Mi történt Romániában?
1989. december 17.- 1990. május 20.

 "Jól állunk a térrel, de rosszul állunk az idővel."

Constantin Noica

Emil Constantinescu kétségbeesett szavai 2000 februárjában visszautalnak az 1989-90-es fordulat ellentmondásos, végig nem vitt voltára. Magyarországról Romániára figyelve, én 10 évvel ezelőtt így láttam az eseményeket, s ezt a Rómában negyedévenként megjelenő Katolikus Szemle 1990/2. számában jelentettem meg. Azóta a feltárt tények árnyalhatják ezt a képet, de úgy gondolom, hogy talán nem érdektelen ma sem felidézni az összefüggéseket, illúziókat, ahogy akkor láttam, és újra szemügyre venni azokat. Már csak azért sem, mert mégiscsak nagyot változott a világ, s hátha ránk magyarokra, s románokra is igaz, hogy kétszer ugyanabba a folyóba nem lehet lépni.

Romániának van esélye, hogy kitörjön a meddő rítusok, tragikus fikciókba zárkózás világából, de csak akkor, ha tudomásul veszi, hogy "a demokrácia se nem recept, se nem büntetés, se nem kényszermegoldás; a demokrácia történelem, kultúra, az embereknek és a társadalmi-politikai szerződés megalkotására való képességének kivetülése, megnyilvánulása". (Catherine Durandin: A román nép története.)

A 20. század végén a nemzet és a demokrácia elvének szembekerülése egész Kelet-Közép-Európát fenyegeti - hasonlatosan a nemzetté válás 19. században meginduló folyamatához -, melynek egy újabb szakaszához jutott el a térség napjainkban.

De nemcsak a nemzet és demokrácia elvének szembekerülése fenyegető veszély. Sajátos módon jelentős szerepe van az események alakulásában azoknak a fogalmaknak is, mint: demokrácia, nemzeti kisebbség-többség, nemzet, nemzetiség stb., melyekkel az események leírhatók lennének, ha azonos tartalmakat tulajdonítanánk azoknak mi, akik ebben a térségben élünk. Ám például mindjárt a demokrácia fogalmának különböző felfogása jól mutatja a térség társadalmainak gondolkodásmódját, a sokat hangoztatott szabadság esélyét, e társadalmak eltorzult állapotát.

Mi tehát a demokrácia? Hogyan értelmezzük? A többség uralma a kisebbség fölött? A kisebbség jogai érvényesítésének biztosítása?

Ha a kommunista rezsimek "kisebbségben" lévő élcsapatára - s az általuk bevezetett, társadalomra erőltetett, demokratikusnak és szocialistának nevezett rendszerekre - gondolunk, bizonyos fokig érthetővé válik az úgynevezett kelet-közép-európai országok társadalmainak gondolkodásában jelentkező torzulás és zűrzavar. A térséget a kisebbség-többség jogainak eltérő értelmezése, a demokrácia értelmezésének konfúz volta, a demokráciának mint fogalomnak a zavarossága vagy tetszőleges félreértelmezése, a demokratikus gyakorlat hiánya jellemzi.

Ahhoz tehát, hogy egy-egy eseményt megérthessünk, időben és térben tágabb összefüggésekben kell lehelyezni azokat. Talán így a fogalmak eltérő felfogásuk ellenére is értelmezhetőkké válnak, az események kiváltó okai pedig világosabbak, s reményeink szerint a későbbiekben elkerülhetők lesznek.

Így van ez Románia esetében is, ahol, ha megpróbáljuk értelmezni, mi is történt 1989. december 17. és 1990. május 20. között, legelőször meg kell vizsgáljuk a közvetlen előzményeket.

Kelet-Közép-Európa 1989 őszén

1989. szeptember 11-én a magyarok kinyitják nyugati határaikat a hazájukba visszatérni nem kívánó keletnémetek előtt.  Elpattan egy láncszem, melynek kiesése elindítja a ’89-es közép-kelet-európai forradalmakat, s a szovjet birodalom nyugati végein az évek óta tartó erodálódási folyamat hirtelen felgyorsul. Berlin, Lipcse, Prága, Pozsony forradalmi lázban ég. Budapesten és Magyarország nagyvárosaiban tüntetések, sztrájkok, rokonszenv- és szolidaritási tüntetések érik egymást.

1989. szeptember 18-án 40 ezres tömeg gyűlt össze Budapesten a Hősök terén, hogy kifejezésre juttassa szolidaritását Tőkés László, a temesvári református lelkész és a Temesváron felkelt nép iránt, és tiltakozzon a Ceauşescu-diktatúra ellen.

Temesváron, a Tőkés László körül kialakult román-magyar szolidaritás az a szikra, mely az egész várost szembefordítja a diktatúrával. A hatalom napokon át igyekszik elszigetelni és megfélemlíteni a város lakosságát, példát statuálni az ország népének: a diktatúra keményen tartja magát, megsemmisíti, aki ellene lázad.

De közben megroppan a hatalom, s hibát hibára halmoz. A rettegett Ceauşescu-házaspár nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy az általuk kialakított és ad abszurdumig fejlesztett, kiépített apparátus saját túlélése érdekében feláldozza a túlzottan is terhessé váló személyüket, és nem számol a szolidarizálás jelentőségével, lehetőségével s következményeivel Romániában. A házaspár félreállítására a társadalom által is gyűlölt és félt szekuritate feltehetőleg már hónapok óta készült. Csak az alkalmat várták.

Az alkalmat a temesvári események szolgáltatták. Az ország legszervezettebb ereje, az országot ténylegesen irányító szervezet, a szekuritate pedig mintegy ráül a temesvári események hullámaira. "Forradalmat", "tárgyalást", "ítéletet", "kivégzést" közvetít a televízión keresztül országnak-világnak. Hogyan jutott Románia idáig?

Általános jogi-gazdasági-politikai helyzet

A romániai történéseket Magyarországon hajlamosak mind a politikusok, mind az állampolgárok a romániai, elsősorban az erdélyi magyarság helyzete felől szemlélni, értelmezni, megítélni. Ez a szemlélet pedig kizárja a Romániában kialakult szituáció megértését, súlyos csapdákat rejt váratlan helyzetek értékelésekor, és kizárja a magyar politikai gondolkodás és cselekvés új útjainak megtalálását is.

Így tehát - bár nyilvánvaló volt, hogy a televízión keresztül importált és vezényelt kvázi forradalom 1989. december 22-én nem oldhatta meg a román társadalom súlyos problémáit -, valahogy mégis szinte mindenki reménykedett azokban a decemberi napokban, és kivételes történelmi lehetőségről beszélt. Pedig újra és újra tudomásul kell venni - egy társadalmat nem lehet lecserélni. A polgárosodási, a civil társadalom megteremtésének szerves folyamatát nem lehet egyetlen nagy ugrással pótolni. Egy bizonytalan identitástudatú, éhséggel, egzisztenciális gondokkal, kisebbrendűségi érzéssel küszködő nép, önmagában is nehezen kezelhető feszültségekkel, bizonytalan kimenetelű politikai küzdelmekkel terhelt világát csak súlyosbítja a hosszú évtizedek során elhibázott kisebbségi politika. Vizsgáljuk meg tehát azokat az általános jogi, gazdasági és politikai körülményeket, melyek 1989 végére jellemzik Romániát.

A jogrend

A szocialista jog általános, a rendszer sajátos jellemzői: a politikai akaratnak való teljes alávetettség, a normativitás megszűnése, de a parancsjelleg megőrzése, a jogbiztonság, a jog kiszámíthatóságának háttérbe kerülése, a nyilvánosság elemeinek eltűnése.

Románia szélsőséges eset a szocialista jogrendszereken belül is. Romániában a jog a politikai akaratnak totálisan alárendelt. A politika voluntarista funkciót betöltő szerepben ad abszurdum viszi a rendszer kiépítését. A Ceauşescu-féle román politikai hatalmi rendszer konzekvensen valósít meg egyfajta diktatórikus hatalmat. Az állam- és pártszervek totális egymásba csúsztatásával az elemi pluralitás lehetőségeit is kizárja (pl. megyei párt első titkár és megyei tanácselnöki funkciók formálisan is össze vannak vonva). A pártszervek irányítják az állami szerveket. Az állami szerveknek nem lehet külön akarata. A román jog az adott rendszert teljesen koherensen kiszolgálja.

A jog egyik sajátossága mindenhol a világon, ahol jogállamról lehet beszélni, hogy az állami jogalkotó szervezetek akarata érvényesül. Itt megszűnik a formális elkülönítettség - a párt válik jogalkotóvá. A parlament, a kormány, a politikai bizottság, az elnöki tanács, a minisztertanács közös határozatokat hoz. Az ad absurdumig vitt hatalmi koncentráció rendszerében a jognak megszűnnek az elemi funkciói is. A formálisan kihirdetett joggal szemben a mindenkori felettes mindenkori egyedi utasítása válik jogot háttérbe szorító paranccsá. Itt jogi normáról már abszolút nincs szó. A politikai normák, az egyedi parancsok teljesen háttérbe szorítják a normatív magatartást. Az élet minden területen kiszámíthatatlanná válik. A jog társadalomalakító funkciójának túlhajtása következtében teljes egészében politikai akaratot kifejezővé válik, így nemcsak társadalmilag, hanem formailag is megszűnik. Egyetlen hatalmi centrum, egyetlen jogforrás van, s ez Ceauşescu személye. Ennek a helyzetnek sajátos áldozata lesz végül is maga a házaspár, illetve a helyzet tökéletes kifejezője, a Ceauşescu-házaspár kivégzésének módja, amikor is az egyetlen jogforrást felfalja az önmaga által teremtett jognélküli rendben a politikai akarat.

1989. december 22-e után a jogi alulszabályozottság és ennek következtében a legitimitásában megkérdőjelezhető hatalom, a csakis saját érdekeit követő, minden kijelentést, megállapodást bármikor felrúgó, destabilizálásig elmenő, a hatalom végleges megragadása érdekében eszközökben nem válogató politizálás válik jellemzővé. A végeredmény ismert: Románia pártállamból egy állampárt által irányított, politikailag továbbra sem strukturált országgá válik, ahol rendszerváltásról szó sincs.

A gazdaság

Románia gazdasága alacsony modernizációs szintű hiánygazdaság. Az elhalasztott, kielégítetlen kereslet a lakosság széles tömegeit szegénységben tartja, a lakosságtól már nem lehet áldozatokat kérni. A radikális reformgondolat hordozói kevesen vannak az országban, a nagyvállalati konzervativizmus dominál. Iliescuék is ezekre a tömegekre játszottak és játszanak a hatalom végleges megragadása érdekében (szabad szombat, béremelés, le nem dolgozott napok kifizetése, a nagyvállalati struktúra fenntartása stb.). A gazdaságot az ország termelő kapacitásának teljes kirablása jellemzi. A szervezetlenségből, nyersanyaghiányból következő termeléskiesés katasztrofális méreteket öltött 1989 végére. Például az élelmiszeripar termelése olyan alacsony volt, hogy országos átlagban a tej esetében a szükséges 50 százalékát, a hús esetében a szükséges 60 százalékát produkálta az ágazat. A közellátás kaotikus volta évek óta közismert jelenség Romániában. Az állatok takarmányozására szolgáló tartalékokat gyakorlatilag 1990 február végéig felhasználták. Az energia termelési rendszer sem stabilizálódott 1990 első hónapjaiban. Az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front 700 millió dollárért importált élelmiszert, takarmányt, tápokat. Csökkent a tőkés export, megindult az eladósodás. Inflációs túlkereslet jelentkezik mind a lakosság, mind a vállalatok részéről. A megelőző tíz évben kialakult demoder­ni­zá­ciós folyamatok következtében létrejött gazdasági helyzet tarthatatlan. Ugyanakkor az 1990-es év első felében működő illegitim politikai hatalom, és az országban uralkodó állapotok ismeretében Nyugat nem akarta megfinanszírozni a gazdaságot. Legalábbis egyelőre nem. A nomenklatúra és a hatalmi struktúra átmentésének egyetlen eszköze maradt: a nacionalizmus.

A politikai élet

A totális diktatúra nemcsak a kisebbségeket, de a többségi nemzetet is elnyomorítják. Kelet-Közép-Európában az évtizedekig természetellenes formákban kényszerített politikai élet következménye a tényleges szükségletekre - mint például nemzeti identitás - adott, túlhajtott  degenerált válasz: a nacionalizmus, sovinizmus, Romániában ezen túlmenően a politikai kultúra adott állapota és a fanarióta politizálás hagyományai határozzák meg az események sorát. Ennek elemei: az identitászavar, a mítoszteremtés (dákoromán elmélettől kezdve a bűnbakképzés, az ellenségképzés, az ellenségkép állandó ébren tartása).

Románia önmagáról alkotott képe a világnak, és önszemlélete, identitása megformálásában az elmúlt kétszáz évben erős szerepe volt a változó ellenségképnek. Török, görög, orosz, majd magyar ellenségképpel szemben alakította Románia a magáról alkotott képet, illetve identitást. A Ceauşescu-féle diktatúrában tulajdonképpen e két kép került súlyos válságba: a kifelé mutatott image - egy francia kultúrájú modern, önálló politizálást folytató román állam a nehézkes és ostoba magyarok és szlávok között, és a belső identitás megteremtésére törekvő, a dákoromán pásztorok ősi foglalkozását, szokásait őrző nép a tűzhely (Vatra) körül. Az image és az identitás között feltehetőleg mindig is jelentős különbség mutatkozott, de a kelet-európai szocializmusok e szélső esete Ceauşescu diktatúrája alatt érkezett el odáig, hogy a kétféle kép összeegyeztethetetlensége egymással és a valósággal teljesen széttörte a több mint százéves román törekvések minden eredményét. Miközben egyrészt a külvilágnak, másrészt saját alattvalóinak a Ceauşescu-féle rendszer a legtökéletesebb, a legfejlettebb állam és társadalom berendezkedéséről beszélt, mind a külső szemlélő, mind az állampolgárok jelentős tömegei kénytelenek voltak tudatára ébredni eme állítás minden valóságot nélkülöző bizarr voltának. 1989. december 17-től ez a külső és belső kép törik darabjaira, s talál átmeneti szünetre a gyűlölet, mint legfőbb állam- és társadalomszervező eszme, mely az itt élő jobb sorsra váró népeket hosszú évtizedeken keresztül szembeállította és kijátszotta egymás ellen.

Kelet-Közép-Európában 1989 második felében, mint tudjuk, az úgynevezett szocialista országok többsége megelégelte a rákényszerített társadalmi berendezkedést, helyzetet, a hazugságokat, de Romániában jelentősen különböznek azok az okok, melyek ezt az országot is felsorakoztatják a diktatúrát levetők közé.

Mi történt Romániában?

A romániai eseményeket taglaló írások sora teszi fel a kérdést: mi történt tulajdonképpen Romániában 1989. december 22-én? Államcsíny? Palotaforradalom? Puccs? Felkelés? Importált forradalom?

1990. április 6-án Párizs mellett konferenciát rendeztek Ki hazudott Romániáról? címmel. Doina Cornea itt ezt mondja: "Egy kis csoport ragadta magához a hatalmat, ugyanazok, akik decemberben a kamerák előtt illegették magukat, amíg mások (akárhányan voltak is) meghaltak az utcán." Kik ragadták meg a hatalmat?

Octavian Paler, a România Liberă szerkesztőség igazgatója szerint a Nemzeti Meg­mentési Front kormányának két tagjáról biztosan tudni, hogy a szekuritate tagjai voltak. Az egyiket meg is nevezi: a külkereskedelmi miniszter. Ugyanakkor a Dreptatea című újság 23-as számában a Nemzeti Keresztény Parasztpárt lapja szerint már: "a szekusok nélkülözhetetlenek". Ezek a tények, valamint a televízión keresztül vezényelt sajátos események ismeretében feltételezhetjük, hogy tulajdonképpen a szeku­ritate vezetése és a Romániai Nemzeti Megmentési Front már 1990. január elején paktumot kötött. Majd kölcsönösen legitimálják egymást a továbbiakban, átmentve magukat a szabad választások után a hatalom gyakorlóivá. Így már érthetővé válik, hogy mi okozza a negatív fordulatot a december 22-i magyar-román egymásra találás eufórikus hangulata után, s milyen összetevői vannak a folyamatnak, amíg a futásban-menekülésben lévő gyűlölt szekuritate nélkülözhetetlenné válik az új román kormány számára, és hogy széles tömegmozgalomra támaszkodva megjelenhet egy szélsőséges fasiszta mozgalom: a Vatra Românească, mely tovább de­stabilizálja az országot, és állandó létbizonytalanságban tartja a különféle kisebbségeket.

Hogy kinek az érdeke volt a történelem adta esély ki nem használása, hogy Románia esetleg ne tudjon modernizációs pályára állni és a harmadik világba süllyedjen, ez a kérdés, illetve az erre adható válasz a mára megismert tények ismeretében már világos.

A puccsot előkészítőket először ugyan meglepték a temesvári események, de hihetetlen gyorsasággal ismerték fel a helyzet adta lehetőségeket, ügyesen használták fel saját céljaikra a kialakult helyzetet, oly módon, hogy a világgal elhitették: Romániában is forradalom zajlott le. Mintegy a puccsot hitelesíti Temesvár is, s a televízióban vetített képsorok, a televízión keresztül vezényelt események.

A diktatúrák bukása utáni átmeneti időszak logikájának alapelve a legerősebb politikai erők kompromisszumában rejlik. A hatalomért folyó harc és a hosszú forradalmak utáni második szakasz, az átmeneti szakasz. Ennek során Romániában elengedhetetlen volt az előző rezsim képviselőinek feltüntetni a magyarokat, hogy ennek nevében bosszút lehessen állni rajtuk. Tolerancia és kompromisszumkészség nélküli politikai harc következik, ahol nem a diktatúra lebontása folyik, hanem a hatalom átmentése, megragadása. E politikai harc stratégiáját a román politikai hagyományok alakítják, és a kitűnő politikai érzék, mely a véletleneket szervesen építi be a hosszú távú politizálás elemei közé. Ha a demokratizálódás és modernizálás irányába indulnának és tényleges szabad választásokat vállalnának, akik a hatalom végleges megragadására törnek, ez, legalábbis Erdélyben súlyos egzisztenciális problémákat okozna a románság körében.  Ez nem érdeke annak a politikai elitnek sem, amely a hatalmat megragadta, és elsősorban nem érdeke annak a szekuritaténak, melyet a legszervezettebb erőnek kell tekintenünk.

A december 22-i események után néhány napos bizonytalanság következik, de már december 27-én a szekuritate elkezdte szervezni a Vatra Românească nevű mozgalmat. Vasgárdista családi kontinuitásra, hagyományokra és Petre Roman egyetértő támogatására támaszkodva. Ezzel a gyűlölt szervezet elindult azon az úton, melynek során közkedvelt tömegmozgalommá változtatja a forradalom alatt egyértelműen ellenséggé vált szekuképet, legalábbis Erdélyben.

Ebben az esetben szintén a véletlenek is alakítják a stratégiát. 1990. január 4-én érkezik az első rémhír csomagterv Bukarestbe a Nemzeti Megmentési Front tanácsához. Ekkor, még mint köztudott, önálló iskolarendszert, magyar egyetemet, a magyar nyelv használatának lehetőségét stb. ígér a magyaroknak a Nemzeti Megmentési Front.

A magyar külpolitikát is felelősség terheli ugyanakkor azért, hogy ez a véletlen mozzanat, ti. a rémhírek akceptálása a továbbiakban döntő elemmé növi ki magát. Ugyanis a Magyar Televízióban a magyar külpolitika jelentős vezetője kész ténynek véve a bukaresti állítást, miszerint a Magyarországról tömegesen érkezők hatására romániai magyarok románokat lincselnek meg, illetve űzik el őket bizonyos településekről, megfélemlítik őket stb., - felszólítja a magyar polgárokat, tartózkodjanak mindenféle provokatív cselekvéstől. Ezzel akaratlanul elindít egy olyan folyamatot, melynek a végén koncepciós perek kezdeményezhetők véletlenszerűen összeszedett, letartóztatott romániai magyar állampolgárok ellen a Székelyföldön, illetve megszületik az a zseniális stratégia, amely a marosvásárhelyi eseményekig visz - aminek is, mint azóta tudjuk, "főbűnösei" az ugyancsak ott élő magyar cigányok közül kerültek ki a lefolytatott "nyomozás" és bírósági tárgyalás után, s melynek célja a magyarok megfélemlítése, lehetőség szerint az országból való kivándorlásra ösztönzése.

Nagy a felelőssége továbbá a formálódó politikai helyzetben a romániai magyar politikai szerveződéseknek is. Így a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget terheli a felelősség, miszerint nem vette figyelembe, hogy nem a magyarországi politizálás feltételei, lehetőségei állnak rendelkezésre. 1989. december 22-e után valamennyi addig láthatatlan politikai erő, többek között a Romániában élő magyarság még meglévő intézményei, a megjelenő politikai szervezetek, de általában az állampolgárok is elvesztik elemi természetes veszélyérzetüket. Ennek következménye feltehetőleg, hogy nem fogalmazódnak meg alternatív stratégiák a romániai belpolitikai változások lehetséges variánsaira.

Megformálódik viszont a szekuritate stratégiája: a rémhírek terjesztése Székelyföldről, annak a tételnek a felelevenítése, miszerint Magyarország Erdélyt akarja, a fenyegető veszély, a jól betáplált ellenségkép lehívása, március 15. - a magyarok nemzeti ünnepe, amit a Ceauşescu-féle diktatúrában nem lehetett megünnepelni -  a megfelelő időpont, amire a figyelmet kell irányítani, amikor is atrocitásokat lehet provokálni, és a magyarok ünneplését a román nemzet ellen irányuló agresszív cselekedetnek lehet beállítani. (Lásd Petre Roman Magyar Televíziónak adott interjúja a marosvásárhelyi események után.) Az időpont annál is kitűnőbb, mert Magyarországon már nincs, és még nincs kormány.

Egyes magyar emigráns körök Erdéllyel kapcsolatos propaganda-anyagának felhasználhatósága szolgáltatja a szekuritate stratégiájának végső finomítását. A romániai belpolitikai helyzet instabilitása pedig kedvez a szekuritate egyre erősödő tevékenységének. A cél egy olyan megfoghatatlan, felelősségre nem vonható mozgalom megteremtése, mely tömegbázisává, hátterévé válhat a szekuritate tevékenységének, majd legalizálásának, és megoldja a kezelhetetlen, jogaira hivatkozó magyarok megfélemlítését. A szekuritate biztosítja a Nemzeti Megmentési Front hatalmát, a Front hatalmon maradását; a Nemzeti Megmentési Front pedig legitimálja a szekuritatét. Az 1990. március 19-20-i marosvásárhelyi pogromnak ezért kell bekövetkeznie.

A Marosvásárhelyen történt eseményekre való hivatkozással legitimálja Petre Roman a szekuritatét Erdélyben, mely szekuritate természetesen a következő hetekben az eseményekben ténylegesen felelősök felkutatása helyett, hiszen azokat bizonyíthatóan saját soraikban kellene keresnie, a legvédtelenebb kisebbségi népcsoport, a cigányság tagjai közül találja meg a felelősöket. A hatalmat megragadó Nemzeti Megmentési Front nem kívánja a helyzetet tovább fokozni, mert érzi, hogy a további destabilizálás már nem kedvezne az ő pozíciójának sem. Olyan szellemet engedett ki a palackból, mely nehezen kezelhető, s esetleg ártana a továbbiakban a Romániáról feltehetőleg kialakítani szándékolt képnek. Éppen ezért újabb pogromokra nem kerül sor, bár ennek a veszélye továbbra is fennáll.

Egy olyan országban, mely a felvilágosodás előtti állapotokban él, az egyetlen televíziós csatornán keresztül az alulinformált, könnyen manipulálható lakosság különböző csoportjai bármikor felhasználhatók a marosvásárhelyi eseményekhez hasonlók végrehajtóiként. Annál is inkább, mert a román nép valóban türelmes, hiszékeny, irányítható, s nem érti, hogy a magyarok miért nem akarnak türelmes, hiszékeny, irányítható románokká asszimilálódni. Ahogy a románok értetlenül állnak ezzel a jelenséggel szemben, a magyarok is épp olyan értetlenül nézik a románok említett tulajdonságait.

Román szellemiség és vallásosság

Érdemes megvizsgálni röviden, hogy hogyan is alakult, ki és mi jellemzi a román szellemiséget és a román vallásosságot? A román szellemiséget a román népköltészet legelterjedtebb balladája, a Mioriţa ballada fejezi ki legpregnánsabban - állítja Victor Bârsan. Ennek központi gondolata, hogy a leendő áldozat  bár figyelmeztették a leselkedő veszélyre, nem tesz semmit saját élete megmentésére. Bârsan szerint a román nép, mely három - közép-európai-szláv-közel-keleti - impérium találkozásánál élt, azok állandó fenyegetésében, a történelem kihívásának elviselésére saját stratégiát állít fel a tragikum megszelídítése céljából. "[...] Egy ilyen attitűd áldatlan történelmi szemlélet kialakításához segít hozzá." "Jól állunk a térrel, de rosszul állunk az idővel" - monda Constantin Noica, román filozófus. "Jól bele vagyunk illeszkedve a földrajzi térbe [...], de nem illeszkedtünk jól bele a történelmi időbe. [...] Ez a nép pontos identitásának hiányában [...] alakítja ki sajátos román vallásos jelenségét. [...] A transzcendens ősi szemléletmódja a kereszténységgel elvegyülve, az ortodoxia sajátos formáját adja. Átmenetet képvisel a hellén filozófiával átitatott görög és az egzaltságáról ismert szláv vallás között. [...] A védelmező Isten gondolatából kiinduló bizonyos érdektelenség az emberi sorssal szemben hozzájárult ahhoz, hogy az ortodox tér meglehetősen jól alárendelődött a kommunista diktatúra terének. Talán ez a fajta látásmód kevésbé fogékony a politikai pluralizmusra (ugyanakkor a katolikus-protestáns térség a demokrácia térsége, és a kolostori rendek a modern pártok középkori megfelelői...). A Közel-Kelet, a szláv világ és a Nyugat peremére szorulva az Ortodox Egyház  is elszigetelődött, s ezt úgy próbálta elfogadhatóvá tenni, hogy felsőbbrendűnek kiáltotta ki magát. Ennek elfogadását megkönnyítette az ország elszegényedése, melyet szélsőséges módon lehetett az isteni kegyelem számlájára írni, mint az üdvözülés garanciáját. Törékeny és ingatag érvek azt igyekeznek demonstrálni, hogy mi vagyunk az egyetlenek, vagy mindenképp azon kevesek közül valók, akik az igaz hit birtokában vagyunk. De a beteges érzékenységbe és gőgbe való kapaszkodás leplezése sikertelen maradt" - írja Victor Bârsan filozófus, a Társadalmi Dialógus csoport tagja.

Nagy hiba volna tehát nem tudomásul venni mindezeket. Veszélyes, feltehetőleg mind a két népre, hogy a magyarság úgy politizál Romániában, mintha ott nem lennének románok - ahogy ezt jó érzékkel vette észre és fejtette ki Marius Tabacu, kolozsvári író egy Budapesten 1990. május elején tartott előadásában -, s a románok úgy politizálnak, hogy ne legyenek magyarok Romániában.

S hogy mennyire magába hordozta a történelem a romániai magyar kisebbségre veszélyes pogrom lehetőségét, ezt Tóth Sándor professzor már a Kolozsváron szerkesztett Kiáltó Szó című szamizdat folyóirat számára 1987-ben írt tanulmányában jelezte. "Ne várjuk be, amíg ránk szakad a baj, készüljünk fel rá." Írása elődleges céljául a veszély tudatosítását jelölte meg. Figyelmeztetése az 1989. december 17-i temesvári napok, majd a december 22-i bukaresti események következtében mintha nem jutott volna el az érintettek tudatához.

Valójában nem erről van szó. A bekövetkezett események, melyek józan, higgadt elemzésére a felgyorsult történelem napjaiban nem volt mód, a természetes veszélyérzetet, mint ezt már említettem, a bekövetkezett események szinte teljesen elaltatták. Boldogan adta át magát mind a romániai magyarság, mind a Magyarországon élők, sőt a román lakosság is annak az évtizedek óta várt örömnek, mint egy rossz álomból ébredve, hogy nincs tovább gyűlölködés. Ha gyanakodva nézték is egyesek a furcsa, televízión keresztül lejátszott élő adást, az úgynevezett román forradalomról, legalábbis napoknak, de inkább heteknek kellett eltelnie ahhoz, hogy derengeni kezdjen néhány ember fejében, mi is történt? Mi is történhetett a román fővárosban, Bukarestben 1989. december 22-én és az azt követő napokban?

A marosvásárhelyi események és a választások

A marosvásárhelyi 1990. februári 9-i Vatra-gyűlés a marosvásárhelyi Sportcsarnokban, felgyorsította az eseményeket. A román tüntetésre a magyarok ellentüntetéssel válaszoltak, ahol százezres magyar tömeg vonult fel bibliával, könyvvel, gyertyával, válaszul az acsarkodó román szélsőség megnyilvánulására.

Ez a tüntetés a maga hatalmas tömegével és méltóságával, sokkolta az erdélyi románokat. Ők már úgy gondolták, hogy a magyarok vagy felszívódtak, asszimilálódtak, vagy nem is voltak soha. A tömegkommunikációnak, tehát a televíziónak és a román nyelvű lapoknak a tényleges történések olyan beállítása, miszerint egy agresszív kisebbség veszélyezteti a többséget, ezek után már gyermekjáték volt. Visszaállították az évtizedekre visszamenő képletet: a Romániába élő népek gyűlölködését, gyanakvását, mely a március 19-i, 20-i marosvásárhelyi pogromig vezettek.

A választások sem a kisebbség-többség, sem az ország gazdasági, politikai, társadalmi bajait nem tudják megoldani. Románia társadalma olyan állapotban van, hogy a kialakult helyzetből szociáldemagógiával, kisebbségek elleni hisztériával, a társadalmi szerkezet és a gazdaság változatlan állapotban tartásával, a szegénység, a kilátástalanság miatti indulatok manipulálásával könnyen a fasizálódás útjára léphet.

Ugyanakkor biztató jelként föltétlen figyelemre méltó jelenség az úgynevezett Temesvári Kiáltvány, melynek társszerzői között magyarokat is találtunk. E kiáltvány 8. pontja robbantotta ki azokat a tüntetéseket Temesváron és Bukarestben, s más romániai nagyvárosokban, melyek az Iliescu-féle Nemzeti Megmentési Front hatalomátmentése ellen irányultak, azaz a kommunista hatalomátmentést kívánták megakadályozni. Tényleges rendszerváltásra törekszenek, a gazdasági életben pedig a gazdasági autonómia elismerését követik.

1989. december 22-től 1990. május 20-ig kevés volt az idő, hogy Romániában a tényleges politikai erők megszerveződjenek, artikulálódjanak. Ugyanakkor ez a folyamat mégis elindult. A választások időpontjára három politikai erőt lehetett megkülönböztetni. A választásokat megnyerő Nemzeti Megmentési Frontot, amit a körülötte csoportosuló, a Ceauşescu-féle diktatúra struktúrájának átmentésében érdekelt erők alkotnak, s a nagyüzemi munkásságra támaszkodva a legjelentősebb politikai erőt jelentik; az úgynevezett történelmi pártok ugyanakkor nem tudtak komoly tömegeket mozgósítani, hogy politikai erővé váljanak. A Raţiu elnökjelölt vezette Nemzeti Parasztpárt, illetve a Câmpeanu vezette Liberális Párt kétségbeejtően rosszul szerepelt a választásokon, de ez nem jelenti föltétlenül azt, hogy a jövőben nem kell velük számolni.

A harmadik politikai erőt jelentik azok a tömegek, akik a Temesvári Kiáltvány programjait tekintik politikai céljaiknak, s mintegy 4 millióan aláírásukkal jelezték jelenlétüket a román társadalomban. Szavazataik nem tudni, hogyan szívódtak fel.

Bár az RMDSZ lett a legnagyobb ellenzéki párt Romániában, több mint egymilliós szavazótáborral - ennek a helyzetnek nem lehet felhőtlenül örülni. Csak arra mutat rá a kialakult kép, hogy a román társadalom politikailag még nem strukturált, a magyarokra pedig életveszélyes a "legerősebb ellenzéki párt" szerepének betöltése a kormánypárttal szemben.

Hogy Románia a választások után a fasizálódás útjára lép‑e "Nagyromániaként", vagy modernizációs pályára áll, ez nagymértékben függ attól is, hogy a Szovjetunión belüli erjedési folyamatok milyen ütemben és hogyan terjednek.

A román dráma lényege tehát, ahogy Mircea Dinescu megfogalmazta: "A fejet levágták, hogy a test nyugodtan élhessen, sőt, még nyugodalmasabban, mint eddig. A test tovább él." Nagy kérdés mindannyiunk számára, elég erősek lesznek‑e a változást kívánó erők, melyek a polgárosodás útjára, modernizációs pályára akarják állítani Romániát, vagy regionális háborúkra, esetleg a kisebbségek elleni további atrocitásokra kell számítani?

Nyilvánvaló, hogy időigényes folyamat, amíg az emberek megtanulnak élni a szabadság, a gazdasági szabadság, a demokrácia adta lehetőségekkel, s az eredményesség mind a civil társadalom felépítésében, mind a gazdasági jogállamiság intézményrendszerének kialakításában, működtetésében nagyban függ az illető ország felkészültségétől, illetve azoktól a politikai érdekeket megjelenítő csoportoktól, melyek képesek lesznek az új történelmi helyzet kihívására választ adni.

A Hét, Bukarest, 2000. március 23.