KOVÁCS LÁSZLÓ (szerk.)
JÓSIKA MIKLÓS
Írta: I. Szemlér Ferenc
Mindig veszélyes és gyanús, ha valakire díszítő jelzőt akasztanak, s ez a jelző köztudatba megy át. Különösen veszélyes ez a széltében használt módszer akkor, ha íróról van szó. Mert a díszítő jelző, ami talán egykor valakinek szerencsés leleménye volt, és abban a pillanatban csakugyan jelentett is valamit, csakhamar üres mondássá, káros szóképpé válik, ami használóját megkíméli a gondolkodás kényelmetlen erőfeszítésétől. Az ember így olyan kulcsot kap, ami minden zárba illik ugyan, de egyetlenegyet sem nyit. S a felkapott jelző villámgyorsasággal válik valami üres kifejezéssé, aminek se színe, se hangja, és ami végül már nem is jelent semmit.
Jósika Miklósra is ráütöttek egypár ilyen bélyegzőt, aminek hatása irodalmi szempontból felért egy kisebb elemi csapással, és azt eredményezte, hogy a ma magyar olvasója már csak ezt a lebélyegzett és örök időkre beosztott Jósikát ismeri, ami persze azt jelenti, hogy semmit sem ismer. A Jósikára költött általánosítások között van tudniillik egypár valóban zseniális, ami még a tényeknek is megfelel, vagy legalábbis a tények egyes csoportjának. Így például megállapították Jósikáról, hogy ő „a magyar regényírás atyja”, kifejezésnek ez kétségtelenül szép, sőt mi több: igaz is, sajnos azonban mit sem mond magáról az íróról, s ha lehet, még kevesebbet a műről. Hasonlóképpen megállapították a Scott-hatást történeti regényeiben, kijelentették, hogy szereti a hosszadalmas, részletező leírásokat és így tovább, s mindezek és csupán ezek maradtak meg az emberek eszméléseiben anélkül, hogy Jósikát valójában megismerhették volna.
Mondjuk ki nyíltan: a megállapítás, tények egyszerű kijelentő mondatokba foglalása vagy a végső és általános ítélet leszűrése mit sem ér, mert a legkevésbé sem helyez bennünket abba a lelkiállapotba, amely közvetlenül és szinte beleélő módon teremti meg a kapcsolatot a megismerni kívánt egyéniséggel. Az én, az egyéniség mindig bizonyos dinamizmust, fejlődést vagy tartamot fejez ki, s csupán szemléletünk fogyatékosságában rejlik, hogy minden elmúltat hajlandók vagyunk lezárt és megkövesedett formaként tekinteni. Így azonban valódi ismerethez eljutni sohasem leszünk képesek, mint ahogy a súlyt sem lehet hosszmértékkel mérni. Az egyéniséget csak a maga belső mozgalmasságában érthetjük meg, abban az állapotban, amikor megragadja a lét forrongó lényegét, és ha író: kifejezést keres számára.
Jósikánál sem az a fontos, hogy ennyi meg ennyi regényt írt, amelynek fele történelmi, másik fele meg társadalmi. Számunkra csupán az bír fontossággal, hogy milyen módon, milyen benső fejlődés rendjén, milyen behatások következtében és milyen alakító erővel igyekezett egyéniségét a műben kifejezésre juttatni. Ennek vizsgálata azonban olyasmire kötelez minket, ami szinte lehetetlen: arra, hogy kikutassuk a lélek titkos eredőit, noha annak megnyilvánulásait már csak halott és lezárt formák őrzik számunkra.
Talán fennhéjázó és igazságtalan, de Jósika munkásságának tanulmányozása közben egy elemi iskolai írásgyakorlat jutott eszembe. „Úr ír” gondoltam, s ebbe a gondolatba bizonyos lekicsinylés is vegyült. Persze csakhamar meggyőződtem e hirtelen benyomás sekélyes voltáról, azonban nem szívesen váltam meg tőle. Az önkéntelenül felvillanó gondolatokban mindig rejtezik az igazság némi része, csak meg kell tisztítani az ösztönös és rendszertelen képzettársításoktól.
Egyáltalán nem véletlen az, hogy Jósika írói pályája és egész művének irányvonala beleesik abba az európai divatba, amelyet romantikának nevezünk, s amely – mint az rendesen történni szokott – a kezdeményezőknél talán csak másodrangú művészi fogások kihangsúlyozásával csakhamar túllépett megindítóin. Lelkialkat és a romantika eszméivel megegyező életviszonyok hajtották Jósikát ebbe az irányba, hiszen ilyen megegyezés híján lehetetlen lett volna bármilyen egyszerű kapcsolat is. Legjobb példa erre Kemény Zsigmond, aki szintén hasonló szellemi indítékok hatása alatt kezdte meg regényírói pályáját, de akinek műve később lényegesen különböző jellemvonásokat vett fel. Jósikánál viszont ez az egyezés különösen történeti regényeinél szembeszökő, amelyek tudvalevően a Scott-kezdeményezte romantikus történeti iskolához tartoznak.
A döntő körülmény kétségtelenül az, hogy Jósika úr volt, mégpedig viszonylagosan gazdag erdélyi főúr. Gyermekkorát és ifjúságának éveit sohasem árnyékolta be anyagi gond. Ófenes vagy Bilak, Branyicska vagy Mihálcfalva mind csak a gondtalan és vidám életmód emlékeit őrizték meg számára. Ötéves korában elvesztette anyját, de ez a haláleset nem hagyott mélyebb nyomokat a gyermek lelkivilágában. Anyjának csak homályos emlékképe lebeg fel néha gondolataiban, s akkor is egészen meglepően azzal a díszes ruhával hozza kapcsolatba, amelyet Miklós fiának készíttetett, s amelyben a gyermeknek az összegyűlt vendégek előtt szavalnia kellett.
Ez az emlék mindenesetre talál a regényíró Jósikának külsőségszeretetével, persze lehet véletlen egyezés is, aminek nem szabad túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanunk. Ám ezt az egyezést még megerősíti az apáról élénken megőrzött emlék. A regényíró apja korának egyik legjelentősebb gavallérja, Erdély-szerte ismert fiatal és életvidám főúr volt. Benne testesült meg a gyermek szemében a lovagiasság, a bátorság, az úriság romantikus eszménye, aminek jelentőségét még az is fokozta, hogy az anya halála után a nagyanyához került gyermekeket apjuk csak meglehetősen nagy időközökben látogatta meg, s egy-egy ilyen látogatásnak ünnepies örömét a gyermek lelke a távollét napjai alatt sokáig színezgette magában.
A nagyanyja háza pedig mindent biztosított, ami egy nyugodt, boldog, gondtalan gyermekkorhoz szükséges. Jósikát, mint az egyik leggazdagabb erdélyi főúr gyermekét, nem is nevelhették másként. Tanárok, nevelők váltakoztak mellette, szabadidejét lovaglással, játékkal, csínytevésekkel töltötte el, s a házban egymást érték a különböző vendéglátások, amelyeknek fényét a gyermek élénk emlékként őrizte meg. A nagyanya halála sem okozott jelentősebb változást Jósika életében, mert a „nemesek convictusa” éppen olyan anyagi és erkölcsi biztonságot nyújtott, mint akár az otthoni környezet.
Ez a könnyű és minden nehézségtől mentes gyermekkor valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy Jósika kedélye mentesüljön minden fogyatékossági érzéstől, de egyben szellemének bizonyos könnyűséget, bizonyos súlytalanságot is adott. A fizika törvényei – legalábbis a metafora erejéig – a lélekre is állanak, s a szellem erői is kétségtelenül a legkisebb ellenállás irányában tolódnak el. Ha Jósika regényeiben meglep néha a felületesség és magyarázatot keresünk rá, akkor önkéntelenül is a súlyos gondoktól és komoly szenvedésektől mentes gyermekkor képe ötlik fel előttünk, ami az embert kétségtelenül sok bútól kímélte meg, de az írót megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy az együtthangzás törvényeinek megfelelően mélyet és lélekbe markolót ábrázolhasson. A lélek csak a ránehezedő külső súly alatt fordul önmagába, és csak így termeli ki a nyugtalanító mélység tüneményét. Aki csak folyton kap, az lassan hasonlóvá válik a Danaidák hordójához: mindent elnyel, és mindig üres marad. Sok mindennek kell a lélektől elvétetnie, hogy pótolására önnön képességeit kifejleszthesse.
Jósikától jó vagy rossz sorsa még egyelőre megtagadta a valódi és mélységes szenvedést. Pedig talán a már önmagának kifejezését irodalmi kísérletezésben kereső szellem itt kaphatott volna egész életére döntő hatású lökést. Ám az élet még katona korában is kegyes hozzá. Egy lengyelországi felvonulás, egy olasz hadjárat csak múló nélkülözésekről szóló emlékeket, az idegen tájak szépségei előtt való meghökkenéseket és röpke érzéki fellángolásokat hagy maga után. De mindez nem igazi élmény, nem benső átlényegesítés, hanem csak nemes úrfihoz illő, többé-kevésbé veszélyes sport, aminek azonban eltagadhatatlan nyeresége az, hogy az erdélyi nemes urat túlvitte hazájának határain, és olyat mutatott neki, amit otthon nem láthatott.
És itt fordul tekintetünk egy pillanatra az érem másik oldala felé. Mert nemcsak az a fontos, amit a külső világ ad nekünk, hanem az is, amit mi adunk a bennünket környező létnek. Hiszen Tolsztoj is gróf volt, Tolsztoj is katona volt, éppen úgy háborúban vett részt, mint Jósika, de ott a szevasztopoli ostrom benyomásaiból később a Háború és béke született meg, míg Jósikát az a háború, amelyben részt vett, nem késztette hasonló erőfeszítésre. Itt már a lélek, a képességek különbözőségéről van szó, ami, noha első pillanatra csak mennyiséginek tetszik, lényegében mégiscsak minőségi. Ez a hirtelen és némiképp talán jogosulatlan összevetés legfőképpen arra jó, hogy felhívja figyelmünket Jósika tehetségének bizonyos korlátozottságára, ami a lélek érzékenységének veleszületett fogyatékosságát árulja el.
A katonáskodás mindenesetre akkor válik megbecsülhetetlen jelentőségűvé Jósika írói pályájára, amikor a 19 éves kapitány, ismét csak atyai gondoskodás folytán, Bécsbe kerül. A bécsi kongresszus napjai ugyan inkább mulatságokat és szórakozásokat jelentettek a fiatalember számára, de emellett kapcsolatba hozták őt Európával is. Már az olaszországi hadjárat alatt felébredt benne az érdeklődés a Nyugat szellemi mozgalmai iránt, de csak Bécs elégítette ki szomjúságát. Szolgálaton kívül Jósika szorgalmasan olvasott, összevissza mindent, ami egy nem túlságosan megválogatott kölcsönkönyvtárból kezébe került. Egy 19 éves kapitánytól nem is lehet rossz néven venni, ha szabadságidejét vérfagylaló vagy kalandos ritterrománok olvasgatásával tölti el, de a jövendő híres magyar írónak mégis felróhatjuk azt a túlságosan erős hatást, amit ezek a regények gyakoroltak rá. Az olvasmányok ilyen feldolgozása azonban megint csak azt mutatja a kutatónak, hogy Jósika lelki berendezése inkább a felszínesség felé hajlott, mert a kifelé élő szellem csak azt sajátította el, ami nem követelt meg túlságos mélybeszállást.
A sors még mindig kegyes a fiatalemberhez, nem látogatja meg csapásaival, hogy saját maga felé fordítsa. Ám az irodalmi kísérletek most már komoly formában jelentkeznek. A megírt három szomorújáték azonban még kéziratban kapott lesújtó bírálatot, és később Jósika meg is semmisíti őket. Közben pedig éli a fiatal, gondtalan, jómódú bécsi katonatisztek életét, és így, több mint száz év távolából szinte megmagyarázhatatlannak tetszik, hogy a könnyű szerelemnek és világi élvezeteknek élő ifjú lesz majd a magyar regényírás igazi megteremtője.
Előbb azonban be kell következnie annak a megrendülésnek, ami egyszerre töri össze ezt az egész csillogó és könnyed világképet, és váratlanul mint egyetlen lehető menekvést tünteti fel az irodalmat. Mindaddig, amíg ez be nem következik, Jósika jóakaratú főúri dilettáns marad, akinek munkái sem a saját lelkében, sem a külső világban nem vernek nagyobb visszhangot.
De már a világosan Széchenyi hatása alatt írt politikai röpiratait az a mélységes kétségbeesés szülte, ami Jósika egész kedélyvilágát hatalmába kerítette. Mert a nagy jövőjű báró huszonnégy éves korában megnősült. Sokat írtak már Jósika első, szerencsétlen házasságáról anélkül, hogy közelebbről vizsgálták volna azt a döntő hatást, amit ez a házasság Jósika pályájára gyakorolt. Eddig a napig a fiatal, csinos bárónak minden sikerült. Katonai dicsőség és előmenetel, mulattató és könnyűvérű élet, korlátlan szabadság, ezek tették ki életét, aminél kellemesebbet és jobbat átlagember nem is kívánhat magának. S mindez egyszerre megváltozik, talán csak azért, hogy Jósikában felkeltse azt a másik szunnyadó életformát, ami rabság és menekülés, vereség és diadal is egyben.
Jósika persze igaztalan, mikor emlékirataiban egyedül első feleségét hibáztatja szerencsétlen házasságáért. Kétségtelen, hogy a férjfogás szükségessége nagy szerepet játszott a frigyben, de az is bizonyos, hogy Jósika eredendő felületessége éppen olyan súlyosan esett a latba. És mindez talán jóra fordult volna, ha a férjet és feleséget nem választják el oly mélységes jellembeli ellentétek, és ha a feleség rokonsága nem ébreszt Jósikában lebírhatatlan ellenérzést. Mert csakhamar kiderült, hogy a házasságot ellenző idősebb Jósika Miklós minden bizonnyal véletlenül, de annál határozottabban megérezte, hogy a fia választása nem helyes.
A későbbi események feltétlenül azt igazolják, hogy Kállay Erzsike hatalmas és minden új kapcsolatot eleve közömbösítő családi rögzítődéssel lépett házasságra. A vérrokonság lomha és fülledt érzése ülte itt diadalát a férjjel való életközösség fölött, ami végül is ennek a közösségnek a szétrombolásához vezetett. Kállay Erzsike, talán saját akaratán kívül, a legcsekélyebb mértékben sem bírt elszakadni attól a családtól, amelyben született és amelyben felnőtt. Erdélyből folyton a Nyírség felé vágyakozott, férjének tervei, vágyai, gondolatai teljesen idegenek maradtak a számára, s öntudatlan akaratossággal mindent elkövetett, hogy férjét is bevonja abba a furcsa, érzelmi szálakkal át- meg átszőtt érdekszövetségbe, amelynek család és jelen esetben a Kállay család volt a neve. Ez az asszony nem tudta megérteni, hogy férjével együtt külön, szabad életet élhetne, hogy nemcsak joga, de kötelessége is ezt az új életet megkísérelnie, s innét származik az az eredendő lelki ellentét, amely később a meg nem értések, sőt nyílt ellenségeskedések egész sorozatában robbant ki.
Mert Jósika egész lelki berendezése tiltakozott a család fullasztóan párás légkörében való tespedés ellen. Helyesebben mondva csak ebben a pillanatban ébredt annak tudatára, hogy saját jól körvonalazott vágyai és kedvtelései vannak. Most fedezte fel például, hogy kedélyének feltétlenül szüksége van az erdélyi táj hegyeire, erdőire, váraira, az egész erdélyi föld sajátos levegőjére, amelyet a Nyírség napos, puszta vidéke sehogyan sem tudott helyettesíteni. Most jött rá, hogy az erdélyi urak modora és viselkedése mennyivel különb, mint a Nyírség uraié. Mindeme felfedezések valami nyugtalanító honvágyat ébresztettek fel benne, s talán ez magyarázza azt is, hogy később, az irodalomba való menekülése idején miért menekült egyúttal Erdély és az erdélyi múlt légkörébe is. Egyelőre azonban tűrnie kellett a teljesen idegen érzületű és a szellemiek iránt alig érdeklődő Kállay rokonság felszívó törekvéseit. A legsúlyosabb az volt ebben a különös helyzetben, hogy bármennyire is igyekezett hozzájuk hasonulni, mégis folyton bántotta a saját különbözőségének és egy közelebbről meg nem határozott szellemi kiszikkadásnak érzése, de kivezető utat nem talált ebből a helyzetből. Azt azonban tisztán látta, hogy felesége sokkal inkább Kállay Erzsébet, mint báró Jósika Miklósné, és ez a belátás volt a később bekövetkező katasztrófa első jele.
Ha Jósika nem szerette volna feleségét, akkor ez a felfedezés nem jelentett volna számára meghasonlást, és nem lehetett volna forrása annak az oly termékeny és eredményeiben annyira jelentős folyamatnak, amely végül is regényírót csinált Jósikából. De Jósika valójában meleg érzelmekkel viseltetett Kállay Erzsi iránt, és ezért érezte tragikusnak azt az összeütközést, ami egyrészt közte és felesége között, másrészt meg saját lelkében játszódott le. Az őt ezekben az években ért anyagi csapások, apja halála, a véget érni nem akaró örökségi osztozkodások mind nem jelentenek annyit, mint ez a lassú feloszlás, amelyben a szemlélő egyúttal a szenvedő is. Jósika világosan látta, hogy egyfelől áll ő, még alakot nem öltött, egyelőre céltalan vágyaival, amelyek azonban nyugtalanító módon ütötték fel benne fejüket, másfelől felesége áll vele szemben ijesztő klánösztönével és minden egyéni életet felszívni kész rokonságával. Homályosan és körvonalazatlanul sejtette, hogy ha nem talál kivezető utat, akkor fel kell adnia önmagát, és ez egyenlő lesz a szellemi halállal. És kétségbeesésében azt az utat választotta, amelyet előtte és utána annyian megjártak már.
A különös csak az, hogy éppen tizenkét évig tartott, amíg idáig érkezett. E hosszú évek alatt, fiatalsága idejének beléidegzett örökségeképpen, mindegyre csak a külső világban igyekezett menedéket keresni. A fiatal főúr, akinek eddig minden sikerült, más megoldást egyelőre nem tudott elképzelni. Kétségbeesett kísérleteket tett a romladozó családi élet megfoltozására: majd feleségével akarta megszerettetni Erdélyt, majd maga igyekezett ismét örömet találni a Kállay-birtokon való gazdálkodásban, majd lakást tartott Pesten, mindez azonban csak elodázta a valódi út felfedezésének lehetőségét. Ez a sok kapkodó és téveteg kísérletezés is bizonyítja, hogy Jósika lelkében az írás, az önmaga kifejezésének parancsoló szükségessége nem jelentkezett legyőzhetetlen erőként. A képesség megvolt rá, de hiányzott belőle a kizárólagosság érzése, vagyis az a tulajdonság, ami a lelki élet minden egyéb jelenségét ennek az egynek rendeli alá. Ezért maradt később is Jósika írói működése csak burok, ami az egész egyéniséget magába foglalta ugyan, de nem hatolt mélyre, nem járta át az alkotó szellem minden részecskéjét, és ennek folytán maga a mű is hasonló lett alkotójához, mint ahogy nem is lehetett másként. És minthogy az életben az okság törvényének két tétele, az ok és az okozat gyakran helyet cserél, helyesebben mindenik ok és okozat is ugyanakkor, az írás vágyának ez a lassú és bizonytalan kiérlelődése magyarázza meg, hogy Jósika miért jelentkezett oly későn az irodalomban. Az eredményből ítélő utókor pedig úgy találja, hogy az első regény megjelenéséig eltelt szinte emberöltőnyi időszak csak bevezetés és előkészület volt ahhoz a rövid, de munkásságában igen gazdag pár évhez, amikor báró Jósika Miklós helyét elfoglalta Jósika Miklós, a regényíró, amivel a magyar prózai irodalom kétségtelenül új szakaszához érkezett.
Semmi meglepő sincs abban, hogy Jósika a házassági bajokból kivezető utat először a politika terén kereste. Az erdélyi főúr, aki már rangjánál fogva is szükségképpen részt vett kora politikai küzdelmeiben, nem is tehetett másként. Az is természetes, hogy Wesselényi barátja és a francia forradalom eszméinek tiszteletét apjától öröklött férfiú az erdélyi országgyűlés reformokat követelő pártjában foglalt helyet. De már a közszereplés maga nem elégítette ki. Ez a pillanat, amikor Jósika úgy érzi, hogy nem elég a gyűléseken való részvétel és egy-egy sikeres szónoklat, s egyszerre felfedezi maga számára az írott szó jelentőségét. Első két könyve még politikai tartalmú reformeszméket hirdet (Széchenyi hatása és híre túlságosan erős volt ahhoz, hogy a közéletben szereplő főúr szabadulhatott volna tőle), ám az írott szó már egyenes vonalban viszi a regényhez, ami egyben megmutatja neki a valódi menekvés útját a fenyegető lelki összeomlás elől.
Jósika negyvenkét éves, amikor első két regénye megjelenik. És a kései fellobogás szinte elvakította a kortársak szemét. Az Abafi emlékével elválaszthatatlanul összefügg az a híres „Uraim! le a kalappal...” kezdetű bírálat, ami egyszerre az akkori magyar prózaírók elsejévé tette a szerzőt. Ma már kevéssé értjük ezt a szinte határtalan lelkesedést. Az Abafi túlságosan egyrétű, túlságosan sápadt nekünk, ha azonban visszahelyezzük eredeti környezetébe, akkor csakugyan nem tagadhatjuk meg tőle az elismerést. Irodalomtörténeti szempontból – ami nem azonos az irodalmi szemponttal – a kortársak véleménye az irányadó, és Jósika esetében ezek a vélemények mint váratlan és csodálatos eseményt üdvözlik az Abafi megjelenését.
Ez a késői fellobogás a sokáig visszafojtott tüzek mindent elsöprő erejével ég, mintha csak a talaj, amelyből kilángolt, a lehető legrövidebb idő alatt szeretné visszaadni az először békés, aztán mind nyugtalanabbá váló évek alatt benne felgyülemlett anyagot. Mert egy pillanatig sem szabad elfelednünk, hogy Jósika valódi és csakugyan jelentős irodalmi munkásságot csupán az első tizenkét év alatt fejtett ki (az emigráció tizenhat éve összehasonlíthatatlanul gyengébb), és már akkor sem egyenlő hatásokkal. Ám lélektanilag mi sem jellemzőbb erre a munkásságra, mint hogy éppen arra az időre esik, amikor az egyén életében a legnyugtalanítóbb megrázkódások következnek egymás után. Jósika anyagi helyzete megrendül, egy végeláthatatlan per zuhan nyakába, és ami legfőbb: most már véglegesen meggyőződik családi élete tarthatatlan voltáról. Ezt a meggyőződést talán az az új szerelem érlelhette ki, ami nem sokkal később Jósikában feltámadt. De ez az új szerelem egyelőre szintén a bajok súlyosbodását okozta. Mert bár feleségével együtt belátták a válás szükségességét, és ebben még a gyermekekre való tekintet sem gátolta meg őket, a válással járó számtalan hercehurca (amely végül is a katolikus házasfelek valláscseréjére vezetett) erősen megviselte Jósika idegeit. Most volt csak Jósika számára az írás igazán menekvés. A regények és novellák bástyái mögé nem találhatott be a külvilág, és Jósika ha jókedvű, ha kedvetlen, ha egészséges, ha beteg volt, egy pillanatra sem szűnt meg ezt a menedéket igénybevenni.
És most, mióta regényeit oly nagy örömmel fogadta a közönség és a bírálat, az irodalom feloldó és feledtető hatása mellett még másvalami is jelentkezik Jósikában. Felébredt benne az írói hivatásérzet, a literátorság nemes tudata, ami ha nem is söpri el teljesen Jósikában a főurat, a politikust és a boldog egyéni életre törekvő embert, de legalább lelkivilágának középpontjába állítja az írói hírnévre való törekvést. És írói munkásságának egyre szélesebb területet felölelő kiterjedését nemcsak a zaklatott lélek menekvést kereső vágya követeli immár, hanem a teljes tudatossággal jelentkező hivatásérzet is, amely büszkén mondatja Jósikával: „Mióta munkáim mind németre fordíttattak – a nagy jutalmat, 200 aranyat s egy billikomot nyertem: minden külföldi újságok nevemet ismerik, dicsérik, európai hírű minden pártok becsülnek, koszorús írónak neveznek –, azóta erkölcsi kötelességgé vált magamat el nem temetni.”
Csakugyan Jósikát pályájának első felében olyan irodalmi dicsőség és hírnév övezte, ami nem soknak jut osztályrészül. Akadémiai tagságot nyert, a Kisfaludy Társaság titkárává választják, kétszáz aranyas jutalommal tüntetik ki, művét idegen nyelvekre fordítják, s a dicsőségnek ebben a sugárzásában elvész az egy-két élesebb bíráló hang. Talán kár is volt ezért a nagy dicsőségért és roppant népszerűségért. Mert bár kétségtelen, hogy Jósika fellépésével a magyar prózairodalomnak új szakasza kezdődött, és (amit a kortársak még nem sejthettek) nélküle talán a Jókai kibontakozása sem lett volna olyan zavartalan, mégis a nagy irodalmi eseménynek kijáró tisztelet és dicsőítés Jósikára csak rombolóan hatott. Az élet majd minden terén eleinte oly diadalmas és oly könnyű sorsot osztályrészül kapott fiatal főúrban nem fejlődött ki a fogyatékossági érzés, s mi sem természetesebb, hogy a most már érett férfiéveit megért íróban is hiányzott a fogyatékossági érzés elválaszthatatlan velejárója: a kemény önkritika. Az alkotás szempontjából ez nem lett volna túlságosan nagy baj, ha maga az alkotó bírt volna a mélységnek és lelki bőségnek azzal az adományával, amellyel a regényírás mesterei rendelkeztek. Sajnos azonban a Jósika kedélyében több volt a felszínesség, hogysem az általános dicséret ne lett volna számára veszélyes. Mert a minden oldalról felhangzó dicshimnuszok most már megfeszített munkára sarkallták, és a mennyiségileg hatalmas munkateljesítmény nem volt arányban annak benső értékével. A gyors munka és a folytonos dicséretek csírájában fojtották el az önkritikát és az elmélyülésre való minden törekvést. Munkájának egyenlőtlenségét sem a közönség, sem pedig az irodalmi bírálat nem méltatta nagyobb figyelemre. Az irodalmi bírálat hiányosságát nem lehet hibáztatni, mert kritikusok még eddig senkiből sem csináltak nagy írót azzal, hogy hibáit eléje tárták, sajnálni lehet azonban az önkritika hiányát, melyet Jósikánál végtelen érzékenység és tehetségével arányban éppen nem álló irodalmi önérzet helyettesített.
Mindazonáltal egyetlen irányban helyes és indokolt volt ez az önérzet, noha Jósika erről csak egészen elmosódó képzettel bírt. Vitathatatlan ugyanis, hogy Jósika egész irodalmi működése a lehető legszorosabb kapcsolatban volt az európai irodalommal. Mert ma már senkit sem ejt tévedésbe Jósika regényeinek, helyesebben történeti regényeinek látszólagos nemzeti iránya. Ezek a regények éppen úgy beletartoznak az általános európai divatba, mint akár Walter Scott vagy Victor Hugo romantikus regényei, és ha Jósika magyar tárgyat választott, ezzel is csak azt bizonyította, hogy megértette ennek a divatnak valódi jelentőségét, és helyes érzékkel igyekezett azt a magyar irodalomban meghonosítani. E honosításnak azonban két szépséghibája volt. Először is, hogy egy kissé elkésett. Mikor Jósika első írásai Magyarországon megjelentek, Angliában és Franciaországban már régen más irodalmi eszményekért lelkesültek. Erről persze Jósika nem tehet, kis népek irodalmának sorsa az elkésett formateremtés. És most az idők távolában egy-két évtizeddel való hátramaradás mit sem számítana, ha a későbben jelentkező irodalmi hatás kétségtelen remekműveket termelt volna. Jósika azonban kevés olyan művet alkotott, ami kibírná a szigorú bírálatot. Mert – és itt érkezünk el a második kifogáshoz – Jósika nem éppen a nyugati irodalom csúcsteljesítményeit választotta mintaképül. A sokat emlegetett Scott-hatás lényegében nem is olyan nagy, s ez még a jobbak közé tartozik. De Jósika regényeiben letagadhatatlanul felüti fejét EugŐne Sue rémregényeinek visszajáró kísértete, és ott bujkálnak bennük elrejtve a bécsi tiszti években olvasott ritterrománok is. A szomorú pedig az, hogy Jósika emellett ismerte Balzac és Dickens műveit is, de helyettük inkább a lapos titkokkal és száraz rejtélyességekkel dolgozó históriákat igyekezett magyar nyelven újjáteremteni. Mindez azonban nem csökkenti annak jelentőségét, hogy Jósika, bár öntudatlanul, a nyugati, az európai irodalom folyamatának sodrába igyekezett a magyar irodalmat állítani.
Persze ez a jelentőség sokkal meggyőzőbb volna számunkra, ha Jósika tehetsége nagyobb és átfogóbb. Akkor talán a mű maga is sokkal több következtetést engedne meg írójának valódi egyéniségére vonatkozólag. De így – talán az egy Abafit kivéve – csaknem azt kell hinnünk, hogy Jósika és saját művei között csak valami felületes, szinte azt mondhatnám, fizikai kapcsolat létezett. Az író lelke, legmélyebb egyénisége nem ömölt át ezekbe a regényekbe: olvasás közben nem titkolhatunk el bizonyos hiányérzetet. Jósika, akit pedig éppen a való és a vágyak között támadt tragikus ellentét hajtott az írás felé, nem képes ezt a megrázó szakadást írásaiban kifejezésre juttatni. Ezért hiányzik regényeiből az a mélységesen emberi vonás, ami minden tárgyilagos alkotásnak alanyi és személyi alapját képezi, s ami oly tisztán fellelhető Balzac vagy Dickens műveiben. Ez részben talán a romantika hibája, ami az egzotikus keresésében elfeledkezett az emberről, részben azonban a Jósikáé, aki a regény szövetébe nem tudta saját magát is beszőni. Történeti regényeinél talán mentségül szolgálhatna számára a tárgy természete (ám a Kemény példája erős ellenbizonyíték), de a saját korát festő társadalmi regényeiben már semmi mentséget nem találunk számára. Mintha csak a regényírás magán az íráson kívül semmi élményt sem jelentett volna Jósika számára. Ezért van az, hogy Jósika társadalmi regényeinek jó részét önkéntelen képzettársítás révén éppen ahhoz a mai műfajhoz érezzük közel, amelyet a szerző minden mélyebb átélés nélkül, kizárólag az írás fizikai feltételei szerint alkot meg: a mai bűnügyi regényhez. Talán maga Jósika is érezte öntudatlanul ezt az űrt, ami szellemét saját írásaitól elválasztotta. Legalábbis erre mutat egy-két regényéhez írt bevezetése, hol szeretetreméltó naivsággal igyekszik meggyőzni az olvasót arról, hogy regénye nem egészen költött történet, s erre mutat az a számtalan jegyzet, ami mind kétségbeesett kísérlet a regény légies anyagának a valóság talajához való bilincselésére. Mindez azonban nem segít: Jósika regényei egy pillanatra sem képesek felidézni az olvasóban az irodalmi valóság érzését, s ezért ezek a regények lassú, de biztos pusztulásra vannak ítélve.
A kortársak előtt – legalábbis a 48-as szabadságharc kitöréséig eltelt tizenkét év alatt – természetesen nem jelenhettek meg tisztán ezek a gondolatok. Mindaddig, amíg Jósika Erdélyben élt és írt, írói dicsősége el nem halványuló fényben ragyogott. Erre még az sem volt befolyással, hogy a forradalmat megelőző években a regényírást a politika kedvéért meglehetősen elhanyagolta, és ehelyett a Pesti Hírlapnak küldözgetett erdélyi tudósításokat. Noha hírlapírói munkássága nem nagy jelentőségű, egy gondolatot emlékeztetőül mégis érdemes megőrizni belőle. Jósika (aki megyéjében elsőnek szabadította fel román jobbágyait), miután kimondja, hogy a románság tekintélyes szép és vitéz faj, s a magyarsággal való rokonszenve csak nyereség volna, bátran állapítja meg, hogy „nekünk nyelvünket másokra kényszeríteni nem lehet; erről elmondotta az idő, hogy késő! Elégedjünk meg azzal, hogy diplomaticai nyelvünk a magyar legyen; igyekezzünk egy más, minden nyelvnél hatalmasabb kapcsot alakítani, azaz helyes, lojális instrukciókat, gyors, igazságos törvénykezést s félremagyarázhatatlan garantiákat alapítani.”
A hírlapírói munkásság nem tart soká, s a rövid szabadságharcban a Honvédelmi Bizottmányban való részvétel miatt menekülnie kell hazájából. Itt kezdődik Jósika írói pályájának hanyatlása, minden emigráns író szinte kikerülhetetlen tragédiája. Az ember csak akkor tud szellemének megfelelő szabadságot biztosítani, ha környezetének ráható jelenségeit többé-kevésbé elgépiesítette a maga számára. Az eszmény és véglet itt talán Kant, de bármilyen mértékű is ez az elgépiesítés, feltétlenül szükséges az, hogy az alkotót szokott légkör, ismert jelenségek és lehetőség szerint kevés meglepetéssel telt eseménytömeg vegye körül. Lényeges és gyökeres változás rendszerint megérzik a mű minőségén. Régi környezetét elvesztett író egyszerre légüres térbe kerül, az élet új áthasonulási és alkalmazkodási folyamattá válik, ami szellemi erőinek nagy részét felemészti, és ha a régi megszokás túlságosan erős volt: az eddig írói alkotásokban megnyilvánult készség teljesen elapad. Az emigráns író a szó szoros értelmében elveszti lába alól a talajt.
Jósikával nem egészen ez történt. Mert brüsszeli és drezdai emigrációjába tollán kívül egyebet nem tudott kimenteni. És míg odahaza az író Jósika az erdélyi főúr jövedelmeiből élt, most nemcsak szellemi, de anyagi szempontból is belépett az írástudók céhébe, és teljesen hivatásbelivé vált. Mindazonáltal kétségtelen, hogy írói erejének hanyatlását nem a pénzért való munkálkodás okozta, mert hiszen Jósika az emigrációban sem változtatta meg írói célkitűzéseit és tárgyait. De megváltozott körülötte a környezet, s a gyökértelenség hatása csakhamar visszatükröződött könyvein. Sokat emlegetik, hogy Jósika történeti regényszemléletét erősen befolyásolta az erdélyi táj és Erdélynek Skóciával való rokonságából igyekeznek levezetni a Scott-hatás lehetőségét. A táj hatását letagadni nem is lehet, és ezt Jósika természetlátása meggyőzően bizonyítja is, de ez az erdélyi táj még valami mélyebb és jelentősebb befolyást is gyakorolt Jósika alkotóerejére. Azt a befolyást, amit általában a táj, a lakóhely, a megszokott környezet gyakorol az emberre. És mihelyt ez a befolyás megszűnt, Jósika regényein azonnal megmutatkozik a hanyatlás, amit most már a bírálók is észrevesznek.
Az otthoni bírálatok hangulatváltozását természetesen apró emberi szempontok is befolyásolták. Jólesett egyet-egyet marni az addig tisztelt és becsült irodalmi nagyságon, akinek most már nem volt módjában védekeznie. Egyébiránt is, a tekintély jelenlététől megszabadult hang sokkal bátrabban nyilatkozhatott meg, és elmondhatta mindazokat a kifogásokat, amelyeket eddig a bírálók csak gondoltak, de nyilvánítani nem mertek. Időközben aztán a magyar irodalmi színen új szereplő jelent meg, aki fiatalságban, tehetségben, termelőképességben jóval felülmúlta Jósikát. A bírálók siettek az új bálványnak tömjénezni, holott nem volt egészen igazuk, mert Jókait egyáltalán nem választották el olyan lényeges különbségek attól, akinek örökét elfoglalta, hogy ezért az örökhagyót el kellett volna feledni. Jósikát ez a hirtelen megnyilatkozó hidegség meglehetősen lehangolta. Jósika, akit eddig a gáncs csupán elvétve, egy-egy rossz színdarabja kapcsán ért, most egyszerre azon vette észre magát, hogy a bírálatok szinte kivétel nélkül csak ellene emelt kifogásokat tartalmaznak. Az érzékeny és bírálatot alig tűrő Jósika körül tehát nemcsak a táj, hanem az addig barátságos irodalmi légkör is elvesztette megszokott tulajdonságait, és valóban nem lehet csodálni, ha ez a hirtelen változás Jósika írói pályájára oly végzetes befolyást gyakorolt.
Mindamellett Jósika egyetlen percig sem szűnt meg írni. Nem is tehette, mert szüksége volt arra a pénzre, amit írásaival keresett, és ostobaság lett volna nem kamatoztatni a német kiadók szemében is értékes irodalmi hírnevet. De már a termés egyre gyengébb, unalomig ismert motívumok ismétlődnek a regény alapszövetén, a lélekrajz utolsó foszlányai is feloldódnak az érdekességre való törekvésben, és a stílus megmerevedik. Mégis van valami megható abban a szorgos igyekezetben, amellyel az öregedő és hazájától messze esett író mindegyre visszatér az egykor nagy sikerű témákhoz, és igyekszik magához visszakényszeríteni az irodalmi sikert is, mert hiszen enélkül az anyagi siker csak felényi értékű. És ezt teszi Jósika az emigráció tizenhat éve alatt, tehát irodalmi pályájának tartalmilag nagyobb, de jelentőségében jóval csekélyebb ideje alatt. Közben a Kossuth ösztönzésére megalapított külföldi sajtóiroda révén tájékoztatja a világ közvéleményét a levert magyarság törekvéseiről, azonban mindez már csak életrajzi adat, ami az írói egyéniség megismerése szempontjából kevéssé fontos.
Annyi vigasztalás azonban maradt az irodalmi babérokban megtépázott, öregedő emigráns író számára, hogy a közönség alig vett tudomást a hanyatlásról, s ha az olvasók száma meg is fogyatkozott, a népszerűség – a vélemények tehetetlenségi erejénél fogva – egyelőre még nem nagyon csökkent. Sőt 1865-ben országos mozgalom indult meg, amelynek következtében a magyar nők díszes emlékalbumot nyújtottak át Jósikának, ami – bár nem pótolhatta a jóvátehetetlenül elveszített irodalmi vezérséget – életének utolsó évét a búcsúzás halk ragyogásával töltötte meg.
Jósika hírnevét és népszerűségét ma már csak irodalomtörténeti szempontból érthetjük meg teljesen. És egy író irodalomtörténeti szerepének és jelentőségének hangsúlyozása igen gyakran a mű irodalmi jelentéktelenségével esik egybe. Kétségtelen, hogy Jósika fellépése a modern magyar regény megszületését is jelenti, hiszen Fáy Bélteky-háza csak visszhangtalan kísérlet volt, és az sem vitás, hogy egy-két regénye bizonyos javítások vagy átírások után ma is élvezhető volna. Ám a mű egészéről ma már lehetetlen többé-kevésbé szigorú véleményt nem alkotni. Nem azért, mintha a mű elavult volna, vagy nem felelne meg a mai kor ízlésének (ilyen szempontokból téves, sőt ostoba volna a múltak irodalmának megítélése), hanem azért, mert Jósika regényei nemcsak ma, de megjelenésük idejében is gyengék voltak. Ha az egykorú bírálat a szerzőt dicsőséggel és hírnévvel övezte, ahhoz kétségtelenül joga volt, és akkor nem is tévedett túlságosan, mert Jósika regényein kívül a magyar prózairodalomban semmi különösebb dicséretre érdemest sem talált, de a késői kor bírálója, aki a még ma is élőt és ma is hatót keresi, ezt nem fogadhatja el mentségül.
Ha azonban minden szigorú bírálat ellenére is Jósika példáját még ma is élő és ható jelenségnek ismerjük el, akkor ezt annak a szorgos és becsületreméltó, noha öntudatlan törekvésének köszönheti, amellyel elmaradt nemzetének irodalmát a nagy nyugati áramlatokba igyekezett kapcsolni, és történeti regényeinek nemzeti külseje alatt valójában Európa irodalmi törekvéseit akarta átvinni a magyar köztudatba.