nyomtat

megoszt

Európa-dimenziók
LOSONCZ ALPÁR
Európa az a kontinens amelynek hagyományához kiiktathatatlanul hozzátartozik az önmaga azonosságára vonatkozó nyugtalanság

Előszó helyett                        

Le désir d'Europe. Vágy Európa után  -  olvasom és parafrazálom a Strasbourgban kiadott könyv címét. A könyvben kitűnő írók csoportosulnak, ám az írások elolvasása után sem csökken a bizonytalanság. Mivel magyarázható e vágy  -  nem ritkán szorongató gesztus -, amely tehertételként ott meredezik megannyi kortárs intellektuális és politikai állásfoglalás szellemkörnyezetében? Nem lenne-e helyénvaló úgy elmélkedni, hogy az "Európa utáni vágy" valamifajta neve azoknak a kívánalmaknak, miszerint az egység és a sokféleség közötti egyensúlykeresés formára lelhet? Nem lenne-e inkább a valósággal összhangban az a régi állítás, miszerint az "Európa utáni vágy" forrásvidékét voltaképpen a kontinens peremvidékein találhatjuk, amelyek lakói számára Európa a menedéket és az önnön történelmétől való megszabadulás elképzelt kereteit hivatott megjeleníteni? Valószínű-e, hogy az "Európa utáni vágy" hitelességét azok képviselik, akik, miközben azt érzik, hogy a történelem hozzájuk súrlódik, elementáris módon szeretnének kiszabadulni a szűk határok szorításából.

          A "jó európai", üzeni Nietzsche, aki háborút vív a XVIII. századdal. Az európai nihilizmus, harc a nyájszellem ellen, az erősek és a gyengék, a racionalizációk, mint társadalomszervező irányadás. Európa, mint hermeneutika, eredendő másodlagosság, mondja Rémi Braque. Európa-project, a politika és a gazdaság egymásra vetülése, billegő egyensúlyok, de az útirány az európai társadalom, közli Richard Münch. Az európai metafizika, rögzíti Heidegger, a phüszisz-fogalom kirojtolódása. Új ethosz Európában, az emlékezések kicserélésének, a megbocsátásnak a mintái, írja Ricoeur. Az európai örökség, állítja Gadamer, a görög filozófia, a zsidó vallás, a római jog, a megtestesülés keresztény misztériuma, a keresztény egyház, a szekularizáció, a felvilágosodás és romantika, a racionalizmus és bírálata. Európa, mint önmaga másika, mondják sokan, fölfedezni az európaiban azt, ami nem európai.  Európa, mint válasz, értelmezi Waldenfels. Válasz - melyik kérdésre is? Hol érhetőek tetten a kérdések? Poszt-Európa, fogalmazza meg Patočka. A szemantika igen gazdag. Ahogy érvelnének manapság a kortárs nyelvfilozófiai diszciplínák tudósai, Európa: úszó, úszkáló jelölőnek bizonyul.

Miért is rabolják, rabolhatják el folyvást Európát?  Aztán: hogyan is érthetné meg önmagát annak a kontinensnek a lakója, aki egyszerre rendel saját kultúrájához mértékadó kulturális értékeket és tudja azt, hogy, Heideggert parafrazálva, ez a földrész "a maga elvakultságában mindig készen áll arra, hogy tőrt döfjön önmagába"?  Az európai emlékezet egyszerre foglalja magában az óriási kulturális teljesítmények, az eszmegazdagság felett érzett büszkeséget és a hamisíthatatlanul szuicid magatartásmintákat. Mégis-Európa, erősítették meg a két világháború közötti nemzedék írói Magyarországon.

A kritikus rezonőr távlatai. A kilencvenes években sokat beszéltek a képek "uralmáról", sokszor idézték, például, Hocke-t, a manirizmus kutatóját, aki a képekben való látványáról, a világról, mint a képek látványáról beszélt. Emlékszem ebből az időből egy képre a nagy nyugati hetilapból. Három, úgy tűnik, golfozni induló úriember, tetőtől talpig fehérben. Dombon ülnek, kényelmes székekben, az egyik hátraveti magát keresztbe tett lábakkal és vadonatúj távcsővel az előtte elterülő tájat figyeli. Az Európai Közösség megfigyelői ők, olvasható a kép alatti szövegben, számukra kijelölt helyről figyelik a délszláv hadszíntér véráztatta környezetét, adott esetben a förtelem hullámzását. Előttük erőszak tombol, feltételezhetően. Talán valóban golfozni indultak, mondjuk Raguzaba, de keresztülhúzták számításaikat. A történelem magaslati pontján tartózkodnak, bepillanthatnak a közép-kelet-európai nyomorúságba (Bibó-szeminárium a természetben, persze). De mi is történik valójában ott lent? Sajátos látványban részesülnek e megfigyelők: a távcső kimetszi a tájból a lényeget, és bepillantást enged a történelem újraberuházásának, a sérelmek felcitálásának folyamataiba. Talán mi is résztvevői lehetünk valaminek, gondoltam, látjuk a fürkész pillantásokat, látjuk azokat, akik látnak, látjuk a látást, a tekintetet, amely az objektivitás szerepében tetszelegve pásztáz végig a hadszíntéren.

A háború bőven szolgált nyersanyaggal az ilyen képekhez. Közjáték, vagy valami más? Később a tétlen szemlélődés már nem elegendő, a délszláv régió túlságosan is igénybe veszi Európát, ("a test of the rules of the game for Europe", P. Hassner). Tehát, a játékviszonyok, Európa beleszólási kedve. Belebonyolódottság, tétlenség, dermedtség, késés, megosztottság, lamentálás, hogy a közös politika kötőanyaga nincs jelen. Valami korábbi kérlelhetetlenül folytatódott a kilencvenes években.

Egybeálló Európa. Vessünk röpke pillantást a beszédfordulatok kincsestárára, amely a halmazállapot-változást hivatott kifejezni. "Egyesülés vagy barbárság" - kiált fel Edgar Morin egy helyen ideológikusan, ellentmondást nem tűrően kiélezve az ezredvég és ezredelő követelményét. Ott van az ami lenyűgöz, a rendezett összpontosítás, a szabályvezérelt együttlét, a szigorú rend és a szabadság koegzisztenciája, az egyetértés magasságából ideáramló követelmények betartásának igénye, vagy a mégoly bürokratikus törődés a legapróbb részletekkel.

Szétágazó jelentések: többsejtűség, régiók, amelyek átnyúlnak a határokon, Schengen, bevándorlás-politika, érdekegyeztetések, nagyok és kicsik, egyenlőtlenség, globalizálódó fogyasztási populizmus, Nyugat/Közép/Köztes/Kelet-Európa, önmagát feloszlató Közép-Európa, európai pozíciókért való versengés, mint hozzátorzulás (?), Európa, mint nagyhatalmú revizor, az európai alkotmány, azaz a kohézió etikai-jogi tartóoszlopa (Habermas). Hogyan felépíteni a politikai közösséget, kimunkálni a köztársaság rendjét, a közös értékeket valló szabad polgárok társulását, kérdezi a bíráló? Hogyan egybeforrasztani politikát és gazdaságot?

A (nemzeti)kisebbségek, mint tehertétel. Derrida, szeretjük vagy sem, jól mondja, a demokratikus hagyomány próbaköve: a demográfia. A kisebbségek amúgy is tudják ezt. Az európai történet ugyanis telített zéró összegű játékfordulatokkal. A kisebbségek genealógiája kijátszhatatlan része ennek a történetnek, és magán hordozza e játékok indexeit. Veszteség-hordozók. Nem róluk mintázzák a modernitás héroszait, az erőversengésben alulmaradnak, kizárattatnak a beleszólás jogából. Mindenki a maga képére kívánja formálni őket, valamilyen értelmezési satuba beterelni, mimetikus bábuszerepre leszűkíteni. A kisebbségekre felülnézetből tekinteni, a középpontok biztosított, körülcövekelt távlatából. Kisebbség: kijelölni a helyét, egzotikum, eltávolítottságában leledző, klisézett "valaki", "aki" beszorítható a lokális tudás zárványába, hadd reprezentálja saját magát, antropológiai-helyi input.

Természetesen, senki nem akarhatja a restitutio in integrum gondolatát, a visszatekintő igazságosság képzetéhez megingathatatlan kérdőjelek társulnának. A nyíltságba való áthelyeződést gyűrűző viták közvetítik: kettős állampolgárság, társnemzeti állam, önkormányzati és kollektív jogok, politikai közösségteremtés, összjátékok, amelyekről korábban meditálni sem lehetett. Az etnokulturális megosztottság fölötti töprengés bevonul a politikai filozófia területére.

Kisebbségek Nyugaton, (Középen?!) és Keleten, diszkussziók végtelenbe futó sora. Mi szállítható ki Nyugatról, kik azok, akik befogadók lehetnek? Aki a különbségeket vájja ki az európai mederből, azt sulykolja belénk, például, hogy amott a területi szétválasztottság uralja az etnikumok közöttiségét, itt a végzetes kevertség, szétszórtság. Ott a befogadó nemzetállam módosuló-alkalmazkodó tradíciója a mérvadó, sőt, mi több, a hagyomány lehel életet az értéksorrendbe, itt az erőhatalom mítosza, a törzsi nacionalizmus, a leplezetlen erőszak vagy annak elnyűtt álarcai, a pre-politikai közösségek önállításának gyakorlata. Ott a nemzetállam jogokkal körülbástyázott világa, itt legfeljebb a birodalmiság és a haza feszültségáramlásába belevetett történelem rommezeje - valamint a gyarmati, félgyarmati pályák, rosszabb esetben: etnoközéppontúságok kaotikus kavargása. A pre-politikai közép-kelet-európai (vonjuk most így össze) távlatok számára az európai referencialitás pusztán ugródeszka. Ki mondhatna ellent?

De nem hamis önigazolásba fullad mindez, szólal meg a hasonlóságokat faggató, hiszen akarva-akaratlanul racionalizációja lehet a status quo-ba való belefeledkezésnek, a kisebbségi kivetülések csitításának, elodázásának, megfegyelmezésének? Nem azt jelenti-e, hogy ez által adózunk a hagyománynak, amely idegenkedik a kisebbségi jogok előhozatalától, mert  kidomborodó megosztottságot szimatol? Most másnak kell következnie, mondhatnánk, helyre nem lehet tenni a dolgokat, ám a hagyományt mégis újra lehetne alakítani. Ám ugyanezen megnyilvánulások nem az etnikai paritások alapján létrejövő rétegek fölröppenését szolgálják, vág vissza az európai tájak közötti különbséget mindenekfölött szem előtt tartó vitázó? Nem pusztán csak arról lenne szó, amit a már szóba hozott Nietzsche valahogy úgy fejezett ki, hogy "nyilvános szenvedés - privát előnyök"? Hol kijelölni az önkény tartományainak a kezdetét? 

Lezáratlanság, tehát, állapíthatjuk meg, nem is kívánjuk becsukni az értelmezés kapuit, hogyan strukturálni ezeket a kérdéseket? Végül is: mit is jelent a kisebbség, mint intencionális közösség?

Értelmezési kulcslyuk, amely bepillantást enged. Ebben a könyvben e kulcslyuk fölöttébb szűk és általa csak meghatározott látványok metsződnek ki. A fenomenológiai indíttatás lépten-nyomon szemügyrevehető (A könyvben a fenomenológia előtti kor Európa-képét Hegelben sűrítettem össze, annál is inkább, mert a művében megnyilatkozó válságértelmezés hidat-ácsoló volt számomra a fenomenológia felé), általa vetülnek fénysugarak arra, ami kiválasztott. A fenomenológia ösvényein haladva jutok el európai témáktól a kisebbségekig.

A fenomenológia: közép-európai távlatokból való széttekintés, a dolgoknak vonatkozásokban való észlelése, az eleven tapasztalat ingatagságának követése, a felülről testált konstrukciók elvetése, egyszóval alulról építkező gondolkodás, mert észlelni fontosabb, mint konstruálni, a megjelenés megragadása, a történés tisztelete, műhelymunka, amely a tapasztalat forgácsain munkálkodik. Érzékenység arra, ami változékony, képlékeny, indeterminatív. Kooperáció a tudományokkal, kognitív keretek, a világfogalom értelmezése, politika és fenomenológia, legalábbis, én ezt a vonalvezetést követtem.

A fenomenológiába, ha jól látom, nagyon belejátszik az európai hagyomány, ezért nem szabad véletlennek lennie, hogy idefordultam. Hiszen ott csillog benne a görög logosz-hagyomány, a látás, megpillantás szabadságának tanúsítása, és a megtestesülés keresztény misztériumának értelmezése.

A fenomenológia újraolvasása a kortárs kérdezéshorizontok segítségével. Ott a látással való foglalatoskodás, a fenomenológia centrumában, nagyon is az európai hagyomány szellemében. De az újabbaknál kiegészül a látás lehetőségébe beleíródó eredendő vaksággal. Vakfoltok a tudatműködésben, engemet azonban leginkább a kulturális vonatkozások érdekeltek. Sokan szövik ezeket a szálakat, nemcsak a fenomenológia ösvényein haladók. (W. James, például, vagy Wittgenstein - hogyan vakon követni a szabályokat, kérdezzük Wittgenstein alapján, mellesleg, Kripke nagy előszeretettel boncolta ezt)

A hatalom elemzése sokszor jelen van  - némi Foucault-beoltás a fenomenológiába lassan hagyománnyá válik.

                                                *

A béke hiányának, fél-háborúk, népirtások árnyékában élni viszonylagosan hosszabb ideig azt jelenti, hogy bizonyos érzékek kifinomulnak, mások meg tompulnak. Mindenesetre, a kifinomulás/tompulás e dialektikája viszontagságainak fontos periódusában, pontosabban az ezredvég utolsó éveiben és az új ezred első évében az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj Kuratóriuma támogatott.   

                                                Temerin, 2002.07.16.