>> kronológiák

>> A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény történeti kronológiája

• észrevételeim vannak
• kinyomtatom
• könyvjelzőzöm

Névmutató: Kádár János

Kádár János az MSZMP Politikai Bizottság (PB) ülésén, az 1976-os emigrációs párthatározat végrehajtásáról szóló vitában, a magyarországi nemzetiségpolitikával kapcsolatban jelentette ki azt, hogy „… nekünk a nemzetiségi politikától és az itt élő nemzetiségtől a világon semmi félnivalónk nincs. Se politikailag, se egyéb szempontból. Ez gyökerében rendezett dolognak tűnik, és ami a mi, saját hazai nemzetiségi politikánkat illeti: világos, egyszerű, ez elvi politika. Bizonyos értelemben forszírozott nemzetiségi politika. Hát mi beszéljük rá őket, hogy legyenek szívesek valami óvodába vagy iskolába íratni a gyereket, hogy ne felejtse el az anyanyelvét. Ezt azért is tesszük, mert a nemzetiségi kérdésben mi marxisták vagyunk, meg a lenini politikát képviseljük és részben egy kicsit olyan propagandacélból is – hát itt magunk között talán szabad így is mondani.” (Csizmadia 1995.)

Tizenkilenc értelmiségi beadvánnyal fordult Kádár Jánoshoz, amelyben arra tettek javaslatot, hogy a következő kongresszusra való felkészülés keretében az MSZMP „avassa elsőrendű teendői közé” a magyarság sorskérdéseinek orvoslását. A javaslatok között szerepelt egy, politikusokból, írókból és tudósokból álló bizottság létrehozása, amely egy szélesebb körű tanácsadó testületre támaszkodva kísérné figyelemmel a határon túli magyarság helyzetét, és fogalmazna meg ezzel kapcsolatos javaslatokat. Az aláírókat augusztus 22-én fogadta Aczél György: a találkozón a résztvevők részletesen kifejtették a Minisztertanács (MT) bizottságaként vagy tanácsadó testületeként működő szerv létrehozására irányuló javaslatukat. A beadványról szóló, a Politikai Bizottságnak készített 1984. decemberi jelentés viszont nem tartotta indokoltnak és lehetségesnek a javasolt bizottság létrehozását, és a nem sokkal korábban létrejött nemzetiségi bizottság létét és működését sem ítélte szükségesnek „publikussá” tenni. (Csizmadia 1995.)