Tankönyves gondok és gondolatok

Valamikor szeptember elején jelent meg a Krónikában is több cikk az akkor éppen aktuális tankönyvgondokról. A tankönyv természetesen nem csak tanévkezdéskor gond, hanem később is: hogy van vagy nincs, hozzájutott-e a tanuló, a számára legalkalmasabbat kapta-e meg, mennyibe került az „ingyenesen” vagy a kereskedelemben forgalmazott tankönyv, érthető-e vagy sem, használható-e vagy sem, és sorolhatni lehetne a kérdéseket, amelyekre többnyire nincs megnyugtató felelet. A szülő számára és a sajtóban is a fő kérdés az első, hogy elkészült-e a tankönyv, hogy idejében készült-e el, és ha fizetni kell érte, mennyibe kerül. A „milyen a tankönyv?” kérdése a tanár és főképpen a tanuló mindennapi munkájában válik gyötrővé. Számomra, akit szülőként, korábban tankönyvszerzőként, most a Tankönyvtanács kuratóriumi elnökeként és nyelvművelőként egyaránt foglalkoztat mindez, a következő értéksorrend alakult ki a tankönyvekről: 1. jó-e vagy sem, 2. van-e vagy nincs, 3. ingyen, elérhető áron vagy megfizethetetlenül drágán jutott-e hozzá a tanuló, 4. idejében jutott-e el az iskolákba vagy a könyvüzletekbe.

Meglepőnek tűnhet és logikátlannak, hogy a minőség szempontját annak is elébe helyezem, hogy egyáltalán van-e tankönyv. Ezt azért teszem, mert meggyőződésem, hogy a rossz tankönyvnél jobb a tankönyvnélküliség állapota. Voltak és vannak olyan rossz tankönyvek, amelyek évtizedeken át sok száz tanár és több tanulónemzedék életét keserítették meg. Tehát inkább ne legyen, minthogy rossz legyen. És mivel itt sokféle ködösítés folyik, határozottan el kell mondani, hogy az olyan jelzőknek, mint: alternatív, reform(tankönyv), új, régi rendszerből átvett stb., nincs semmi közük a tankönyv igazi minősítéséhez. Az alternatív is lehet csapnivaló, az 1990 előtti is lehet nagyon jó. Az alternatív azt jelenti, hogy választható, hogy tehát egynél több van belőle, a hazai magyar nyelvű oktatásban többnyire kettő. Ez a kettő lehet egyik rosszabb, mint a másik, egyik jobb, mint a másik, vagy egyik elfogadhatóan jó, a másik csapnivaló. A minisztérium egy korábbi állásfoglalása szerint a régi tankönyveket is alternatív változatoknak lehet tekinteni, a gyakorlatban mégis többnyire letiltják őket, még akkor is, ha esetleg jobbak az újaknál.

Mikor jó egy tankönyv? Ha a tanuló könnyen tud önállóan is dolgozni vele (a kiadók és a szerzők mintha nem vennének tudomást arról, hogy a tankönyv nem az akadémiának, nem a tanárnak, nem is a szülőnek, hanem a tanulónak készül!). Ennek feltétele a tankönyv kifogástalan tartalma, logikus, módszeres felépítése, az életkori sajátosságokhoz igazodó volta (hogy pl. legalább 12 éves korig ne legyen benne meghatározás), nyelvi pontossága és könnyedsége, magyarossága és lehető hibátlansága.

A mi külön gondunk, hogy a román nyelvű oktatáshoz képest késnek a magyar nyelvű tankönyvek, sőt tanév elején, esetleg az első félévben némely tárgyakból teljesen hiányoznak. Ez a tervezés és a szakmai megvalósítás kérdése. Mivel a legtöbb tantárgyból a tantervi keret ugyanaz, és a magyar nyelvű tankönyvek sajnos még mindig többnyire a jó vagy kevésbé jó román tankönyvek sikerültebb vagy éppen rossz fordításai, a legtöbb esetben nem lehet a dolgoknak elébe menni. Tervezni kellett volna úgy, hogy a reform, az alternativitás egy évvel később induljon a magyar nyelvű közoktatásban, mert még egészen kitűnő szakmai műhelyekben és rohammunkában is legalább egy félévet vesz igénybe valamely tankönyv fordítása, nyelvi ellenőrzése, „megcsinálása”. Az egy év késést pedig nem volna miért dramatizálni, mert az jóval kisebb baj, ha pl. egy húsz éve használatos tankönyv még használatban marad egy évig, minthogy egy összecsapott „új” tankönyv legyen forgalomban a következő húsz esztendőben. Csakhogy a mostani sietség oka a pénz volt. Amíg nem volt a világbanki kínálat, addig senkinek nem jutott eszébe a hazai oktatási reform, a tantervek és a tankönyvek, és mivel a külső támogatás éppen a tankönyvekre érkezett, ezzel a lehetőséggel élni kellett, azaz a pénzt el kellett költeni, fonákul éppen a tankönyvekkel indítva az oktatás reformját, és nagy sebességgel, mert a támogatás felhasználásának megvoltak az időbeli határai. Ezért kellett sietni, és ezt az iramot nem bírta az a leépült (leépített) szakmai háttér, amely csak vergődik a feladatok súlya alatt.

Erről is beszélni kell, mert a hazai magyar közoktatás legfőbb gondja, hogy nincs intézményes szakmai háttere. Ez ugyanis nem mozgalmi feladat, nem politikai feladat, nem a civilszervezetek feladata. Magyar oktatási intézet nincs, olyan, amely tanterveket, oktatási programokat dolgozna ki, rendszeresen elemezné a magyar nyelvű közoktatás helyzetét, a benne végbe menő folyamatokat, keze alá dolgozna az oktatási hatóságnak a tervezésben (szakfelügyelőknek, minisztériumnak stb.). Az állami tankönyvkiadó magyar részlege leépült, az egész szakma leépült, az Ábel Kiadó pedig jóformán még el sem kezdte működését. A működésképes tankönyvkiadó véleményem szerint egy legalább húsz főállású, a maga dolgát jól értő és végző munkatársból áll, és még további legalább ötven szakembert foglalkoztat szerzőként, szakmai és nyelvi lektorként (anyaországi szakembereket is). A hatóság pedig, részben kényszerből,  a mindenes szerepét igyekszik ellátni, holott csak az volna a dolga, hogy felügyelje és adminisztrálja az oktatást. Tehát nem a szakfelügyelők vagy a minisztérium dolga volna a tantervkészítés, a megfelelő tankönyvek kiválasztása, sőt egy miniszteri rendelet éppen tiltja az ő közvetlen beavatkozásukat. (Nemrég egy államtitkárt azért menesztettek, mert túlságosan is érdekelt volt a tankönyvpiacon.) Azt viszont ellenőrizniük kellene még az iskolák vezetőségének is, hogy szakmailag, módszertanilag nem megfelelő, magyarságunkat vagy nyelvünket sértő munkafüzetek, tankönyvek ne kerülhessenek a tanulók kezébe.

Az Erdélyi Tankönyvtanács is civil intézményként jött létre, és nem annak következményeként, mint ahogy a Krónika egyik cikkében szerepelt, hogy a Pedagógus Szövetség felismerte a gondokat. Nyugodtan mondhatom, hogy ezt az intézményt mi „találtuk ki” és hoztuk létre Székely Győzővel, kezdetben (hét évvel ezelőtt) még a Collegium Transsylvanicum keretében, és csak jóval később került az RMPSz adminisztratív felügyelete alá. A Tankönyvtanács (és a mintájára szerveződött Kárpát-medencei Tankönyvtanács) hasznot és fizetést nem igénylő munkatársakkal ösztönözte új tantervek, tankönyvek írását, kísérleti jellegű oktatási anyagok elkészítését, utóbb jelentős arányban egyetemi jegyzetek megírását, kiadását. Legfontosabb talán az volt a törekvéseiben és a munkájában, hogy az évtizedeken át rossz fordításokkal leülepedett szaknyelvi salakot kiszűrte az újabb tankönyvekből és fordításokból, nyelvi és szakmai igényességet honosított meg. Előkészítője volt a később más kiadóknál megjelent tankönyveknek, munkafüzeteknek, és részben előkészítője volt munkatársak nevelésével, a magyarországi szakmai kapcsolatok építésével a Pedagógus Szövetség nemrég megalakult kiadójának, az Ábelnek. De ez már tőle függetlenül történt.

Leginkább továbbra is a szakmai műhelyt hiányolom, a fiatal szakemberek nevelését, munkába állítását. Nem igaz ugyanis az, és ezt csak provinciális szemlélet sugallhatja, hogy bárki (még ha pedagógus is) képes tankönyvet írni vagy fordítani, az sem igaz, hogy bárki kiadónak nevezve önmagát képes megcsinálni a tankönyvet. Sőt a kiadó munkája legalább nyolc-tíz egymástól is elkülönülő szakma közreműködését igényli. A szakmában bekövetkezett leépülés és törés következtében a hiány olyan nagy, hogy semmiképpen nem nélkülözhető magyarországi szakemberek, kiadók szakmai támogatása, nem nélkülözhetők a magyarországi kiadású tankönyvek, tankönyvcsomagok. Az anyagi támogatás sem. Egy két évvel ezelőtti miniszteri rendelet feloldotta azt a tilalmat, hogy külföldi tankönyveket a hazai oktatásban nem lehetett használni. Most ezt a magyar oktatás berkeiből akadályozzák (nehéz pontosan megmondani, hogy éppen ki), részben arra hivatkozva, hogy az eltérő tantervek ezt lehetetlenné teszik, részben pedig — érzésem szerint — szakmai és piaci konkurenciát látva az anyaországi közreműködésben. Mindkét érv hamis: meglévő magyarországi tankönyveket hozzá lehet igazítani a hazai programokhoz, magyarországi szerzők, nyelvi lektorok, kiadók bevonásával teljesen új tankönyveket lehet írni, de a fordítások ellenőrzésében is segíthetnek, a piaci konkurenciára is szükség van, mert annak is a szülő látja kárát, ha bárkinek monopóliumává válik a hazai magyar tankönyvpiac. Vannak olyan könyvek is (pl. ábécéskönyv, magyar nyelv és irodalom tankönyvek), amelyek minden változtatás nélkül átvehetők, sőt nagy hiányt pótolnak. Össze is állítottunk másfél hónappal ezelőtt egy ilyen könyvlistát, a magyarországi hozzájárulást is megszereztük, itthon azonban semmi nem mozdul az engedélyeztetés ügyében. Elvileg is fontos volna, hogy nyolc évtizedes elszigeteltség után, amikor főbenjáró bűnnek számított, ha egy pedagógus magyarországi kiadású könyvet merészelt bevinni az osztályába, végre ne csak a jelszavak és a demagóg kijelentések szintjén éljünk azzal az eséllyel, amelyet az anyaország támogató szándéka jelent.

Késnek a magyar nyelvű tankönyvek. Közben improvizálunk gyors fordításokat, új tankönyveket. És van arra is példa, hogy egy tankönyv túl korán jelenik meg, szabálytalanul korán. Ilyen a VIII. osztályos magyar nyelv és irodalomolvasás új tankönyve: most tanévkezdéskor váltotta föl a régit, de oly módon, hogy a tanulók, akikhez szól, az oktatási ciklus előző három osztályát a régi tanterv és a régi tankönyvek szerint dolgozták végig. Most a záró osztályban kezdik a reformot: a tananyag fontos részei maradnak el, nem is szólva a szemléletváltásról, amely ebben az osztályban már csak zavart okozhat. Az ilyen tudatosan előidézett töréseket általában minden oktatási rendszerben lehetőleg elkerülik. Hogy nálunk miért nem lehetett várni ezzel még egy évig? Bizonyára ismét csak az elköltendő, felhasználandó pénz miatt.

És még egy példa arra, hogy nem föltétlenül azért kell háborognunk, ha valami nincs, hanem azért is, ha van. Az oktatási törvény vitájának fontos pontja volt, hogy a magyar anyanyelvű gyerekek a román nyelvet végre módszeresen és eredményesen tanulhassák mint környezeti nyelvet vagy éppen mint idegen nyelvet, semmiképpen nem úgy, mint a román gyerekek, akiknek ez az anyanyelve. Azon nem is csodálkozom, hogy elvakult politikusokat nem lehetett meggyőzni arról, hogy maga a román oktatási rendszer akadályozza a román nyelv sikeres tanulását. A törvény az „okos kompromisszum” karikatúrájaként úgy rendelkezik, hogy a program az általános iskola felső tagozatán közös a román tannyelvű osztályokéval, de a kisebbségi iskoláknak saját (a román osztályokétól eltérő) tankönyveik lehetnek. Nos, az első ilyen tankönyv is elkészült az V. osztály számára, a jelek szerint úgy uniformizáltan, hogy minden romániai kisebbség használhassa. A leghivatalosabb tankönyvkiadónk jelentette meg az oktatási minisztérium égisze alatt. Azzal még semmi baj nem volna, hogy nincs magyar szerzője, nincs magyar lektora. De azzal igen, hogy ennek a tankönyvnek semmi köze nincs a tanulók anyanyelvéhez. A címlap fényesen kétnyelvű, a magyar szövegrészben sajtóhiba már a címlapon, ill. csak a címlapon, mert máshol magyar szó nem fordul elő, sem hivatkozás a magyar nyelvre (a tanulók anyanyelvére). Sőt az a 3-4 feladat, amely utal a tanulók meg nem nevezett anyanyelvére, olyasmit is tartalmaz, ami magyar szempontból képtelenség: pl. a 36. lap 6. feladata: írjanak a tanulók néhány olyan példát anyanyelvük szavaiból, amelyeket az eltérő hangsúlyozás különböztet meg. Igen, van még a tankönyvhöz függelékként illesztett nem egészen két oldalas román—magyar és magyar—román szójegyzék. Ez utóbbiban pedig a magyar címszavak esetében a tanuló azt is megtalálja, hogy az adott (magyar) főnévnek mi a nyelvtani neme, pl. így: borzalom, s. f., azaz substantiv feminin, a bűvész substantiv masculin, azaz hímnemű stb. Azt is el kell mondani az igazság kedvéért, hogy ez a tankönyv valamivel (30-40 oldallal) karcsúbb, mint a román osztályoké. Lehet, örvendezni kellene, hogy ezt is megértük, hogy még Soros is segített bennünket ebben. Még sem tudok szabadulni már hetek óta attól a gyanútól, hogy ezzel bizony többszörösen is átvertek bennünket.

Végül arról, hogy a tankönyv is piaci áruvá vált. A kiadó, a forgalmazó amiatt panaszkodik, hogy ez a mi közoktatásunk bizony kicsi piac, itt nem lehet igazi haszonnal dolgozni, igazi kiadónak ez meg sem éri. Ha pedig megéri, akkor ki lehet számítani, mennyivel kerül többe egy magyar nyelvű tankönyv, mint a román nyelvű. Pozitív diszkriminációra pedig ebben az országban nem lehet számítani, így ha valamilyen okból a piacról kell megvenni a tankönyvet, senki ne csodálkozzék a csillagászati árakon. Ha nincs konkurencia, ha nincs felügyelet a tankönyvek minőségében, ha nincs pozitív diszkrimináció a román állam részéről, és ha senki nem szervezi bármilyen forrásból a tankönyvek ártámogatását, akkor arra kell számítani, hogy ez a többletkiadás is reális oka vagy csupán ürügye lehet annak, hogy a szülő ne magyar tagozatra írassa gyerekét.

Jegyzet

A dolgozat eredetileg a Krónikában jelent meg, október 28—29-én.