Szövegfragmentumok — fragmentált szöveg egy írói „plakáton”

1. Egy korábbi, szintén Páskándi Géza A sírrablók című regényére irányuló elemző reflexiómban a bravúros nyelvi imitációra, fiktív élő nyelvi megjelenítésre idéztem példákat: a nyelvi változatok, az erdélyi kisebbségi kontaktusváltozat rekonstrukciójára. Ilyen értelemben neveztem magát a művet is „szocilingvisztikai” regénynek1 . Mindez szemiotikailag úgy is értelmezhető, hogy a multimediális szöveg jelölői kivételes esetben egyetlen nyelv belső változataiból állnak, a belső változatosságot jelenítik meg, a kétnyelvűségben pedig esetleg nem a két nyelvet, hanem a köztességet, a kevertnyelvűséget, az interferenciajelenségeket.

A joggal „nagy mozaiknak” nevezett mű2 a lehetséges médium-kombinációk, a verbális szöveg fizikai megjelenítése tekintetében is meghökkentően (némelyek számára esetleg megbotránkoztatóan) változatos, nem különben a szöveg fizikai hordozójához rendelhető nyelvi jelentéstani felépítés tekintetében. Az eddigi elemzések mégis a regényszöveg egységét hangsúlyozzák: „... a különböző részeket, szerkezeteket csak megkülönböztetni lehet egymástól, elválasztani aligha. ... jelmondatoknak és címszavaknak, jegyzeteknek és lábjegyzeteknek, bevezetőknek és függelékeknek, valamint a terápiás célzattal készített illusztrációknak, kép- és „lábrajz-vers”-eknek, vagyis a paratextuális elemeknek a textuálisokkal egyenrangú szerepük van.”3

2. A továbbiakban egyetlen ilyen kézzel írott „betét”, egy, a graffitivel rokonítható elmegyógyintézeti „plakát” elemzésével, kibontásával azt szándékozom igazolni, hogy 1. a szövegépítésnek ez az általános technikája az egyes médiumtípusokon belül, mikroszinten is érvényesül, és hogy 2. a jelölő szintjén érvényesülő mozaikjelleg, a szöveg szándékos töredezettsége nem gyengíti, hanem erősíti a jelölt szintjén megvalósuló egységet. Politikai elmegyógyintézet a fiktív tér, ahol a regény szereplőinek intim önvallomásaiként előbb magnetofonszalagra kerülnek a szövegek, majd élőnyelvi imitációként válnak a regény szövegeivé. Hasonlóképpen a kézzel írott lapok is az „ideg és elme” ápoltjainak titokzatos közös alkotásai: „ezeken az oldalakon valószínűsíthetően elmegyógyintézeti ápoltak versei, szövegei, rögtönzései találhatók, József Attila Szabad ötletek-jének mintájára! Az elképesztő verscsírákkal, vallomástörténetekkel és kihívó reflexiókkal telezsúfolt lapok az ápoltak szomorúan tragikus sorsára is rímelnek, s végül is egyetlen hatalmas asszociációhalmazt képeznek a homogenizálásra mint központi témára, visszatérő rémre vagy végveszélyre!”4

3. A hetvennél is több ilyen kézzel írott lap a nyelvi ötleteknek, a nyelvi kreativitásnak is elképesztően gazdag gyűjteménye. Az elemzésre kiszemelt példa a szerző számozásában a 68., a regény 492. és 493. lapja közé ékelődik. A bal felső sarokban a PG. szignó, a jobb szélen függőleges sorban fentről lefele megismételve a szintén elmaradhatatlan lokalizálás: „IDEG ÉS ELME”, a lap bal szélén vastagított nagy nyomtatott betűkkel szintén függőleges sorvezetéssel: „TERMÉSZET HŰ KALAUZA! NEM KALÓZ!” A jobb oldalon, a felső részen egy „Önarcképem” feliratú, képverset imitáló és karikatúraszerű rajzot is tartalmazó szövegkörnyezetben szintén megjelenik rendszertelenül elszórt betűkkel a TERMÉSZET szó, körülötte egymást követően az Orbáncfű, a Zsálya, az Oleánder és a Naspolya, amelyek kezdőbetűi akrosztichonszerűen ÓZONnak olvasandók, alatta megismételve: „Ős szótagok: OZ ON”, majd szintén periférikusan a lapszélen függőleges sorban: „Koala, panda, béka... a létem zöldje, kékje... Édes kutyáim! Pacim! Cirmosom!”

A mintegy keretet adó periférikus elemek előlegezik próza és vers egybejátszását, grafikai szinten pedig a tagolást, a térkihasználást. Az ezekből és a különböző kezeket imitáló írásmódból kikövetkeztethető a keletkezés sorrendisége. A kiemelést sokféle grafikai megoldás szolgálja: a betű mérete, típusa, vonalainak vastagsága stb. A kép mindig kapcsolatban áll a tartalommal, a hasonló kiemelésű, betűtípusú szövegrészek összetartoznak vagy egymásra vonatkoznak. Az önarcképre utaló rajzon jelzésszerűen szintén ott vannak természeti elemek: a szemöldök hegyet imitál mögötte lebukó nappal, a szem helyén bogár, a nyelvre való implicit utalással is: szembogár és bogárszemű.

Lírai hangvételében az előbbiekkel rokon a lap alsó részén kurzív kézírással elkülönített és „Ezt más ember írta!” figyelmeztetéssel megtoldott szövege:

„Tegnap a rácsos ablakon túlról valósággal beleszerettem egy szamárcsikóba. De úgy éreztem össze tudnám harapdálni a fülét, de nem rosszaságból, az orrocskáját, azt a nedveset se azért harapnám le, a nyakát se azért szorongatnám, mert én GONOSZ VAGYOK, csak, hogy érezze: valaki úgy tuggya szeretni, hogy képes megfojtani is, vállalja, hogy utána őérte sokat sírjon, legyen bűne, legyen bűne — na de ezt ő nem értette volna. „Te Jó Isten” — ez jutott eszembe — „ez a kis idétlen még iázni se tud.” És ettől elgyengültem. Ha már tudna — az más; akkor ellenfél lenne nekem, felnőtt... De akkor meg nem jönne nekem, hogy leharapjam a kis orrát... Azt a nedvest...”

 Több, más-más kezet imitáló utólagos beszúrás közvetlenül a szereplők konkrét intézetbeli helyzetére utal: „Vigyázz! Kibeszéltetnek! Hogy kottyintsd el magad! Cselesek!”, aztán: „Potyemkin diliház”, „Gyónjatok! Most szabad!!!”, mások a népi politizálás korabeli közhelyeit rögzítik: „Külföldi magyarok! Vegyétek meg valutáért Erdélyt! Kell nekik a dolcsi!”, „Készülnek az új kiugrásra a vén dézsistákkal, emlékezz aug. 23-ra! (1944) és Cseszkó: 68!”, és a lap alján, szintén betoldásként jelenik meg a regény fő témája, a homogenizálás: „NINCSEN KIÚT!? A Kreml öreg falánál már ott áll az új Homogéniusz(?) Finomabb, civilizáltabb — Homogéniusz jön!” A lap közepén vastag nyomtatott betűkkel meg a szerző gyakran ismételt kiazmusa:

„PÁSZTORTŰZ HELYETT ÉGŐ PÁSZTOROK! ÉLŐ JELTÜZEK!”

4. A lap fő szövegeinek alaptétele a nyelvi változatosság (diverzitás, heterogenitás), a kultúrák változatossága az élő világ változatosságával (a biodiverzitással) mint megőrzendő értékkel összhangban, voltaképpen egy tágabban értelmezett ökolingvisztika alaptétele.

A párhuzamok nyilvánvalóak:

„Az anyanyelv is környezetvédelem!
Természetvédelem az észjárások őrzése, gyermekem!
Kihalt az őshüllő. És kihalt a hettita-nép.
Egy madárfaj és a tasmán.”

Majd egy „vers”-nek minősített szövegrész következik, amelyben elemeikkel a nyelvre és a természetre egyszerre utaló metaforikus összetételek tűnnek föl és a személyesség, az én névmással a személyes implikáció:

„Elhullt az utolsó hettita-szirom.
Sumér-madár lehullt idő-mocsárba ott...
S én még a dákot is — siratom.”

A következő, az előbbivel szorosan összefüggő szövegmozaik kiemelt első sorában a „nyelvtan-erdők” metaforikus összetétel az alapja a további metaforák izomorfizmusának a nyelv—természet kettősségben, az utolsó sorban pedig ismét a veszteség személyes jellege:

„ELPUSZTULT NYELVTAN-ERDŐK...
Egy jelző se trillázik főnevek lombjain...
Lehullt minden számnév-levél...
Szorongok és sikoltok...”

Majd itt is megjelenik többféle asszociációra épülő és többféle asszociációt keltő szójáték kontextusában a természetet, az életet oltalmazó „ózon”:

„ÓZON-PAJZSOMAT MÚZEUMBA EGY
MÁSIK BOLYGÓN VISZIK...
ÚJ MESE: CSODÁK CSODÁJA: ÓZON!”

Az utolsó sor nyilvánvaló utalása szerint már nem Óz az új mesék nagy csodája, hanem Ózon.

A légkörhöz tartozó ózonnal a környezetszennyezés apokaliptikus képe fokozatosan kozmikussá tágul két olyan sorban, amelyet oldalt ez az ironikus megjegyzés kísér: „KOZMIKUS FRÜSTÖK”. Mint az ózon-pajzs, a nap is az én napom:

„Napom — lágytojás, kék tükörpohárban,
A Korom-Óriás már lassan hörpöli...
Homok a lomb, vén asztmás a szél —
Se zúgni már, de se sóhajtani...”

A „zúgás” és a „sóhajtás” már a nyelvre is értendő, ezért áll e sor mellett a felkiáltójeles figyelmeztetés: „NYELVKASZTRÁCIÓK!”

5. A lap középpontjában álló szöveg nem ötlet, nem töredék, hanem egy, az általánosítást a TE-hez intézett megszólítással és felszólítással kifejező versszöveg, amelyről a lapszéli „glossza” azt jegyzi meg: „Az elveszett analógia-bázis (a végtelenbe haditámaszpontunk) siratása! Küzdj!”. Ebben a szövegben az általános emberi (és nyelvi) értékek kapcsolódnak össze, azonosulnak a pusztuló természettel:

„A fejlődés fájától nem láttál annyi erdőt!
S kémény-erdőtől nem láttad már a fát.
Egy bogarat honnan figyelsz te eztán?
Hogy megtanítson élni a halált...
Nem látod: az erdő a filozófiád!
Bölcsességed: a sziklák.
Erkölcsöd: a levegő.
Szerelmed: kelő s lebukó nap.
Nélkülük elveszted hasonlataidat!
Lelkedet vágják ki a fával.
S a rétek, dombok, völgyek, legelők...?
A VÍZFOLYÁS-sal többé ki beszél?
A semmi horga nagy. Űr a háló...
Ó, delfinem!”

Nem látjuk a fától az erdőt, a civilizáció káprázatfájától a valóságos erdőket, a kémény-erdőtől pedig a valóságos fát, mondja ismét kiazmus formájában az első két sor. A látszólag kis dolgok és a legsúlyosabbak (a bogár — az élet és halál) összekapcsolása, majd az oximoron (élni a halált) a tranzitivált él igével a költői magasság és a filozófiai mélység kivételes példája. Minden fontos emberi érték és az emberi nyelv is a természethez kapcsolódik: a természet az ihletforrás és a viszonyítási pont.

6. Jelentéstanilag az értékvesztés kifejezése dominál olyan igékkel, amelyek közvetlenül jelölik valamely érték elvesztését (kihalt, lehullt, elpusztult, elveszted, lebukó nap, vágják ki, megfojtani, oda 'elveszett, odavan’), a hiányt jelölő nyelvi elemekkel (a semmi horga, nélkülük, nyelvkasztrációk) vagy pedig olyan negatív értékjelentésű szavakkal, amelyek pozitív értékjelentésűeket váltanak föl (napom lágytojás, amelyet a Korom-Óriás tüntet el, a lomb homok, a szél vén asztmás stb.). Az értékvesztés legnagyobb tétje maga a nyelvvesztés: se zúgni már, de se sóhajtani, elveszted hasonlataidat, a vízfolyással többé ki beszél, ez a kis idétlen még iázni se tud stb.

A nyelvileg kifejezett idő- és térdimenzió összhangban van az értékek válságával, a jelen az idő kritikus pontja, az itt pedig a téré: idő-mocsár, már, egy bogarat honnan figyelsz te eztán, a vízfolyással többé ki beszél, utána; ott, egy másik bolygón, egy bogarat honnan figyelsz te eztán, a végtelenbe haditámaszpontunk stb.

A szöveg líraiságának velejárója az értékvesztés fájdalmának személyessége: az egyes szám első személyű igealakok, a szintén első személyre utaló birtokos személyragok. A 2. személyű megszólítások és felszólítások összefüggésbe hozhatók a 2. sor gyermekem! vocativusával, illetve az általánosítás szándékával: a te mindannyiunkra vonatkoztatható.

7. A világdarab, amelynek mentális képe a szövegben megjelenik, maga a világ: a világ természeti és természetes változatossága a nyelvben, a kultúrában, az életben, a változatosság és a sokszínűség. A fő érték pedig ez ehhez való hűség, maga az őrzés a jövő számára. Erre vonatkozik a kétszer aláhúzott KÜZDJ! és erre a PÁSZTORTŰZ HELYETT ÉGŐ PÁSZTOROK! ÉLŐ JELTÜZEK! A kiazmusból és a szójátékból az a mélyebb jelentés olvasható ki, hogy a biztos őrzést jelző pásztortűz helyett már maguk az őrzők vannak veszélyben. Ők az élő jeltüzek.