Emlékezés az I. világháború hőseire és áldozataira

"Itt azok éltek, kik nem éltek,

A legkülönbek sohse éltek,

Itt meddő a nagy gerjedés

S százszor boldogok a vetéltek.

Ez a szomorú magyar róna,

Halálszagú, bús magyar róna,

Hány megölt lélek sikoltott

Bús átkot az egekig róla."

(Ady Endre: A lelkek temetője)

"Hallod-e a harangok zúgását? Noha évtizedek távolából, a közép-európai föld erőszakkal eltömött repedéseiből tör is elő a sirató harangszó, ma is tisztán, érthetően szól, és mély fájdalommal hömpölyög végig a meggyötört tájon, élő visszhangként járva át a hűséges szíveket. Azt kérded, kiért-miért szól a harang, kiért-miért a rekviem? Mindazokért, akik meghallják, akik a magukénak érzik, akik tudják, hogy akkor (1918-ban) ... elvesztettek valamit... meglehet, mindannyiunkért szól..." (Peéry
Rezső: Reqviem egy országrészért)

Vajon ma, itt - mi, az utódok 80 évvel később - mit kezdünk ezekkel az örökségekkel?, melyeket Ady és Peéry hagyott ránk.

Egy olyan világban éltünk és élünk, ahol a fájdalom, a frusztráció, az emlékezés máig keresi a feloldódást. A háború által megakasztott felemás fejlődés, a vereség, az igazságtalanság érzése - könnyen a félelem, harag, agresszió irányába tolja még a kései utódokat is.

Az I. világháború körüli viharos időszakot vizsgálva azt látjuk, hogy a magyar történelmet a remény és kétségbeesés, a függetlenség vágya, az elesettség, a demokrácia és diktatúra, a viszonylagos fejlődés és visszaesés erői hajtották. Máig nehéz választ adni, "mennyiben szőtték sorsuk szálait maguk a magyarok, illetve mennyiben határozta meg e történelmet a földrajzi helyzet és a térségbe behatoló nagyhatalmi politika. Meddig terjedt a kiszolgáltatottság és hol kezdődött, miben állt a magyarok felelőssége saját történelmükért." (Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában)

Úgy vélem, ezekről a kérdésekről gondolkodva két dolgot külön kell választani. Külön kell vizsgálni, és ismerni kell a tényeket, azazhogy 1. mi történt az I. világháborúban, és mit jelentett ez akkor?, és külön kell gondolkoznunk arról, hogy 2. mit jelent ez ma, a mai Magyarországon a 21. század küszöbén? Mit jelent ez az utódoknak?

Hogy mi történt az I. világháborúban, arra nagyon röviden azt válaszolhatjuk, hogy Közép- és Kelet-Európában szétrobbantak a történelmi államok és a történelmi nemzetek keretei. Az összes itt élő nemzetek egymás közötti határai vitássá váltak. A két, nemzet feletti államalakulat, az Oszmán Birodalom és a Habsburg Birodalom 1918-ra felbomlott. S "ha az 1918. évi békecsinálók nagyon kicsivel körültekintőbbek és gondosabbak, akkor e terület konszolidálódásának a biztos alapjait 1919 végére le tudták volna fektetni. Tudjuk, hogy ez nem sikerült. Azóta mérhetetlen nehézségek, szenvedések és barbárság ömlött ki erre a területre." (Bibó István: A kelet-európai kis államok nyomorúsága)

Érdemes tehát végiggondolni és különválasztani saját felelősségünket az eseményekben, az előzményekben, és a nagyhatalmi politika szerepét a háború kirobbantásában és a háborút követő békében. Nézzük hát röviden az előzményeket.

A magyar történelem során a 19. század közepére érett meg a gondolat, miszerint "A magyar demokratikus és nemzeti mozgalom hívei úgy képzelték, hogy a demokratikus  szabadság egyben a nemzeti egységet is létre fogja hozni a történelmi Magyarország keretén belül." Ezzel akkor nem egy, hanem három nagyon fontos gondolat jelenik meg: 1. a demokratikus szabadság gondolata, 2. a nemzeti egység gondolata, és 3. ezek megvalósításának gondolata a történelmi Magyarország keretein belül.

Mind a három külön-külön is izgalmas és fontos eszme, de együtt, ebben a térségben a megkésett nemzetállami fejlődés okán csak vágy és remény volt. Sőt mi több "Ez a remény illúziónak bizonyult, mert 1848-ban, midőn a magyar nemzet nagy lendülettel nekilátott annak, hogy függetlenítse magát a Habsburgoktól, szembe találta magát országának más nyelvű nemzetiségeivel... Így a szabadságért harcoló Magyarország egyszerre találta magát szembe az akkori európai reakció hatalmaival és saját elégedetlen nemzetiségeivel, s az eredmény az 1849. évi katasztrófa volt...

Ennek a katasztrófának két tanulsága rögződött meg a magyar nemzet politikai tudatában: az egyik az volt, hogy Európa Magyarországot függetlenségi harcában cserben hagyta, a másik tanulság az volt, hogy az idegen nyelvű nemzetiségek a demokratikus szabadságot az elszakadásra fogják felhasználni..."

"S ennek a második tanulságnak a nyomán kezdődött az a fejlődés, mely Magyarországot eltávolította a demokratikus ideáloktól, mert az 1848-49. évi katasztrófa nyomában az a félelem rögződött meg a magyarokban, hogy a demokrácia összes következményeinek a vállalása a nemzetiségi területek elszakadásához fog vezetni..." (Bibó István: i. m.) Ettől kezdve a magyar politikai élet évtizedeken át ennek a félelemnek a foglya volt. Miközben az országban jelentős gazdasági és társadalmi fejlődés ment végbe, 1867 - az úgynevezett "kiegyezés" - után, a 20. század elejére már megváltozott az ország megítélése külföldön. Az Osztrák-Magyar Monarchián belül Magyarországot mint "a népek börtönét", a nemzetiségeket elnyomó hatalmat tekintették. Ahogy gyengült a Monarchia és erősödött a dualizmuson belül a magyar szerepvállalás, úgy nőtt Magyarországnak ez a nemkívánatos megítélése a világban. A közép­-európai térségben ugyanakkor Magyarország nem állt egyedül ezzel a rossz döntéssel, mármint a demokratizálás elutasításával. A térség országai "A demokrácia összeforrasztó hatásában - ki-ki a maga katasztrófája után - megcsalódott, s midőn az elé az alternatíva elé kerültek, hogy a demokrácia eszményeihez legyenek-e hűek, vagy területi igényeikhez, akkor habozás nélkül az utóbbit választották... a történeti államterület megtartása érdekében. Lengyelország és Magyarország a kisebbségi elnyomás és elnemzetietlenítés hatástalan eszközeivel kísérleteztek, majd pedig (a II. világháború után) Lengyelország és Csehszlovákia a kisebbségek teljes kitelepítésének az egészen radikális útjára léptek, s immár a demokratikus látszatokat sem őrzik e vonatkozásban... Mind a három nemzet (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország) az őt ért súlyos megrázkódtatások hatására abba a lelki állapotba került, hogy úgy érezte, hogy a világgal szemben csak követelni valója van, kötelessége és felelőssége azonban nincsen... A három nemzet közül azonban Magyarország a maga erkölcsi számláját rossz pillanatban és rossz módon nyújtotta be; először az 1849 utáni reakció reménytelen ideje alatt, másodszor 1918 és 1938 között..., harmadszor pedig (mint tudjuk) 1938-1941 között a fasizmus szövetségeseként." (Bibó István: i. m.) Ugyanakkor itt kell megjegyeznem, hogy 1956 az a történelmi esemény, ami megtöri a magyarság rossz sorozatát. S az 1980-as évek második felétől, 1989-1990-től az ország erkölcsi számlájának kiegyenlítése megkezdődik.

Természetesen máig hat "az egyensúlytalan közép- és kelet-európai politikai lelkiség legjellemzőbb vonása: a közösségért való egzisztenciális félelem. Hiszen évtizedeken át az itt élők életét beárnyékolta egy hol európai formák között, hol elviselhetetlen nyomással jelentkező idegen, gyökértelen államhatalom, mely - nevezték légyen azt császárnak, cárnak vagy szultánnak - megfosztotta az itt élőket legjobb fiaiktól, mert karriert kínált a legtehetségesebbeknek, és börtönt és akasztófát a legigazabbaknak. A történeti s etnikai határok háborúsága hamar rávitte a népeket az egymással való acsarkodásra is, s ha alkalmuk volt rá, egymáson is kipróbálták, amit a császároktól, cároktól és szultánoktól tanultak. Mindnyájan megismerték azt az érzést, mit jelent veszélyben tudni, elveszíteni vagy ellenséges idegen kézen tudni a nemzeti történelem megszentelt helyeit és idegen uralom vagy elnyomás alatt népük egészét vagy egy részét. Mindegyik számára voltak területek, melyeket okkal féltettek, vagy jogosan követeltek, s egy sem volt közöttük, mely nem állt volna közel a teljes vagy részleges megsemmisüléshez. Nyugat-európai ember számára üres frázis, ahogyan bármely kelet-európai kis nemzet államférfija a ťnemzet haláláról, a nemzet megsemmisülésérőlŤ beszél: nyugat­-európai ember el tud képzelni kiirtást, leigázást, vagy lassú beolvadást, de az egyik napról a másikra történő, merőben politikai megsemmisülés számukra csak fellengző kép. A kelet-európai nemzetek számára érezhető realitás. Itt nem kell kiirtani, vagy kitelepíteni egy nemzetet, itt esetleg ahhoz, hogy veszélyben érezze magát elég nagy erővel és nagy erőszakkal kétségbe vonni, hogy létezik."­ (Bibó István: i. m.)

Emlékezzünk csak a mohóságra, aminek szélsőséges megnyilvánulása Magyarország teljes feldarabolását is el tudta képzelni. De emlékezzünk azokra a magyar katonákra is, akik a fejvesztett politikai vezetés kapkodása ellenére visszaverték a hódításra éhes idegen csapatokat. Hogy a béke, a hosszú háborús évek után megkötött béke máig hatóan hogy rontotta meg a közép-európai népek egymás közti viszonyát és belső fejlődését! Hogy a rossz béke természetesen alapjául szolgált a következő háborúnak. Hogy a rossz béke már eleve rossz pályára állította a népeket itt, Közép-Európában, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy, bár a II. világháborúban különböző oldalakon álltak, a háborút követő újabb béke az egész térséget negatív fejlődési pályára állította, megakadályozva az egészséges együttműködés formáinak kialakulását és a belső fejlődést. Megakadályozva, hogy ezek a rendies társadalmak egészséges polgári fejlődés útjára lépjenek. Hiszen Közép- és Kelet-Európa népeit évszázadokon keresztül társadalmi, politikai és gazdasági szempontból fokozati különbségek választották el Nyugat-Európától. Nem ezek a különbségek csökkentek, hanem a térségben győztesek és vesztesek ugyan azt kapták "jutalmul": egy hamis egyenlőség ideológiáján alapuló, eltorzult, stagnáló világot négy évtizeden keresztül. Ennek következménye, hogy ebben a térségben nemegyszer - mint boldog országokban -, hanem legalább háromszor indul el az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozás, újból és újból felborítva a harmonikusabb társadalmi fejlődés lehetőségét.

Magyarországon az egészségtelen birtokviszonyok, a nagybirtok kikezdhetetlen volta, a hatalmas földnélküliség a 20. század elejére már óriási feszültségeket okozott. Önmagában is robbanáshoz vezetett volna. Részben az elviselhetetlen szegénység, részben a gazdaság modernizálásának ellehetetlenítő hatása miatt. Részben pedig a nemzetiségek tömegeinek a történelmi Magyarország határain belülre vonzásával - akiket a nagybirtokosok hosszú időn keresztül igénytelenségük, türelmességük okán alkalmaztak az öntudatosabb, szabadságukra, függetlenségükre kényes magyar munkaerővel szemben.

Ezek a kérdések a háború nélkül is szorongató problémái voltak a magyar társadalomnak. A háború a lehető legrosszabb válasz volt ezekre a kérdésekre. S a rossz béke tovább rontotta az egész térség lehetőségeit. Hiszen mára tudjuk, az azóta létrejött új államalakulatok maguk is többnemzetiségű utódállamokként mára többségükben felbomlottak, határaikon belül nem a fejlettebbekhez nivellálódtak a szegényebb régiók, hanem fordítva (lásd például Románián belül Erdély, Havasalföld és Moldva helyzetét).

Hogy mit vesztettünk el halottainkon, városainkon, hegyeinken, folyóvölgyeinken túl, azt jól mutatja az a mára mindenki által ismert különbség, ami a kétsebességű (vagy talán háromsebességű) Európát eredményezte. Ma ugyanazzal az energiával, tudással, szorgalommal Ausztria Európa hetedik leggazdagabb országa. Mi itt Magyarországon, ha ellentmondásokkal terhelten is, de reménykedhetünk. De mi történt és milyen szinten él a volt Szovjetunióhoz került kárpátaljai, a felrobbant Jugoszlávia területén élő vajdasági és a romániai Erdélyben élő magyarság?

"Demokratizmus és nacionalizmus két közös gyökerű mozgalom, melyek mély összefüggésben vannak, de ha ez megbillen, súlyos zavarokra vezethet. Ez történt Közép- és Kelet-Európában, ahol a nemzeti közösség birtokba vétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódtak össze, sőt ellenkezőleg: ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, melyek azt látszottak bizonyítani, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása, s a demokráciának végső konzekvenciákig való vállalása a nemzeti közösséget súlyos kockázatoknak, sőt katasztrófáknak teszik ki. Ebből a megrázkódtatásból születik a modern európai politikai fejlődés legfélelmetesebb monstruma: az antidemokratikus nacionalizmus." (Bibó István: i. m.)

Ez az antidemokratikus nacionalizmus, máig látensen gyakran befolyásolja az itt élő népek életét, s különös veszélyt jelent akkor, ha a térség országainak egyes politikai elitjei ezt a kormányzati politika szintjén képviselik, jelenítik meg. Pedig mára látható: "Közép- és Kelet-Európa területi státusának összezavarodása és politikai kultúrájának deformálódása a legsúlyosabb következményekkel az itteni nemzetek egymás közötti viszonyában járt" (Bibó István: i. m.) - s késleltette egy egészségesebb fejlődés lehetőségét majdnem a 20. század végéig.

"1918-ban ugyan elkövetkezett a magyar függetlenség és a demokratikus forradalom pillanata. Úgy látszott, hogy a győztes forradalom megoldja a függő kérdéseket és feloldja az ország közösségi életét lenyűgöző hazugságok hálózatát... Ezeket az erőket azonban két hónap alatt teljességgel megbénította a történeti Magyarország szétesésének a rettenetes megrázkódtatása." (Bibó István: i. m.)

Az I. világháború utáni új harások a győztes nagyhatalmak méltányosabb elképzelései és a szövetséges, illetve szövetségesként elismert utódállamok - Csehszlová­kia, Románia, Jugoszlávia - túlzó követelései közötti kompromisszumok eredményeként alakultak ki. A következményeket Jászi Oszkár: A Habsburg monarchia felbomlása című munkájában így írja le: "Mindenütt ugyanaz a látvány fogad: az elnyomott nemzet politikai morálja gyökerestől megváltozik, ha uralomra jut. A nemzeti egyenlőség követelése könnyen átcsap a nemzeti szupremácia követelésébe... Ugyanazok a nemzetek, melyek emberöltőkön át a legelkeseredettebben harcoltak az idegen elnyomás és az erőszakos asszimiláció ellen, ... nem haboztak ugyanazt a rendszert életbe léptetni, ha fordult a történelem kereke és ők jutottak uralkodó helyzetbe..."

De nézzük meg az Alföld közepén a történelmi Magyarország határaitól távol mit lehetett érezni vajon 1914 nyarán, amikor a háború szele már annak ellenére megérintette az alföldi városokat is, hogy a hivatalos propaganda elleplezni kívánta a háború jellegét. Valami olyasmi történhetett a korabeli Magyarországon, mint a közelmúlt Jugoszláviájában. A lakosság nagy része feltehetően meg volt győződve a háború magyar szempontból igazságos voltáról, annak eredményes, rövid időn belül történő befejezéséről, és sejtelme sem volt arról a veszélyről, hogy a háború elvesztésével az ország elveszti területének kétharmadát és a magyar lakosságának egyharmada kisebbségbe, idegen uralom alá kerül.

Az első mozgósítás alkalmával Túrkevéről 1064 férfit hívtak be. Felvirágozva, énekelve vonultak ki a vasútállomásra a hivatalos propaganda által beléjük plántált hazafiúi büszkeség mellett a "kevi pálinka" is hevítette őket. Többségük a szerb frontra, vagy Galíciába került és néhány hét múlva megérkeztek az első hírek a véres harcokról, az első sebesültekről, hősi halottakról. Első sebesültjeink Kálmán Károly és Markócz Félix a hét folyamán érkeztek haza... mindketten a galíciai harctéren sebesültek meg. (Szilágyi Károly: Túrkeve története a XX. század első felében) Az I. világháború idején Túrkeve lakossága mintegy 13 ezer fő. A világháborúban közel 600 túrkevei esett el.

A kései utódok döbbenettel olvashatják az I. majd a II. világháború után emelt emlékműveken, hogy egy-egy családból két-három, sőt néhány esetben még ennél is több egészséges, fiatal és középkorú férfi halt meg a harcokban. Hogy akkor ez milyen fájdalmat és hiányt jelentett a családoknak, a közösségnek, a társadalomnak, máig hatóan érezzük. Hiányoznak ők, meg nem született gyermekeik, kreativitásuk, munkás kezük. Nem felejthetjük el őket, de azt sem, hogy azok a megoldási kísérletek, válaszok, amelyek az I. világháborút követően sorra-rendre születtek, szinte semmit nem oldottak meg azokból a problémákból, amiért úgymond az I. világháború kitört. Nem lettek a társadalmak igazságosabbak, nem lettek az új uralkodó elitek bölcsebbek, mérsékeltebbek évtizedeken keresztül. Talán a 20. század végére jutottunk el odáig, hogy ne a rossz válaszok variációinak megismétlésével kísérletezzünk, hogy ne ismételten zsákutcás magyar történelemmel, eltorzult magyar alkattal, hamis realisták és túlfeszült lényeglátók kézen-közén vesszen el a történelem­ adta újabb lehetőség. Reményt keltő, hogy a 20. század vége felé egyre több kelet-közép-európai országban válik nyilvánvalóvá, hogy hosszú távon nem életképes az a társadalom, amely nem tudja felvállalni és összehangolni az adott ország különböző csoportjainak érdekeit, illetve nem tud összhangot teremteni a csoportidentitások, az ország általános érdekei és az európai integrációs folyamatok között.

S talán mi magyarok is túljutottunk mára, vagy legalábbis túljutó félben vagyunk azon a kétségbe esett állapoton, traumán, amit az I. világháborút lezáró békeszerződés okozott Magyarországon. A történelmi Magyarország széthullása után a Magyarország határain kívülre, a szomszédos új államokba került hárommilliós magyar kisebbség a 21. század küszöbére érve mégiscsak új lehetőségekkel és kihívásokkal áll szembe. Az eszmék, az emberek, az áruk szabad mozgása, a regionális együttműködés, az európai integrációs folyamatok olyan új megoldásokat kínálnak, melyek nem a határok mozgatásával, népek kiirtásával, kitelepítésével, hanem az együttműködésben rejlő lehetőségek felismerésével meghaladhatják a 20. századi zsákutcás fejlődést. Ma új realitásokkal telítődik ez az új megközelítés. Ennek jegyében született meg közel 10 éve például Túrkeve és Nagyszalonta együttműködése számtalan területen. Pedig a két város két országban, határ által elválasztottan létezik. Mégis talán nem illúzió, ha azt mondom, hogy ennek a határnak a jelentősége egyre inkább eljelentéktelenedik.

Ugyanakkor soha nem felejthetjük el, hogy ennek az új lehetőségnek szoros előzményei azok az események, melyeknek során a hazaszeretet jegyében emberek életüket adták, önként vagy kötelességből. És szoros előzménye az az 1956, amely Magyarországot, a magyarságot visszaemelte a megbecsült nemzetek, az "emelkedő nemzet" sorába, ahogy ezt Németh László már 1956 novemberében jelezte.

Reméljük, hogy mindez ma már nem illúzió. Az ország mindenkori vezetése, a politika felelőssége - természetesen ugyanakkor minden egyes egyéné is -, hogy milyen válaszokat fogalmazunk meg a 21. század elején. Az új lehetőségekkel - melyek adottak - élünk‑e? Retorika és tettek összhangba kerülnek-e? 80 évvel az I. világháború lezárása után is újra és újra fel kell mutatni a következő generációknak azokat az ismereteket, ellentmondásokat és értékeket, melyek a tanulságokat levonva lehetővé teszik, hogy emelt fővel, önbecsülésünket visszanyerve - de nem más népek gőgös megvetésével - keressük a megoldást saját egzisztenciális létünkben, kisebb és nagyobb közösségeinkben, illetve az együttélésre a 21. századi Európában.

Budapest, 2000. június.