nyomtat

megoszt

Erdélyi csillagok
KOVÁCS LÁSZLÓ (szerk.)

SZÉKELY BERTALANRÓL

(Személyes emlékek)

Írta: Bánffy Miklós

 

Székely Bertalan 1935-ben múlt századik éve, hogy született, s már több mint negyven, hogy elköltözött innen a művészek Parnasszusára, hol talán Ingresszel, Leonardóval és ideáljával, Tizinanal társalog azóta.

Alig tudom elhinni. Nem mintha fiatalosnak ismertem volna, de mert kornélkülinek, örökké létezőnek, örökkévalónak éreztem. Az időnek és elmúlásnak határain túl, ahogy a fogalmak örökkévalók.

Nincs is gyermekéveimből nagyapámon kívül talán senki, akinek annyira élően élne a képe bennem, mint a Székely Bertalané. Aki annyira hatott volna reám, bár a tanácsát, sajnos, egyiknek sem követtem. Ha a nevét említik, azonnal meglátom. Mindig ugyanúgy. Némán sétál le s föl a sötét atelierben. Tágas, téglány alakú terem. A falakon mindenfelől vásznak, kartonok, sok-sok készülő, de be nem fejezett kép. Egymás előtt, egymás hátán. Kicsik, nagyok és óriások összevissza. A közbülső tér üres. Itt sétál föl s alá a mester.

Gyönyörű művészfeje van. Magas termete. Szőke haja, szakálla alig őszül. A vállán mindig keskenyre összehajtott lilásszürke pléd. A rövidre nyírt bajusza alatt mindig félben maradt szivar.

Lehet, hogy ez égett néha. Sőt bizonyára égett, hiszen csak a fele vagy a harmada volt meg. Talán néha meg is gyújtotta. De én mégis csak úgy emlékszem reá, mintha füstje vagy tüze sohasem lett volna. Ez az elrágott, félben maradt szivar mindig a szájában volt, ha festett, rajzolt vagy magyarázott – és akkor is, mialatt egyedül sétált lassan végig a sötét műtermén.

Mindig délután mentem hozzá. Mindig így találtam. Ahányszor beléptem, mindig úgy éretem, mintha valami titkos dráma levegője csapna meg. Egy sorstragédia indulhatott volna így, vagy egy Strindberg-darab. Persze akkor még ilyenekről fogalmam se volt, de másként nem tudnám ma kifejezni, amit éreztem.

Pedig ő mindig barátságos és jó volt hozzám és majdnem derűs. Velem szemben nem volt semmi tanárias a modorában, úgy beszélt, akárha felnőtt ember volnék, bár kamaszéveimet jártam.

Így kerültem hozzá, hogy apám rajzórákat akart nekem adatni, mert már első gimnazista éveimtől rengeteg papírt rontottam el, sok ákombákom firkálással. – A Rajztanárképző-höz fordult, valószínűleg magához Székelyhez, aki Simkó nevű utolsó éves növendéket jelölte ki e feladatra. Ez tanított jó ideig hasznos, de inkább unalmas dolgokra. Ekkor azonban változás jött. – Tán tizenöt éves lehettem, és a rajzoktatás már jó ideje folyt. Valami fantasztikus jelenetet rajzoltam órán kívül. Az ilyet nagyon szerettem csinálni, főleg a történelmi órák alatt. Ugyanis magántanuló lévén, a nevelőm pedig latin szakos, én a históriát könyvből tanultam, és mindent összemaszatoltam az olvasmányok hatása alatt. Ezt a rajzot meglátta véletlenül Simkó. Hogy mi különöset látott rajta, nem tudom, de elvitte, és megmutatta Székely Bertalannak. Ettől fogva érdekesebb feladatokat kaptam, és olykor elvitt magával egy-egy rajzot. Így mondta, hogy a mester érdeklődik irántuk.

Talán az erre következő évben engedték meg, hogy a Rajztanárképzőbe bejárjak. Ez kivételes dolog volt, hiszen még csak ötödikes vagy hatodikos diák voltam.

Persze nem jártam rendes órákra, hanem valamely üres tanteremben dolgoztam, gipszmodellek után, szénnel, krétával, később olajban is; végül élő modellel. Itt már mások, előbb Krenner, később Stein, Székely kedvenc tanítványai foglalkoztak velem. De a szép, a nagyszerű az volt, hogy a mester magához bocsátott hetenként kétszer.

Egészen különös módszerrel tanított. Letette az órát és öt perc alatt föl kellett egy kezet vázolni mozdulatban, elhelyezni egy arcot. Gyönyörűen magyarázott. Az organikust, a lényegest. A változatlan szabályt az örökké változóban. A reflexek törvényét, a térkitöltést adott keretben. A könyvtárból felhozatta számomra a Sixtus kápolna nagyméretű fényképeit. Minden alak egy-egy lapon. Időre kellett ezeket vázolnom, méregetés nélkül. Nagyszerű gyakorlat az ilyen. Így utólag azt képzelem: freskófestésre akart képessé tenni a távoli, soha be nem következett jövőben. A monumentális és a dekoratív elemet akarta talán fejleszteni bennem. Ő talán akkor foglalkozott falfestéssel. Bár bizonyosra semmit sem tudok, mert az a három év, mialatt hozzá jártam, összefolyik egyetlen egésszé. Talán akkor kapott a pécsi székesegyházban megrendelést, Hunor és Magor mondáját komponálta. A műterem még zsúfoltabb lett készülő kartonoktól. Temérdek rajz, hosszú, öt-hat méteres szalagokon. Apró olajvázlatok, ragyogó színekben, sejtelmes és álomlátta változatokban, mindenikből három-négyféle, mást-mást keresve mindig, jobbat, szebbet, tökéletesebbet. És ezeken is magyarázott. Az összefüggő képsorozatok ritmusszükségességét, a foltbeosztás rejtélyes törvényeit, az egyensúlyt az üres tér és a zsúfolás között, a mozdulat öblös visszatérését, a színt, mely ellentétben is egymásból ömlik és egymásba.

Én, kamasz létemre, persze, csak ittam a szavait. Ma visszagondolva úgy hiszem, a maga problémáit taglalta ilyenkor, azt a rengeteg töprengést, amivel dolgozott, ezeket mondta el, akárha monológot: annak a kölyöknek, akiben bámulatot és tán öntudatlan megértést érzett. Most is látom, miként szorulnak keskennyé acélszürke szemei, midőn művészeti föladatról beszél, mintha valami belső hangra hallgatna, akire nagyon kell figyelni, mert annyira halk és annyira titokzatos az.

Valóban ez a keresés, ez a töprengés jellemének fő vonása volt. Ebben is és sok másban hasonlít Leonardóhoz.

Ő is a tökéletest kereste mindig és mindenben. És ez a töprengés, ez az elégedetlenség úgyszólván mindennel, amit csinált, ez volt a művészi tragikuma is.

Mikor hazajött Münchenből, hol Piloty tanítványa volt, hozsannával fogadták. De vele majdnem egy időben tűnik föl Benczúr, aki öntudatlanabb művész. Könnyebben alkot és ösztönösen. Nem keres problémát, hanem vígan és jókedvvel fest. A viszonyukat leginkább kifejezi, ha az ember Székely Bertalan és Benczúr helyett Leonardót és Rubenst állítja szembe. Az embertípusuk is hasonló, a festési módszerük is. Az egyik az intellektuel festő, aki mindig kutat, mindig elégedetlen önmagával, mást, jobbat, teljesebbet akar – a másik az elégedett piktor, aki nem keres, és nem változtat módszert soha, hanem odakeni töprengés nélkül, ahogy érzi és látja, ahogy mindig csinálta és mindig fogja csinálni, akinek öröm a festés, nem pedig szenvedő vajúdás, ahogy a másiké.

És Benczúr azonnal divatossá lesz. Székelyt pedig hátraállítják. Minden megrendelés Benczúrnak jut, minden arckép, minden nagy feladat. Ő lesz igazgatója a mesteriskolának, ahová a művészi pályára indulók mennek – Székelyhez csak rajztanárjelöltek kerülnek. Itt is akadt tehetséges ifjú – Mendlik Oszkár is innen indult –, de a legtöbbje szerény igényű álláskereső, minden művészi szándék nélkül.

Ez a mellőzés bizonyára mélyen bántotta Székely Bertalant. Annál inkább, mert ahogy az a néhány portré, ami utána fönnmaradt, bizonyítja – ő sokkal mélyebbet, kiválóbbat tudott adni, mint Benczúr. Utóbbinak képei csupán a külső embert adják, míg Székelynél minden elénk áll, az egyén jelleme, a múltja, a gondolkozása. Némelyik a legszebb Tiziannal versenyez. Gyönyörűek a női arcképei; mindenből, amit alkotott, talán a legszebbek! – És soha senki nem fordult ilyenért hozzá, soha még szóba sem jött a megrendelők divatvilágában.

Valóban a nő szépségét mesterien érezte át. Ahhoz az emlékhez, amit róla megőrzök, hozzátartoznak ezek a titokzatos, buja képek. Midőn ott sétál a sötét műteremben, mögötte a fal mentén sorakoznak ezek: Léda, három-négy változatban, kéjben földobott karral, másikon magához biztatva a támadó hattyút, elfordított szájjal, melyet mégis elér a szerelmese, ellenálló comb, mely mégis enged – a vízbe bámuló nő is, ez is többször, akinek tökéletes testét a visszaverődő fény világítja alulról –, számos tanulmányfej, kibontott vagy feltűzött hajkoronával; gyönyörű egyéni kezek, amelyeknél szebbet nem festett soha senki; álmodozó szemek, duzzadt, tán kissé fájdalmas száj; lecsúszott ing a vállon, vagy szemérmesen visszatartott; mindeniken ugyanaz a nő ez, ugyanaz a szőke szépség, az a klasszikus arc, mely azonban egyéni is, és ugyanegyben odaadó, boldog és bánatos. Ez a képsor a hosszú oldal mentén, ez a sok-sok különböző és mégis azonos asszonyarc, szemek, akik elkísérnek, szemek, akik elfordulnak, fáradtak vagy biztatók, ez az a háttér, ami előtt vég nélkül sétál némán a mester, kialudt szivarral a szájában, kockás kis pléddel a hátán, sétál egyedül és némán a sötét műteremben.

Atyám, ki egy ízben odakísért, meg akarta venni az egyik ilyen tanulmányfejet. – „Nem eladó!” – válaszolt Székely szárazon, pedig volt belőle tudja Isten, hány! és azonnal falnak fordította a vásznat.

*

Az a körülmény, hogy Székely Bertalant nem használták föl, beskatulyázták másodrendű tanári föladatba, végzetes lett számára. Nemcsak a közönség előtti érvényesülés szempontjából, de a saját művészi voltára nézve. Nem lévén sürgetve, határidőhöz kötve, örökké próbálkozó, töprengő természete mindjobban elhatalmasodott a művén. Anyagi gondjai tudtommal nem voltak. Igénytelen ember is volt. Így tehát a megélhetés sem ösztökélte, hogy valamit gyorsan befejezzen, eladjon. Évekig dolgozott mindenen, félbehagyta, más vásznon újrakezdte, mindig föstve rajta, próbálgatva ezt és azt, eljárást is, és részletet is. Ezért, ha az ember összehasonlítja valamelyik végre mégis elkészült művét azokkal a vázlatokkal, amiket hozzá csupán tanulmányképpen festett – sokszor ugyanolyan méretben, mint a végső –, szembeötlő a különbség. A tanulmányok frissek és üdék, gyönyörűen sejtelmesek, bravúros merészséggel odavetve, és ugyanakkor az a mély lelkiség, ami nála annyira jellemző, áttündöklik rajtuk – míg a kész dolgai agyon vannak csinálva. Érezni rajtuk a pepecselő szorgalmat, a már elfásult indulatot. Valami túlságosan tudatos, kissé receptszerű a módszere.

Valóban folyton módszereket próbált. Főleg Tizian eljárását. Azonban nem úgy, mint Balló, aki másolásban tanulta ki a régieket. Székely kísérletezve akart oda eljutni, hogy Tizian belső ragyogását megtalálja. Ez a majdnem már kémiai eljárás, ahol különböző idegen festékek, zöldek és vörösek, modellírozás, fehérben és legfelül átlátszó sárgák, mindezek egymásra lazúrozásából születik meg a szín. Valami üvegesen ható, merev benyomást ad ez különösen a késői képeinek.

Ez a próbálkozás sokfajta eszközzel, ez is Leonardó-szerű nála, hiszen a nagy Da Vinci számos festése tönkrement emiatt. A minden művészi iránti érdeklődése is hasonlatos. Csak két példát említek.

A pillanat-fényképezés akkor kezdődött. A vágtató ló mozgására új világot derített. Ő, nem tudom honnan, ilyen fényképeket szerzett, azután egy papírkorong belsejében végigkonstruálta a szaladó paripa összes helyzeteit, ahogy ma a trükkfilmeket csinálják. Ezzel bizonyította be önmagának, hogy a ló valóban így vágtat. Emlékszem, mennyire elbámultam, mikor odavitt ehhez a szerkezethez, és megpörgette a korongot. A ló tökéletesen száguldott! Aztán széjjelnyitotta, és felfektetve bemutatta a meglepően váratlan lábállásokat, amelyek hihetetlennek látszottak. A következést azonnal levonta. Hunor és Magor lovai már így vágtattak a freskóján, a megrendelők minden fejcsóválása dacára.

*

A műtermében nagy néha egy-egy látogató is megjelent. Schulek professzorra és Strobl Alajosra emlékszem. Schulek a Mátyás-templom és a Halász-bástya tervein dolgozott akkor, és mialatt én valamelyik sarokban rajzoltam, hosszan panaszkodott németül Székelynek olyan dolgokról, amelyeket én persze akkor nem is érthettem.

Később hallottam Strobltól, hogy a Halász-bástya megoldását sehogy sem tudta a jó német megtalálni, és folyton tanácsokat kért. Székely megunta végül Schulek sok panaszát, elővett egy rajztáblát, elébe ült és egy óra alatt megtervezte úgy, ahogy az ma áll. Azután odaadta Schuleknek és azt mondta:

– „Da hast es, aber jetzt bleib dabei!”

Így is épült föl, és ma a Schulek nevét viseli, ami pedig Székelytől van. A „dabei bleiben”-t betartotta a német, egyedül az északi végén változtatott azzal a túlméretezett toronnyal, ami nem válik előnyére a műnek.

Strobl mondta ezt el így nekem, ő pedig igazmondó ember volt. Ha összevetjük a Halász-bástya finoman ötletes és művészi voltát azzal a szellemtelen és tudákos rekonstrukcióval, ami a Mátyás-templom, nyilvánvaló már a belső értékénél fogva is, hogy a Halász-bástya más elmében született meg, annyi érzés, annyi szépség, annyi nemesség van benne, míg a templom ásít az unalomtól.

*

Amit Székely Bertalan kissé mesterkélt festési modoráról mondtam, nem azt jelenti, hogy ő a szabadabb módszert elítélte volna. A Rajztanárképző növendékeinél, igaz, hogy általában ragaszkodott az aláfestés szigorú sorrendjéhez. De némelyiknél, akit többre tartott, kivételt is tett, sőt maga kezdeményezte. Így velem is.

Ez már festőtanulmányaim utolsó évében történt, tavasszal.

Kora délután a tanterembe érve, azzal a hírrel fogadnak, hogy Székely le fog jönni hozzám. Ott is termett pár perc múlva. Maga állított be számomra egy fejet, és azt mondta, egy óra alatt készre kell alla prima csinálni, és azzal elment. Természetnagyságú fejet befejezni hatvan perc alatt olajban, nem kicsi dolog. Hát nekiduráltam magam a fiatalság öntudatlan vakmerőségével.

Az intézetben híre ment bizonyára, hogy a félelmetes tanár úr maga állított be nekem modellt. Hogy egy óra múlva készen kell lennem. Mind több-több növendék sereglett be, állt körém kíváncsian lesve, mit tudok. Végül már lehettek vagy húszan. Nem voltak ellenségesek. Akkor még az osztálygyűlölet nem kapott úgy lábra, mint később. Inkább csodabogárnak néztek, valami váratlan furcsaságnak; mágnáskölyök, aki föst! Hát ki hallott ilyet? Jóakarattal néztek, és nemhogy zavartak volna, sőt buzdítólag hatott, ha a gyors elkészülés miatt nagy merészen odacsaptam széles ecsettel valamit, és ilyenkor elismerő moraj hallatszott mögöttem. De én nem néztem se jobbra, se balra, csak táncoltam előre és hátra a vászon előtt, hiszen egyetlen pillanatot sem szabad veszíteni!

Az utolsó másodperc le sem szaladt még, már jött Székely Bertalan. Megállt az éppen hogy elkészült kép előtt. Hosszacskán nézte. Én mellette szurkoltam csöpögő palettával. Végre megszólalt:

„Nem is rossz.” Azután a többiekhez fordult: „Látják? Ilyenformán kéne ezt csinálni!” És megfordult és elment. A tanítványok persze utána, bár egy-kettő kezet szorított velem és gratulált, mert úgy mondták, ez a legnagyobb dicséret, amit Székely valaha is adott. Hogy ezek kik voltak, nem emlékszem, annyira meg voltam bódulva a sikertől. Az egyik Mendlik lehetett, mert ő közel harminc év múlva mondta, hogy akkor találkoztunk.

Ez volt festői pályám legboldogabb perce.

És az utolsó szép emlékem is.

Maturára kellett készülnöm. Minden órát arra fordítani. Május-júniusban már nem jártam be.

A szünidő alatt is festegettem, főleg akvarellt, mert akkor falun már Koszkol Jenő volt nyáron mellettem, ahogy azelőtti években Székely Árpád, a mester festő fia. Ősz elején jogra iratkoztam be a kolozsvári egyetemen.

Mielőtt leköltöztem, fölkerestem Székely Bertalant. Elmondtam, hogy búcsúzni jöttem. Megköszönni sok jóságát. Hogy távozom Budapestről. Hogy jogász leszek.

„Jogász? Minek az magának?”

Magyaráztam hosszan. Atyám kívánja így. Ez a szokás. Mindenki jogot végez. Már be is vagyok írva.

Székely Bertalan arca mindjobban elborult; szemei, melyek mindig olyan jóságosan, olyan biztatólag néztek reám, most elutasítóak, talán megvetők is.

„Kár. Igazán kár. Magából lehetett volna valami. Azt hittem, végre találtam valakit... Kár.”

Egyebet nem mondott, és idegenül adott kezet, midőn távoztam.

Visszaköszöntem az ajtóból. Ő már megindult járkálva a műteremben, a pléddel a hátán, a kialudt szivarral a szájában. Nem is fordult felém, csak ment maga elé lassan és hangtalanul.

Nem is láttam többé soha. Talán azért maradt meg a képe így, ez a víziószerű emlék – emléke a nagy művésznek, aki világtól elhagyva jár le s föl vég nélkül, a sötétben, egyedül.