Történelmi tanulságok

1956

"A naptár novembert s vasárnapot jelez: az elsőt Halottak Napja után. Az ágyúszó a város peremén elözönlést dörög, a fehér zászló a parlament kapuján kapitulációt hirdet. Az ország néptelen házába behatoló szovjet katonák a szőnyeges folyosón fegyverest hiába keresnek: a vak is látja, hogy az épületet nem védi senki. Már inkább kíváncsiság, mintsem gyanakvás rúgatja be velük a nehéz tölgyfaajtókat. Az egyik teremben mégis találnak valakit, egy civilt. A magos, hajlott hátú, borotválatlan férfiú egy írógép előtt ül. Ír. Mivel tanárra s nem partizánra emlékeztet, nem bántják. Célpont híján a megszállók turistaösztöne támad fel a katonákban: nézegetni kezdik a termek falfestményeit. Ezek a századvég teátrális realizmusával ábrázolnak lélekemelő történelmi jeleneteket. Rókamálas, zsinóros díszruhákba öltözött, ápolt szakállú férfiak csoportosulnak rajtuk, a nemzet nagyjai, feltehetően szabadságjogok kihirdetésére, ünnepélyesen. 'Kharaso' - bólintanak rá a képek mondandójára a katonák. A kopott ruhájú, korántsem ünnepélyes külsejű férfiú pedig kopogtatja az írógépen, számukra semmitmondó nyelvén a maga mondandóját.

'Magyarok! - írja Bibó István, a Nagy Imre kormány államminisztere - Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali támadáskor a szovjet követségre ment tárgyalások folytatása céljából, és onnan már visszatérni nem tudott'" - idézi Szabó Zoltán Bibó Istvántól.

Minden magyar ember számára közismert tény, hogy az 1956-os forradalmat és szabadságharcot a Szovjetunió elsöprő túlerővel leverte.

Vajon mi lehet az oka, hogy ez a levert forradalom mégis mind visszamenőleg, mind előremutatóan megváltoztatta Magyarország képét a világban?

A századfordulótól kezdve Magyarország image-e folyamatosan romlott. A század első évtizedének végére a nyugati sajtó világában "a népek börtönévé" vált részben a belső feszültségek, részben az antanthatalmak érdekeivel egybeeső közép-európai kis népek törekvéseit megjelenítő, a modern sajtó eszközeivel élni tudó újságírók tevékenységének köszönhetően. Ez a trend vezetett el az első világháború utáni trianoni békéig, és sodort tovább a hitleri Németország oldalán a második világháborúba, hogy véglegesen megpecsételje sorsunkat a második világháború utáni békével. Magyarország elveszítette területének kétharmadát, lakosságának egyharmadát. A háborús veszteségeken túl a megaláztatás példa nélküli a 20. századi Európa történelmében. Ezt tetézte az ország szovjet megszállása és a magyar társadalom szerves fejlődését megszakító bolsevik típusú totális diktatúra bevezetése. 1956-ra szinte nem volt olyan magyar család sem Magyarországon, sem a határon túlra szakadt magyar közösségekben, amelyet valamilyen súlyos atrocitás ne ért volna, családtagjai közül ne hurcoltak volna valakit háborúba, börtönbe, a rendszerváltást követő óriási méretű szegénységről nem is beszélve. József Attila még azt írhatta a két világháború között: "Kenyér s uborka ebédjük mára..." Itt már se kenyere, se uborkája nem volt a kényszermunkára hajtott embereknek.

Ez a minden tagjában megalázott nemzet, "emberi és nemzeti érzéseiben mélyen megbántott nép felháborodásának elemi erejű kitörésével" válaszolt a történelem kegyetlen kihívásaira. (Donáth Ferenc)

"Mindenki tudta, hogy valaminek történnie kell, de ilyen heves robbanásra senki sem számított", mint ami bekövetkezett -- mondja Fejtő Ferenc. "Nemcsak a távoli múltban, hanem napjainkban is jó néhány forradalom zajlott le, amelyeknek kitörte előtt érezni lehetett valaminek az elkerülhetetlen eljövetelét, s amelyeknél a tömegek lázadását csoportok, pártok, összeesküvések készítették elő. A magyar fölkelés nem tartozott ezek sorába. ... Mint aki nyomasztó álomból ébred, a magyar ifjúság felkelt a zsarnokság ellen ... szembeszálltak az orosz tankegységekkel, amelyek ilyenfajta harcra nem voltak felkészülve, inkább azért jöttek, hogy megfélemlítsenek, mintsem azért, hogy lőjenek." Az oroszok először Budapesten kerültek szembe azzal a ténnyel, hogy a szűk utcák labirintusában a páncélos inkább csapda, mint erőd, hogy a hernyótalpas gőzhenger alig fér be a házak közé. Így a magyarok, a pesti fiatalok, a munkások és katonák "azt hitték, hogy legyőzték a világ egyik leghatalmasabb hadseregét. Megfeledkeztek arról, hogy Magyarország a szovjet birodalom mozgásterében maradt. A világ közvéleményének, rokonszenvtüntetéseinek láttán, védettnek hitték magukat, s úgy viselkedtek, mintha tényleg felszabadultak volna. Már nem elégedtek meg sem félénk, sem radikális reformokkal, hanem a nemzet teljes függetlenségét kiáltották ki. Kártyavárként omlott össze a szilárdnak hitt politikai rendszer, s ők új demokratikus intézményeket kezdtek teremteni, mintha az idők kezdetén állnának." (Fejtő Ferenc: A váratlan és a szükségszerű)

"Talán a francia forradalom óta nem volt forradalom, melyben az azóta annyira lesajnált spontaneitás ekkora szerepet játszott volna, s ahol ennyire nem volt jelen a hatalom átvételére kész politikai garnitúra. S ez a spontaneitás meghökkentő módon, pozitív előjelűen értelmes és józan volt.

Mindig némi intellektuális szkepszissel fogadtam a felkelt nép csodálatos szellemi és erkölcsi képességeiről szóló kissé romantikusnak érzett eszmefuttatásokat, s most szégyenkezve kellett megállapítanom, hogy van ilyen - mondja Bibó István. - Ennek egészen konkrét adalékait tudom  - folytatja -, főleg azt, hogy a legkülönbözőbb irányokba elfogult fanatikus, közepes értelmű vagy bátorságú emberekből hogyan hozta ki ez a fordulat a legjobbat."

"Egy régi babona szerint a kormány kényszerítő hatalma nélkül maradt nép 'termé­szetes' hajlamai anarchisztikusak és törvényellenesek. Semmi sem mond ennek job­ban ellene, mint a magyar forradalom, amely újraszervezte az ország politikai és gazdasági életét, és új rendet teremtett" - írta Hannah Arendt a magyar forradalomról.

"A legyőzötteknek soha sincs igazuk - mondta egyszer Lukács György, aki egyébként szintén a felkelők oldalára állt. - Semmi sem kevésbé igaz ennél a mondásnál. A legyőzöttek szemében a forradalom nem volt hiábavaló, mert lehetővé tette, hogy a nép kinyilvánítsa százados vágyát, a függetlenséget, a demokráciát, a semlegességet. Az 1956. októberi gondolatok és intézmények fantasztikus virágzása óta senki nem áltathatja magát afelől, hogy mit akarnának a magyarok, ha a népek önrendelkezésének elve a Duna partján is érvényesülne. Ezért adhatta Molnár Miklós könyvének címéül: Egy vereség diadala. Egyes pillanatokban a forradalom túllépett az ideológiákon, hogy a fenséges szférájába emelkedjék... A szenvedély mámorában és a testvériség egyetértésében a magyar nemzet azonosult önmagával, igazi mivol­tára talált, s erről nem feledkezik el soha. [...]

A realizmus szemszögéből azt lehetne mondani, hogy nem bölcs dolog, ha egy nép olyan álmokat kerget, amelyek az adott erőviszonyok között megvalósíthatatlanok. De a ma őrületéből, még lehet a holnap bölcsessége" - ahogy ezt már akkor látta Fejtő Ferenc.

De a tények tanulmányozása alapján az ENSZ Magyarországgal foglalkozó Különbizottsága is meggyőződött az események nemzeti és spontán jellegéről.

Milovan Gyilasz pedig azt írja a magyar forradalomról, hogy nem kevésbé jelentős, mint a francia és az orosz forradalom volt.

"Az orosz beavatkozás lehetetlenné tette, hogy a forradalom végigjárja a maga útját. De abban a kevés időben, amely rendelkezésre állt, megdöbbentő alkotóerőről - vagy ahogy a francia-görög Castoriadis mondja: 'társadalmi képzelőerőről' - tett tanúságot.

A szovjet blokk általános fejlődésének perspektívájából nézve a magyar forradalom a totalitárius kommunizmus felbomlásának volt a kezdete." (Fejtő Ferenc)

1956, a Sztálin-szobor ledöntése, a középen lyukas nemzeti színű zászló az, ami a magyar népet azonosítja önmagával, az, amit Dél-Amerikától Kamcsatkáig, Finnországtól Dél-Afrikáig tudnak a magyarokról. Ez a forradalom az a pont történelmünkben, ami a 20. század elején kezdődő megítélést megváltoztatta, s visszaadta ama önértékelésünket, miszerint szabadságszerető, nagylelkű, demokratikus, toleráns nép vagyunk. S az önértékelés s a külső megítélés ebben a pillanatban egybeesett. Úgy hiszem ebből az egybeesésből következett az a felhajtó erő, amely máig hat. Máig hat még akkor is, ha 1963-ban, akik kijöttek a börtönökből nem olyan világot találtak, amilyet vártak, vagy szerettek volna. Még akkor is, ha az 1989-es Nagy Imre­-temetésre hazaérkezők a repülőtéren vagy a Ferihegyi úton nem olyan taxist találtak, mint amilyen az a fiatal forradalmár volt 56-ban, aki készségesen a forradalmárok oldalára állt azokban a napokban. Még akkor is, ha 1990 és 1997 között nem olyan lett ez az ország, amilyennek mindannyian szeretnénk, amilyen talán akkor lehetett volna, ha 1956. november 4-én nem ömlik be az országba az orosz tankoszlopok sora. Ha Magyarország törvényes miniszterelnökét 1958-ban nem akasztják fel, akinek "utolsó kívánsága az akasztás előtt az volt, hogy fönntarthassa a szemüvegét. - Mikor feje a halálban előrebukott, a vékony fémkeretes szemüveg a betonra hullott, s elrepedt. Ha látni akarsz, vedd föl. Vedd föl, s nézz bele e remek világba" - ahogy András Sándor Nagy Imre szemüvege című versében keserűen tanácsolja.

S máig hat, mert "a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon." - mondta Albert Camus: A magyarok vére című írásában.

S ez bennünket túlélőket, élőket, utódainkat is kötelez.

"A legkülönbözőbb irányban elfogult fanatikusokat, közepes értelmű vagy bátorságú embereket", hogy belőlünk is a legjobb jöhessen ki. Mert hosszú évtizedek után a történelem a 20. század végére adott egy esélyt, hogy a népek önrendelkezésének

elve a Duna partján is érvényesülhessen. De ehhez 56 örökségéhez fel kell tudjunk nőni bárhol is éljünk a világban. A világ megítélésének és saját önértékelésünknek, önbecsülésünknek találkoznia kell.

München, 1997. október 26.