Epilógus

Szorongó szívvel vettem kezembe a tollat, hogy papírra vessem visszaemlékezéseimet börtönéveimre, s még nagyobb szorongással bocsátottam a nagy nyilvánosság elé, Elrabolt esztendők címmel a Romániai Magyar Szó hasábjain. Sokat töprengtem és sokszor tettem fel magamnak a kérdést: egyáltalán van-e értelme annak, hogy az az iszonyat, amit magam és rabtársaim végigéltünk a börtönben és a munkatelepeken, fennmaradjon? Ne tudjon róla senki! Jobb, ha magammal viszem a koporsóba, a föld alá, amúgy is eltemetni való. Úgysem okul senki belőle. Ugyanakkor eszembe jutott: miért írta meg Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoport címmel a szovjet börtönök és munkatáborok pokláról eposzi méretekre terjedő dokumentumkötetét? Vagy miért tette közzé Virgil Ierunca Fenomenul Piteşti címmel a vasfüggönytől keletre egyedülálló, emberi képzeletet felülmúló átnevelések során ifjú elítéltekkel szemben elkövetett, elrettentő szörnytetteket? E két nagy mű és több baráti biztatás ellenére sem vettem tollat a kezembe, pedig ki-kiömleni akaró forró lávaként ott dolgozott lelkem mélyén a sok megaláztatás, nyomor, fájdalom, és követelte a szót. Sokszor gondoltam arra is, hogy magamnak okozok újabb bajokat: nem lesz szerencsés behegedt sebeket föltépni. Még testvéreimnek sem mondtam el. Igaz, hogy ők is annyi szeretettel vettek körül, mindig tartózkodtak börtönsebeim feltépésétől. Az időt nem láttam elérkezettnek. Féltem.

A börtön minden nyomora beleette magát testembe-lel-kembe. Olykor-olykor álmaimban ma is elrettentő börtönélmények peregnek le. És utcai jelenetek, munkahelyi események, az erőszakszervek gőgös igazoltatása hányszor társul önkéntelenül és idézi fel bennem a börtönbeli embertelen bánásmódot. De nem tudtam és nem selejtezhettem ki életem-ből sem a közel nyolcévi börtön emlékeit, sem a félelemben eltöltött negyvenöt esztendőt.

1989. december 22-e feloldott a hallgatás alól, véget vetettem nagy tartózkodásomnak. Azokra gondoltam, akik a börtönben pusztultak el úgyszólván ártatlanul, s azokra, akik ma is tájékozatlanok a jogtipró szocialista diktatúráról. És annak a politikának a leleplezése, amely népünk megsemmisítését célozta, adta a bátorságot és kezembe a tollat, hogy elmondjam mindazt, amiről érdemes, kell, szükséges másoknak is tudomást szerezniük.

Tudom, kegyetlen kenyérharc folyt kint a szabad életben is, ránk magyarokra kétszeres zsarnokság szakadt, mert a szocializmus nyomora mellett a rendszer minden intézkedése távlatilag nemzeti megsemmisítésünket célozta, még ha némely szemfényvesztő intézkedése látszólag hasznunkra volt is. Az is igaz, hogy nehezen, de kint kialakult az életnek egy sajátos ritmusa, amelyben az ember megtalálta az apró szépségeket, a boldogulást. Egyet azonban nem szabad elfelejteni: ahol jogtiprás uralkodik, ahol tízezreket hurcolnak börtönbe azért, hogy milliókat félelemben tartsanak, ott a külső világ sem élhet szabadon. Nem kétséges, hogy a jobb élet reményében milliók csatlakoztak a szocialistának nevezett rendszerhez Közép-Kelet-Európában, hiszen csalódtak a Nyugatban. De az is igaz, hogy talán meggondolás nélkül, túl könnyen adták be derekukat az új, paradicsomi életet ígérő rendszernek. Mindezekből nagy tanulság vonható le: minden egyénnek szuverén módon kell a saját sorsáról gondolkoznia és döntenie, mások könnyein nem építheti senki a maga boldogságát.

Életem nagy paradoxona, hogy mindig mindenkinek a javát akartam: jót akartam cselekedni, és nem úgy sikerült, ahogy akartam.

Amit itt leírtam, valószínűleg egy a sok börtönemlék közül. Bizonyára vannak — lesznek másféle visszaemlékezések, mert azokat is életre hívja az erdélyi szellem és életünk sanyarú kényszere. Jelen visszaemlékezésem vád és tanú negyvenöt esztendő zsarnoki rendszere ellen, s ha egyetlen mondata elgondolkoztatja az olvasót, érdemes volt leírnom.