nyomtat

megoszt

Útkeresés és integráció. Határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek dokumentumai 1989-2000.
BÁRDI NÁNDOR, ÉGER GYÖRGY (szerk.)

Bárdi Nándor

Törésvonalak keresése
a határon túli magyar politikában 1989-1998

Dolgozatomban három jelenségrõl szeretnék szólni. A "határon túliság" fogalmi megközelítéseirõl; a politikai eliteken belüli lehetséges törésvonalakról; az utóbbi tíz év magyar kisebbségi közéletében felmerült - és általam kiemelten fontosnak tartott - vitatémákról.

Mondandóm alapját részben a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek 1989 utáni iratanyagát feltáró kutatásunk közben szerzett tapasztalatok képezik. Az ugyanebben a témában készült kronológiák és bibliográfiák szerkesztésébõl is sokat tanultam. Leghasznosabbnak azonban azok a beszélgetések bizonyultak, amelyeket a dolgozat vázlatáról határon túli szakértõkkel folytattam.

A témát azért tartottam fontosnak és idõszerûnek, mert a magyar kisebbségekkel kapcsolatos eddigi kutatások, részterületekkel foglalkozva, nem adhatnak átfogó képet a határon túli magyarság politikai viszonyait meghatározó háttérfolyamatokról. Az elemzõk elé - néhány fontos tanulmányt kivéve1 - az aktuális ügyek (belsõ és külsõ konfliktusok) kerülnek. Nem különülnek el egymástól a rövid távú jelenségek és a hosszabb távon is meghatározó hatású folyamatok. Ezáltal a kérdéskör kényszerhelyzetek sorozatában kerül napirendre, miközben elmarad a stratégiai álláspontok megfogalmazása.

Ugyanilyen fontosnak tartom a szomszédos országok magyar politikai önszervezõdéseinek összevetését.2 Egyrészt azért, hogy a közép-európai folyamatok között helyezzük el a történéseket, másrészt, hogy tükröt tarthassunk Budapest határon túli magyarság-politikája elé.

I. A fogalmi meghatározottságról

A határon túli és a magyarországi közírásban egyszerre van jelen és keveredik a politikai önmeghatározások sora és a problémakör társadalomtudományi megragadása. Az elõbbiekben, tehát a határon túl fokozatosan elmaradt az 1980-as években még általános nemzetiség kifejezés használata, és helyette elõbb a nemzeti kisebbség, majd az önálló politikai jogalanyiságot képviselõ nemzeti közösség3 vált általánossá mint önazonosító megfogalmazás. A VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) dokumentumaiban magyar népcsoport, a KMKSZ (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség) autonómiaelképzelésében a magát szabadon magyarnak valló lakosság kifejezések is szerepelnek.) A nemzeti közösség programcélját a társnemzet kifejezéssel deklarálták.4 Magyarországon a politikai életben a nemzeti közösség kifejezés vált általánossá, a tömegkommunikációban használt határon túliak, szórványmagyarság, az utóbbi idõben feltûnt (elszakadt)5 nemzetrészek megnevezések mellett. A nemzeti közösségként (egységes egészként) való felfogáshoz kapcsolódnak a legáltalánosabb földrajzi meghatározottságok is pl. vajdasági magyarság, erdélyi magyarság, felvidéki magyarság, szlovéniai magyarság, horvátországi magyarság vagy magyar közösségek is. Magyarország megnevezésére a kisebbségi sajtóban a kilencvenes évek elején még rendszeresen használták az anyaország megnevezést, de ez folyamatosan visszaszorult.6

A társadalomtudományi szakirodalomban magyar etnikumról (etnikai közösségrõl), egy-egy régió (alrégió) társadalmáról, magyar életvilágról, -szféráról, magyar intézményrendszerrõl, magyar diaszpóráról beszélnek, de mindezeken egy-egy le nem írt, (saját mûködési mechanizmusokkal bíró) határon túli magyar társadalmat értenek. Ezt a kategóriát nehéz egységesen meghatározni, már csak azért is, mert a különbözõ szakterületek kutatói más és más módon határozzák meg az érintett társadalmi csoport kritériumait: antropológiai, szociológiai, statisztikai, demográfiai, nyelvészeti, közgazdasági, jogi szempontból.

A határon túli magyar társadalmak, létrejöttüket tekintve, történeti értelemben, az impériumváltással keletkezett kényszerközösségek, amelyek fejlõdését egyrészt a belsõ és külsõ modernizációs kihívások, másrészt az adott ország többségi/államnemzetének államépítési illetve az "anya"-ország politikai törekvései, valamint az ezekre adott válaszok határozzák meg. A húszas évektõl kezdve ezek a töredéktársadalmak az új helyzethez (belsõ rétegzettségüktõl és a regionális hagyományoktól függõen), alkalmazkodva, az anyaországtól és a többi elcsatolt terület magyar csoportjaitól eltérõ viszonyok között külön fejlõdtek. Paradox módon a szétfejlõdés révén épp a helyi viszonyokhoz való minél hatékonyabb alkalmazkodás biztosíthatta az önazonosság intézményes megõrzését. Ennek következtében a második világháború idõszakában már a Felvidékrõl és Erdélybõl saját csoporttudattal: erõs regionális (-kisebbségi) öntudattal rendelkezõ csoportok kerültek vissza Magyarországhoz. Az 1945 utáni generációváltások során és a hetvenes évekre kialakult kettõs kötõdés, a hídszerep intézményesítése révén a kulturális elitek új és önálló önazonosság ideológiákat fogalmaztak meg, vállalva a másságot az anyaországhoz és az államalkotó többségi nemzethez képest.

Politikatörténeti szempontból a magyar kisebbségek 1918 és 1938/40/41 között, valamint 1989 után önálló politikai közösségekként léptek fel, etnikai alapon külön politikai pártokat hoztak létre. 1944/1948 és 1989 között különbözõ csoportok az egyes országok kisebbségi illetve magyarságpolitikájának keretein belül próbálták a magyarság érdekeit megjeleníteni.

Annak, hogy a 90-es években Közép-Európában önálló politikai közösségek jöhettek létre, az 1989-ben kibontakozó demokratikus változások mellett egyéb okai is voltak:

1. A megújuló kisebbségi magyar kulturális és politikai elitek nem tudták nyelv- és identitáspolitikai érdekeiket az adott többségi nemzet politikai pártjainak modernizációs-demokratizációs stratégiáin belül érvényesíteni. Így törekvéseik hamarosan külön politikai érdekként intézményesültek önálló, civil társadalmi kezdeményezésekben, illetve pártokban.

2. Az új alkotmányozási folyamat során politikailag (is) kisebbséggé váltak, mivel nem deklarálták õket a többségi nemzettel egyenrangú államalkotó tényezõnek.7

3. Magyarország külpolitikai törekvéseiben 1990 után az euro-atlanti integráció és a szomszédságpolitika mellett a határon túli magyarság érdekeinek képviseletét is vállalta. A kisebbségi kérdést nemzetközi ügyként kezelte: az Antall-doktrína révén Magyarország védõhatalomnak deklarálta magát a határon túli magyarság ügyeiben, másrészt a szomszédos országok magyar pártjait a nemzetközi kapcsolatok tényezõiként fogta fel.

4. A határon túli magyar elitek 1992-96 között kidolgozták a maguk - jövõképet adó - autonómiakoncepcióit. Bár a megvalósításhoz (valójában a kisebbségi problémák kezelésére adott színvonalas technikákhoz) nem találtak politikai partnereket a többségi nemzet(ek) körében. De ezek a tervek mégis a kisebbségi politizálás alapelvévé tették az önálló kulturális-oktatási intézményrendszer megteremtésének szükségességét.

A tömör fogalmazás árnyalása érdekében néhány szerkezeti és szemléleti problémára külön is ki kell térnem.

Az ausztriai és a szlovéniai magyarságot olyan, elsõsorban kulturális közösségeknek tartom, amelyek az adott többségi intézményrendszeren, illetve önkormányzataikon keresztül folytatják érdekérvényesítésüket. A horvátországi magyar politikai szervezetek a háború miatt, demográfiai-településszerkezeti hátterükbõl adódóan erõsen kötõdnek a többségi pártokhoz, és ebben a kapcsolatrendszerben próbálják meg külön érdekeiket érvényesíteni.8

Egy-egy adott kisebbségi társadalom képét a saját, illetve a magyarországi nyilvánosságban a kulturális és politikai elit teremti meg, tehát eleve konstruált képrõl és közösségrõl van szó. Így hangsúlyoznom kell, hogy politikai közösségrõl, politikai életrõl beszélve, az elit viszonyait próbálom rendszerezni és általánosítani. Budapestrõl nézve banalitásnak tûnik, mégis le kell szögeznem, hogy a témával foglalkozó körökben sem ritka, hogy egynemû határon túli közösségekrõl beszélnek. Azt, hogy nem összetett, tagolt szerkezetekrõl van szó, bizonyítja, hogy a parlamenti választásokon a magyarság egységes támogatására számíthatnak az ottani magyar pártok, társadalmi hovatartozástól függetlenül.

A magyarországi tagolt politikai rendszer és a szomszédos országok egységesítésre törekvõ magyar politikai viszonyai közti aszinkronitást nem lehet megkerülni. Az eddigi választási kampányokból jól látszik, hogy míg a magyarországi politikai életben különbözõ szakkérdések körül forog a vita, a szlovák, az ukrán, a szerb, a román politikai életben ezek a kérdések is nemzeti sorskérdésekké transzformálódnak át: a politikai életnek nemzeti, és nem elsõdlegesen demokratikus legitimációja van. Fokozottan érvényes ez a szomszédos országok magyar politikusaira, akik ráadásul saját választóik elõtt is egy etnikai/nemzeti diskurzust folytatnak, s ugyanezt a nyelvet használják amikor a magyarországi pártokkal, a magyarországi nyilvánossággal érintkeznek. A magyarországi politikusok pedig a külmagyar politikai közegben vagy egysíkúan ráállnak a közvetlenül etnikai, kulturális problémák boncolására, vagy egyszerûen idegenül és általánosságként hat mondandójuk.

II. A törésvonalak keresése

A kisebbségi és hazai sajtóban a határon túli magyar szervezeteken belüli politikai nézeteltérések mint az egész közösségen belüli választóvonalak kerülnek bemutatásra, miközben a pártbomlások jól mutatják, hogy elsõsorban a politikai/kulturális eliten belüli konfliktusokról van szó.9 A belsõ vitákban kialakult az irányzatok elnevezése, és az eddigi szakirodalom jó része arra utal, hogy itt politikai értékek ütközésérõl van szó. A leggyakoribb kategóriapárok: liberális-nemzeti/népi/keresztény; jobb-bal; kíséret-kemény mag-kollaboráns; kuruc-labanc; mérsékelt-radikális; érték- illetve érdekorientált.10 Ha azonban megnézzük a külsõ konfliktusokat, akkor mind az alapszerzõdések körüli vitákban, mind a nyelvpolitikai konfliktusok során az elõbbi jelzõk alapján a megnyilatkozók között nem igazán lehet lényeges különbséget tenni.

Az ellentétes álláspontok két téma körül csoportosulnak: 1. A magyar politikai szervezeteknek a többségi nemzet demokratikus/euroatlanti orientációjú erõihez való viszonya, és a velük való együttmûködésben követendõ stratégiák. 2. Az identitáspolitika alapkérdése: a nemzeti önazonosság megtartásához elegendõ-e az állampolgári jogegyenlõség és a nyelvpolitikai jogok biztosítása, vagy szükséges-e ezen túl az önálló kisebbségi intézményrendszer kiépítése?

Jászi Oszkár 1918 tavaszán a nemzetiségi politikusok értéktagoltságát, az integratív nemzetiségpolitika szemszögébõl, a következõképpen látta: "Míg egy nemzetiségnek nincs anyanyelvû iskolája, közigazgatása, bíráskodása, lehetetlen a nemzettagokat ezektõl eltérõ problémák iránt érdekeltté tenni, lehetetlen utat nyitni természetes osztályellentéteknek, a világnézeti ellentétek politikájának."11 A szakirodalom egyetért abban, hogy az utóbbi tíz évben Közép-Európában nem az integratív kisebbségpolitika határozta meg a magyar kisebbségi politizálás kereteit. S azt is tapasztaljuk, hogy az úgynevezett mérsékelt-radikális szembeállítás a nyelvi vagy az intézményes jogszûkítések alkalmával nem mûködik: a mérsékeltnek tekintett kisebbségi politikusok is teljes vehemenciával vetik bele magukat az általában verbális aktivitásban kimerülõ küzdelembe.

Az utóbbi tíz év történéseibõl kiindulva, megítélésem szerint, a kisebbségi eliteken belüli viták és elkülönülések nem elsõsorban a hagyományos politikai értékek/világnézetek mentén mint inkább más tényezõkkel értelmezhetõk. (A világnézeti szempontok jelentõségét nem tagadom, de nem tartom azokat elsõdlegesnek és úgy vélem, hogy inkább a stratégiai útkeresésben van szerepük.) A két világháború közti kisebbségtörténet az alábbi törésvonalakra enged következtetni: kisebbségpolitikai stratégia, nemzedéki kérdés, területi szempontok, felekezeti különbségek, nyelvhasználat.

1. Kisebbségpolitikai és önszervezõdési stratégiák

A magyar érdekvédelmi szervezetek viszonyát a többségi társadalom politikai szervezeteihez alapvetõen három típusba lehet sorolni:

a) Az önszervezõdés elsõ idõszakában az csehszlovákiai FMK (Független Magyar Kezdeményezés) a NYEE (Nyilvánosság az Erõszak Ellen) mozgalmon belül próbált politizálni; az RMDSZ (Romániai Magyar Demokrata Szövetség) képviselõi 1990 tavaszáig részt vettek a Nemzeti Megmentési Front tanácsában; a KMKSZ az 1990-es parlamenti választásokon egy ukrán jelöltet támogatott a döntõen magyarok lakta beregszászi járásban. Ezek azok a kezdeti kísérletek, amikor a magyar kulturális alapon szervezõdõ mozgalmak egy-egy többségi szervezettel együtt, illetve azon belül próbálták meg érdekeiket érvényesíteni. Az együttmûködés gyökere természetesen mindhárom esetben más volt, de a magyar önszervezõdések mindenütt az adott ország aktuális rendszerváltó szervezeteihez kapcsolódtak.

Szlovákiában és Jugoszláviában a magyarlakta területeken a többségi pártok nagy számú magyar parlamenti és helyhatósági képviselõt indítottak. Bár az elõbbi helyen Gyimesi György vezetésével még szatellit pártot is sikerült létrehozniuk, komoly eredményt nem tudtak elérni.12

b) Egy másik modell a kilencvenes évek elsõ felének-közepének politikai jogalanyiságból és az önrendelkezés elvébõl kiinduló autonómia-felfogása, amely olyan egységes szervezeti keretekben gondolkodott, ahol a mozgalom egyben az adott terület magyarságának önkormányzata is lehet. Ebben a modellben a mozgalomból egyre inkább politikai párttá váló intézmény egyben az autonómia megtestesítõje is. Tehát egyszerre kell önkormányzatként az erõforrásokat menedzselõ szerepet, és mint politikai párt a parlamenti érdekvédelmet ellátnia. Ennek legkifejlettebb formája az RMDSZ "állam az államban" elképzelése volt.13

Egy ilyen irányú autonómia kiépítése megbukott a jugoszláviai háborús helyzetben, az elit más csoportjainak ellenállásán, és végül a VMDK vezetésének széteséséhez vezetett 1994-re. A KMKSZ infrastrukturális gyengesége miatt, valamint az elit más csoportjainak a budapesti illetve az ungvári-központi ukrán törekvésekhez való viszonya és a személyi feltételek hiánya következtében nem tudott markáns autonomista stratégiát kiépíteni. Szlovákiában a magyar pártok megosztottsága, a meciari kormányzat nyelvpolitikai és közigazgatási aktivitása miatt maradtak meg programszinten a "társnemzeti koncepció" és a révkomáromi határozatok.14 Ez utóbbinál épp a pártpolitikai félelem akadályozhatta meg az autonómiatörekvésnek keretet adó százas nagytanács megválasztását. Az RMDSZ-ben a kolozsvári nyilatkozat (1992), majd a brassói kongresszus (1993) után kiépültek az "állam az államban" modell keretei, de már az egésznek legitimitást adó belsõ kataszter létrehozása és a választás megszervezése, a politikai realitásokra hivatkozva, elmaradt.15

c) 1996-ban Romániában, majd 1998-ban Szlovákiában új politikai helyzet állt elõ, mivel a magyar pártok számára is lehetõség nyílt a kormányzati részvételre, koalíciós partnerként bekerültek a hatalomba.16 Szlovákiában ennek elõzménye volt az etnikai alapú területi autonómia követelésének feladása, és hallgatólagosan ugyanez történt Romániában is. Az új helyzetben - a kisebbségi kulturális/politikai eliten belüli átcsoportosulás mellett - elõtérbe került a hatalomban való személyes részvétel és a politikai intézményrendszer átalakításában való közremûködés reménye.

A kisebbségpolitikai, stratégiai megfontolások eltéréseit nem lehet egy-egy tényezõre visszavezetni. Rendkívül fontosnak tartom a pártok és a koncepciók genezisét, mert már itt nyilvánvalóvá váltak a szocializációs különbségek, az, hogy az egyes politikai személyiségeknek milyen elképzelése alakult ki a kisebbségi kérdés kezelésérõl.

A következõkben országonként tekintem át az önszervezõdéssel kapcsolatos eltérõ elképzeléseket, és arra keresem a választ, hogy melyek azok a tényezõk, amelyek leginkább meghatározták a kisebbségi magyar politizálás intézményes kereteit.

Ukrajna

Az 1988-ban gombamód szaporodó helyi magyar mûvelõdési köröket az akkori megyei vezetés által elfogadott magyar értelmiségiek egy a Csemadokhoz (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége) hasonló rendszerkonform kulturális szervezetbe akarták tömöríteni. Ebben az esetben a pártkontrollhoz némi anyagi támogatás is járulhatott volna. Az ugyanakkor szervezõdõ megyei ukrán Sevcsenko társaság példája (1989 január) azonban azt bizonyította, hogy az állami és pártszervek irányítása nélkül is létrehozható nemzetiségi alapon társadalmi szervezet. Mindez lehetõséget adott az addig periférián mozgó értelmiségieknek a helyi magyar önszervezõdésekben meglévõ informális befolyásuk intézményesítésére. Az 1989 februárjában így megalakuló KMKSZ már egyértelmûen a hatalomtól független magyar érdekvédelmi szervezetként jött létre, amely a kulturális értékek védelmét tartotta legfõbb feladatának. A mozgalom jellegét Fodó Sándor személye határozta meg. Felsorakozott mögéje egyrészt a hivatalos magyar kulturális elit, másrészt addigi tanítványi és baráti köre. Az elõbbi csoport folyamatosan morzsolódott le az elnök környezetébõl. A gyorsan felduzzadt szervezet, amelynek tapasztalatokkal nem rendelkezõ, sok vonatkozásban kaotikus vezetése az elnök személyétõl függött, kiváltotta a magát 1992-ben Demokratikus Platform néven megszervezõ, Dupka György által vezetett csoport bírálatát. 1993-ban az ellentétek két kérdés körül bontakoztak ki. Egyrészt a kárpátaljai magyarság véleményének figyelmen kívül hagyásával megkötött ukrán-magyar alapszerzõdés kapcsán, másrészt a beregszászi parlamenti jelölt személye körül. Az elsõ témában a magyarországi tömegkommunikáció és a pártpolitikai ellentétek szétrombolták a KMKSZ vezetése által megfogalmazott egységes álláspontot. A választási jelöltállítás esetében már nem a külsõ tényezõ volt az elsõdleges, hanem stratégiai megfontolások kerültek elõtérbe. Fodó, a KMKSZ elnöke került szembe Tóth Mihállyal, a járási állami közigazgatás elnöki megbízottjával, a helyi KMKSZ szervezet jelöltjével. Vagyis az egyik póluson ott volt a KMKSZ országos reprezentációja, a nyíltan MDF-elkötelezettségû Fodó, a másikon a tömbmagyarságban lévõ elit közigazgatási tapasztalatokkal bíró jelöltje, akihez helyi ügyek intézésében nagy reményeket fûztek, és akit a magyarországi ellenzéki pártok is támogatásukról biztosítottak. A helyi jelölt választási gyõzelmét követõen, az UMDSZ (Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség) és MÉKK (Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége) létrejöttével tovább folytatódott a politikai szétesés. Eközben azonban a legnagyobb tömegbázissal bíró KMKSZ tagsága alig csökkent. A kiválással létrejött egy a sajtóban és a magyarországi tömegkommunikációban is jól reprezentált értelmiségi csoport, amely felvetette a helyi reális problémákat, ezek megoldására terveket dolgozott ki, de belsõ anyagi erõforrásai és a gyér külsõ (elsõsorban budapesti) támogatás nem tették lehetõvé nagyobb programok megvalósítását. A magyarországi kormányzattól és a kárpátaljai megyei vezetéstõl elszigetelõdött KMKSZ vezetése egyrészt kidolgozta a helyi autonómia koncepcióját, másrészt a magyarországi támogatások 1994 utáni beszûkülése után megteremtette "saját infrastruktúráját", és önálló intézményrendszere alapját a beregszászi tanárképzõ fõiskola létrehozásával.17 Ennek az új intézménynek a támogatását a magyarországi kormányzat sem tagadhatta meg, és ezáltal megteremtették egyrészt az elitképzés és megtartás bázisát, másrészt a kulcsfontosságú oktatási autonómia alapkövét. Az 1998-as parlamenti választásokon a beregszászi járásban Kovács Miklós, a KMKSZ új elnöke legyõzte Tóth Mihályt. Kovács radikális retorikája szerint a törésvonal a kollaboráns nómenklatúra és a kemény mag, vagyis a nemzetiségi érdekek hiteles képviselõi között húzódik. A másik tábor szerint a problémamegoldó, kompromisszumokat keresõ, gazdaság- és társadalomszervezésre koncentráló csoporttal egy a kárpátaljai magyarság kizárólagos képviseletére törekvõ, a magyarországi jobboldali politikai erõk által irányított, az ukrán kormányzattal szembehelyezkedõ, a nemzeti sérelmekre koncentráló csoport áll szemben. Tehát a tagolódás körüli vitában itt nem az autonómia akarása vagy nem akarása áll elõtérben, hanem a nómenklatúrás múlt (avagy jelen?).

(Cseh)Szlovákia

Az 1989-es változások egyedülálló helyzetben érték a felvidéki magyarságot: létezett összefogó kulturális szervezete (Csemadok), illegálisan mûködött a Kisebbségi Jogvédõ Bizottság és Duray Miklós személyében rendelkezett egy ellenzéki múlttal, kapcsolatokkal bíró, közismert, karizmatikus személyiséggel. A pátszervezõdések kialakulásakor alapvetõen négy különbözõ elképzelés jelentkezett.

A ’68-as nemzedék a Csemadok-ba kívánta bevonni az új szervezõdéseket. Ezzel egy általuk vezetett egységes magyar mozgalom jött volna létre. A magyarság kulturális érdekeit a kormányzati hatalmon belüli személyes részvétellel kívánták megoldani.

Velük szemben a Duray volt munkatársi körébõl kikerülõ fiatal értelmiségi csoport az FMK létrehozásával az ideológiai tagozódás mellett szállt síkra. Úgy vélték, hogy az általános közép-európai átalakulásból a magyar önszervezõdéseknek minél hatékonyabban kell kivenni a részüket, és a kisebbségek problémáit pedig a NYEE mozgalmat segítve, a politikai rendszert megváltoztatva lehet a leginkább kezelni.

A csehszlovákiai politikai folyamatokba csak 1989 decemberében bekapcsolódó Duray Miklós néhány hónap után - feltehetõen a prágai tapasztalatokból okulva - már önálló magyar politizálásban és pártban gondolkodott, felhasználva a Csemadok, a magyar pedagógusok és a közigazgatásban dolgozó, magyarságukat vállaló szakemberek meglévõ kapcsolathálóit.

Az MKDM (Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom) létrehozása elõször az FMK vezetése részérõl merült fel, elsõsorban a falusi, vallásos magyar szavazók megnyerése érdekében. Késõbb a mozgalom elszakadt a szlovák kereszténydemokráciától annak nacionalista hagyományai miatt, majd az Együttéléstõl az erõsebb szervezet egységtörekvései miatt távolodott el. Stratégiai súlyát jelentõsen megnövelte, hogy 1994 (a révkomáromi nagygyûlés) után a szlovák nyelvû tömegkommunikációban egyre nagyobb teret kaptak a párt vezetõi. A választói befolyása növekedése folytán a szlovák-magyar kapcsolatokban is eredményeket fölmutatni akaró Horn-kormányzat ebben a pártban egy az Együttélésnél "pragmatikusabb" tárgyaló félre talált.

A szlovákiai magyarság politikai elszigetelõdésének idõszakában (1992-1995) az Együttélés vezetése önálló politikai jogalanyként képviselte a felvidéki magyarságot, kidolgozva a társnemzeti koncepciót és a különbözõ autonómiaterveket. Ezek a tervek nem csupán nyelvhasználati és közigazgatási technikák voltak, hanem jövõképet rajzoltak az esélyegyenlõség és a politikai egyenrangúság elvei alapján.

A felvidéki magyar politikai élet összetettsége miatt félrevezetõ volna MPP (Magyar Polgári Párt)-MKDM-EPM (Együttélés Politikai Mozgalom) ívet húzni a pragmatikus-együttmûködõktõl az autonómista önrendelkezõkig terjedõ álláspontok ábrázolására. Annál is inkább, mivel az MPP is komoly autonómiakoncepcióval rendelkezett. De a pártok mögött húzódó csoportok eltérõ stratégiája a meciari, igen aktív jogszûkítõ magyarságpolitika következtében ki sem bontakozhatott. Elsõsorban azért nem, mert az állami politika emberi jogi nézõpontból is alapvetõ követelményeket sértett meg, illetve meglévõ nyelvhasználati és közigazgatási jogosítványokat vett el. Így, a politikai-szervezeti tagoltság ellenére, az elit körében folyamatos - a harmincas években már tapasztalt - kisebbségi/nemzeti összezáródásnak lehettünk tanúi.

Jugoszlávia - Vajdaság

A jugoszláviai magyar kulturális elit hetvenes-nyolcvanas években kialakult, más hasonló magyar csoportokhoz viszonyított elõnyei a kilencvenes évekre hátrányukká váltak. Ennek az elitnek néhány képviselõje fontos posztokat töltött be a Vajdaság politikai vezetésében, és komoly intézményes háttérrel rendelkezett: Fórum Ház, Hungarológia Intézet, folyóiratok és hetilapok szerkesztõségei. Mindez azonban a "testvériség egység" ideológiájának idõszakában a jugoszlávizmus alapján mûködõ integratív kisebbségpolitika alapján történt. Kialakult egy olyan helyzet, amelyben a jugoszlávizmus intenzív vállalásával az erõforrások elosztásának közelébe lehetett jutni. A nem csupán lokális, hanem etnikai alapú önszervezõdésre, valamint a sajátosan magyar problémák nyilvános feltárására nem nyílt lehetõség. Aki nem tartotta be ezeket a játékszabályokat, azt maga a magyar nyelvû intézményrendszer is büntette (lásd Mirnics-, Jugoszláviai Magyar Nyelvmûvelõ Egyesület-, Sziveri-, Viczei-ügy) vagy egyéni kompromisszumokat kötve fogadta be (az Új Symposion nemzedékek Sziveri idõszakáig).18

A nyolcvanas évekre legitimációs váltás történt Jugoszláviában. A jugoszlávizmus jóléti-szabadság ideológiáját a nemzeti retorika váltotta fel. Ebbõl a nemzeti közösségek öntudatosodása következett, a konfliktuskezelésben és a helyi döntésekben pedig a nemzeti szempontok elõtérbe kerülése. Ezt a nemzeti összezáródást azonban a vajdasági magyar elit nem tudta követni, hisz egész szocializációja a jugoszláv önigazgatási rendszer hatékonyságának növeléséhez kapcsolta (Rehák László munkássága). Ehhez az is hozzájárult, hogy a valós problémákat felvetõ Sziveri nemzedék pályáját épp a Fórum Ház elitje derékba törte és a Ristic-üggyel19 sem tudott a kulturális elit mit kezdeni.

Tehát a nyolcvanas évek végére hiányzott az önmeghatározást végiggondoló és tudatosító csoport, és egy közismert, hiteles, szimbolikus értelemben is vezetõnek tekintett központi személyiség. Ezzel szemben fennmaradtak az állami vagy tisztázatlan tulajdonú kiadók, folyóiratok, napilapok és az Újvidéki Egyetem (kisebbségpolitikai kérdések vitatását kerülõ) Hungarológiai Intézete - Tanszéke, tehát az addigi közvéleményformáló és értelmiségi szocializációs keretek.

E feltételek között lényegében két stratégia fogalmazódott meg. Néhányan a Szerbia polgári átalakításában való részvételben látták a kiutat. Itt Várady Tiborra szokás utalni, de a választási eredmények azt mutatják, hogy ennek a stratégiának jelentõs támogatottsága lehet a magyarság körében.20 A másik markáns vonulat a VMDK által képviselt önálló politikai jogalanyiság, amelyet autonómiakoncepcióikban fogalmaztak meg. A VMDK vezetése vállalta egy teljesen más legitimációs rendszerben szocializálódott magyar anyanyelvû társadalmi csoport képviseletét a szerb nemzetállami törekvésekkel szemben. Így az autonómia akarása egyrészt védelmi technika kidolgozását célozta, másrészt legalább ilyen fontos, hogy megfogalmazta és tudatosította a nemzeti különállásra és önkormányzásra való igényt. Minderre háborús körülmények között került sor. Az elõbb említett szemlélet-önkép átalakulási folyamatot erõsítette a Szerbiában egyedülálló, magyarok által alulról szervezett háborúellenes békemozgalom. A VMDK-t mint mozgalmat azonban rendkívüli módon megterhelték a háborús körülmények okozta segélyezési feladatok és a szerb menekültek vajdasági betelepítésébõl adódó egyre gyakoribb helyi (közigazgatási-etnikai) konfliktusok. Legalább ilyen fontossá vált néhány társadalomlélektani folyamat is. A VMDK számára kulcsfontosságú volt a magyar nyelvû médiának az autonómiatörekvések, az önálló közösség tudatosításában való felhasználása. Csakhogy ezek állami, illetve tisztázatlan kezelésben voltak, így nem lehetett hozzájuk nyúlni. Ebben a konfliktushelyzetben a VMDK vezetõi egy doktriner hangvételt alakítottak ki, amely 1993-94-re a sajtóban egyre több kritikát kapott. A középrétegek körében az addigi jugoszláv önigazgatási keretek radikális szétesése, az egzisztenciális ellehetetlenülés, az anyaországhoz való viszony megváltozása (gazdagból szegény rokon státusba kerülés) tömeges kitelepedéshez vezetett, és - a szerbhez hasonló - hiszterizált közhangulatot alakított ki. Ebbõl adódhatott, hogy a vajdasági magyar-magyar konfliktusokat is egyre nehezebben tudták kezelni, és ennek jeleként a sajtópolémiák hangja is eldurvult. A harmadik fontos tényezõ a segélyezés hatása volt. A Magyarországhoz való megváltozott viszonyon/státuson túl, a tisztázatlan feltételek között folyósított anyagi támogatás és a felhasználása körüli felelõsség nemcsak egyéneket ingathatott meg, hanem helyi közösségek, szervezõdések morális alapját is szétverhette.

A VMDK bomlásának okaként több dolgot lehet felhozni: a platformosodás megakadályozását, a Hódi-ügy hatását, a budapesti, illetve belgrádi kormányzati törekvéseket, a magyar társadalmi szervezõdések kielégítetlen igényeit, a szórvány és tömbérdekek eltérõ voltát. Valószínûleg az elõbb felsoroltak különbözõ mértékben hozzájárultak a VMDK széteséséhez és a VMSZ létrejöttéhez. A stratégiai elképzelések szempontjából a zentai közgyûlés volt a jellegadó, a VMSZ megalakulásával kapcsolatos dokumentumokból pedig nyilvánvalóvá vált a kisebbségi politizálás két színtere/szintje közti különbség.21 Az önkormányzatokba beválasztott képviselõk a helyi ügyekre, a lehetséges kompromisszumokra, a dolgok mielõbbi elintézésére koncentráltak, a párt vezetése viszont sokkal inkább a "nemzetpolitikai" kérdéseket, az öndefiníciót, az összvajdasági magyar, kisebbségi érdekek artikulálását tartotta feladatának. A politikai elszigetelõdésnek az elõbbi országok esetében már mindenütt jelzett idõszakában (1991-1996-97…) a VMDK az adott felépítésével az autonómia koncepció kidolgozása, az önálló politikai közösség öntudatosítása után már nem tudta a belsõ intézményépítést megvalósítani. A VMSZ ennek a hiányát kívánta pótolni és a politikai játékteret jobban kihasználni (a budapesti és a belgrádi kormányzat felé, illetve a szerb pártok irányában). Stratégiaváltás annyiban következett be, hogy míg a VMDK alulról felfelé épülõ, választott autonómia keretében gondolkodott, de ezt technikailag nem tudta megvalósítani, addig a VMSZ autonómiakoncepciójában különbözõ szakmai csoportok által létrehozott tanácsok rendszerét dolgozta ki.22 Választási gyõzelme óta azonban politikájában a nemzeti autonómia helyett a Vajdaság autonómiája került elõtérbe, egybekötve Jugoszlávia polgári átalakításában való részvétellel. Megtörtént a magyar kisebbségi társadalom politikai öntudatra ébresztése, de az elit, amelyik ezt végrehajtotta, szétesett, és így újra az ország demokratizálódásában való részvétel került elõtérbe. Ám nagy kérdés, hogy az elit jelenlegi szétesése után - miközben a hatalom részérõl a nemzeti kizárólagosságra törekvés tovább folytatódik - lehetséges-e még ilyen stratégia köré integrálni a magyarságot?

Románia

A romániai magyarság alapvetõen nagyságában különbözik az összes többi határon túli magyar kisebbségi csoporttól. Ebbõl adódóan értelmisége is számosabb, tagoltabb, és így különbözõ szakértõi csoportok mûködhetnek párhuzamosan. Egy másik fontos sajátosság, hogy míg a többi kisebbség esetében a hatvanas évektõl döntõen elsõ generációs értelmiségiek baloldali hagyományokra építették az intézményeket, addig Erdélyben megmaradt némi folytonosság és legfõképpen a tudás a két világháború közti kisebbségi szellemi életrõl.23

Az 1989-es változások után a legszélesebb politikai garnitúrával az RMDSZ rendelkezett. Volt egy nemzetközileg is elismert, hiteles, karizmatikus személyisége: Tõkés László; az értelmiségi körökben meghatározó tekintélynek számító, a bukaresti politikai elitet jól ismerõ tapasztalt politikusa: Domokos Géza; a ’89 után jelentkezõ fiatal nemzedék politikai nyelvezetét használó, az új magyar kormányzattal is jó kapcsolatokat ápoló, ellenzéki múlttal bíró személyisége: Szõcs Géza. A stratégia kialakulását itt is elsõsorban a többségi állam törekvéseire adandó válaszok keresése határozta meg. A Domokos Géza által képviselt együttmûködési politikára a kormányzat nem volt partner. (Késõbb az RMDSZ az ellenzéki pártszövetségbõl is kénytelen volt kilépni.) Rendkívül fontosnak látom azt, hogy a Domokos utáni átmenet kérdését a politikai elit meg tudta oldani részben pragmatikus személyi politikával (Markó Béla integrativ személyiségének elõtérbe helyezésével), részben az értékrendbeli ellentéteket kezelõ technika kidolgozásával (lásd a Szilágyi N. Sándor vezette egyeztetõ kerekasztalt). E mellett az egység fenntartása azért is lehetséges volt, mert a szavazóbázis etnikai alapon mûködött ("Valljuk meg magyarságunkat!" - hangzott az RMDSZ egyik választási jelszava 1992-ben), és ha valaki nem az RMDSZ jelöltjeként indult, nem volt esélye mandátumhoz jutni a magyar többségû településeken. (A helyhatósági választások esetében ez csak a nem magyar többségû településekre volt igaz. A Székelyföldön függetlenként induló magyar jelöltek komoly sikereket értek el, majd jórészt integrálták õket a helyi RMDSZ vezetésbe.) A Kolozsvári Nyilatkozat, majd a brassói kongresszus után lényegében két stratégia körvonalazódott. Az autonómiát a belsõ választások révén megvalósítani akarók tábora, és azoké akik ezt egy hosszabb folyamatnak tekintve, a romániai nagypolitikai lehetõségeket számbavéve intézménytípusonként, parlamenti-jogi keretek között, nem kész helyzeteket teremtve kívánták megvalósítani. Az ellentétek konkrét politikai vitákban kerültek felszínre: Neptun-ügy, Nagy Benedek röpirat-ügye, a nemzeti kataszter és a belsõ választás elmaradása, koalíciós megállapodás, a Bolyai Egyetem ügye, a koalíciós munka értékelése. Az ún. autonómisták, radikálisok tevékenysége jórészt kimerült a koalícióval szembeni kritikában. Nincs bizonyíték arra, hogy a párt ezen, kormányzati hatalmon kívüli része képes-e az RMDSZ jelenlegi részvételi logikáját mással helyettesíteni.

Az elõbbi ország-vázlatokból kiindulva az utóbbi tíz év magyar kisebbségi érdekérvényesítésének három típusát különböztethetjük meg. 1. A hatalomban való személyes részvétel révén képviselni a kisebbségi érdekeket. 2. Együttmûködni az adott ország polgári demokratikus, euroatlanti integrációja iránt elkötelezett politikai erõivel (azon belül vagy pártszövetségben) a politikai intézményrendszernek az európai normák szerinti átalakítása érdekében. Ezen belül a szubszidiaritás érvényesítése révén és a határok minõségének megváltoztatásával, a nemzetközi kisebbségjogi normák betartatásával biztosítani a magyar kisebbség nyelvi és intézményi jogait. 3. Az adott ország magyar kisebbsége számára csak kollektív jogainak, autonómiájának elismerése biztosíthatja identitásának intézményes megõrzését. Ezt elsõsorban az autonómia intézményének kiépítése garantálhatja és ebbõl a pozícióból, mint egyenlõ féllel, lehetne tárgyalni a többségi politikai pártok képviselõivel.

Az elmúlt tíz évben a szomszédos országokban létrejött egy új kisebbségi magyar politikai elit. Belsõ vitáik - a romániai magyarság kivételével - szétesésekkel, új intézmények alapításával jártak. A politikai retorika szintjén általában az egység, az egységes fellépés szükségességét hangsúlyozták, aminek a hátterében egyfajta stabilitásigény van. Ezeknek a politikai pártoknak az adott ország többségi, nemzetállami törekvéseire és az "anya"-országi pártok különbözõ elvárásaira is reagálnia kell. Ebbõl a szempontból a létszámukban és egzisztenciális alapjaikban is leggyengébb magyar csoportok a legkiszolgáltatottabbak: a horvátországiak, a kárpátaljaiak és a vajdaságiak. A budapesti 1994-es kormányváltás döntõen befolyásolta az MDF-hez közeli KMKSZ és az UMDSZ/MÉKK viszonyát. A VMDK vezetése önálló politikai stratégiáját nem csak Belgrád, hanem Budapest felé is megpróbálta érvényesíteni, így már az 1994-es kormányváltás elõtt, a Balladur-terv(ek) körüli vitákban és a Hódi-ügy kapcsán megromlott a kapcsolatuk. Az 1994 utáni budapesti kormányzat szomszédságpolitikai erõfeszítéseihez Jugoszláviában a VMDK-nál rugalmasabb/pragmatikusabb VMSZ-ben talált partnert, míg Szlovákiában a természetes szövetséges, de gyenge parlamenti képviselettel és befolyással rendelkezõ MPP helyett az MKDM került elõtérbe. Itt azonban az 1998-as választást követõen a legnépszerûbb szlovákiai magyar párt, az MKDM nem tartotta magát az elõzetes ígéretekhez, s így nem az MPP-vel, hanem az Együttéléssel hozta létre a MKP (Magyar Koalíció Pártja) gerincét. Erdély ebbõl a szempontból is külön eset, hiszen itt az RMDSZ - ha nem is a csúcsvezetés szintjén, de annak közelében - mindig tudott olyan politikusokat elõtérbe hozni, akik intenzív kapcsolatokat ápoltak az épp hatalmon lévõ budapesti koalícióval.

Ha az utóbbi tíz év magyar kisebbségi érdekvédelmét megpróbáljuk szakaszokra tagolni, három korszakot különíthetünk el: a) 1989-1992 között a mozgalmak kiépítették szervezeti kereteiket, infrastruktúrájukat, és az addig vezetõ kulturális személyiségek helyét kizárólag politikai munkával foglalkozó személyek vették át. b) A következõ években ezek a szervezetek kidolgozták autonómiakoncepcióikat, megkíséreltek közösségük számára jövõképet rajzolni, amely azonban a többség meghatározta politikai intézményrendszerben sehol sem került elfogadásra. Miközben a nemzeti, etnikai összetartozás tudata az egész térségben láthatóan felértékelõdött, a magyar kisebbségi pártok saját országukon belül az alkotmányozási folyamatoktól fogva, politikailag elszigetelõdtek. Ezt tovább erõsítette, hogy az anyaország külpolitikai érdekei elsõsorban az euroatlanti integrációra vonatkoztak. A nemzetközi érdeklõdés homlokterébe pedig a magyar kisebbségi problematikától távol álló balkáni konfliktusok kerültek. c) A harmadik korszak az RMDSZ 1996-os, és a MKP 1998-as kormányzati szerepvállalásával kezdõdött. Ettõl eltérõ az ukrajnai magyar kisebbség helyzete, ahol a KMKSZ politikailag megerõsödött, és reménye van egyfajta oktatási autonómia létrehozására. Teljesen új pályára került a vajdasági magyarság, ahol a politikai pártok megsokszorozódása, a személyes kapcsolathálók és intézmények szétesése után nem látni a cselekvési lehetõséget a kisebbségpolitika számára.

2. A nemzedéki elkülönülés

Az elsõ világháború után a magyar kisebbségek történetének elsõ évtizedét alapvetõen az "elszakított magyarság" közszellem határozta meg: az impériumváltással új, kisebbségi helyzetben alakult ki az értékõrzõ, revíziót váró magatartás. Ezen léptek túl a harmincas években az iskoláit már új viszonyok között befejezõ nemzedék egyes csoportjai24 és megteremtették a kisebbségi társadalom belsõ önépítkezésének ideológiáját, illetve az ehhez kapcsolódó értelmiségi hivatástudatot: a népszolgálat eszméjét25. A szomszédos országokban a hatvanas évek közepén-végén megindult magyar intézményépítési törekvésekben ez az aktívizmus dominált szocialista frazeológiával felvértezve és a baloldali hagyományokat kihangsúlyozva. Ezekben a törekvésekben egyszerre jelentkezett a társadalmi cselekvés szándéka és az értelmiség iránymutató szerepének kihangsúlyozása. A hetvenes évek Romániájában és Jugoszláviájában ez az úgynevezett 68-as nemzedék jórészt megmaradt a magyar kulturális élet meghatározó pozícióiban; ellenben Csehszlovákiában és a Szovjetunióban a perifériára került. A nyolcvanas években olyan, a kisebbségi önismeret szakszerûbb mûvelésének igényével fellépõ nemzedéki csoportok jelentek meg, amelyek nem fogadták el a magyar kisebbségi elitek addig kialakult szerepét és stratégiáját. Ilyenek voltak a vajdasági Új Symposion munkatársai, a pozsonyi József Attila Klubban, az Új Mindenes Gyûjteményben és az illegális Kisebbségi Jogvédõ Bizottságban tevékenykedõ társadalomtudományi tanulmányokat folytatók, a csíkszeredai etnológiai-antropológiai csoport és a sepsiszentgyörgyi tudományelméleti kör. A már említett Sziveri-ügy kapcsán kialakult vitában a fiatalok megkérdõjelezték a Fórum Ház kultúrpolitikáját. A romániai folklorizmus vitában a csíkszeredaiak vitatták a hagyományos népszemléletet. Ugyancsak õk már az 1989-es fordulat elõtt felvetették, hogy a kulturális elit az erdélyi magyar társadalom érdekeiként tünteti fel saját kulturális értékeit és intézményes érdekeit.26 Ugyanakkor mindenütt felmerült az önálló és professzionális társadalomtudományi intézmények hiánya.

1989 után Kárpátalján a KMKSZ alapítói köre és elsõ vezetése jórészt a Fodó Sándor köré csoportosuló fiatal értelmiségiekbõl jött létre. Ez késõbb ketté osztódott (bizonyos értelemben két, ’89 elõtti irodalmi csoportosulás, a Forrás-kör és a József Attila Irodalmi Studió törésvonala mentén),27 újabb generáció azonban már nem jelent meg sem e szervezetben, sem más hasonló intézmény környékén. Kárpátalján nincs magyar ügyvéd, képzett, társadalomstatisztikával, szociológiai vizsgálatokkal foglalkozó szakember.

(Cseh)Szlovákiában a ’68-ban vezetõ szerepet betöltött személyiségek döntõen az Együttéléshez csatlakoztak. Paradox módon az 1989 elõtt Duray Miklós munkatársainak számító fiatal, társadalomtudományosan képzett szakemberekbõl csak Gyurcsík Iván dolgozott az Együttélésben, a többiek az FMK, majd az MPP vezetésébe kerültek. Az önkormányzati politizálás során a fiatal, jórészt mûszaki végzettségû értelmiségiek az MPP-hez, a volt Csemadok aktivisták és a 89 elõtti közigazgatás magyar munkatársai inkább az Együttéléshez kapcsolódtak.

Jugoszláviában erõltetett volna generációs csoportokról beszélni, hiszen Ágoston András annak a Fórum Háznak a második embere volt a VMDK megalakulása elõtt, amely késõbb a "restaurációs ellenzék" legfõbb hátterét adta. Itt a politikai szervezetekben inkább a harmincévesek hiánya okoz gondot. Ez egyrészt a Sziveri vezette Symposion társaság szétverésének, másrészt a generáció tömeges kivándorlásának, harmadrészt a társadalomtudományi szakemberképzés hiányának tudható be. Jogi, közgazdasági végzettségû magyar szakemberek ma is jó néhányan dolgoznak, de nem lehet tudni, hogy van e utánpótlásuk.

A hetvenes évek elsõ felében kezdõdõ, majd az egész régióban jelentkezõ politikai lehûlés során Romániában az a nemzedék, amely a hatvanas évek kisebbségi intézményteremtésében vett részt, a "fû meghajlik" ideológiáját alkalmazta. Kisebbségi sérelmeiket a bukaresti, majd a budapesti pártvezetésnek írt leveleikben fogalmazták meg.28 A nyolcvanas évek elején az Ellenpontok szerzõi már mint emberi jogi kérdést vetették fel a magyarsággal szemben alkalmazott romániai diszkriminációt. Az évtized közepére pedig kialakultak azok a körök, amelyek a társadalmi önismeret lehetséges fenntartására törekedtek (a Kriterion szerkesztõsége, a Limes-kör, a csíkszeredai etnológiai-antropológiai kör, a sepsiszentgyörgyi tudományelméleti kör). 1989 után már az elsõ kongresszusokon megjelent a MISZSZ (Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége), amelynek döntõ szerepe volt Szõcs Géza fõtitkárrá választásában. Késõbb ebbõl a körbõl vált ki az aktív politizálást vállaló Reform Tömörülés, amely ma az autonómiatörekvések legeltökéltebb képviselõje. A harmincévesek köre mögött a potenciális utánpótlás is biztosított (lehet) az igen aktív egyetemi diákszervezetek vezetõi körébõl. A helyi politizálásban, elsõsorban a Székelyföldön, egyre nagyobb súlyt kapnak az általában mûszaki végzettségû, társadalmilag érzékeny harminc-negyven év közti fiatal vállalkozók. Egy máshol alig jelentkezõ réteg szintén itt jelent meg: a Magyarországon egyetemi tanulmányait befejezõ és visszatért értelmiségiek köre.

Az elõbbieket összefoglalva hosszabb távon súlyos problémának látom a jogi, közgazdasági, társadalomtudományi végzettségû fiatal szakemberek hiányát. A potenciálisan, nagyobb lélekszámának következtében is jobb helyzetben lévõ szlovákiai és romániai magyarság esetében pedig az ilyen végzettséggel rendelkezõ fiatalok intézményes integrálását, az otthoni munkafeltételek biztosítását tartom kulcskérdésnek.

Nemzedéki szervezõdésnek tekintem az eddigi pályájukat tekintve eltérõ utat bejáró MPP-t és a romániai Reform Tömörülést. Mindkettõ azzal szerzett súlyt pártján belül (MKP, RMDSZ), hogy professzionális politikai tevékenységet folytat.

3. A területi probléma

A magyar kisebbségi pártokon belüli konfliktusokban gyakran megjelenik a szórványmagyarság-tömbmagyarság és egyes központnak számító városok közti ellentét is. A lakóhelyén kisebbségben vagy többségben élõ határon túli magyarság politizálására nem lehet általános érvényû megállapításokat tenni. Inkább azt kell szem elõtt tartani, hogy a magyar többségû településeken egy sor nyelvhasználati, foglalkoztatáspolitikai, intézményfenntartási probléma az önkormányzat révén kezelhetõ, de vegyes-kisebbségi településeken már nagyon komoly gondot jelent. Itt egyrészt a kisebbségi közéleti szereplõk sokkal érzékenyebbek a sajátos etnikai érdekekre, a sérelmekre és szimbolikus gesztusokra, másrészt nyelvtudásuk, a másik fél ismerete, kompromisszumkészségükbõl adódóan a magyar kisebbségpolitikusok többsége már a két világháború között is olyan településekrõl jött, ahol a magyarság nem rendelkezett meghatározó többséggel.

Szlovákia esetében a magyarság egy keleten megszaggatott tömbben található, de mégis létezik egy választóvonal Kelet-Szlovákia és a nyugati területek között: 1998 elõtt a szlovákiai magyar parlamenti képviselõk 80%-a Pozsonyban és annak 30 km-es körzetében élt. Kárpátalján a határmenti beregszászi járás és az ungvári, illetve a szórványban élõ magyarság között az autonómiaelképzelések, a parlamenti képviselõjelölt kijelölése terén folyamatosan voltak konfliktusok. De mivel a KMKSZ vezetése a beregszászi tanárképzõ fõiskolán tanít, lényegében ide került a súlypontjuk. Erdély esetében a Székelyföld és a szórvány megyék teljesen eltérõ politikai helyzetérõl szokás beszélni, hiszen Hargita és Kovászna megyében még az elõzõ kormányzat alatt is sajátos külön magyar életvilág mûködött. E mellett fontos politikai probléma a két feles város helyzete: Marosvásárhelyé és Szatmárnémetié, ahol még nem tudni, hogyan kezelik az önkormányzatok az etnikai versenyhelyzeteket. A magyarországi televízió hatására a közösségszervezõdés és az információáramlás szempontjából a Partium már a hetvenes évektõl másként fejlõdött, mint a történeti Erdély. 1989 után a határok átjárhatósága révén pedig egyértelmûen Debrecen és Nyíregyháza lett a régió beszerzési, fogyasztási mintákat közvetítõ központja. A Vajdaságban a Tisza menti tömbmagyarság önkormányzatai képezték a VMDK, majd a VMSZ tömegbázisát. Az utóbbi szervezet megerõsödésével a magyar politikai vezetõk Temerin-Újvidék helyett döntõen Szabadkáról kerülnek ki.

Az egyes városok közötti rivalizálás lényegében a központi szerep megszerzéséért folyik. Lényeges elem, hogy a magyar többségû területek központja nem esik egybe az adott régió közigazgatási és politikai központjával. Azt kell eldönteni, hogy az adott régió központjában vagy a magyarlakta területek centrumában legyen a politikai döntésközpont. Szlovákia esetében Pozsonnyal már a földrajzi közelség miatt sem versenyezhet Dunaszerdahely vagy Komárom. De ez azzal jár, hogy miközben Dunaszerdahely a Csallóköz regionális központja, itt nem épültek ki sajátos kisebbségi intézmények. Mivel Szlovákiában a parlamenti választási rendszer pártlistákkal mûködik, nem várható, hogy a jelenlegi Pozsony központúság megváltozna. Hasonló a helyzet az Ungvár-beregszász viszonyban, azzal a különbséggel, hogy miközben a KMKSZ iroda Ungváron maradt, a magyar fõiskola, színház, központi könyvtár Beregszászon mûködik. Romániában már az RMDSZ megszervezésének elsõ heteiben jelentkezett a hagyományos Bukarest-Kolozsvár ellentét. Domokos Géza távozásával a gyakorlati politikai munka áttevõdött Kolozsvárra, az elnöki iroda Marosvásárhelyen mûködik, míg a parlamenti frakció és a nemzetközi tevékenység ellátása Bukarestben történik. Az évszázados Marosvásárhely-Kolozsvár rivalizálásban az elõbbi megváltozott etnikai viszonyai miatt egyre kevésbé tudja betölteni a "székelyföld fõvárosa" szerepet. Ezzel szemben Csíkszereda kezd a székelyföldi alrégió meghatározó központjává válni. Ez döntõen a megyésítés során felduzzasztott város fejlõdésébõl adódik: a nyolcvanas években tömegesen telepedtek itt le fiatal mûszaki értelmiségiek, és nem mûködnek olyan rendies kapcsolathálók mint más székely kisvárosokban, ráadásul a nagy építkezések nyomán jók az intézményelhelyezés lehetõségei. Az utóbbi évtizedekben a vajdasági Szabadka-Újvidék ellentétre - más kristályosodási pont hiányában - mindenfélét ráaggattak. Döntõen a polgári, magyar hagyományokat õrzõ Szabadka és a kozmopolita, értékvesztett Újvidék ellentétét konstruálták meg.29 (Az Új Symposion 1983-as szétverésekor azonban nem jelentett problémát az Újvidék-Szabadka összefogás, ahogy ma sem a VMSZ keretében való együttmûködés.) Újvidék szerepe a tartományi autonómia megszüntetése óta jelentõsen csökkent, ráadásul a délszláv háború kitörése után Szabadkának mint határvárosnak gazdasági súlya jelentõsen megnõtt.

4. Felekezeti különbségek

A két világháború közti magyar kisebbségi politikában fontos szerepe volt a vallási hovatartozásnak az örökölt felekezeti ellentétek, a jelentõs számú magyarzsidóság identitásválasztása, az önálló intézményrendszert mûködtetõ egyházak, a komoly kisebbségvédelmi munkát végzõ szabadkõmûves mozgalmak és mindezeknek a kisebbség politikai életében betöltött szerepe miatt. A második világháborút követõ szekularizáció révén a felekezeti tagoltság kérdése elvesztette létalapját. Az egyházak társadalmi súlya csökkent, de a kisebbségi társadalmakban felértékelõdött a jelentõségük akkor, az értelemben, hogy az utolsó, sajátnak érzett intézményrendszernek tekintette azokat. Majd 1989 után az egyházak különbözõ viszonyt alakítottak ki a kiszélesedõ kisebbségi intézményrendszerhez felekezetenként és régiónként.

Szlovákiában az MKDM a kilencvenes évek elejétõl önálló magyar püspökség létrehozását követelte. A pártszimpátiákat tekintve úgy tûnik, hogy a protestáns magyar települések inkább az Együttélést, míg a katolikusok az MKDM-et preferálták. A MKP helyi szervezése idõszakában, az MKDM központi szerepe révén egyes helyeken jelentkezett a katolikus egyházközségeken keresztül is mûködõ kapcsolathálók elõnye.

Kárpátalján az egyház is revitalizációs állapotban van. Fontossága nem a politikai vagy kulturális mezõben, hanem elsõsorban a szociális munkában nyilvánul meg. A szociális háló pótlását egyedül ez az intézményrendszer vállalta fel, döntõen külsõ erõforrásokat mozgósítva. Lelkészeik nem vesznek részt aktívan a kisebbségi politikában, de a helyi társadalmak szintjén a magyar közvélemény meghatározó formálói.

Jugoszláviában a vallási élet 1989 elõtt teljesen a magánszférára szorítkozott. A délszláv háború alatt végzett rendkívül komoly humanitárius tevékenység nem fejlõdött tovább a közélet más területeire. Az intézményrendszer integrálását a magyar kisebbségpolitikába a püspökök Belgrádtól való függõsége korlátozza.

Romániában Tõkés László személye és a kiterjedt, nagy történelmi hagyományokkal és komoly sérelmekkel rendelkezõ egyházi intézményrendszer szorosan kapcsolódik az RMDSZ politikájához. Jó néhány kísérlet történt arra nézve, hogy a magyarság oktatási autonómiáját az egyházi intézményeken keresztül valósítsák meg (a két világháború közti modellhez hasonlóan). Azonban az egyházi kárpótlás elmaradása ezt lehetetlenné tette. A két világháború közt a kisebbségi közéletben itt volt a legnagyobb súlya a felekezeti hovatartozásnak, ma már ennek nincs jelentõsége. Ha mutatkozik különbség, az inkább a felekezeti vezetõk nyilvános politikai szerepvállalásában van, de ez elsõsorban személyekhez és nem intézményekhez kötõdik.

5. Nyelvhasználat

A határon túli magyar közélet szereplõinek nyelvhasználatát három nagy típusba lehet sorolni:

a) Az 1989 elõtt kialakult, többes szám elsõ személyben megszólaló, nemzeti sérelmeket, történelmi-etnikai szimbólumokat használó nyelvezet elsõsorban belsõ használatra szolgált (megemlékezések, választási propaganda). Az ebben a helyzetben megszólalók egész közösségük nevében beszélnek, és ezt az emelkedett hangnemet többnyire a magyarországi sajtó átveszi, ezzel mintegy erõsítve azt, pl.: "mit vár… az erdélyi magyarság?"

b) Pragmatikus politikai nyelv: a történéseket politikai folyamatnak tekinti és ezekben a viszonyokban értelmezi. Nem utal állandóan az etnikai/nemzeti összefüggésekre, hanem közvetlen politikai érdekeket fogalmaz meg vagy azokról vitatkozik.

c) Az önreflexió nyelvezete, amely a kisebbség belsõ ügyeivel foglalkozik, és a közíró saját pozíciójára is reagál. Véleményét nem üzenetnek, programnak, bírálatnak tekinti, hanem egy-egy helyzet értelmezésének. A határon túli magyar média pártoktól egyre függetlenebb közíróinak sajátja ez a megközelítés.

III. Kiemelt témák

A következõkben három olyan kiemelt témára szeretném felhívni a figyelmet, amelyeknek a határon túli magyarság jövõje szempontjából meghatározó fontosságot tulajdonítok.

1. Az értelmiségi szerepek tagoltsága

1989 elõtt a politikai döntéshozásban és az állami struktúrákban országonként más volt a magyar kisebbségi értelmiségiek helyzete. Romániában a nyolcvanas évek végére a központi pártszervekben már csak a rendszert nyíltan kiszolgáló magyarok maradtak. Az állami struktúrán belüli vezetõk közül Domokos Géza a Kriterion Könyvkiadó igazgatójaként volt az egyedüli, aki feltétlen tekintélynek örvendett magyar értelmiségi körökben. Csehszlovákiában sokkal jobb volt a helyzet a Csemadoknál, a Madách Könyvkiadónál, az egyes járási hivatalokban és magában a pozsonyi kormányzati szférában dolgozó magyar szakértõk révén (Gyönyör József, Végh László), szélesebb volt az állami struktúrákban való részvétel. Még szélesebb körû részvétel volt jellemzõ a jugoszláviai magyar elitre 1988-ig, ami késõbb az önkormányzatokra és a magyar nyelvû kulturális és oktatási intézményekre szûkült. A kárpátaljai magyar politikai elit 1989 elõtt a megyei nómenklatúra része volt és döntõen helyi gazdasági érdekeit és nem a sajátosan magyar ügyeket képviselte. A nagyon szûk magyar humán értelmiség a magyar nyelven is publikáló kiadóban, az RTV ungvári szerkesztõségében, az igen kis számú magyar újságnál, az ungvári egyetem magyar tanszékén és az oktatásügyben dolgozott.

Az utóbbi tíz évben mindez alapvetõen megváltozott. A Vajdaságban és Kárpátalján jórészt szoros állami irányítás alatt maradtak azok a kulcsintézmények, ahol az értelmiség képzése, a szocializáció folyik (Hungarológiai Intézetek Ungvár/Újvidék, Fórum Ház, Kárpáti Igaz Szó, Tankönyvkiadó - Ungvár). A létrejött gyér számú új intézmény a véleményformáló humán értelmiség számára rendkívül szûknek bizonyult. Ebbõl adódóan jó néhányan repatriáltak, mások A magyarországi továbbképzést választották, miután nem tértek vissza, de igen sokan beszorultak a meglévõ struktúrákba, miközben ezeket a magyar kisebbség politikai képviselõi rendszeresen támadták. S itt nem is elsõsorban az elõbb felsorolt kulcsintézményekre, hanem az iskolahálózatra és az ott megmaradt régi vezetési modellekre gondolok. Ezeken a helyeken a magyar elit újratermelõdésének színterei a csekély hatáskörrel bíró, de mégis mûködõ helyi önkormányzatok lehetnek.

Romániában és Szlovákiában a sajtó és a könyvkiadás kikerült az állami irányítás alól. Tehát az ebben résztvevõ magyar értelmiség is szabadabban tevékenykedhet, véleményalkotásuk döntõen a magyar politikai pártokhoz kapcsolja õket.

Az elõbb említett két országban azonban a magyar részvétellel mûködõ koalíciós kormányok létrejötte újratagolja a politikai elitet:

a) Egyesek kormányzati pozícióba, apparátusba kerültek, míg a pártelit más tagjai ebbõl kimaradtak. (Romániában kb. 300, Szlovákiában 100 státuszról van szó.)

b) Mindkét országban egyre nagyobb politikai súllyal bírnak az önkormányzatok. Ha ez továbbra is így marad, elképzelhetõ a magyar pártoktól független magyar önkormányzati-közigazgatási karrierek építése is.

c) A koalíciókötéssel megnyílt a lehetõség a magyar szakemberek elõtt a szakapparátusokba való elhelyezkedésre.

d) Ezekben az országokban szélesedik a pártoktól is függetlenedõ magyar vállalkozók köre, akik a koalíció révén közvetlen információkhoz, érdekképviseletekhez és nem utolsó sorban a diszkrimináció alól való mentességhez juthatnak.

A magyar kisebbségpolitika szereplõi között egyrészt a tagolódás aszerint alakult ki, hogy kik tartoznak valamelyik párthoz, kik annak politikusai, és kik azok, akik szervezeten kívül közíróként, szakértõként, újságíróként mondanak véleményt kisebbségi problémákról. Másrészt elsõsorban a pártokon belül alakult ki a szakértõi szerep és azon politikusok köre, akik egyfajta demonstratív nyelvet használnak.

2. A kisebbségi pártok viszonya saját társadalmukhoz

Az utóbbi tíz évben a magyar kisebbségi pártokon belüli harcok azt bizonyították, hogy a pártok nem tudnak egyszerre megfelelni a politikai párt és az erõforrás-menedzselõ önkormányzat feladatainak. A kilencvenes évek elsõ felében a négy legnagyobb magyarlakta területen egyaránt konkrét kidolgozásra kerültek azok a technikák, amelyekkel a politikai döntéseket és az erõforrás-elosztást is alulról választott, legitim testületek ellenõrizhették volna.30 Ez azonban a kisebbségi politikai pártok ellenállásán meghiúsult. A problémát nem az jelenti, hogy az erõforrás-elosztó szerep révén a mai pártok bebetonozhatják magukat. Sokkal inkább az a félõ, hogy a helyi társadalmi, kulturális, gazdasági életben is egypárti uralmat vezethetnek be társadalmi ellenõrzés hiányában. (Az egységes, egy pártú kisebbségi politikai közösség történelmi kényszerûség.)

A kisebbségi pártok a saját társadalmuk nem etnikai problémái tekintetében paradox helyzetbe kerültek. A kilencvenes évek közepére egyre kevésbé készítettek átfogó választási programokat, amelyek nem csupán saját etnikai problémáikkal foglalkoznak.31 Ennek hátterében az állhat, hogy egyre kevesebb lehetõséget láttak arra, hogy az úgynevezett országos ügyekbe is érdemben beleszóljanak. Ezt alátámasztja (ismét csak paradox módon) az RMDSZ kormányzati tapasztalata, vagyis az, hogy a partnerek nem engedik, hogy ezek a pártok a kisebbségi-emberi jogi, esetleg külpolitikai kérdéseknél szélesebb körben is tevõlegesen beleszóljanak a politika alakításába.

A kilencvenes évek második felében a szomszédos országok magyar politikai publicisztikájában általánossá vált a panaszkodás a politikai közönyre, passzivitásra. A kisebbségi társadalmak szélesebb körének a parlamenti illetve helyhatósági választásokon túl és a kijárásokat leszámítva nem sok kapcsolata van a mozgalmi jellegbõl kinõtt pártokkal. A magyar kisebbségi politikai elitek ma is elsõsorban közvetlen etnikai problémákkal lépnek a nyilvánosság elé. A helyi magyar társadalmak szintjén mindennapos tapasztalat, hogy közvetlen etnikai diskurzussal, kulturális rendezvényekkel már nem lehet azok belsõ kollektív életét megszervezni, felerõsíteni. Egy-egy település sajtóját és az országos magyar orgánumokat összehasonlítva láthatjuk, hogy az elõbbiek mennyivel kevesebb ideológikummal élnek, más problémákkal és másként foglalkoznak.

Az "elszakadt magyarság" életérzését s a magyar társadalom önszervezõdését megcélzó társadalomirányító népszolgálati aktivizmus alapján alakult ki a harmincas évek végére a magyar kisebbségi intézményhálózatok sora. Ám a bécsi döntések, majd a második világháború következményei nyomán ez a nemzedék és ezek az intézmények nem tudtak kibontakozni. Az ötvenes-hatvanas évekre mindebbõl az értelmiségi magatartásmód baloldali hagyománya maradt meg, de mivel magyar kisebbségpolitika helyett csak az adott országok/kormányzatok magyarságpolitikájáról beszélhetünk, az új intézmények is elsõsorban ebben a kontextusban jelentkeztek. Ha ezek önálló életre keltek és túlfeszítették a hivatalos magyarságpolitika nyújtotta kereteket, akkor gyakorlatilag fokozatosan egy-egy meghatározó személyiség személyes kapcsolathálóivá váltak. A többségi nemzet magyarságpolitikájának árnyékában mûködõ intézmények külsõ kontroll nélkül nem tudták elválasztani az értelmiségi egyéni érdekek és meggyõzõdések képviseletét a vélt vagy valós magyar érdekektõl; ezek a népszolgálati ügyszeretet révén óhatatlanul összemosódtak. A határon túli mai kulturális, majd politikai elitek döntõ része ezekben a kapcsolathálókban, szerepekben nevelõdött kritikai, de nem problémamegoldó értelmiséggé. Nem is igen volt lehetõsége másféle szocializációra. Ezek a külmagyar elitek ma is a társadalmuk érdekeinek szószólóiként, az etnikai problémát középpontba állítva, ám az intézményes struktúrák önfejlõdõ mûködését elhanyagolva politizálnak.

A kisebbségi társadalom tagjai, túllépve az 1989 elõtti korszakon (amely minden egyes országban másként tette kényszerhelyzetté a kisebbségi szerepet) ma, a lehetõségek átalakulásával elsõsorban egyéni életpályájuk alakításához igényelnek segítséget. Egy-egy közösség életképességét már nem a népszolgálati aktivizmus, hanem a mindennapi boldogulást elõsegítõ, nem közvetlenül etnikus, hanem a hatékony/professzionális intézmények (az oktatás, a gazdaságfejlesztés, a szociális munka stb. területérõl) hálója képes biztosítani. A legsikeresebb helyeken a lent/fent képviseletébõl való kilépés nyomán párosul az értelmiségi vezérszerep és - a közösség érdekeinek kinyilvánítása helyett - a helyi folyamatok és távlatosabb lehetõségek felmérése, ezek összekapcsolása egy-egy helyi társadalom intézményes építése érdekében.

3. Magyarország viszonya

Az 1918 utáni magyar kormányzatok határon túli magyarsággal kapcsolatos politikai törekvései a célkitûzések alapján a következõ szakaszokra oszthatók:

1. 1918-1938/40/41 - revíziós jövõkép: a határon túli magyar töredéktársadalmak demográfiai, településszerkezeti, gazdasági, kulturális potenciáljának egy eljövendõ béketárgyalás alaptényezõjeként való megõrzése;

2. 1938/40/41-1944 - a reciprocitás elvének alkalmazása és az 1868-as nemzetiségi törvény továbbfejlesztése;

3. 1944-1948 - miután Magyarország külpolitikai mozgástere teljesen beszûkült és a II. világháborút követõ béketárgyalásokon a határon túli magyarság csak a csehszlovákiai lakosságcsere kapcsán volt téma, a belpolitikában is folyamatosan kiszorult a nyilvánosságból;

4. 1948-1956-1968 - a kérdés automatikus megoldásának propagandája az internacionalizmus elve alapján, illetve annak elismerése, hogy a kisebbségi kérdés minden ország belügye;

5. 1968-1972 - a kettõs kötõdés ideológiájának hangoztatása és a hídszerep kijelölése. (Noha a szocialista országoknak a hatvanas évek elején kezdõdõ szétfejlõdése során Magyarország - szomszédaival ellentétben - megkerüli a nemzeti legitimáció eszközét, ezzel ellentétesen hat a népi írók figyelemfelhívása és az erdélyi, a felvidéki és a vajdasági magyar kulturális elit új generációinak Magyarországtól független intézményépítése.);

6. 1972/74-1989 - a probléma újrafelfedezése: a népi írók és a határon túli (68-as) elitek tiltakozásai: a kulturális és demográfiai helyzet miatt; az Erdélyi Magyar Hírügynökség és a határon túli elit új generációja nyomán a demokratikus ellenzék (Ellenpontok, Limes, CSMKJB, US) mint emberi jogi problémát és direkt politikai kérdést vetette fel. Az MSZMP KB külügyi osztály a kérdéssel úgy foglalkozott, hogy nem az egyes országok belügye, hanem összeurópai probléma (Ohrid, Bécs, Madrid);

7. 1989-1996 - a probléma intézményes kezelésére vonatkozó törekvések: NEK (Nemzetiségi és Etnikai Kollégium 1989). Antall doktrína: - a magyar kisebbség politikai képviseletei nemzetközi tényezõk, beleegyezésük nélkül a magyarországi kormányzat nem hozhat õket érintõ külpolitikai döntéseket, a határon túli magyarság önálló intézményrendszerekben szervezi meg magát; a politikai reintegráció kezdetei (1990-1994)32; résztvevõ-megfigyelõ álláspont: a magyar kérdést alá kell rendelni az integrációnak, - a szomszédsági kapcsolatokban a kisebbségi kérdés nem kizárólagos fontosságú, a szomszédos országok magyar pártjai az adott állam politikai közösségéhez tartoznak.

1986-1990 között a magyar politikai életben a következõ alapelvek váltak elfogadottá: 1. Nem a határok helyét, hanem azok minõségét szükséges megváltoztatni.

2. A szomszédos országokban élõ magyarság mint töredéktársadalom, illetve mint önálló politikai közösség önazonosságának megõrzése érdekében önálló intézményrendszerre jogosult.

3. A határon túli magyar politikai szervezetek, illetve képviselõik egyenrangú kezelésének elve.

4. A határon túli magyarság érdekeinek képviselete a nemzetközi fórumokon a mindenkori magyar kormányzatok feladata - a nemzetközi jogi normák alapján.

5. A határon túli magyar támogatáspolitika folyamatosan része a magyar költségvetésnek és közalapítványi struktúrának.

Az elõbbi elvi összefoglaló után szeretnék jelezni néhány "gyakorlati" problémát.33 Jelenleg a magyar-magyar politikai viszonyt a nemzeti szolidaritásra alapozzák és nem az egymásrautaltságra, a támogatásokat nem hosszú távú befektetésként kezelik, hanem segélyként. A kapcsolatépítésben a párpolitikai szempontokat egyik fél sem tudta kizárni. Az egész viszonyrendszer azonban új geopolitikai erõtérben, új szerkezetû kárpát-medencei régióban mûködik. A magyar politikai elit viszont ez idáig nem tudott túllépni a pártpolitikai különérdekein, és nem tudott mit kezdeni a regionális összefüggésekkel.

A tárgyalt kérdés szempontjából a kilencvenes években három fontos nemzetközi feltétel változott meg: a határok minõségének átalakulása; túllépés a kisebbségi kérdés belügyként való kezelésén; térségünkben az euroatlanti integrációt választó politikák számára elkerülhetetlen lett a hatalmi szerkezeti decentralizálás. Ezt a folyamatot térségünkben Magyarország képviselte a legerõteljesebben. Ebbõl a ténybõl és az ország földrajzi adottságaiból és gazdaságpolitikájából adódóan is, a Kárpát-medence meghatározó gazdasági és politikai központjává kezd válni. Olyan történeti térségrõl van szó, amelyet 1918-ig az Osztrák-Magyar Monarchia integrált egy politikai és munkamegosztási rendszerbe, ezt követõen pedig a kisnemzeti államépítési törekvések és a világpolitikai (mellék)alkuk határozták meg a fejlõdését. A jelenlegi helyzet az európai integráción túl egy alrégió (új munkamegosztási rendszer és piac) lehetõségét hordozza magában. Ennek keretében folyik a magyarság különbözõ állami szerkezetekben létezõ intézményrendszereinek reintegrálása. Ugyanúgy, ahogy kettõs (állami és nemzeti) illetve regionális/lokális kötõdéssel rendelkezõ polgárokkal számolunk, az intézmények is több hálózathoz tartozhatnak. 1990-tõl megindult a magyarországi és a határon túli magukat magyarnak tekintõ intézmények: politikai pártok, önkormányzatok, a gazdaság, a média, az oktatás, a tudomány, a kultúra, a civil társadalom együttmûködése. (E kapcsolatok eltérõ hatékonyságának feltárása külön tanulmány tárgya lehet.) Ennek a természetes módon (mintakövetés és erõforrásszerzés útján) elindult folyamatnak sorsa Magyarország, illetve a szomszédos országok politikájától, de elsõsorban a határon túli magyar politikai élet képviselõinek döntéseitõl függ. A fõ kérdés, hogy képesek-e létrehozni azokat az intézményeket, amelyek politikai döntéseik társadalmi kontrollját biztosíthatják?

 

 

1 A magyar nemzeti kisebbségek Kelet-Közép-Európában címû kötet számára készültek a következõ összefoglaló tanulmányok: Bakk Miklós: Az RMDSZ mint a romániai magyarság politikai önmeghatározási kísérlete, 35 o., TLA KEI Kv. K-1979/97. ( Egy elõbbi változata megjelent: Pro Minoritate 1996. õsz. 11-30. o. )Mirnics Károly: A vajdasági magyarok politikai önszervezõdése és a magyar politikai pártok egymás közti harca a VMDK megalakulásától 1996-ig, 22 o., TLA KEI Kv. K-1980/90. Uõ: A kisebbségi sors neveletlen gyermekei, 28 o., TLA KEI Kv. K-1981/97., Gyurcsík Iván: A szlovákiai magyar pártok politikai céljai, stratégiái 1989-1998, 17 o., TLA KEI Kv. K-1982/97.; a tárgyhoz tartozó fontos elemzések: Öllõs László: A szlovákiai magyar kisebbségi szervezetek áttekintése, 37 o., TLA KEI Kv. K-2627/98., Történeti áttekintés. In: Tíz év a kárpátaljai magyarság szolgálatában. KMKSZ, Ungvár, 1999. 7-40. o., Kovács Miklós: A kisebbségben élõ magyar politikusok által vívott hatalmi harcok logikája, 8 o., TLA KEI Kv. K-1669/96., Borbély Imre-Borbély Zsolt Attila: RMDSZ: érték, érdek és hatalom, 1989-1998. Magyar Kisebbség 1998. 2. sz. 23-54. o., Szentimrei Krisztina: "Bal" és "jobb" az erdélyi magyar politikában. Erdélyi Magyarság 34. sz. 1998. április-június 7-12. o., Veress László: Az erdélyi magyar politika fõ törésvonala, JATE Kortörténeti Gyûjtemény 4754., Hódi Sándor: A magyar kisebbségpolitika bukása a Vajdaságban. Magyar Kisebbség 1998. 1. sz. 252-264., Uõ: Vajdasági magyar pártpreferenciák. Politikai törésvonalak a vajdasági magyarság körében. Napló 1997. január 22. 10-12. o., Szerbhorváth György: Vajdasági magyar bölcsek protokcollumai. Symposion 20-21. sz. 1998. szeptember-október, 3-108. o.

2 Az eddigi kísérletek: Schlett István: Kisebbségnézõben. Kossuth, Bp., 1993. 269 o., Szarka László: Variációk nemzetstratégiára. Debreceni Szemle 1998. 1. sz. 8-18., Lõrincz Csaba: A magyar nemzeti kisebbségek autonómiaformái és koncepciói, kézirat, 20 o., TLA KEI Kv. K-1983/97. Íjgyártó István: A szomszédos országok magyarság-politikája. In: Közép-Európa az integráció küszöbén. TLA, Bp., 1997., 112-117.

3 Ennek fogalmi definiálását Szilágyi N. Sándor illetve Csapó József végezték el autonómiatervezeteikben. Az elõbbi szerint:" a) sajátos, õket másoktól megkülönböztetõ etnikai, történelmi, kulturális, vallási és legtöbbször nyelvi jellegzetességei vannak; b) tagjai az illetõ közösséghez tartozónak tekintik magukat, közösségi tudatuk van, igényt tartanak arra, hogy közösségüket, mint olyat mások is elismerjék, identitásukat meg akarják tartani, és arra törekednek, hogy megõrizzék mindezt, amibõl önazonosságuk fakad, c) legalább száz éve élnek Románia területén, d/legalább ezer személy tartozik hozzájuk." Szilágyi N. Sándor: Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttélésérõl. I. fej. 1. szakasz. TLA KEI Kv. K-386/94.

Direktebb politikai tartalommal: "a romániai magyar nemzeti közösség, mint autonóm politikai alany, azonos a számbeli kisebbségben lévõ magyarsággal, amelynek szülõföldjén történelmi, területi, települési, kulturális, nyelvi, vallási hagyományai vannak, valamint amelynek tagjai egyéni elhatározásukkal a hovatartozást kinyilvánították és kinyilvánítják." Csapó József: A Romániai Magyar Nemzeti Közösség személyi elvû autonómiájának statútuma I. fejezet 1. szakasz. TLA KEI Kv. K-1984/97.

4 Elnyomott kisebbségbõl legyen társnemzet. Együttélés Politikai Mozgalom, Pozsony-Bratislava, 1993., 20 o.

5 Ez a magyarországi konzervatív médiában éppúgy gyakoribb mint az anyaország elnevezés.

6 A Pressdok és a Hundok sajtó-adatbázisok és dokumentációk használata alapján szerzett tapasztalatok.

7 Kelet-Európa új alkotmányai. szerk. Tóth Károly, Univ. Szegediensis, Szeged, 1996., 360 o.

8 Ünnepélyes nyilatkozat. Bécs 1996. március 2., Bécsi Napló 1996. 2. sz. 2. o., A nemzetiségi közösség céljai és gondjai. Muravidéki Magyar nemzetiségi Önigazgatási Közösség Végrehajtó tanácsa, Népújság 1991. november 15.

9 A VMDK szétesése után egy-egy helyi vezetõt követett saját körzete is. Ezáltal lokális súlyuk is tovább nõtt.

10 A kifejezések leggazdagabb gyûjteményét adja Borbély Imre-Borbély Zsolt már idézett tanulmánya.

11 Jászi Oszkár: A nemzetiségi kérdés a társadalmi és egyéni fejlõdés szempontjából. Huszadik Század 1918. 2. sz. 105. o.

12 Szlovákiában a Megbékélésért és Jólétért Magyar Népi Mozgalom. A legutóbbi szlovákiai választásokon a magyar szavazók kb. 15%-a nem az MKP-ra szavazott, a parlamentbe 2-3 magyar képviselõ került be más pártok képviseletében. A Vajdaságban az 1996-os választásokon a magyar képviselõjelöltek több mint fele nem a három magyar párt valamelyikének támogatásával indult, hanem függetlenként illetve szerb pártok jelöltjeként. Azonban a magyar választók így is elsõsorban a VMSZ-re adták szavazatukat, legtöbbször a második fordulóban. Hódi Sándor: Vajdasági magyar pártpreferenciák i. m.

13 A modell teoretikus szerkezeti megfogalmazását adja: Tamás Sándor: Egy nemzetiségi társadalom belsõ normatív rendszere, 1996., TLA KEI Kv. K-1909/97. 8 o.

14 Az önkormányzat az önrendelkezés alapja. Komárom 1994. január 8., Komáromi Lapok - Szinyei Kiadó, Komárom, 1995., 264 o.

15 A pártszerkezet és az állami intézmények megfeleltetése: parlament-szövetségi Képviselõk Tanácsa, pártok-platformok, parlamenti frakciók-SZKT frakciók, Alkotmánybíróság-Szabályzat Felügyelõ Bizottság, Bíróság-Szövetségi Ellenõrzõ és Etikai Bizottság, kormány-Ügyvezetõ Elnökség, (erõs) elnök-Szövetségi Elnök. Lásd: Szentimrei Krisztina i. m. 11. o.

16 A Kárpát-Balkán régió két legnagyobb etnikai csoportja, az albánok és a magyarok politikai útkeresése között az eltérõ adottságokból adódó lényeges különbség, hogy míg az elõbbi elutasította az együttmûködést a többségi társadalom ellenzéki/demokratikus/euroatlanti orientációjú csoportjaival- még ha ez azon erõk választási vereségéhez is vezetett (1993-as jugoszláviai választások) -, addig a magyar politikai közösségek mindenkor törekedtek a közös fellépésre.

17 Orosz Ildikó: Esettanulmány a kárpátaljai Magyar Tanárképzõ Fõiskola születésérõl, 23 o., TLA KEI Kv. K-1940/97.

18 A kultúrtanti visszavág: A Symposion-mozgalom krónikája 1954-1993. szerk. Csorba Béla-Vékás János, Újvidék, 1994. 175 o.

19 Ristic és a szabadkai magyar színházügy. Mák Ferenc dokumentum-összeállítása, 110 o., TLA KEI Kv. K- 1987/97.

20 Mirnics Károly: A kisebbségi sors . . . i. m.

21 A botrány. szerk. Ágoston András-Vékás János, Újvidék, 1994, 164 o.

22 VMSZ, VMDK autonómiakoncepciók és szakértõi anyagok, TLA KEI Kv. K-1543/1/96.

23 Folyamatosan léteztek vonatkoztatási személyiségek: Kós Károly, Márton Áron, Mikó Imre, Venczel József, Jordáky Lajos, Jakó Zsigmond, Szabó T. Attila, Schuller Rudolf, Gáll Ernõ, Bretter György, Aradi József . . .

24 Sarló, Prohászka Körök, Erdélyi Fiatalok, Hitel köre, szabadkai Népkör ifjúsági tagozata

25 A kisebbségi értelmiség önképe a második világháború elõtt. Dokumentum-összeállítás, Magyar Kisebbség 1998. 3-4. sz. 55-128. o.

26 Az 1989 elõtti kéziratok, viták nyomán: Bíró A. Zoltán: Intézmény-képviselet-civil társadalom. Átmenetek 1990. 1. sz. 5-19.

27 Tóth István: Filmszakadás. Kárpátaljai Minerva II. köt. 1-2. sz. 46-51. o.

28 Király Károly levelei, TLA KEI Kv. K-76/86; 89/86; 90/86;

29 Szerbhorváth György mindezt egy szemléletes táblázatban foglalta össze, i. m. 21. o.

30 Révkomáromi nagygyûlés, Csorba Béla-zentai VMDK Közgyûlés, Gulácsi Géza különbözõ kárpátaljai tervezetei. Részletesebben: Ríz Ádám: Magyar autonómia koncepciók határon innen és túl, kézirat, 170 o. TLA KEI Kv. K-1984/98.

31 Az 1996-os jugoszláviai parlamenti választásokon már nem is voltak részletes pártprogramok: minden alakulat azt bizonygatta, hogy õ a magyarság hiteles képviselõje.

32 Gyõri Szabó Róbert: Kisebbségpolitikai rendszerváltás Magyarországon a Nemzeti és Etnikai Kollégium és Titkárság története tükrében. Osiris, Bp., 1997., Ara-Kovács Attila: Határtalan vagy gátlástalan? kézirat, 32 o. TLA KEI Kv. K-1389/94., Uõ. A többségi szándéktól a kisebbségi következményekig, kézirat, 13 o. TLA KEI Kv. K-1554/96.

33 Sz. Kovács Miklós: Konvojban. (A magyar-magyar viszonyról). Forrás 1997. 5. sz. 77-81. o.

Ugrás az oldal tetejére