Katalóguscédula:

Cím: Így tűnt el egy gondolat. A felvidéki magyar irodalom története 1918–1938
Szerző: KEMÉNY GÁBOR

Megjelenési adatok: MEFHOSZ könyvkiadó, Budapest, 1940
Kategória: ALAPKÖNYVTÁRAK
Témakör: irodalomtörténet
Tárgyszó: irodalomtörténet, kisebbségtörténet, eszmetörténet, csehszlovákiai magyarság
Műfaj: tanulmányok

Előszó helyett

«Azon az őszön játékos bolondok országot temettek a Duna völgyén. Északon és délen, keleten és nyugaton ezer sebtől vérzett a kiterített óriás, s akik tort ültek felette, nem hitték, hogy húsz év multán visszaüt a mámoros fővel elhajított bumeráng.»

A magános utas csillagtalan éjszakán érkezett a tájra, amely azon az őszön kapott új nevet. Már a jövetelében is volt valami rendkívüli. Gyalog jött, szótlanul a szuronyerdőn, mint egykoron az apostolok. Üres kézzel érkezett, mégis, aki látta elsuhanni Őt, a lombjukat vesztett felvidéki fák alatt, megérezte, hogy mindennél nagyobb ajándékot hozott.

Az idegen elhaladt az őrházak mellett. Letért az útra az első határmenti község irányába. Megzörgetett egy ajtót. Fény villant. Parányi ablakcsillag. Ajtó nyílott, aztán újra csend lett. Sejtelmes, csodátváró hallgatás. Így jött Ő, akit nem vártak küldöttségek, diplomáciai kar és díszszázadok, pedig százezrek kiáltották nevét falvakon és városokban – azon az őszön.

Néhány hét mulva a bizalmas jelentések már róla szóltak országszerte. Előbb Prágában, párnázott ajtók mögött, később minden járási hivatalban és csendőrőrsön Őt kartotékolták, s amikor nyiltan is üldözni kezdték, – mint egykoron az Ács Fiával történt, – amerre járt, amerre lépett, megnyitottak a kisebbségi szívek, megtárult a hegyvidéki lélek és a kitárt ajtón beférkőzött hozzájuk Ő, akinek nem volt vezeték- és keresztneve, illetősége és állampolgársága, vagyona és születési előjoga, s akit közönségesen úgy hívtak: Gondolat.

Húsz évig járt ezen a tájon, ahol azelőtt társaskörök és gondtalan kaszinók virágzottak. Hidat épített a Kárpátok tövében a lelkek drága aranyából a négy égtájra hullott magyarok felé. S a hídon magyarul és európaiul beszéltek. Olyan őszintén és tisztán, mint sehol másutt ezidőtájt. Mert aki a Hitvallások Hídjára lépett, megtanulta, hogy magyarul szólni annyit jelent, mint hitet tenni a magyar szociális fejlődés erkölcstana mellett és európaiul gondolkodni annyit tesz, mint őrt állani a humánum parányi szigetén, azaz «embernek lenni az emberekkel.»

Aki ezen a hidon járt, belátta a magyar küldetést, amire Ő tanította az északra szakadt árva magyarokat. És aki áthaladt a hidon, tudva tudta, nincs különbség többé minden magyarok között. Megdőlt a Forma és a Korlát, Osztályönzés és Egyéniérdek.

A hidon előbb regényes ábrándokról szólott a tanítás, s a vándor szavára a Csallóköztől a Tiszahátig felpattant a titkon őrzött katonaládák fedele, kibomlott a remegő kézzel magasra tartott zászló. Ő ott állt a hidon és tudta, hogy még nem érkezett el az óra, melyen megdőlnek a papírhatárok. A fegyverek megtértek rejtekükbe, a zászlók padlások és pincék mélyén álmodoztak tovább, s az emberek egy napon arra ébredtek, hogy a Hegyvidékre is eljutott az európai forgószél, amit akkor gazdasági válságnak neveztek. Most felére szűkült az amúgyis sovány fekete kenyér, megindult a kifosztott földek áradata az «új urak» felé, kihaltak a régi kúriák, sortüzek villantak a nincstelenek mellén és idegen telepes községek hivalkodtak az elorozott magyar földeken, mire tizedszer köszöntött be az ősz. És mennél fájóbb lett a kisebbségi élet szorítója, annál többet munkálkodott a Névtelen Mester. Kultúrházak épültek a legkisebb községtől kezdve mindenütt, ahol veszélyben volt az ősi lélek. Irodalom született áldó keze nyomán a semmiből és a toll katonái új emberi hittel szóltak testvéreikhez. Álláspont és szemlélet keletkezett példája nyomán, mely nem lett soha világnézet és divatos szólam, de Emberi Szó, mely formák és külsőségek nélkül a messzi időkbe mutatott, mert új emberséget és igazabb szociális tudatot jelzett a kiválasztottak elé.

Amikor megdobbant a föld a huszadik őszön és szavára visszhangzott a milliónyi szív, a Magános Mester lett az ünnepelt. A hídhoz egyenként szivárogtak a jövőt tudakolók, aztán küldöttségek jöttek, végül fáklyákkal az ifjúság. Mire lehullott a húszévig gyüjtött krizantémeső, már maga sem tudta, mennyi dísztagság felett rendelkezik. Akkor osztani kezdte a hidat, minden zarándoknak tenyérnyi adaggal, hogy mindenkié legyen a megharcolt örökség. S amikor már csak az utolsó pillér állott, látók szemével látta, hogy ismét megépült a Forma és a Korlát, aprópénzre váltódott egyeseknél a küldetés és akik húsz évig vallották, sorra megtagadták Őt, – a kényelmesebb útért. Most észrevette, hogy egyre kevesebben vannak, akik még hozzá zarándokolnak. Elmaradtak a küldöttségek, el a fáklyák és az ifjúság, s alig egy esztendőre, hogy ott állt mindent elosztó szívvel a híd előtt, megtudta, hogy egyedül maradt. Bejárta mégegyszer a tájat, ahol húsz évig Ő jelentett magyarabb és európaibb magyarságot. Beszélt a paraszttal, munkással és polgárral, féltő szóval tudakolta a hallgatást és megrendült a szíve, amikor a tavaszon az Író valami olyant mondott néki, hogy közben «korszerűtlenné » vált minden, amit egykor hirdetett.

Akkor is éjszaka volt, csillagtalan, mint az első, amelyen érkezett. Felvette a régi köntöst, a húsz év előttit, szívéhez szorított egy csomag elsárgult jegyzetet és elutazott.

Az állomáson nem búcsúztatta senki, még a vidéki kaszinó is a boldogok álmát aludta, amikor egykori «díszelnöke» roppant válságok között szegényen és kitaszítottan, mint egykoron az Ács Fia, elindult a bizonytalanságok vonatán eljövendő késő győzelmek felé. A határban meglendítette karját és széles ívben a sínek mellé hullott a húsz év alatt gyüjtött megsárgult jegyzet.

Aki e sorokat írja, távolból kísérte őt a veszélyes úton, mely időnként hírnév és dobverés helyett az áldozatos nincstelenségbe ível. Felvette a gyüjtést a tavaszi sárból, elrendezte a megfakult lapokat és közreadja most húsz év szellemi vallomását, mely nem irodalom- vagy szellemtörténet, egyszerű jelentés csupán húsz hősi évről. És tetejébe írja, amit ő jegyzett a lapok élére, zaklatott betűkkel a búcsúzás éjszakáján: Így tűnt el egy gondolat. Budapest, 1940 május hó.

Kemény Gábor


Teljes kötet letöltése: [pdf, 3618.9k]