Szabadulásunk tavasza

1964 tavaszán szabadulási hírek kaptak lábra a gyárban. Enyhe volt a tél, az átnevelés folyt, a fegyelem lazult, azért a terv teljesítésében lemaradás nem volt. A vasárnapokat teljesen visszaadták rendeltetésének, a pihenésnek s úgy emlékszem, a munkaidőt napi nyolc órára szállították le. Az átnevelésbe a film mellé betették a tévét is. Egyszer részesültem én is a tévézés kiváltságában, egy folklórprogramot néztem végig.

Az enyhülés egyik jeleként könyvelhetem el a következő esetet: a fegyőr a munkaasztalomnál megállt, és beszélgetésbe bocsátkozott velem.

— Mit fog tenni, Gazda, ha szabadlábra helyezik? — hangzott a kérdés.

Hova tegyem az érdeklődést? — gondoltam magamban. Mutattam a közömböst.

— Erre nem gondoltam. Még nyolc esztendő van hátra, csak hetet töltöttem le.

— Lehet, hogy nem fogja letölteni az egészet, hamarabb hazaengedik.

Most már meglepődtem. Megálltam s kezdtem a fényező-labdát igazítani, a vászonba jobban belefogni.

— Eddig nem hallottam, hogy az RNK-ban politikai elítélteket tömegesen szabadlábra helyeztek volna. Csak a titóistákról tudom, hogy 1961-ben vagy mikor mind szabadlábra kerültek, de azok is Tito közbenjárására. Nem hiszem, hogy bizonyos bűntényekért elítélteket kiengedjenek, másokat pedig visszatartsanak. Ha mégis csoda történne és kegyelmet adnának, s a büntetés letöltése előtt kiengednének, nem tudom, mihez kezdenék. Az biztos, hogy nem helyeznének vissza régi állásomba, az Akadémia Nyelvtudományi Intézetébe.

Ez a beszélgetés koratavasszal történhetett. Fontos jelzésnek vettem.

Egy rabnak a büntetés letöltése előtt való szabadlábra he-lyezéséről már tudtam ekkor. Ez a rab egy iaşi-i fiatal baritonista volt. Ott dolgozott a gyárban, csak más műhelyben. A 411/1964-es Törvényrendelet értelmében kegyelmet kapott. Utólag tisztázódott, hogy a Törvényrendelet akkor már érvényben volt, amikor a baritonista kiszabadult. A gyárban dolgozó fegyencek arra kérték a baritonistát, hogy búcsúként énekelje el valamelyik operaáriát. Így került sor az Igor her-cegből Igor Szabadság-áriájának eléneklésére, amit a rabok nagy tapssal fogadtak és jutalmaztak:

Ó, jaj, szabadnak lenni újra,

Felemelt fővel, büntetlen szabad... stb.

A változékony április időben kisütött a nap. Vasárnap volt. Mentünk vissza a cellába, hozzám csatlakozott Perţa, biztatni kezdett nagyon: nemsokára szabadlábra fognak helyezni

— mondta.

Bizonyára a búcsúének a gyárban szolgálatot teljesítő őrök jóváhagyásával történt. A szabadulás szelleme már bent volt a börtön falai között, s éppen a fegyőrök voltak azok, akik behozták és terjesztették. Mi fegyencek úgy tudtuk, hogy az ifjú operaénekes szabadlábra helyezését a iaşi-i opera kérte, amit az államfő teljesített. Az eseten elgondolkoztunk, sokféleképpen kommentáltuk. Növelte bennünk nagyon a reményt.

Mikor a baritonista kiszabadult, a gyár még teljes létszámmal dolgozott.

Eddig diófa, mahagóni, afrikai körtefa és bükkfa furnérral bevont, diófa páccal sötétbarnára színezett asztallapokat fényeztem. Volt valami fantázia a furnérok erezetének játékos rajzaiban. A bükkfa- és a mahagónifurnér erezete nagyon egyszerű volt, csak a bog körül volt kissé kusza, nem is kusza, inkább szeszélyesen görbe. Legszebb a diófagyökér volt, s csak utána következett az afrikai körtefa. Az volt az érdekes és szép, hogy a lakk fénye mind hangsúlyozottabban felszínre hozta az ereket, rajzokat.

Váratlanul pácolatlan, fehér furnéros asztallapokat hoztak fényezni. Nem is a furnér rajza volt érdekes, inkább szép fehér színe, ilyent még nem fényeztem. Mikor a munkapadra tettem, a mester hozzám jött és figyelmeztetett, hogy gonddal fényezzem. A furnér hársfa, eladással egybekötött kiállításra készül — mondta —, összesen negyven garnitúra. Természetes színében kellett ragyognia az asztallapnak, ezért nehezebb volt a fényezés. Mielőtt a sellakréteg rákenését megkezdtem volna, többféle finomságú csiszolópapírral lecsiszoltam.

Mivel nem volt pácolva, nagyon szívta magába a sellakot. Úgy emlékszem, ez volt az utolsó széria, amelynek fényezésében részt vettem.

A mesterek már panaszkodtak, hogy a munka nem megy abban a ritmusban, ahogy a terv teljesítése kívánja. Hoztak új embereket is; a fegyelem már nem volt a régi.

Ezen a tavaszon találkoztam a gyárban egy csendes, halk szavú biológiatanárral, Puskás Attilával. Úgy emlékszem, Csíkszentdomokoson, később Csíkszeredán volt tanár. Nem sokat beszélgettünk, csak ebédszünetben vagy munka után. Még három csíki tanárral ismerkedtem meg: Ambrus Sándor matematika-, Bereczky György román nyelv és irodalom, valamint Kovács Gyula ugyancsak matematikatanárral. Velük is csak ebédszünetben válthattam szót. A szekrények összeállításánál dolgozott Orbán Attila, érettségiző diák. Nevét azért jegyeztem meg, mert beszélgetéseink alkalmával kiderült, hogy ő tudja a legtöbb költeményt. Találkoztam Soós Ferenc református teológussal és Szabó Dezső kolozsvári unitárius lelkésszel. A gyárban dolgozott Onisifor Ghibu egyetemi tanár fia, és a végén beosztották a fényezőbe Dénes Ivánt is.

Az átnevelő műsor keretében egy tavaszi vasárnap bemutatkozott egy bűvész artista. Sajnos, a nevét elfelejtettem. Részben varázslatosnak tűnő kézügyességi mutatványokkal szórakoztatott, részben pedig csalóka bűvészeszközökkel ejtett ámulatba. Az előadásnak abban volt az érdekessége, hogy a mutatványokat megmagyarázta, titkait elárulta. Volt az elő-adásnak enyhe hit- és vallásellenes tendenciája, a bűvész kifejtette, hogy a mutatványokban nincs semmiféle csoda, természetfölötti erő.

1964 májusában, vagy június elején, ismét nagy átcsoportosításokat hajtottak végre a cellákban. Gyanítottuk, hogy nagyobb létszámú fegyencet helyeztek szabadlábra a 411/1964-es Törvényrendelet értelmében és a Börtönök és Munkatelepek Vezérigazgatóságánál már kilátásban volt a mi szabadulásunk is. A kettes pavilonból visszavittek az egyes, a sárga pavilonba, és a második emeleten nagy cellákba, illetve termekbe helyeztek el. Innen jártunk dolgozni. Tovább folytatódott az átnevelés, de most már durva támadásokat szerveztek egyesek ellen. Főként papok és jehovisták kompromittálására, erkölcsi megsemmisítésére törekedtek. Világosan látni lehetett, a politikai tiszt és a besúgók összpontosított aknatüze inkább a magyarok ellen irányult. Ilyen volt például a Szabó Dezső kolozsvári unitárius lelkész elleni sovén támadás.

A gyárban dolgozó fegyencek létszáma megcsappant, Cătană mester és Bíró fegyőr mondta is, hogy a tervet nem tudják teljesíteni. Azt beszélték, hogy a kettes pavilonba már toborozzák a közbűntényes elítélteket, hogy a gyárban a politikaiak helyét átvegyék.

A nagy sárga pavilonban a dolgozókkal szembeni bánásmód érvényesült. Itt is át lehetett menni egyik cellából a másikba. Kis csoportokban egymás között a szabadulásunkról beszélgettünk: meddig ülünk még börtönben? Általában az volt a vélemény, hogy az őszt nem érjük itt. Biztos politikai hírek nemigen szivárogtak be, úgy emlékszem, az újságolvasás megszűnt, már nem adták kezünkbe a Scânteiát. Könyvet azonban még lehetett kivenni, olvasni. Csomagkérő levelező-lapot a második negyedévre nem adtak. Ezt szintén jelzésnek vettük, esetleg még a nyáron szabadlábra helyeznek. Mintha frissebb, elevenebb lett volna munka után a cellában a dolgozók beszélgetése. Arról érkezett hír, legalábbis suttogva terjedt, hogy a munkatelepekről sok politikai elítéltet szabadlábra helyeztek. Kezdtünk mi is reménykedni és ennek következményeit festegetni a magunk szempontjából.

Ezen a tavaszon gondolatban, lélekben már többet voltam a börtön falain kívül, mint belül. Sokat töprengtem azon, vajon hogyan fogják a párkák tovább fonni életem fonalát, mi vár rám. Bizakodó bizonytalanság szállott meg. Elképzelésem szerint a rendszer ellenségnek fog tartani mindhalálomig; nem azért, hogy olyan nagy személyiség és valóban ellenség volnék, de a Securitaténak, a pártnak, hogy létezzék társadalomban, Minótauroszként állandóan embereket kell felfalnia.

Az emberi hitványság jelen van mindenütt, s ez táplálja, élteti az embertelen diktatúra mindkét intézményét.

Az események nyár elején gyorsabb ütemben kezdték egymást követni. A gyárban dolgozók közül sokat kivettek: köztük Komáromy Józsefet, Bereczki Andrást, engem, a „Fekete-templom csoport” tagjait, és áthelyeztek egy ugyancsak nagy terembe, a sárga pavilon keleti végébe. Itt találkoztam dr. Jakab Antal püspök úrral, báró Bánffy Istvánnal, a Szoboszlay-per egyik elítéltjével, továbbá Andrássy Ernő orvossal, Virágh Lajos református lelkésszel, Visky József orvossal, Oláh Nándor fogásszal, Számadó Ernő költővel, a Sass Kálmán — Holló István-per elítéltjeivel. Ugyancsak ebben a cellában volt Bányai Miklós, akivel már Désen is cellatárs voltam. Félszáz fegyenc lehetett ebben a nagy teremben, a többség már régebb itt sínylődött. Az új, ide beosztott csoport elevenebbé tette a cella életét. Ami gyökeres fordulatot jelentett számunkra, az volt, hogy lakat alá kerültünk és be kellett illeszkednünk a cellarezsimbe. Ettől kezdve minden nap hozott valami újat.

A magyar elítéltek közül elsőnek báró Bánffy Istvánt ismertem meg, műlába az ágy fejénél volt felfüggesztve, ő pedig az ágyon ült vagy hevert. Könnyen megtaláltuk az utat egymáshoz, ugyanis öccse, Miklós, osztálytársam volt a gyulafehérvári római katolikus líceumban, kiváló rúdugró, hősi halált halt a második világháborúban. Elmondta, hogy őt a fegyveres zendülésnek minősített Szoboszlay-csoport tagjaként ítélték el 1958 szeptemberében, s a csoport több tagját halálra ítélték és ki is végezték.

Számadó Ernőnek a börtön előtt csak a nevét hallottam, s úgy vésődött emlékezetembe, hogy a népi írók csoportjába tartozik. Szikár, sápadt, csendesen mozgó fegyencként ült az ágyon egymagában. Ihletett óráiban népies hangú rövid verseket költött, s egyet-egyet el is mondott nekem.

Legtöbbet ebben a cellában Virágh Lajossal társalogtam, közös kolozsvári ismerősökről, a régi Kolozsvár életéről. Érdekes történeteket mondott el lelkészi pályájáról, én meg az 1944 utáni átmeneti korszak elmondásra érdemes tanári élményeiről beszélgettem. Virágh pásztorációs tevékenységé-ből rendhagyónak tartottam az alábbi történetet:

Nagyváradon volt segédlelkész — mondotta. — Egyszer egy halálos ágyán levő muzsikus cigányhoz hívták sürgősen, hogy részesítse az úrvacsora megerősítő kegyelmében. A cigány a külvárosban lakott, egy kis házban. Amikor odaérkezett, a nagy cigány család minden tagja össze volt gyülekezve. Valóban, a halál már ott ólálkodott a ház körül. Mikor belépett a szobába, a cigány, melléből mélyen húzván, várta a papot. Ő látva a helyzet súlyosságát, azonnal elvégezte az előírt szertartást és kiszolgálta az úrvacsorát. Hanem, ami számára felejthetetlen maradt — mesélte —, az a következő volt: a cigány váratlanul megpróbált az ágyból felemelkedni, kezét maga elé emelte, s elkezdte rekedt, hörgő hangon mondani, kiáltani: „Ady tekintetes úr, Ady tekintetes úr, megyek.” Ezzel visszahanyatlott és mélyen, nehezebben és nehezebben húzott tovább. Virágh tiszteletes nagyon meglepődött, a muzsikus cigányt nem ismerte. De megkérdezte a körülálló cigányoktól, hogy a haldokló valóban ismerte Adyt? Ki volt Ady? Azok elmondták, hogy egy nagy költő, és fiatal korában muzsikált is neki az illető.

Andrássy Ernő orvosról azt jegyeztem meg, hogy nagyon gazdag madártojás-gyűjteménye volt, Oláh Nándor pedig sakkozó.

Amióta újból lakat alá kerültem, megszűnt minden „kiváltság”, ami a munkával együtt járt. Szoktatni kezdtem magam a zárt cellai élethez: ülni, sétálni, hallgatni és néha társalogni. Tágas tér volt a cella közepén, hát nagyokat sétáltam, idegességem sétálásokba fojtottam. Akik nem ízlelték meg a gyári munkát, csendesebbek voltak. Mi a gyárban sok olyan jelzést kaptunk, amiből messzemenő következtetéseket vonhattunk le, nagyon közelinek véltük a szabadulást. Nekik is elmondtuk kapott jelzéseinket, de nem hitték.

Egyszer séta közben láttam, hogy egyik cellatársamat epilepsziás roham fogta el, levágódott a cementre, rángatózni kezdett, habzott a szája, arca teljesen eltorzult. Nem tudtunk segíteni, hívtuk az orvost, de mire megérkezett, szegény már elernyedt, a görcsök feloldódtak. Nagyon meggondolkoztatott a krízis, magamba szálltam, s hálát adtam a gondviselésnek... Nyugalomra intettem magam. Eljön minden, aminek jönnie kell, mindennek megvan az ideje, megvan a szabadulásnak is. Félrevonultam az ágy végébe, s eszembe jutott egy idézet:

Hol hallanád a viharról, hogy megáll,

Ha gyönge rózsa hajlong útain.

(Madách)

Dés óta nem gondoltam arra, hogy kihallgatásra vihetnek. Egy délelőtt az őr bejött a cellába és nevemet szólította. A kijárathoz mentem, átvett egy más őr, és átvezetett a kastélyba, ahol az irodák voltak. Szőnyeggel bevont lépcsőn felvezetett egy irodába, ahol idősebb civil fogadott. Azzal kezdte, lehetséges, hogy szabadlábra helyeznek, és mint tanárnak nehéz lesz állást kapnom, ő azonban hajlandó segíteni bizonyos ellenszolgáltatás fejében. Nagy nyugalmat parancsoltam magamra, visszautasítottam az ajánlatot. Azzal indokoltam, hogy beteg vagyok, s elveimmel, hívő emberi meggyőződésemmel ezt nem tudom összeegyeztetni. Még mondott egyet s mást s arra kért, hogy a cellában ne szóljak erről a beszélgetés-ről. Ennyi volt a kihallgatás, utána visszavezettek a cellába. Az eset felzaklatott, de nagy önuralommal túltettem magam s úgy viselkedtem, mintha semmi sem történt volna.

Már Désen tudomást szereztem arról, hogy Nagy József csoporttársam végtelenül gyötrelmes kínok között meghalt. Egy földije, egy Siner nevű fegyenc mondta el borotválás közben. Siner volt a börtön borbélya. 1962 nyarán Nagy József fejfájásra kezdett panaszkodni. Ahogy betegsége fokozódott, fájdalmai elviselhetetlenebbekké váltak, erősebben kezdett jajgatni, úgy, hogy a szomszéd cellák fegyencei is hallották. A betegség az agyát támadta meg, megőrült, kényszerzubbonyba kellett tenni s néhány napi szenvedés után meghalt. A halálesetet később a gyárban, Szamosújváron Bereczki is meg-erősítette, azoknak az elmondása alapján, akik Nagy Józseffel egy cellában voltak.

Szamosújváron kiszabadulásom előtt tudtam meg, hogy Kertész Gábor, fiatal jogvégzett csoporttársam is meghalt. Komáromy barátom Piteşti-en egy cellában volt vele, embertelen körülmények között egy ágyban aludtak. Kertész Gábornak a hátára óriási tuberculum lett, közönségesen tébécés daganat, amely kifakadt. A börtön felcserének jelentették, rövid időn belül a cellából kivitték, feltételezték, hogy a văcăreşti-i rabkórházba szállították. Részleteket Piteşti után életéről nem tudtunk, a haláláról is elég körülményes úton értesültünk. Nem vagyok biztos benne, de talán Gábor haláláról visszajelzés éppen a családtól érkezett.

Július első felében ismét kihallgatásra vittek. Most egy szikár, magas, fekete képű, negyven év körüli egyenruhás politikai tiszt tette ugyanazt az ajánlatot, amit előzőleg a civil. Neki is ugyanazt válaszoltam, mint a civilnek, vagyis viszszautasítottam az informátori ajánlatot. Most ez a tiszt még arra is kért, hogy kiszabadulásom után ne menjek vissza Kolozsvárra, választhatom az ország bármelyik városát, biztosítanak lakást. Ezt az ajánlatot sem fogadtam el. A kihallgatás után nem vittek vissza a nagy cellába, hanem a Martinuzzikastély egy szűk cellájába zártak a pincébe, egyedül. Halvány villanyfénynél töltöttem napjaim 1964. július 29-ig, amikor szabadlábra helyeztek.

Sötét sejtelmektől kísérve mentem le a lépcsőn a pincébe, ahol a múlt század hatvanas éveiben Rózsa Sándor is raboskodott. Ugyan miért különítenek el? Tudtommal semmiféle szabálysértést nem követtem el. Büntetés? Megfélemlítés? Meg akarnak törni, hogy beálljak informátornak? Még határozottabban fogok ellenállni minden kísérletüknek. Így emésztettem magam szorongó és bizakodó érzések, gondolatok közepette. Érthetetlen! Minden, ami tavasz óta történt, azt jelezte, hogy közel van a szabadlábra helyezés. Az első napokban az járt az eszemben, hogy visszahelyeznek a nagy sárga épületbe, egy más cellába. Ez azonban nem következett be. Az elkülönítés, nem mondom, homályba burkolta a közeli szabadulás varázslatos látomását.

Az elkülönítőbe zárás lehangolt, innen nem vittek sétára, szabad levegőre. Az őr napközben csak az étel beadásakor jött felém. Sétáltam, mértem rendületlenül a cella hosszát, és hevertem az ágyon, gondoltam, csak nem lehet messze a szabadulás, ha már kétszer is megkísértettek — valahogy kibírom.

Közben ismét volt egy jelképes álmom. Egy óriási vasúti rendezőpályaudvaron bolyongtam, talán nem is bolyongtam, inkább a sínek között át akartam menni. Rendkívül sok sínpár szaladt különböző irányba. Mozdonyok és egész szerelvények közlekedtek s nekem át kellett másznom a síneken, hogy a pályaudvarról az országútra érjek. Nagyon veszélyes volt — hangsúlyozom — a sok jövő-menő vonat miatt. Hol másztam, hol szaladtam, hol jobbra-balra figyelve lépegettem a sínek között. A vége a vergődésnek az lett, hogy csak sikerült az országútra kijutnom. Megkönnyebbülve álltam meg az országút szélén, hogy továbbmenjek.

A kettes pavilon pincecellájában végiggondoltam a közel hét és fél esztendőt jó és rossz emlékeivel. Mintha egy hosszú-hosszú, sok-sok kanyarral teli úton mentem volna végig, amelynek egyik végén Kolozsvár, a másikon pedig Szamosújvár lett volna. Egy elrontott életdarab. Mikes jutott eszembe, amikor visszapillantottam börtönben eltöltött éveimre. Tanítványaimnak mindig felolvastam azt a levelet, amelyben életének mintegy mérlegét foglalja össze nénjének. Ide írom parafrazálva — kérem, bocsássa meg a kedves olvasó: Most negyvenhárom éves vagyok, abból közel hét és fél esz-tendőt tömlöcben töltöttem haszontalanul. De mint Mikes, azt is hozzáteszem tiszta keresztény lélekkel, hogy Isten rendelésében semmi sem haszontalan. Amint elmélkedtem magamban, egyszer csak zaj közeledett felém, felálltam, s már dugta is a fegyőr a kulcsot a nagy zárba, kinyílt az ajtó s rám szólt: „Fă-ţi bagajul!” (Csomagolj!) Egyenesen a raktárba vezetett, már a kis bőröndöm is ki volt téve. Levetettem a kincstári ruhát, és magamra öltöttem a magam kopott civil ruháját. Nem akartam levetni foltos ingemet. A fegyőr azonban rám kiabált: vessem le azonnal! Mindhiába kértem a foltos inget, éppen azért vette el, mert foltos volt. Nem is kíséreltem megmagyarázni, mi célom van vele, hogy emlékül akarom megtartani. Kivittek az irodák előtt levő udvarra, már nagy tömeg volt ott, magam is elkeveredtem közöttük. Vártunk.

Jó délután lett, mire kézhez kaptuk az elbocsátó igazolványt.

„Penitenciarul formaţiunei 0606 Gherla anul 1964, luna iulie, ziua 29. Domiciliul avut la arestare Cluj, Str. Cuza Vodă Nr. 14. Bilet de eliberare Nr. 3950/1964. Numitul Gazda Francisc născut în anul 1920, luna octombrie, ziua 25., profesia profesor, fiul lui Ştefan şi Terezia, a fost depus ca condamnat de la 22. 03. 1957. până la 29. 07. 1964. de către Trib. Mil. Cluj, cu mandatul Nr. 1004/60, emis de Trib. Mil. Cluj, sentinţa Nr. 524/59 pentru faptul de uneltire contra ordinei sociale. A fost pus în libertate prin graţierea restului pedepsei de către Consiliul de Stat conf. Decret 411/1964. Numitul se stabileşte cu domiciliul în comuna Cluj. Semnături indescifrabile. P.S.”

Rendre autóra szálltunk.

A dés—kolozsvári vonalon, különböző állomásokon, letettek a kocsiról. Engem Szamosújvár állomására vittek. Napnyugtakor ültem fel a Kolozsvár felé menő személyvonatra.

Nem néztem vissza, mint a babonás ember.

Ámen.