>> kronológiák

>> A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény történeti kronológiája

• észrevételeim vannak
• kinyomtatom
• könyvjelzőzöm

Intézménymutató: Kisebbségi ombudsman

Bíró Gáspár elkészítette Baka András koncepciójának és kisebbségi törvénytervezetének véleményezését, amely számba vette a kollégiumi anyagtól való eltéréseket (autonómia, jogok csoportosítása, országgyűlési biztos, taxatív felsorolás stb.). Álláspontja szerint a kisebbségi kataszter megoldható Kovács Péter 1989. májusi javaslatával.

Az EJKVB ülésén hosszas vita zajlott le a kisebbségek parlamenti képviseletéről és a kisebbségi biztos intézményéről, amelynek ügyében a Bizottság végül úgy foglalt állást, hogy a kérdés rendezése hosszú távon a választójogi törvény módosításával és a kisebbségi törvény megalkotásával lehetséges.

Az Országgyűlés elfogadta az Alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XL. törvényt, amely június 25-én lépett hatályba. A módosítás beiktatta az alaptörvény szövegébe a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának intézményét. A 45. §-a pedig „nemzeti és etnikai kisebbségeknek” minősítette a hazai népcsoportokat, homályos utalást fogalmazott meg a képviselet biztosításáról, illetve rendelkezett a kisebbségi törvény megszavazásának kétharmados voltáról: „68. § (1) A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők. (2) A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát. (3) A Magyar Köztársaság törvényei az ország területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletét biztosítják. (4) A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.”

Petrusán György, a Magyarországi Románok Szövetségének elnöke megküldte Wolfart Jánosnak a Szövetség elnökségének véleményét a politikai elvekről és a törvénytervezetről – ez utóbbival nem értettek egyet. Hiányolták a kisebbségi intézmények kötelezettségeinek meghatározását, a kulturális hálózat kialakítását, a költségvetési garanciákat, illetve bírálták a népszámlálási adatok támpontként való kezelését, az önkormányzatok rendszerének kidolgozatlanságát, és a kisebbségi biztos intézményét. Összességében a tervezetet ellentmondónak, felszínesnek, a kisebbségi érzékenységet és az európai normákat figyelmen kívül hagyónak minősítették. „Elnökségünk értékeli egy korszerű nemzetiségi törvény megalkotásával kapcsolatos erőfeszítéseket, meggyőződése azonban, hogy ez csak a nemzetiségi közösségek képviselőinek bevonásával érhető el.”

Hargitai János, a Baranya megyei Nagynyárád polgármestere elkészítette a törvénytervezetről és más kapcsolódó dokumentumokról (a törvény politikai elvei, a Bács-Kiskun megyei Tanács Nemzetiségi Bizottságának állásfoglalása, illetve a Bársony-féle törvénytervezet) szóló feljegyzését, amely az államnemzetben való gondolkodás, a kisebbségi kollektív jogok mellett érvelt, de a helyi önkormányzatok úgymond „megkettőzését” elutasította. A vélemény felvetette a menekültek megítélésének és a népszámlálási adatok alkalmazhatóságának kérdéseit, illetve kifejezte a kisebbségi biztos intézményével kapcsolatos egyet nem értését is, mivel az szerinte legalizálná a parlamenti képviselet megoldatlanságát.

Manherz Károly a mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés kimondására irányuló, Tabajdi Csaba képviselő által az Alkotmánybírósághoz intézett beadvány kapcsán megküldte Antall Józsefnek az ügy hátterét megvilágító tájékoztatót. Javasolta továbbá egy kormánynyilatkozat elfogadását, és javaslatot tett az előkészítés érdekében szükségesnek tartott Kodifikációs Bizottság személyi összetételére is.

Külső szakértők – köztük Samu Mihály – bevonásával elkészült a NEKH kisebbségi törvénytervezete. A jogszabály személyi hatályának pontos megállapítását az IM 1990 végi elgondolásaihoz hasonlóan ez esetben is országgyűlési határozat tartalmazta volna – az Országgyűlés azonban nem a népszámlálási adatok, hanem úgymond az „eddigi önkifejeződések alapján” döntött volna a nemzeti és etnikai kisebbségek köréről. A kisebbségi önkormányzati rendszer vonatkozásában két lehetséges változatot tartott elképzelhetőnek. Egyrészt az egyesületi és önkéntes alapon létrejövő, de közjogi jogosítványokkal felruházott társadalmi szervezetek megoldását, amelyek önminősítéssel deklarálják a kisebbségi önkormányzati jellegüket és valamely kisebbség képviseletét. Másrészt pedig ugyanezt a módozatot, csak az önkéntességnek bizonyos fokú korlátozásával: egy személy csak egy kisebbségi önkormányzatnak lehet tagja, a hovatartozásának kinyilvánításával, amelyről a kisebbségi testület nyilvántartást is vezet. Ez utóbbi esetben az országos kisebbségi önkormányzat delegálás útján történő létrehozása kötelező. Az úgynevezett országos tanácsban minden helyi szintű testület képviselteti magát a tagsággal azonos szavazati arányban. A tervezet a kisebbségi önkormányzatok feladat- és hatásköreinek megállapításánál azonban nem igen ment túl az 1990 végi, IM-féle tervezetben foglaltakon. Releváns elmozdulás egyfelől a jogérvényesítés garanciáinak (kisebbségi ombudsmanhoz fordulás) rögzítésében, másfelől az anyagi támogatás és gazdálkodás részletesebb szabályozásában volt kimutatható. A kisebbségi önkormányzatokat a központi és az önkormányzati költségvetések, illetve a kisebbségi alapítvány részesítik támogatásban, ingatlanjaikkal és ingóságaikkal önállóan gazdálkodtak, és saját oktatási, kulturális és szociális intézményeket is fenntarthattak.

Annus Antal, a Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkára megküldte Wolfart Jánosnak a törvénytervezet véleményezését, amely rámutatott arra az ellentmondásra, hogy a kisebbségi hovatartozás egyrészt korlátozás nélkülinek volt deklarálva, másrészt viszont az Országgyűlés döntött volna abban a kérdésben, hogy mely kisebbségek minősülnek hivatalos kisebbségnek. A kisebbségi önkormányzatok témakörében az egyszerűbb egyesületi forma mellett tette le a voksát.

Hegedűs Tamás címzetes államtitkár, köztársasági megbízott megküldte Wolfart Jánosnak a törvénytervezet véleményezését. Problémaként értékelte, hogy az előkészítők igyekezték elkerülni az alkotmánymódosítás kényszerét, nem tudták feloldani a kisebbségi kötődés felvállalásának dilemmáját, illetve nem tisztázták az ombudsman és a köztársasági megbízott viszonyát.

Korill Ferenc, a Nógrád Megyei Közgyűlés elnöke megküldte Wolfart Jánosnak a törvénytervezet véleményezését, amely a NEKH tervezetét tartotta alkalmasabbnak az előterjesztésre, de szükségesnek ítélte minden területen a megvalósíthatóság szempontját is mérlegelni.

Ülésezett a Kodifikációs Bizottság, amelyen döntés született arról, hogy az átszerkesztett törvénytervezet tárcaegyeztetésre kerülhet az országgyűlési képviseletről szóló melléklettel és az IM különvéleményével együtt. A kidolgozott, de még pontosítandó finanszírozási program pedig a NEKH és a Kisebbségi Kerekasztal alternatívájával szintén kiküldésre került.

Vágvölgyi Péter, az IM Közjogi Főosztályának főosztályvezetője megküldte Manherz Károlynak a törvénytervezet véleményezését, amelynek hangsúlyos elemei az egyesületi jog alapján szerveződő kisebbségi önkormányzatiság, illetve a kisebbségi biztos intézményének kifejtése voltak. Felhívta a figyelmet a kisebbségi önmeghatározás alkalmazhatatlanságára, illetve javasolta a személyi hatályt kiterjeszteni az országban állandó jelleggel tartózkodó külföldi személyekre is. A kisebbségi önkormányzatisággal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy „az egyesülési jog alapja ugyanis a társadalom különböző érdekek és értékek alapján való önszerveződésének, az önkormányzati alapon létrejövő szervezett társadalmi közösségek működésének.” De mindemellett indokoltnak tartotta a kisebbségi testületeket bizonyos közjogi többletjogokkal felruházni, és ezzel kapcsolatban szövegjavaslatként lényegében megismételte az IM 1990. decemberi tervezetében foglaltakat, akárcsak a kisebbségi biztossal összefüggésben.

A Kodifikációs Bizottság ülése, amelyen ismertették a módosító indítványoknak a szerkesztőbizottság által feldolgozását, és megvitatták annak előterjesztését. Ennek keretében markánsan felmerültek a törvénytervezetet övező, egymással szembenálló nézetek, különösen pedig az IM és a PM oppozíciós álláspontjai. Az IM képviselője hangsúlyozta, hogy nem ellenzi a kormány elé történő terjesztést, de csak a saját véleményükkel együtt, mert a tervezetet végrehajthatatlannak és a jogrendbe nem illeszthetőnek ítélte. A PM szakértője szerint fékeket kell beépíteni, és megnyugtatónak azt nevezte, hogy a pénzügyi hatásokról inkább a költségvetési törvény rendelkezik. Doncsev Toso felhívta a figyelmet arra, hogy megítélése szerint néhány helyen már sérült az augusztus végi konszenzus.

Bogdán Tibor (IM Közjogi Főosztály) megküldte Manherz Károlynak a törvénytervezet részletes véleményezését, amely jórészt megismételte és fenntartotta az IM korábban már többször kifejtett álláspontját. Az IM egy fejezet keretében foglalta volna össze az egyéni és kollektív jogokat. A kisebbségi önkormányzatokkal kapcsolatban ismételten, konkrét módosító szöveggel együtt javasolta az 1990. decemberi tervezeten alapuló, egyesületi jellegű megoldást, ami mellett a minisztérium már az 1991. szeptemberi véleményezésében is kiállt. Újból indítványozta továbbá a kisebbségi ombudsmanra vonatkozó, saját szabályozás megvalósítását is. Összességében úgy ítélte meg, hogy a törvénytervezet sok felesleges szabályt tartalmaz, áttekinthetetlen, és nem felel meg a minimális kodifikációs követelményeknek. Ezért a dokumentumot a kormányülésen való megvitatásra teljesen alkalmatlannak találta, de „a kialakult politikai helyzetre tekintettel” nem ellenezte annak beterjesztését.

Bodáné Pálok Judit elkészítette „Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa és a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa” című szakértői összefoglalót.