>> kronológiák

>> A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény történeti kronológiája

• észrevételeim vannak
• kinyomtatom
• könyvjelzőzöm

Intézménymutató: Országgyűlés

Manherz Károly a mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés kimondására irányuló, Tabajdi Csaba képviselő által az Alkotmánybírósághoz intézett beadvány kapcsán megküldte Antall Józsefnek az ügy hátterét megvilágító tájékoztatót. Javasolta továbbá egy kormánynyilatkozat elfogadását, és javaslatot tett az előkészítés érdekében szükségesnek tartott Kodifikációs Bizottság személyi összetételére is.

Külső szakértők – köztük Samu Mihály – bevonásával elkészült a NEKH kisebbségi törvénytervezete. A jogszabály személyi hatályának pontos megállapítását az IM 1990 végi elgondolásaihoz hasonlóan ez esetben is országgyűlési határozat tartalmazta volna – az Országgyűlés azonban nem a népszámlálási adatok, hanem úgymond az „eddigi önkifejeződések alapján” döntött volna a nemzeti és etnikai kisebbségek köréről. A kisebbségi önkormányzati rendszer vonatkozásában két lehetséges változatot tartott elképzelhetőnek. Egyrészt az egyesületi és önkéntes alapon létrejövő, de közjogi jogosítványokkal felruházott társadalmi szervezetek megoldását, amelyek önminősítéssel deklarálják a kisebbségi önkormányzati jellegüket és valamely kisebbség képviseletét. Másrészt pedig ugyanezt a módozatot, csak az önkéntességnek bizonyos fokú korlátozásával: egy személy csak egy kisebbségi önkormányzatnak lehet tagja, a hovatartozásának kinyilvánításával, amelyről a kisebbségi testület nyilvántartást is vezet. Ez utóbbi esetben az országos kisebbségi önkormányzat delegálás útján történő létrehozása kötelező. Az úgynevezett országos tanácsban minden helyi szintű testület képviselteti magát a tagsággal azonos szavazati arányban. A tervezet a kisebbségi önkormányzatok feladat- és hatásköreinek megállapításánál azonban nem igen ment túl az 1990 végi, IM-féle tervezetben foglaltakon. Releváns elmozdulás egyfelől a jogérvényesítés garanciáinak (kisebbségi ombudsmanhoz fordulás) rögzítésében, másfelől az anyagi támogatás és gazdálkodás részletesebb szabályozásában volt kimutatható. A kisebbségi önkormányzatokat a központi és az önkormányzati költségvetések, illetve a kisebbségi alapítvány részesítik támogatásban, ingatlanjaikkal és ingóságaikkal önállóan gazdálkodtak, és saját oktatási, kulturális és szociális intézményeket is fenntarthattak.

A kormány nyilatkozatot tett közzé, amelyben tájékoztatott a kisebbségi törvény előkészítésével kapcsolatban a május 16-i kormányülésen történtekről. A dokumentum hangot adott a kormány azon törekvésének is, hogy a törvényjavaslat még 1991 második félévében benyújtható legyen az Országgyűlés elé.

Doncsev Toso, a Kisebbségi Kerekasztal soros elnöke és Bársony János szakértő-szóvivő a Wolfart Jánoshoz írott válaszlevelükben közölték, hogy elkészült a Kerekasztal törvénytervezete, amely a belső, konszenzusos elfogadásra vár. Fontosnak tartották a szakértői egyeztetés folytatását, és kérték egyúttal a NEKH tervezete egy példányának megküldését. „Legnagyobb sajnálattal észrevételeztük, hogy a Kisebbségi Hivatal kétségbe vonja a Kerekasztal legitimitását, reményeink szerint ezt a félreértést a munkamódszerből adódó időeltolódás okozta csupán.”

A Roma Parlament petíciót intézett az Országgyűléshez és a kormányhoz „a cigány és nem cigány állampolgárok lelkiismeretén és akaratán keresztül”, amelynek 4. pontja azt követelte, hogy a kisebbségi törvénytervezet az év szeptember 30-áig kerüljön az Országgyűlés elé, és az 1992-es költségvetés már annak figyelembevételével készüljön el.

A Kisebbségi Kerekasztal ülése megválasztotta a képviselőit (Rózsa T. Endre, Kaltenbach Jenő, és „a cigányszervezetek egyeztetett képviselője”), szakértőit (Bársony János, Bányai László, Gyurok János) és lehetséges helyetteseiket (Lásztity Péró, Doncsev Toso, „a szlovák szervezetek egyeztetett képviselője”, Karagics Mihály, Fátyol Mihály, Daróczi Ágnes) azzal a megbízatással, hogy a törvény előkészítéséről egyeztető tárgyalásokat folytassanak a kormány és a parlamenti pártok képviselőivel. A Kerekasztal fenntartotta azt a jogot, hogy szükség esetén további szakértőket vonjon be a tárgyalásokba. A döntésről Doncsev Toso soros elnök tájékoztatta Wolfart Jánost – megküldve egyúttal a Kerekasztal törvénytervezetének egy munkapéldányát.

A Kisebbségi Szakértői Tanács ülése megvitatta azt a törvénytervezetet, amelyet a NEKH által megbízott szakértők készítettek el, és azt európai színvonalúnak, jó alapnak minősítette. Vita az országos kisebbségi önkormányzatok létrehozásáról (egyesületi törvény vagy regisztráció) és a parlamenti képviseletről alakult ki. Manherz Károly, a Tanács elnöke az ülést követően tájékoztatta a sajtót arról, hogy immár két, a NEKH megbízott szakértői és a Kisebbségi Kerekasztal által kidolgozott törvénytervezet létezik. Az utóbbi dokumentum koncepcióját Kaltenbach Jenő ismertette.

Sárközi Ildikó, a Kisebbségi Kerekasztal soros elnöke Antall Józsefnek és Fodor Gábornak írott levelében kérte a miniszterelnök személyes támogatását a tárgyalások megkezdéséhez. Az első megbeszélés időpontjául június 19.-ét, és helyszínéül a Magyarországi Bolgár Kulturális Egyesület (MBKE) székházát javasolta. Szabad György június 11-én kérte az EJKVB elnökétől a részvételt és a reflexiókat.

Bársony János és Kaltenbach Jenő elkészítették a Kisebbségi Kerekasztal törvénytervezetét, amely a továbbiakban elsősorban az államigazgatási szereplőktől kapott éles kritikákat. Kifogásolták ugyanis az állammal szemben bizalmatlannak, megvalósíthatatlannak és túlszabályozónak tartott jellegét és tartalmát: a rendkívül kiterjedt kisebbségi jogokhoz a tervezet végrehajtási garanciákat, jogkövetkezményeket és finanszírozási mechanizmusokat is társított. Mindenesetre a javaslat első ízben tett kísérletet a jogalanyok körének behatárolásánál a kisebbség fogalmának meghatározására, de az identitásválasztás szabadságának következetes érvényesítése miatt nem tartalmazta a honos kisebbségek felsorolást, és azt ezt alapul vevő, későbbi megoldással szemben még a százéves honosság követelményét sem fogalmazta meg. Személyi hatálya nem csupán a magyar állampolgárokra, hanem a legalább öt éve állandó jelleggel, életvitelszerűen az országban tartózkodó és állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldiekre is kiterjedt. A helyi kisebbségi önkormányzatok létrehozása kapcsán visszatért a NEKT anyagában – ha másként is, de már – szereplő, legitim köztestületeket eredményező választási elképzeléshez. Régi kisebbségi igény volt, hogy még a következő, 1994-es helyhatósági választások előtt létrehozhassanak kisebbségi önkormányzatokat, ezért lehetővé tette az ilyen tárgyú kezdeményezést. A némileg homályos elképzelés szerint a kisebbségi önkormányzati választáson ez esetben azok szavazhattak volna, akiket a választás „érint.” A települési önkormányzati választásokkal együtt rendezett szavazások esetében pedig a szavazópolgárok külön kérésre kapták volna meg a kisebbségi szavazólapot. Ugyanezen mechanizmus útján hívták volna életre a több településre kiterjedő kisebbségi önkormányzatokat, míg az országos testületet a helyi testületek és az országos kisebbségi szervezetek delegáltjai alkották volna. A kisebbségi szervek a települési önkormányzatokkal párhuzamosan működő valódi hatalmi központok lettek, hatékony véleményezési, egyetértési és részvételi jogokkal, kiegészítve a jogérvényesítés és az anyagi bázis megteremtésének garanciáival. A rendeletalkotási jogkörrel rendelkező országos kisebbségi önkormányzat döntött a kisebbség kulturális, oktatási és gazdasági kérdéseiben. A kisebbségek egyenként jogosultak lettek az önálló intézményrendszer kiépítésére és fenntartására, és ehhez állami források igénybe vételére – a kulturális autonómia magában foglalta a teljes körű képzést az óvodától az egyetemig, kulturális és tudományos intézetet, országos sajtót, kiadót és hírszolgálatot, kisebbségi nyelvű rádió- és televízió-műsort, központi és regionális könyvtárhálózatot és archívumot, országos gyűjtőkörrel rendelkező múzeumi kiállítóhelyet, valamint jogvédő- és jogsegélyszolgálatot.

A Szerb Demokratikus Szövetség megtartotta II. országos közgyűlését, amelynek állásfoglalását Nedelykov Milán, a Szövetség elnöke küldött el Szabad Györgynek. A házelnök július 1-én továbbította a dokumentumot Fodor Gábornak, amely a kulturális autonómia, az egykori egyházi vagyon, a készülő kisebbségi törvény, valamint az anyanemzettel való kapcsolattartás kérdéseit taglalta. A Szövetség szerint a törvénynek deklarálnia kell az egyéni és kollektív jogokat, meg kell fogalmaznia ezek törvényi és anyagi garanciát, valamint tartalmaznia kell a demokratikusan választott helyi és országos önkormányzatok intézményét, amely a kulturális-oktatási intézményhálózatot irányítaná, és a kisebbséget képviselné.

Bíró Gáspár, a Dunatáj Intézet munkatársa feljegyzést készített Wolfart Jánosnak, amelyben összefoglalta a NEKH törvénytervezetével kapcsolatos koncepcionális problémákat (az univerzális és mindenkit megillető emberi és a partikuláris kisebbségi jogok viszonya, a kisebbségi önkormányzathoz való jog kezelése, illetve a közjogi kompetencia kérdése illegitim szervezetek esetében). Megítélése szerint az alapos átdolgozásra szoruló tervezet az állam szerepét túlhangsúlyozza, szinte etatisztikus jellegű. Üdvözölte a taxációtól való eltekintést, de hibásnak tartotta azt az elképzelést, hogy az Országgyűlés döntsön a kisebbségek köréről.

Annus Antal, a Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkára megküldte Wolfart Jánosnak a törvénytervezet véleményezését, amely rámutatott arra az ellentmondásra, hogy a kisebbségi hovatartozás egyrészt korlátozás nélkülinek volt deklarálva, másrészt viszont az Országgyűlés döntött volna abban a kérdésben, hogy mely kisebbségek minősülnek hivatalos kisebbségnek. A kisebbségi önkormányzatok témakörében az egyszerűbb egyesületi forma mellett tette le a voksát.

Hegedűs Tamás címzetes államtitkár, köztársasági megbízott megküldte Wolfart Jánosnak a törvénytervezet véleményezését. Problémaként értékelte, hogy az előkészítők igyekezték elkerülni az alkotmánymódosítás kényszerét, nem tudták feloldani a kisebbségi kötődés felvállalásának dilemmáját, illetve nem tisztázták az ombudsman és a köztársasági megbízott viszonyát.

Korill Ferenc, a Nógrád Megyei Közgyűlés elnöke megküldte Wolfart Jánosnak a törvénytervezet véleményezését, amely a NEKH tervezetét tartotta alkalmasabbnak az előterjesztésre, de szükségesnek ítélte minden területen a megvalósíthatóság szempontját is mérlegelni.

Szegvári Péter, Budapest Főváros főjegyzője megküldte Wolfart Jánosnak a törvénytervezetek véleményezését, amelyek közül a NEKH tervezetét tartotta a további munkára alkalmasnak. A kisebbségi önkormányzatok létrehozásával kapcsolatban a „B” változatot, míg a finanszírozással összefüggésben az egycsatornás, alapítványi rendszert támogatta, valamint felhívta a figyelmet az önkormányzati törvénnyel fennálló ellentétekre is. Végül leszögezte, hogy kisebbségek nélkül kisebbségi törvényt alkotni „nem célszerű”, ezért álláspontja szerint a két tervezet összedolgozására kell törekedni. A főjegyző végül szorgalmazta a parlamenti képviselet biztosítását, valamint a települési és a kisebbségi önkormányzatok kapcsolatának szabályozását.

Verebélyi Imre, a BM közigazgatási államtitkára megküldte Wolfart Jánosnak a törvénytervezet véleményezését, amely felvetette a jogalanyiság problémáit: a személyi hatály és a kisebbségi bevallás tisztázatlansága ugyanis álláspontja szerint maga után vonta az állami kötelezettségek bizonytalanságát, és ezért valamiféle regisztrációt elkerülhetetlennek tartott. Ezzel összefüggő problémaként értékelte a Magyarországon tartózkodó külföldiek kisebbségi jogainak kérdését, és ezért szükségesnek látta a kisebbségek közötti különbségtételt a jogok és kötelezettségek biztosítása szempontjából. Az államtitkár felvetette a deklaratív rendelkezések, a kisebbségi önkormányzati formák ügyét, az egyetértési jog lehetséges biztosítását, valamint az országgyűlési képviselet kérdését is. Kiemelte, hogy a BM véleményeinek többsége az egyesületi alapú kisebbségi testületek mellett foglalt állást, amelyek nem változtathatják meg a helyi önkormányzatok és szószólók helyzetét.