmiségi beadvánnyal fordult Kádár Jánoshoz, amelyben arra tettek javaslatot, hogy a következő kongresszusra való felkészülés keretében az MSZMP „avassa elsőrendű teendői közé” a magyarság sorskérdéseinek orvoslását. A javaslatok között szerepelt egy, politikusokból, írókból és tudósokból álló bizottság létrehozása, amely egy szélesebb körű tanácsadó testületre támaszkodva kísérné figyelemmel a határon túli magyarság helyzetét, és fogalmazna meg ezzel kapcsolatos javaslatokat. Az aláírókat augusztus 22-én fogadta Aczél György: a találkozón a résztvevők részletesen kifejtették a Minisztertanács (MT) bizottságaként vagy tanácsadó testületeként működő szerv létrehozására irányuló javaslatukat. A beadványról szóló, a Politikai Bizottságnak készített 1984. decemberi jelentés viszont nem tartotta indokoltnak és lehetségesnek a javasolt bizottság létrehozását, és a nem sokkal korábban létrejött nemzetiségi bizottság létét és működését sem ítélte szükségesnek „publikussá” tenni. (Csizmadia 1995.)

A szomszédos országokban élő magyar kisebbségekkel kapcsolatos hazai feladatok és intézkedések politikai összehangolása céljából – korábbi kezdeményezés alapján – Nemzetiségi Koordinációs Bizottság (NKB) néven, operatív bizottság alakult a KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális (TKKO), Külügyi, Agitációs és Propaganda Osztályai, valamint a Külügyminisztérium (KÜM) és a Művelődésügyi Minisztérium (MM) képviselőinek a részvételével. (Csizmadia 1995.)

A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézetének munkatársai – Pach Zsigmond Pál, Benczédi László és Szász Zoltán – elkészítették „A nemzeti tudat hazánkban, a nemzeti-nemzetiségi kérdés korunkban” c. zárótanulmányt a KB Művelődéspolitikai Munkaközössége számára. A dokumentum ajánlásában a szerzők megfogalmazták „a magyarországi cigány-etnikum” problematikájával való foglalkozás szükségességét is.

Az ellenzéki értelmiségiek monori találkozóján második napirendi témakörként szerepelt a nemzeti-nemzetiségi kérdés. Ezzel kapcsolatban, a párt későbbi tájékoztatója szerint Kenedi János Csoóri Sándorral vitatkozva fejtette ki, hogy „csak akkor vállalhatnánk magunkra a határon túli magyarok jogainak demokratikus képviseletét, ha a magunk életének demokráciájára hivatkozhatnánk megföllebezhetetlen igazságként.” Kis János szerint a magyar értelmiségnek nem csupán a határon túli magyarok ügyét kell vállalnia, hanem „mindenfajta kisebbségét, ami azt jelenti, hogy szét kell néznünk saját házunk táján is.” Megítélése szerint a Magyarországon élő kis nemzetiségekkel a kormányzat „kirakatpolitikát folytat”, holott az igazi kisebbségi kérdés a cigányság problémája, amelyre Solt Otília is rámutatott. Für Lajos hangsúlyozta, hogy „csak a hivatalos szerveket megnyerve, velük összefogva lehet érdemben tenni a kisebbségi magyarságért.” (Csizmadia 1995.)

A magyar demokratikus ellenzék felhívást intézett a Budapesten tanácskozó Európai Kulturális Fórumhoz, amelyben többek között követelte azt, hogy „az Országgyűlés törvényben állapítsa meg a nemzetiségpolitika elveit, az országban élő nemzeti és etnikai kisebbségek jogait, és e törvény alapján dolgozza ki e jogok megvalósításával, e népcsoportok kulturális helyzetével összefüggő tennivalók programját.” Hasonlóan síkra szállt amellett is, hogy „a cigányság emancipációját ne csak asszimilációs úton, hanem ezzel párhuzamosan etnikai-integrációs úton is mozdítsák elő. Ennek érdekében fejlesszék és támogassák anyanyelvi kultúráját.” (Csizmadia 1995.)

Stark Ferenc, az MM Nemzetiségi Önálló Osztályának (NÖO) osztályvezetője megküldte Rátkai Ferenc művelődési miniszterhelyettesnek „A magyarországi románokkal összefüggő politikai jelenségekről” c. bizalmas feljegyzését, amely szerint „… sokan úgy kezelik őket, mint akik felelősséggel tartoznak a határ másik oldalán folyó eseményekért, a szomszéd állam politikájáért, a romániai magyar nemzetiség helyzetéért.” Az osztályvezető szerint a jövőben számolni lehet egyaránt a szélsőséges megnyilvánulások elszaporodásával, a román szövetségtől való kisebbségi elfordulással, és a „kisebbségi nacionalizmus” jelentkezésével. Megoldásként elsősorban a megfelelő tájékoztatás megvalósítását hangsúlyozta.

A Demokrata c. ellenzéki szamizdat közölte „A demokratikus magyar megújulás programját”, amely többek között tartalmazta azt a követelést is, hogy „törvényben kell biztosítani a hazai nemzetiségek és etnikai kisebbségek, népcsoportok kollektív jogait, ide értve a cigányságot is. Elő kell segíteni hagyományaik és nyelvi kultúrájuk önkéntes fenntartását.” Szorgalmazta továbbá azt is, hogy el kell ismerni a hazai kisebbségek szerepét a történelmi Magyarország civilizációjának megteremtésében, szakítva azzal a megközelítéssel, amely mintegy visszamenőlegesen beolvasztja őket. A cigányság helyzetének rendezése érdekében tizenöt éves, átfogó program kidolgozását sürgette. (Csizmadia 1995.)