BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
Erdély betelepülése
Interjú Makkai Lászlóval
Készítette: Pótó János
– A hányatott sorsú országrész, Erdély történetének egyik legtöbbet vitatott kérdése a ma ott élő etnikumok megtelepedésének időpontja. Hogyan ment végbe Erdély betelepülése, és milyen népeket találtak itt a honfoglalók?
– A 11. század végén keletkezett magyar őskrónika szerint a besenyők által Etelközből kiűzött magyarok először Erdélybe nyomultak be, s onnan szállták meg az egész Kárpát-medencét. Az Erdélyt elfoglaló magyarok közül egy törzs vagy törzstöredék visszamaradt, és öt nemzetségre tagolódva Erdély északi részén telepedett meg. Ősfoglalói hagyományukat Anonymus örökítette meg. Az öt nemzetség egyes családjai egészen a kora újkorig, nemegyszer napjainkig éltek ezen a területen. Azt pontosan nem tudjuk, hogy e törzs vezetője már kezdettől fogva a magyar törzsszövetség második méltósága, a gyula volt-e; az azonban bizonyos, hogy legalább 925-től a gyula, név szerint Bogát vette át az Észak-Erdélyben élő magyarság vezetését.
Arra a kérdésre, hogy kiket találtak a honfoglalók Erdélyben, csak a régészeti és toponímiai források, azaz az ásatási leletek és a helynévanyag elemzésével adhatunk választ. A régészeti forrásokból kiderül, hogy a Maros éles választóvonalat képez Erdély honfoglalás előtti történelmében. Északon, a mai Szilágyság központtal, de egészen Kolozsvárig terjedve egy feltehetően keleti szláv jellegű, de erősen avar hatás alatt fejlődött, arisztokratikus berendezkedésű szláv népesség élt. Ez azután összeolvadt a magyarokkal, valószínűleg a magyar arisztokráciával is. Még a gyula méltóságot viselők családjában is számos szláv eredetű személynevet találunk, ilyen pl. a Zombor név, mely a szláv „bölény” szóból származik, vagy Prok, az utolsó gyula neve, mely magyarul „maradékot” , azaz későn született fiúgyermeket jelent.
A Marostól délre a bolgár birodalom arany- és sóbányászai éltek bolgár katonák felügyelete alatt. Néhány település régészeti hagyatékát már feltárták, s teljes bizonysággal kiderült, hogy a 9-10. század fordulóján e munkások és katonák bulgáriai eredetű fegyvereket, szerszámokat használtak.
Erdély megszállásáról a magyar történetírásban is különböző nézetek láttak napvilágot. Már több mint száz éve feltételezték, hogy Erdélyt a magyarok több szakaszban foglalták el. Egyes kutatók szerint ez déli irányból, a Maros mentén történt, mások véleménye – Anonymus nyomán – az, hogy a megszállás északról, a Nyírség irányából indult. Ez utóbbit tartom én is valószínűnek, de csak a gyula és kísérete esetében, aki a már ott élő magyarok vezetését vette át. Az első gyula, Bogát nevét viselő falvak nemcsak Erdélyben találhatók, de a Nyírségben is.
Vitatott kérdés az is, hogy Dél-Erdélyt a honfoglalás idején, az északi részekkel egyidőben szállták meg a magyarok, vagy – s én is e véleményre hajlok – csak később, több szakaszban foglalták el. A bolgár uralkodó, Simeon cár (893-927) – aki szinte az egész Balkánt elhódította a bizánci birodalomtól – ugyanis aligha hagyta védtelenül fontos só- és aranybányáit. A magyarok – bár a bizánciak többször megpróbálták őket erre rábírni – sokáig nem mertek fellépni a besenyő-bolgár szövetséggel szemben. Bizánc maga is többször kísérletezett e szövetség felbontásával – a besenyőket kívánva megnyerni Simeon hódításaival szemben – , de sikertelenül. Bogát gyulának viszont sikerült a besenyőkkel szövetkezni, s e szövetségre támaszkodva tudta 927 körül elfoglalni Dél-Erdélyt, majd utódja, Zombor a mai Bánátot.
A gyula fősége alatti, immáron megnövekedett terület egyre inkább önállósult, elkülönült az Árpádok vezette törzsszövetségtől. Ez elsősorban a gyula külpolitikájában mutatkozott meg. Az augsburgi vereség (955) után ugyanis a magyarság Árpádok vezette része nyugat felé tájékozódott, s 962-ben a római pápától kértek térítő püspököt. Ezzel szemben az Erdélyt és a Tiszántúlt birtokló gyula Bizáncban keresztelkedett meg 948 után – keresztapja Bíborbanszületett Konstantín császár volt – , s ugyanekkor hozta magával Hierotheosz görög térítő püspököt. A bizánci források külön hangsúlyozzák, hogy míg a nyugati magyarok 961 és 970 között számos hadjáratot vezettek Bizánc ellen, addig a gyula soha többet nem támadt Bizáncra, megmaradt ortodox, görög szertartású hitében, sőt még a nyugati magyarok által ejtett foglyokat is kiváltotta és szabadon engedte.
– A honfoglaló magyarok tehát szláv népességet találtak Erdélyben. A középkori Erdélyben három natio, a magyar, székely és szász, valamint egy negyedik nép, a román élt. Melyik etnikum mikor települt be Erdélybe?
– Itt olyan nehéz kérdésekkel találkozunk, mint a román- és a székelykérdés. Semmi problémát nem okoz viszont a szászok betelepülése. Érdekes, hogy etnikai szempontból a legelső biztos adataink éppen a legkésőbb betelepült népre, a szászokra vonatkoznak. A szászok 1160 körül, II. Géza hívására települtek Erdélybe, az Olt és a Küküllő közti területre. Településeik folyamatosan terjeszkedtek. 1224-ben II. András a mai Szászvárostól a mai Háromszékig terjedő autonóm területet szervezett településeikből. Ugyanekkor az e területen élő székelyeket keletre, mai lakhelyükre telepítették.
Ez az első biztos fogódzópont a székelyek településtörténetében. A székelyek tehát az 1220-as évek előtt az Olt és a Küküllők mentén éltek. Ezt a toponímia is bizonyítja, hiszen a Szászföld helyneveinek jó része magyar eredetű, mint pl. Hortobágy, Homoród, Halmágy, Sárkány stb. Magának Szászvárosnak a neve – amit a németek Broosnak mondanak – is ilyen, hiszen nyilván a magyar város szóra vezethető vissza.
A székelyek betelepüléséről rengeteg legenda kering. Ezek az Anonymus és Kézai Simon által feljegyzett hagyományra vezethetők vissza, hogy ti. a székelyek a hunok Erdélybe vonult töredéke. Ezt azonban semmi sem támasztja alá, sőt a székelyek a honfoglalás után minden valószínűség szerint valahol Bihar vármegyében éltek. Székelyföldi településeiket ugyanis nem törzs- vagy személynevekről nevezték el, hanem – meglepő módon – helynevekről. Az anyaszéket, a mai Udvarhelyszéket Telegdszéknek nevezték, Telegd nevű község pedig egyetlen egy volt és van a mai napig – Bihar vármegyében. Ugyanilyen pl. Medgyes, Kézd, Sebes, Orbó stb., melyek eredetileg mai szászföldi helynevek, aztán átkerültek a Székelyföldre, de nem mint helynevek, hanem mint a székely székek nevei: Sepsi-, Kézdi-, Orbaiszék. Sebes, Orbó, Kézd helynév a Székelyföldön nincs, csak a székek neveiben, ez pedig azt jelenti, hogy onnan jöttek ahol e helynevek megtalálhatók, azaz a Szászföldről. Medgyes neve egy székely nemzetség nevében maradt fenn.
A székelyek eredetéről hosszú viták folytak és folynak. Nekem az a véleményem, hogy a székelyek őse az a három kabar törzs, melyek a kazár birodalomból való kiszakadáskor csatlakoztak a magyarokhoz. Már Anonymusnál is vannak erre utaló nyomok, szerinte ugyanis Bihar lakói a honfoglalás után kazárok voltak. A székelyek tehát nem előzik meg az egyéb magyarokat. Minden valószínűség szerint I. István telepítette őket határőrnek a Küküllő és Olt vidékére, a későbbi Szászföldre, miután elfoglalta a gyula országát.
A harmadik nagy kérdés Erdély betelepülésében a román etnikum megjelenése. A vita itt az ún. dáko-román kontinuitás elméletéről folyik, hogy ti. Traianus Daciát 106-ban meghódító katonái és telepesei – összeolvadva a dákokkal – később milyen sorsra jutottak. Azt tudjuk, hogy 271-ben Aurelianus császár kiürítette Daciát, és – a korabeli történetírók egybehangzó állításai alapján – az egész római népet áttelepítette az Al-Dunától délre eső területre. A „római nép” itt jelentheti a katonaságot, jelentheti a városok polgári lakosságát, de jelentheti – sokkal szélesebb értelemben – az egész romanizált lakosságot is, mely – félve a beözönlő germán barbároktól – szintén követhette a katonaságot és a polgári igazgatást. Annál inkább valószínű ez, hiszen Aurelianus egy új, második Daciát alapított az Al-Dunától délre (Dacia Ripensis néven). Nyilván azért, hogy egyrészt a név őrizze a hagyományt, másrészt pedig kösse azt a népességet, mely Daciát elhagyva új hazát, új Daciát talált magának.
– Különböző elképzelések léteznek a román nép eredetéről, ill. a Daciából kitelepített romanizált lakosság további sorsáról is. A hivatalos romániai álláspont szerint – mint tudjuk – e két etnikum azonos, tehát a romanizált dákok a románok ősei.
– E szempontból figyelemre méltó a századunk elején élt kiváló román régész, Vasile Pârvan elmélete arról, hogy az albánok 300 körül északról települtek mai lakóhelyükre. Az nyilvánvaló, hogy az albánok nem őslakók az Adria partján, hiszen Albánia legnagyobb folyója, a Vjose szláv nevet visel, de ma is vitatott, hogy mikor, hogyan települtek e területre. Miután 600 körül szlávok éltek a mai Albániában, az albánok nyilván csak ezután települtek meg itt. Korábban valahol másutt kellett élniük. Talán nem túl merész az a feltételezés, ha a Daciából kitelepítettekben keressük az albánok őseit. Az albán nyelvben ugyanis nagy tömegben találunk latin eredetű szavakat, a nyelv grammatikája viszont trák eredetű – miként a dák volt – és nem latin, mint a román nyelvé. A sok latin kölcsönszó azt bizonyítja, hogy a népesség hosszú ideig élt római befolyás alatt, de nem olyan sokáig, hogy a nyelv grammatikája is megváltozzék.
A román nép kialakulása a legszorosabban összefügg a románok ősfoglalkozásával, a transzhumáló pásztorkodással. Erre az a jellemző, hogy nyáron a hegyekben, télen pedig a tengerparton vagy a nagy folyók völgyeiben legeltetik a nyájakat, állandó ingamozgásban a hegy és a völgy között. Ez persze nem jelenti azt, hogy nomádok voltak. Hogy a pásztorok nomádok vagy transzhumálók-e, az a mindenkori politikai, közbiztonsági viszonyoktól függ. Nomádok háborús, zűrzavaros időkben, mikor az egész családjukat magukkal viszik a hegyekbe, ill. a folyóvölgyekbe, de ugyanez a nép békés időben transzhumál, mikor a család megtelepedik egy faluban a hegyek lábánál, s csak a pásztorok viszik nyájaikat a síkságra, a téli legelőkre, ill. tavasszal a havasi legelőkre.
A kiváló román történész, Petre Panaitescu szerint transzhumáló pásztorkodás csak a hegyek napsütötte déli és keleti lejtőin lehetséges. Szerinte nincs olyan bolond balkáni pásztor, aki a Déli-Kárpátok északi, azaz erdélyi lejtőire vezetné nyájait, mert ott legelőt nem talál. Azt kell tehát mondanunk, hogy a román nép születési területe a Déli-Kárpátok déli oldala, tehát a mai Románia havasalföldi területének északi része, a bánsági hegyek, valamint a mai Szerbia és Bulgária határain levő hegység, ahol – bár ma itt románok nem élnek – a középkorból százával maradtak fenn román helynevek. A toponímiai bizonyítékok is egyértelműen e területekre, tehát a Déli-Kárpátoktól a Szerbia-Bulgária határhegységig húzódó vidékre lokalizálják a román etnikum kialakulását. Innen azután az északról érkező szlávok nyomására nagy tömegek vándoroltak délnek, egészen Thesszáliáig, ahol azonban nem lehet őshazájukat keresni, hiszen e terület alapnyelve a görög, a román pedig latin nyelv. A román nyelv csak olyan területeken keletkezhetett, ahol a latin volt az uralkodó nyelv, azaz a római birodalom Szófiától északra eső területein.
Az okleveles forrásokban Erdélyben a románok a székelyekkel és a szászokkal egy időben bukkannak fel a 13. század elején. De attól, hogy a fennmaradt oklevelekben ekkor említik őket először, még bármikor ott lehettek. A toponímia azonban cáfolja, hogy a tatárjárás (1241-1242) előtt a románok – Hátszeg és Fogarasföld kivételével – bárhol is jelen lettek volna Erdélyben. (Az első román eredetű helynév 1360 körül bukkan fel Erdélyben, mégpedig a Hunyad vármegye déli részén máig meglevő Nucsoa~ra helynévben.) Mindezt az is igazolja, hogy a románok – mint határvidéki katonaság, a székelyekkel, szászokkal együtt – a királyi birtokokhoz voltak kötve. Még 1290 körül is csak egészen kivételes esetekben adnak engedélyt a királyok, hogy a határőri szolgálatot ellátókat onnan eltelepítsék. Sőt, egy rendelet a királyi engedély nélkül északra települt románokat visszahívja a fél megyényi területű királyi birtokra, Székesre, mely Gyulafehérvárral szemben, a Maros bal partján terült el.
A románok nagy tömegű betelepülése Erdély északi részébe a tatárjárás után történik. A tatárjárás ugyanis – az egykori szemtanú, Rogerius váradi főesperes szerint – elsősorban Erdélyt sújtotta. Mikor a tatárok kivonulása után Rogerius mester végigjárta Erdélyt, elpusztult falvakat, felégetett városokat, hullák tömegeit, erdőkben rejtőzködő lakosságot talált. A tatárjárás pusztításait mutatja az is, hogy a telek elnevezés – mellyel a magyarok ekkor a valaha lakott, de azóta elpusztult, lakatlan településeket jelölték – talán Erdélyben fordul elő a legsűrűbben (Rigótelke, Vidacstelke stb.). Ezeket a helyneveket valaha a -telek utótag nélkül használták, de a tatárjárás után odacsatolják ezt az utótagot, mivel a település lakatlan. Túlnyomó többségük a tatárok által leginkább elpusztított erdélyi Mezőségben található, a Nagy-Szamos és a Maros között. E vidékre települtek a 14. század folyamán nagy tömegben a románok.
Betelepülésüknek sajátos oka is van. A Déli- és Keleti-Kárpátok magas fennsíkjain nagy, fátlan havasi legelők terülnek el, ahol nyáron lehetett az állatokat legeltetni. A Bihari-hegységben azonban, ahová a románok a 14. században kerültek, a hegyek magassága alig haladja meg az ezer métert, így e hegyek erdővel borítottak. Itt legelőt csak irtással lehetett biztosítani. Az irtást viszont újra és újra ellepi az erdő, tehát újra és újra fel kell égetni. A nyájak lelegelik a frissen sarjadó erdőt, és meghagyják a tövist. A tövis aztán elborítja az egész területet, s rettenetes munkával lehet csak ismét legelőt teremteni. Ennélfogva azok a románok, akik a Bihari-hegységből az erdélyi Mezőségbe jártak le telente transzhumálni, nem szívesen tértek vissza e kegyetlen környezetbe. Így keletkeztek nagy tömegben a 14. században a mezőségi román-magyar ikerfalvak (Oláhbogát, Magyarbogát stb.). Az addig csak legeltető románok tehát végleg megtelepedtek a magyar falvak határában.
Az elnéptelenedő országban ez nagyon jól jött a földesuraknak. Számos adat bizonyítja, hogy a magyar földesurak nagy számban és buzgón építettek fatemplomokat román alattvalóik számára.
A mezőségi románoktól eltérően alakult a Déli-Kárpátokban, Fogaras és Hátszeg vidékén talán már a 9. századtól ott élő románság társadalmi helyzete. Ezek éppúgy privilegizált határőrök voltak, mint a székelyek. Az 1290-es években az erdélyi közgyűléseken a magyarok, szászok és románok universitásáról (közösségéről) beszélnek, tehát ekkor a románok is szabad és privilegizált közösségnek számítottak.
– Etnikum és társadalmi helyzet tehát szorosan összefügg a korban.
– Igen, de vannak különbségek is. A székelyek és románok között az, hogy míg a székelyek személy szerint katonáskodtak, tehát személy szerint megőrizték szabadságukat, addig a románoknál csak a kenézek katonáskodtak, a többiek pásztorkodtak, ill. gazdasági munkát végeztek. (A kenézek nem földesurak voltak, hanem a települések vezetői, ahogy a székely székekben a székbírák vagy székhadnagyok.) Idővel azonban a kenézek – a háborúkban szerzett érdemeik révén – magyar nemességet kaptak, tekintélyes részük katolizált, sőt el is magyarosodott. Olyan jelentékeny családok tartoznak közéjük, mint pl. a Drágffyak, Hunyadiak, Kendefiek, Majláthok vagy a Jósikák, de került ki közülük katolikus püspök is. Ez a folyamat viszont azzal járt, hogy saját népük földesurai lettek, s az eredetileg velük azonos szabadságot élvező köznépet jobbágysorba taszították.
Szinte ugyanez a folyamat játszódott le a szászok között. A szász közösségekből kiváló vezetők, a gerébek – megyei birtokokat kapva – szintén elmagyarosodtak, s olyan jelentős magyar arisztokrata családok kerültek ki közülük, mint pl. a vingárdi Gerébek, akik az erdélyi vajdaságig vitték.
Etnikum és társadalmi helyzet tehát szorosan összefonódott. A székelység szinte mint külön etnikum élvezett autonómiát, a szászság természetesen mint külön etnikum és privilegizált réteg, és eredetileg autonómiát élvezett a románság is, míg a kenézek megnemesedése ezt meg nem bontotta, és szét nem választotta a románságot földesurakra és jobbágyokra. Így vált Erdély etnikailag, vallásilag és társadalmilag tarka területté, ami azután az egyes népek és társadalmi rétegek közt hasznos kulturális cserét, de nemegyszer súrlódásokat is eredményezett.