KOVÁCS LÁSZLÓ (szerk.)
ORBÁN BALÁZS
Írta: Tavaszy Sándor
A nagy emberek életével foglalkozván, nem elégedhetünk meg azzal a történetírói feladattal, hogy felkutassuk életük folyásának egyes mozzanatait, hogy azután azokat, akár pragmatikus magyarázattal, akár pedig szellemtörténeti értelmezéssel egységbe fogjuk, hanem magából az egységből: a személyből kell kiindulnunk, hogy az életmozzanatok értelmét megragadhassuk. Nem a részek magyarázzák az egészet, hanem az egész magyarázza a részeket. Az életrajz történetírói feladatán túl van a személyiségkutatás filozófiai feladata.
A nagy embereket naggyá személyiségük alkotja. Ha az egyéniség az a természeti adottság, amellyel minden ember rendelkezik, az igazi nagy emberek egyéniségében különös személyiség rejlik, amely az ő etikai alkotásuk. A személyiség az a titokzatos erő, amely mint valami tűz árad egyéniségükből, amely megragad, sőt a nagyság mértéke szerint lenyűgöz, és éltető eszméik és eszményeik szolgálatába von sokakat. A személyiség, bár etikai alkotás, mégis van benne valami ősi és titokzatos hatalom. Míg a természetileg nyert egyéniségnek biztosan körülzárt határai vannak, addig a személyiség sajátos és eredeti minősége határtalan, és a maga különösségében majdnem kifejezhetetlen. Az Orbán Balázs kora a nemzeti romantika fényelgő és fellengző nyelvén azt vallotta, hogy a nagy személyiségek vulkánok, amelyeken át a mélységek szólanak mihozzánk. Ma, a nemzeti józanság korában egyszerűbben azt mondjuk, hogy az igazi nagy személyiségekben nyilatkoznak meg azok a titokzatos mélységek, amelyek valamely népben és a történetileg kialakult nemzetképben rejlenek, mint ősi értékek és kincsek.
Ha ezeket az elvi igazságokat alkalmazzuk Orbán Balázs személyiségére, meg kell állapítanunk, hogy székely-magyarságának igazi és minden ízében öntudatos képviselője. Csodálatos megragadó erővel nyilatkozik meg benne a székelység természetes intelligenciája, rendkívüli tudásszomja; nagyszerű tettekben szólal meg kiirthatatlan földszeretete; egyenesen példaadó benne a székely életrevalóság, amely azonban sohasem válik önzéssé, ellenkezőleg, mint igazi áldozatkészség ragyog; és egész személyi alkatát áthatja hűséges nemzetszerelme: igazi etikai magyarsága.
*
Orbán Balázs személyiségét a korszellem elragadtatott romantikus nemzetszemlélete és a szintén rendkívül romantikus családtörténeti események és hagyományok határozzák meg.
A családtörténet meglepő fordulatokban gazdag romantikája ott kezdődik, hogy a múlt század elején Mohamed török szultán Magyarország királyához fordult, hogy küldjön neki 12 bányamérnököt, a kincstári bányák üzembe helyezése végett. Selmecbányán, az abban az évben végzettek közül, a felszólításra önként ajánlkozott 12 ifjú. Ezek közül különösen egy Knechtel János nevű vált be legjobban, aki később a törökországi kincstári bányák főfelügyelője lett. Társaival együtt ő tárta fel a törökországi bányák tekintélyes részét. Knechtel János Konstantinápolyban házasságra lépett egy Foresti nevű dúsgazdag, nemes görög család egyetlen leányával, Foresti Eugeniával. Ebből a házasságból született Knechtel Eugenia. Azonban bármilyen jól is volt dolguk, az apának a szívében egyszer mégis csak felébredt a hazatérés vágya. Megkísérelte feleségét is rávenni, hogy adják el vagyonukat s költözzenek Magyarországra. Az asszony semmiképpen sem volt hajlandó erre. Férjét azonban oly erővel szorongatta a honvágy, hogy nem tudván ennek ellent állani, amikor egy reggel a kisleányával a tengerparton sétált, egy éppen Magyarországra induló hajót látott, gyermekével együtt, anélkül, hogy feleségét értesítette volna, hajóra szállott, s szerencsésen meg is érkezett rég nem látott hazájába. Leánykáját Kassán nevelőintézetbe adta, maga pedig visszaindult Konstantinápolyba, abban a boldog reménységben, hogy most már feleségét is rá tudja venni a Magyarországba való költözésre. Isten azonban másképpen végzett felőle. A Konstantinápolyba vivő tengeri útjában nagy vihar lepte meg, hajótörést szenvedett, a hajó elsüllyedt, s Knechtel János a tengerben lelte sírját.
Az anya nem tudott semmit gyermekéről és férjéről, a 20gyermek pedig sem atyjáról, sem anyjáról. Az apa a tartásdíjat három évre előre kifizette, azonban ez a három év úgy telt el, hogy a kétségbeesett anya ezalatt sem tudta kinyomoztatni férje és gyermeke hollétét. Az anya távol, Konstantinápolyban siratta férjét és gyermekét, a gyermek pedig támasz, segítség nélkül, teljesen árván Kassán szorongott bizonytalan jövendője miatt.
Amilyen regényes ez a történet eddig, éppen olyan regényes a folytatásában is. Ugyanabban a kassai nevelőintézetben neveltette három leányát báró lengyelfalvi Orbán Pál őrnagy, ahol a kis Knechtel Eugenia várta bizonytalan sorsa további kibontakozását. Az őrnagy hitvese, gróf Dessewffy Klára értesült az árván maradt kislány sorsáról, megszánta, magához vette és leányával együtt neveltette tovább.
Az ismeretlen árva meséje úgy folytatódik tovább, amint az érzelmes regényekben történni szokott. A feltűnő szépségű magyar–görög leányka viruló hajadonná fejlik, amikor új, regényes fordulat következik életében. A napóleoni háborúkban megsebesül a nevelőszülők fia, báró Orbán János huszárkapitány. Nyugalomba vonul és hazatér az atyai házba. Otthon meglátja az ismeretlen „királykisasszonyt, megszereti, nőül veszi. Ebből a házasságból születik 1829. február 3-án, az Udvarhely megyei Lengyelfalván, báró Orbán Balázs, a mi hősünk.
*
A Konstantinápolyban élő édesanya nem hagyott fel a reménységgel, hogy gyermekét még feltalálhatja. Folytatta az osztrák követség útján a nyomozást, mígnem sikerrel járt. A boldog hír hallatára repült leánya után, akit már több gyermekkel megáldottan talált fel az ősi lengyelfalvi Orbán-kúrián. Éveken át zavartalan örömben éltek együtt, áldott családi körben, anya és leánya. Micsoda gazdag kárpótlásban volt része különösen az édesanyának, hosszú, nehéz évek nehéz, hosszú keservei után! Egyszer azonban ez is véget ért. Most meg az anya szívében támadt fel a honvágy szülőföldje és otthona után. Ő sem tudott szabadulni a keserves-édes nosztalgiától. Visszament Konstantinápolyba, és a mormoló tenger partján palotát építtetett veje és leánya számára, s ismét visszatérve gyermekei körébe, addig csalogatta és biztatta őket, míg megígérték, hogy felkerekednek, útra kelnek, és birtokba veszik a részükre épült palotát. Maga előrement, hogy otthonába várja gyermekeit. Isten azonban most is másképpen végzett. Az Orbán család 1846 tavaszán indult el Lengyelfalváról Konstantinápolyba. Még el sem érkeztek oda, útközben, Galacon értesültek egy Sztambulból érkezett kapitánytól, hogy a repesve hazatérő s gyermekeit repesve váró édesanya megérkezése után nemsokára beteg lett, és hirtelen meghalt, 1846. május 1-jén. Minden fellelhető vagyonának nagyobb részét ellopták, ingatlan javait pedig, a török örökösödési törvény szerint az örökösök nélkül elhaltak vagyonát a papság örökli, s ennek alapján a papság birtokba is vette.
A hír hallatára a szülők vissza akartak már térni, de végre is engedtek gyermekeik kívánságának s mégis tovább utaztak. A konstantinápolyi eseményeket maga Orbán Balázs írta le. „Megérkezvén (ti. Konstantinápolyba), a Galacon hallott hírt igazolva találtuk. Nagyanyánk meg volt halva, házait a török papok tartották hatalmas körmeik között. De kit a haldokló anya végrendelete végrehajtójául s egyetlen leánya pártolásául védőjéül nevezett ki (egy álnok görög), ellopván a fellelhetőket, ékszereket s pénzt, a török papokkal egyesült ellenünk, hogy a számadástól menekülhessen. Ezen hatalmas coalitióval szemben elkezdettünk perelni. Ügyvédünk, kit felvettünk, hogy ellenük védjen, megvesztegettetvén, vélek egyesült. S így azon per, mely a jogosság szempontjából tekintve (mivel anyám a boldogultnak egyetlen leánya volt), igen rövid ideig tarthatónak tetszett, elhúzódott s halasztódott. Ezen országban – hol semmi törvény nincs, hol a bírák magukat nyíltan megvesztegetni engedik, hol annak van jogos keresete, ki jobban tud fizetni – perelni igen bajos feladat. Mi naponta jártuk a törvényszékeket, mindenütt zörgettük az igazság ajtait, melyek nekünk fel nem nyittattak. A per tizenkét évig tartott, s végül is sok költekezés után, az örökségnek csak egy részével kellett beérniük.
*
Orbán Balázs iskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi róm. kat. gimnáziumban kezdte. Ott végezte az alsóbb tanfolyamot (I–III. grammatikai, I–II. humanoria osztályokat). Mivel pedig Udvarhelyen a római kat. egyháznak csak alsóbb gimnáziuma volt, a felsőbb tanfolyam, a tulajdonképpeni főiskolai tagozat hiányzott, Orbán Balázs a református kollégiumban folytatta tanulmányait. Itt végezte el az I–II. bölcsészeti osztályokat, 1844–45 és 1845–46-ban. Iskolai tanulmányai ezzel véget is értek, úgyhogy a III–IV. bölcsészeti és jogi tanfolyamokat soha el nem végezte, mivel szüleivel és testvéreivel együtt, 17 éves korában, 1846 tavaszán útra kelt Konstantinápolyba, amely 12 évig tartó hontalanságot, de egyben hasznos külföldi tanulmányozást jelentett részére.
Orbán Balázs még a korában intézményesen szervezett főiskolai tanulmányokat sem végezte el. Nem rendelkezett azzal az iskolai képesítéssel, amelyet abban az időben minden pap, tanár, ügyvéd a hazai főiskolákon megszerezhetett. Ezt a tényt azért emeljük ki, hogy ezzel rámutassunk személyiségének és jellemének arra a kiváló vonására, hogy mindezek ellenére, természetes intelligenciája alapján, a puszta önképzés útján a sokoldalú tudományos műveltségnek olyan magaslatára küzdötte fel magát, hogy a legelsőket is túlszárnyalta. A korabeli és a későbbi kritikusaival szemben megállapíthatjuk, hogy lehetnek műveinek sok és sokféle hiányosságai, de a tudományos módszerek használatában nem marad mögötte egyetlen magyar kortársának sem. Sőt „A Székelyföld leírása”, vagy „Torda város és környéke” c. művei és sok más kisebb történeti tanulmánya mind történettudományi, mind régészeti, mind pedig földrajzi stb. tekintetben mai napig forrásértékű alkotások. Hol vannak ma kortársainak ilyennemű munkái a tudományos használhatóság tekintetében? Még első, ifjúkori műve, az „Utazás Keleten”, bár ez a legelavultabb, még ez is tele van olyan földrajzi, művelődéstörténeti, néptudományi és vallástörténeti adatokkal, amelyeket ma is gazdagon értékesíthetünk korszerű tudásunk javára is.
Orbán Balázs példaadó személyiség abban a tekintetben, hogyan lehet és kell a ránk kényszerített helyzeteket és alkalmakat is kihasználni a szellem gyarapítására és nemesítésére. Sohasem ismerte az unalmat vagy a tétlen megadást, sohasem menekült az idők alkalmatlanságának és mostohaságának ürügye mögé. Neki a jó és rossz napok, az alkalmas és alkalmatlan idők egyformán javára és lelki előmenetelére szolgáltak. Íme, az örökösödési per a szülőket Konstantinápolyhoz kötötte. Orbán Balázs, a 17–18 éves ifjú, nem akarván az időt tétlenül tölteni, megragadja az alkalmat, hogy megvalósítsa ifjúkori ábrándjait. „Utazás Keleten” c. művének Dózsa Dánielhez intézet ajánló sorait így kezdi: „Emlékezhetel, hogy gyermekkorom legszebb álma volt, megutazhatni egykor keletet, e szülőföldjét a nagynak, a csodásnak és titokszerűnek. A szép Székelyföld bércei közt, kedves szovátai fürdőnkön emlékszel-e: hogyan töltők együtt a holdvilágos estvéket, a fiatal kor édes ábrándjaival tervelgetve, hogy együtt utazzuk be az emberi nem művelődésének bölcsőjét.” Ha kedves barátja nélkül is, de él az alkalommal, s bejárja Kis-Ázsiát, Palesztinát, Egyiptomot, Szíriát, Görögországot, majd ismét Konstantinápolyból kiindulva, Arábiát is. Mindenütt mindent megfigyel, utánakérdez, a látottakon töpreng és elmélkedik, s szorgalmasan jegyezget jövendő munkája számára. Mint az árnyéka, úgy kíséri őt a Székelyföld, az édes hon képe és emléke. Gyakran kifejezést is ad ennek. Mialatt a Libanon bérceiben gyönyörködik, hazatér a lelke. „Ezen látvány keblemben édes visszemlékét költé fel a távolban még hőbben szeretett honnak. Nálam természetes érzet volt, egy szép tájban, egy nagyszerű természeti jelenetben mindig találni valamit, ami honomra emlékeztetett, a mi visszaragadá gondolataimat annak távol bérceire, s ilyenkor mindig érezém a távollal mindig nagyobbodó honvágy kínait.
Útjában vezette őt a tudásvágy, megismerni az ókori keleti népek történetének színhelyeit, vágyott felkeresni az antik világ hőseinek lábnyomait, de lelke mélyén ott lüktetett a Kőrösi Csoma Sándor látomásos vágya is, talán ismeretlenül, talán tudattalanul, de kétségtelen, hogy lelki alkatába bele volt építve az ősi ázsiai nosztalgia. Hogyne, hiszen ez a kor a Zalán futásának, a Horvát István magyar őstörténet-szemléletének a kora. Ez az a kor, amely hajlamos volt, hogy minden történeti heroizmust a szittya-magyaroknak tulajdonítson. Orbán Balázs már ifjú korában is józanabb volt annál, hogy a Horvát István történelmi mániáját osztotta volna, de a Horvát István szelleme benne volt még ezekben az években is a magyar glóbusz légkörében.
Íj lelki szituációba kerül a szabadságharc éveiben. Nemzetéért érzett felelőssége arra készteti, hogy hazatérjen. De mire ezt megvalósíthatta volna, már késő volt. Ugyanis Konstantinápolyban 150 főnyi csapatot gyűjtött s úgy indul hazájába, de már a határon értesül a világosi fegyverletételről. Ismét visszatér Konstantinápolyba, ahol gondjaiba veszi a magyar menekülteket, akiknek találkozóhelyet, kaszinót létesít. Majd Kossuthtal is találkozik s sok szolgálatot tesz neki. Viselkedése, magatartása, leplezetlen magyarsága szemet szúr az osztrák konzulnak, aki mint osztrák hadkötelest el akarja fogatni. Kénytelen menekülni előle. Angol hajóra száll s Londonba utazik.
Londonban ismét új világ nyílik meg előtte. Bár tele van a lelke honfibúval, s keserű könnyeket hullat hazája sorsa miatt, de lelki erélye itt sem hagyja el. Összeszedi magát s a kényszerű helyzetből drága alkalmat csinál. Két évet tölt Londonban, s ez alatt az idő alatt szorgalmasan látogatja a British Múzeum gyűjteményeit, s könyvtárában rendezi, kiegészíti keleti útján feljegyzett adatait. Mennyit tanulhatott ebben az időben, hiszen csak így is érthetjük meg, hogy ez a nagy autodidakta oly bámulatos históriai műveltségre tudott szert tenni!
Londonból Jersey, majd Guernessy brit szigetekre költözik, ahol megismerkedik Hugo Victorral, majd összetalálkozik a magyar emigráció legkiválóbb tagjaival, mint Kossuthtal, Mészárossal és Guyonnal, már előbbi londoni tartózkodása alatt köt ismeretséget Louis Blanc-nal.
Ezeknek a nagy embereknek a személyes hatása mély nyomokat hagy a lelkében, különösen a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek sokszor egyenesen elragadtatott kultusza tekintetében. Eddig is telítve volt a lelke a kor minden hatalmi tekintélyével szemben érzett ellenzéki hangulattal, de most oly rendkívüli és páratlan valóságot nyernek ezek az eszmék, hogy egész vallásos hitével és teljes erkölcsi bizalmával ezekbe kapaszkodik. Hisz és bízik a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek feltétlen erkölcsi erejében, és meg van győződve afelől, hogy ezeknek az eszméknek olyan hódító és lenyűgöző hatalmuk van, hogy előbb-utóbb képesek lesznek ezek magukban, mint valami világfeletti, de kozmikus tényezők, meghódítani és átalakítani a világot. Nem hiába nevezte ezeket az ő szentháromságának, mert valóban úgy nézett fel reájuk, mint valami eszkatologikus hatalmakra. A kor demokratikus eszmetársítása annyira elfogulttá tette ebben a hitében és bizalmában, s ez a hit és bizalom annyira mély gyökeret vert a lelkében, hogy sohasem tudta észrevenni, hogy mint váltak ezek az eszmék már születésük idejében puszta jelszavakká. Az Orbán Balázs becsületes magyar lelkében azonban sohasem üresedtek meg, bár nála is inkább homályos affektusok voltak, mint határozott és világos irányt mutató szabályozó elvek. Inkább csak fűtötték világnézeti és politikai magatartását, mint irányították. Inkább csak elhomályosították, mint világosították előtte is a világnézeti és politikai horizontot. De ma már erről nem tehetünk, hozzátartoztak a kor nemzeti és nemzetközi romantikájához.
Mintegy négyévi angliai tartózkodás után kénytelen volt ismét visszatérni Konstantinápolyba, ahol még öt évet időzött. Idejét most is kisebb-nagyobb közeli utazásokkal, főképpen pedig keleti útijegyzeteivel foglalkozva töltötte. Útinaplója amúgy is igen jó alkalom volt számára a folytonos tanulásra, az életében meg nem szűnő ismeretszerzésre. „Utazás Keleten” című hatkötetes munkája, amely mintegy ezeroldalas, valóságos enciklopédiája a közel-keleti világnak. Könyvészeti jegyzetei nincsenek, még hivatkozások is alig fordulnak elő benne, de ha szorgalmasan forgatjuk, könnyen megállapíthatjuk, hogy mennyit kellett olvasnia és mekkora utánjárással kellett dolgoznia annak, aki ezt a művet megírta. Már ennek a művének is, mint később „A Székelyföld leírásá”-nak is, az a legfőbb jellemvonása, hogy a helyi tapasztalatszerzés és az irodalmi tájékozódás összhangban vannak egymással. Mindent, amit leír, azt saját szemével látta, és amit saját szemével látott, annak irodalmilag is utánajárt. Orbán Balázs tudós erélye páratlan abban a tekintetben, hogy a személyes utánjárással és önmegtagadó fáradsággal végzett helyi adatgyűjtést kritikailag ellenőrzi, és a kritikai-irodalmi úton nyert ismereteit viszont a helyszínen végzett empíria ellenőrzésének veti alá, hogy ebben a kölcsönös kiegészítésben fejezze ki mondanivalóit.
Ennek a tömörítő szellemiségének és nagyszerű lelki erélyének köszönhette, hogy a hosszú, kényszerű külföldi tartózkodás sok drága napja nem hullott a terméketlen és ártó tétlenségbe, hanem nagyszerű előkészületté vált arra a közéleti és tudományos írói munkásságra, amelyet oly fáradhatatlan hűséggel végzett élete végéig.
*
Az 1859. év vége felé, november 9. körül elérkezett az a nap, amelyen az Orbán család végre elhagyhatta Konstantinápolyt, és hazaindulhatott a régen nem látott honba. Orbán Balázs élénk színekkel írja le azt a rendkívüli lelki izgalmat, amellyel a hazavivő hajót várja, valamint azt a kitörő örömöt, amely egyéniségét elönti, amint a hajó megindul és hasítja a hullámokat. Ehhez az örömhöz csak az fogható, amely akkor tölti el keblét, amikor újra meglátta Erdély földjét.
Hazatérte után már módosult az abszolutisztikus kormányzás, de még mindig ingadozó és kedvezőtlen volt a politikai időjárás. Lassan és nehezen enyhült a légkör a nemzeti életben. Orbán Balázs azonban most is meggyőz magában minden kedvrontó érzést, kizár lelkéből minden megbénító gondolatot és az akarat szabadságát gátló képzetet, s ismét csak megtalálja azt a munkatért, amelyen irányt szabhat minden tevékenységének, és szabad szárnyalást adhat szellemének.
Ismét fellángol romantikus nemzetszemlélete. Ha eddig az antik világ klasszikus helyei, népei és hősi eseményei foglalkoztatták, most visszatér az egyetemesebbtől a különösebbhez; az ázsiai nosztalgiát felváltja az ősi hun–székely–magyar múlt ismerete utáni olthatatlan vágy. A ködös, mostoha napokat arra használja, hogy tanulmányozza és megismerje a székelységtől lakott földet, különösen pedig az embert, aki ezen a földön élt, alkotott és vérzett. „Bármilyen fölséges valamely táj, vidék, ország: bensőbb értékét az emberi nemnek ottan lefolyt viszontagságai kölcsönzik...” – mondja „Utazás Keleten” c. műve ajánlásában. És valóban Orbán Balázst a Székelyföld iránti szeretetében elsősorban népe iránti rendkívüli szeretete vezette. De vezette őt ebben a kutató munkájában magasabb etikai célkitűzés is, a nemzetnevelés nemes szándéka. „Öntudatos, forró ragaszkodás, igazi mély szeretet csak közelebbi ismeretségnek lehet eredménye, e szerint minél közelebb jutunk hazánk ismeretéhez, annál forróbbá válik szeretetünk iránta. Ezt a szándékát kell felismernie mindenkinek, aki akár tanulmányozás, akár kritika végett kezébe veszi „A Székelyföld leírásá”-t. Ezért igyekszik szép formát adni írásának, csínt, szépséget kölcsönözni irályának, mellőzni minden iskolás mesterkedést és vonzóbbá tenni a tudományos próza hűvösségét és szárazságát. Mint igazi nemzetnevelő személyiség, nagyon világosan látta és tudta, hogy egy népet nemzeti öntudathoz csak a belső erkölcsi erők felébresztésével lehet hozzásegíteni. Orbán Balázs pedig mindennemű tudományos munkásságát ennek a célkitűzésnek állította szolgálatába.
„A Székelyföld leírásá”-ban az utazási formát választotta. Igaza van Kelemen Lajosnak, hogy ha Orbán Balázs az egyes székely székeket külön-külön tárgyalta volna, s mindenikben a földtani, földrajzi, régészeti, művészettörténeti anyagot ismét rendszeres felosztásban adta volna elő, műve tudományosabb lett volna, de viszont hatása sokkal szűkebb körre szorítkozott volna. A „leírást” az utazás formájában adja elő, s így „jóformán azt az élvezetet osztja meg olvasóival, melyet ez az utazás hat év alatt, amíg mintegy ötszáz helységben megfordult, neki is szerzett.
A levéltári és könyvtári kutatómunkát – a Székelyföld leírásában is – a helyszíni vizsgálódásokkal egészíti ki, és a kettőt kölcsönösen ellenőrzi. Előszavában mondja: „igyekeztem mindennek lelkiismeretesen utánajárni, mindent saját szemeimmel látva, kellő kritikával leírni”. Őreá igazán illik a „fáradhatatlan” jelző, mind testi, mind pedig lelki vonatkozásban. Még ma is nehezen megközelíthető, akkor pedig szinte megközelíthetetlen helyeken rejtőző várromokat, várhelyeket a legtöbbször egyedül, gyakrabban némely barátainak a kíséretében, de minden áldozat árán is felkeresi, mert a saját lábán, a saját szemeivel akar látni mindent. Nem elégszik meg a hallott mendemondákkal, bár már szinte száz évvel ezelőtt élt benne annyi néptudományi érzék, hogy ezeket is feljegyzi és becsüli, még ha maga nem is tudja értékesíteni, de ezeknek romantikájától még inkább indíttatva, felmászik a legnehezebb tetőkre is, hogy minden követ szemtől szembe lásson.
A tiszta öncélú természetszeretettől és a testi-lelki felüdülés vágyától hajtatva, nem egy olyan helyet jártam be a Székelyföldön, amelyet Orbán Balázs leírt. Valahányszor, kirándulásaimról hazatérve, utánanéztem ezeknek a helyeknek „A Székelyföld leírásá”-ban, mindannyiszor meglepett a leírásnak az a pontossága, amelyet abban találtam. A Bodoki-havas várhelyeinek pl. talán még az ösvényeit is mind fel lehet találni Orbán Balázsnál. A Keleti-Kárpátokban, a komandói erdők között, a Szélkapu felett van elrejtve egy várhegy, amelyet a nép szintén a tündéreknek tulajdonít. Mintha Orbán Balázs óta senki ott nem járt volna, vagy mintha azóta semmiféle változás azon nem esett volna, annyira egyezőnek találtam 1938 nyarán ezt a helyet azzal a leírással, amelyet Orbán Balázs adott nagy művében. A Várhegy déli oldalán a menedékes hegynyak éppenúgy visz arra a sziklába vágott útra, amely az egymás fölé emelkedő gyűrűkhöz vezet, s a Miske-patak és a Vár-patak völgye éppúgy veszi körül a hegyet, amint azt lépésről lépésre, pontról pontra Orbán Balázs leírta. Amint utólag elolvastam ezt a leírást, azonnal minden pont és minden részlet, amit ott láttam, minden mozzanatában megelevenedett emlékező lelkem belső tekintete előtt. Nem tudok a székelység lakta falvakban, városokban úgy járni, vagy az azokat környező hegyek között bolyongani, vagy tetőin szemlélődni, hogy ne emlékezném Orbán Balázsra és ne keresném az ő áldott lábnyomait.
És jogosan kereshetjük is az ő lábnyomait, mert régész és történetkutató alig-alig is vállalkozott Orbán Balázs óta, hogy ezeket a fárasztó helyeket személyesen bejárja.
Hogy Orbán Balázs nem tudott megelégedni azzal, hogy amit látott, azt csak leírja, hanem magyarázni is igyekszik, ez természetes. És hogy ebben a történetmagyarázatában az ő hun-székely-magyar nemzetszemlélete befolyásolta, ez még természetesebb. A székelység eredetének a kérdése a tudományos-történeti kritika előtt még ma sincs megoldva, Orbán Balázs korában még nagyobb köd vette azt körül. Csodálkozhatunk-e hát azon, hogy éppen azokban a sötét és aggasztó napokban egy olyan erős nemzeti érzésű férfiú, aminő Orbán Balázs volt, lelke minden nagyra néző vágyát és óhajtását a messzi múltba vetítette ki? Lélektani kényszer hajtotta, hogy minél bizonytalanabbnak látta a jelent, annál fényesebbé tegye a múltat. Eszméit és ezekből táplálkozó eszményeit visszaveti a múltba, s a jelen sivárságát a múlt dicsőítésével igyekszik ellensúlyozni. Ezért hitt abban, hogy a bérces föld tetőin talált várhelyek és várromok, amelyeknek eredete még ma is ismeretlen, egy hun-székely várrendszer emlékeit őrzik. Ezért igyekszik bizonyítani a székelység hun eredetét és minden székely alkotást visszavezetni a titokzatos múltba. Nem tudatosan a székely öntudatosságot ébresztgeti és szolgálja romantikus eszmetársításával, de meg is van győződve felfogása igazságáról. És valljuk meg mindenféle történetkritikai gőggel szemben, hogy az azóta keletkezett elméletek egyikével sem tudták még a közvéleményt meggyőzni afelől, vajon nem Orbán Balázsnak van-e igaza. Legalábbis a hun eredet elmélete semmivel sem elfogadhatatlanabb, mint a többi. Az mindenesetre előnye, hogy ez nemcsak tudós elmélet, hanem népi hagyomány is.
„A Székelyföld leírásá”-nak „örök érdeme marad gyönyörű anyaggyűjtése, mellyel műveltség- és művészettörténetünket gazdagította. Csak régi templomot és harangot több mint százat, szárnyasoltárok, mennyezetfestmények, kelyhek, korsók, poharak és hímzések százait tárja olvasói elé. Ezek korára nézve és értékelésében vannak tévedései; de ezek a tévedések nem vonnak le érdemeiből, mert sehol sem laikus hozzávetések, hanem a sokoldalú tanult ember olyan fejtegetései, melyek kora tudományos színvonalán állottak. És érdemét növeli az, hogy amiről hatalmas hatkötetes művében írt, ennek legnagyobb részét mint felfedező ő is vitte az ismeretlenség homályából napfényre. *
E mögött a nagy mű mögött egy igazi nagy erkölcsi személyiség rejlik, akinek legékesebb jellemvonása az etizált nemes egyszerűség. Az Orbán Balázs egyszerűsége a legtömörebb lelkek sajátja. Egyszerű nemcsak a külsejében, nem is csak az életmódjában, hanem elsősorban az egész szellemi alkatában. Nincs benne semmi túlfinomult szövevényesség. Gondolkozásának nincs ezerféle indoka, titka, mindig áttetsző, mint a havasi patakok vize; fogalmazásában nincs semmiféle homály, elmosódott bizonytalanság, hanem élesen megvont és határozott mederben halad. Akaratában, érzelmeiben nincsenek tudatalatti gátlások, lefojtott élmények, mindig tudja azt, amit akar, és amit akar, azt tudja. Orbán Balázst könnyű lélekelemzés alá fogni, mert a valódi nagy erkölcsi személyiségeket alkotó lelki szálak az ő lelkében szemünk előtt könnyen szétfejlenek, mert hiányoznak abból az össze vissza bonyolított és hurkolt pszichózisok. Az Orbán Balázs egyszerűsége tehát nem valami naturális egyszerűség, hanem egyenesen etikai egyszerűség, mivel eredetében nem természeti adottság, hanem etikai alkotás; eredménye annak az etikus akaratnak, amely folytonos készséggel és tevékenységgel tisztít ki a lélekből és az életből minden limlomot, erkölcsi szemetet, minden zavaros érzést, rendetlen vágyat, hogy tisztán láthatóvá váljék minden, ami erkölcsileg értékes.
Nagyszerű egyszerűsége adja jellemének azt a biztos határozottságot, amelynek következtében úgy haladt az élete útja, mintha menetrend szabta volna meg azt. Ez a határozottsága mint valami áttekinthető acélszerkezet működött egyetlenegy célnak a szolgálatában: a székelységet önismeretre és öntudatra nevelni. Orbán Balázs emléke nem engedi, hogy bármi tekintetben is nagyzoljunk vele, vagy csináltvirágszerű felsőfokú jelzőkkel illessük őt. Nem világnagyság, de a székelység kis körében olyan erkölcsi nagyság, amelynél fogva az igazi világnagyságokkal egy sorba helyezhető. Erkölcsi nagysága pedig abban áll, hogy a székelység erkölcsi egzisztenciája mögött, mint számára legnagyobb ügy mögött elvész maga is, elvesznek saját egyéni céljai és tervei is, éppoly feltétlenül, mint amily hűséggel és felelősséggel szolgálja azt.
Ez a belső lelki egyszerűség nyilvánult meg külsőjében és életmódjában. Amikor „A Székelyföld leírásá”-nak rengeteg adatával és anyagával elkészült, felköltözött Pestre, ahol szűk kis bérelt szobában, a legigénytelenebb életmódban, de „irigylésre méltó kedéllyel”, tiszta és boldog lelki örömök között dolgozott, míg el nem készült nagy műve. A legtöbbször a lengyelfalvi kúriából küldött szalonnával, sonkával élt, de oly mértékletesen, hogy sokszor ezt is megosztotta a szegény székely diákokkal. Vacsorája, amint valahol olvastam, a legtöbbször, hazai székely szokás szerint, maga készítette túróspuliszka volt. Annyira egyszerű és igénytelen életet élt, hogy mint országgyűlési követ a napidíjának csak csekély hányadát költötte magára, nagyobbik felét székely testvérei segélyezésére vagy valamely más jótékonyságra fordította.
Egyszerű életmódját érdekesen és szemléletesen írja le Torda város egykori városi főjegyzője. Orbán Balázs „A Székelyföld leírása” után „Torda város és környéke” c. monográfiájához fogott, s 1880–87 között gyűjtötte össze az abban foglalt rendkívül gazdag anyagot. „Br. Orbán Balázs – írja Nesselfeld Miklós főjegyző – az országgyűlés nyári szüneteikor 4–5 éven át minden évben néhány hétig búvárolta a városi levéltárt, házról házra járta az öregeket, hogy a városnak a történetírás figyelmére méltó eseményeiről és férfiairól adatokat gyűjtsön, kiterjesztve azt az 1848–49-i küzdelmekre is, melyekben lángoló honszeretete dicsőségének visszasugárzását látta... Mikor Tordára ment – folytatja tovább –, rokonain kívül csak egy-két jó ismerőse tudta; ha reggel érkezett, még aznap, ha este, másnap reggel hétszámra fogadott egyes fogattal nekiindult a 20 ezer holdas határnak, csak jegyzőkönyvét, tordai pecsenyét, szalámit s forrásvíznek poharat vive magával. Amint kiért a városból, gyalog barangolta be a határrészeket, megkérdezett nem egy munkást és dolgoztató gazdát, jegyezgette a határrészek, dűlők, csapások nevét, kutatta a római őrségek és eltűnt faluk nyomát és állóhelyeit, egy-egy kőhalmaznál vagy különösebb alakulású dombnál órákig eltűnődvén és vizsgálódván. Kivált a római őrházak és vigíliák nyomai kutatásával és megállapításával sok ideje telt el. A délebéd szép időben forrás mellett, égető napon és esős időben valamely hodály fészerében esett meg, az szolgált éji tanyául is, amikor szénából, sarjúból maga készítette ágyát, s prémes bundájával takarózott. Reggel 4-kor már a határon volt, csak késő este vetődött haza, s szegényes vendéglői szobájában pihente ki a nap fáradalmát, rendezvén elébb napi jegyzeteit. Ritkán látták őt a városban, az érdekelteken kívül mások ottlétét sem tudták. Senkitől semmit ingyen el nem fogadott, a fáradságot megjutalmazta, annyira önzetlen volt, hogy a tanácstól felajánlott előfogatot sem fogadta el. Mint a méh, úgy gyűjtött lankadatlan szorgalommal, hogy a város múltja iránti lelkesültségének megfelelő tartalommal adhassa a közönség kezébe hattyúdalát: Torda város és környéke monographiáját.
Orbán Balázs egyszerűsége életében sohasem vált lelki erényeket fitogtató modorossággá, hanem megmaradt mindig tiszta, töretlen erőnek, amely táplálta és fokozta teljesítőképességét, és biztosította életstílusának határozottságát.
*
Személyiségének alkotójegyeiben székely népének jellemző sajátosságait is felismerhetjük – bár pozitív oldalon, öntudatosabb, tisztultabb és eszményibb formában. Negatív oldalon jellemének határozottsága, valamint fajtájabelieknél, nála is sokszor makacs dacba, törhetetlen ellenzékieskedésbe feszült. Jellemző ebben a tekintetben ellenzéki politikai magatartása. Kossuth és az emigráció szelleme annyira mélyen gyökerezett lelkületében, hogy befolyásától sohasem tudott szabadulni. Élete végéig mint ellenzéki képviselő vett részt a törvényhozásban, s valahányszor felszólalt, mindig a kormányon levő párt szellemét bírálta. Könyveiben is minden alkalmat megragad, hogy oppozíciós magatartását kifejezze. Sohasem tüntet vele – Orbán Balázs komolyabb ember volt annál –, de az emigráció szelleme annyira átitatta lelkiségét, hogy személyiségének minden pórusán át lehelte ezt a szellemet.
Tövisi birtokának bérlőjével szíves jó viszonyban élt, azonban annak feleségével, aki nem tudott jól magyarul, bár őmaga kifogástalanul beszélt németül, nem volt hajlandó németül beszélni. Kedvesen jelentette ki, hogy német szót nem vesz ajkára. Érthető indoka az emigrációban szerzett sok keserű tapasztalata volt. Makacsul megvetette a lábát, mert nem tudott és nem akart felejteni.
A Bach-korszak után az alkotmány helyreállítására tett kísérleteket gyanakodva figyelte. Amikor 1863. július közepére Nagyszebenbe „tartománygyűlés” hívatott egybe, Orbán Balázs lelke megtelt keserűséggel az összehívó rendeletben felismert törekvés miatt. Keserűsége nagy lelki felháborodásba ment át, amikor értesült, hogy egyházának püspöke, Fogarasi Mihály gyulafehérvári római kat. püspök is részt vett ezen a „nemzetáruló” gyűlésen. Felháborodásának azzal adott kifejezést, hogy kilépett a római kat. egyházból, s 1865-ben áttért az unitárius vallásra.
Személyiségének kiválóságát mutatja, hogy nem csak ellenállni és dacolni tudott, de tudott nagylelkűen megbocsátani is, különösen, ha népének ügye és érdeke, valamint az erkölcsi példaadás azt megkívánta. Első ízben Marosvásárhely választja képviselőjévé, 1870-ben. 1872–1881 között Székelykeresztúrt képviselte, ahol azonban az új választáskor a kormánypárti jelölttel szemben elbukott, amit kedvelt székely népének hálátlansága miatt maga is megkönnyezett.
Ezt a súlyos bántalmat nagylelkűen azzal viszonozta, hogy bukása színhelyén, Székelykeresztúron, az unitárius gimnáziumnál tekintélyes alapítványt tett. „A székelykeresztúri gimnázium alapítványánál – mondja – székely nemzetem iránti szeretetem az irányadó, mert én itt is igazán követem Krisztus tanait, hogy aki kővel dob, azt kenyérrel dobom vissza;... e megaláztatásomért, e kitagadásomért úgy kívánok bosszút állni, hogy a népnevelés előmozdítása által edzem meg jövőre e népet a hazafiságban.
Orbán Balázs ötven évvel ezelőtt halt meg, 1890. április 19-én. Személyiségének fénye ma tisztábban ragyog, mint ötven évvel ezelőtt. Biztató tény ez számunkra, mert a nagyjaink iránti hála kezessége a jövendőnek és a megújulásnak.