Kisebbségek és stabilitás

A közép-európai térség az ezredvégi információs forradalom és a planetáris globalizációs folyamat felgyorsulása következtében új helyzetbe került. A modernizáció és a felzárkózás esélyének pozitív vetületei mellett számolnunk kell az integráció ellentmondásos jellegével is. Felmerülhet a kérdés: vajon Európa egységesülésének tendenciája eléri-e a térség valamennyi országát, vagy - kedvezőtlen fordulattal - esetleg egy délkelet-ázsiai típusú fejlődési modell fog itt, a posztkommunista államokban is tért hódítani? Jogosnak látszik az aggodalom a jelentős hátrányokkal és belső feszültségekkel is küzdő térség és ezen belül a magyar és más kisebbségek felzárkózásának esélyeit illetően is. Hogyan alakul vajon a posztszocialista országok jövője? Lesz-e igazi rendszerváltás? Lesz-e lehetőség, és érdemes-e az identitáshoz ragaszkodva bárkinek is a szülőföldjén maradnia, különösen, ha szétfoszlanak a belátható időn belüli biztonság és jólét reményei?

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel kapcsolatban a mai magyar politikai diskurzusban elterjedt a következő - különböző félelmekből táplálkozó - két tétel. Az egyik: az előző magyar kormány által is hangoztatott, majd jelenleg a főként szomszédaink által és olykor nyugati elvárásokban megfogalmazódó tétel, miszerint "a kisebbség (vagy: a kisebbségi helyzet) destabilizáló tényező". A másik: az újabban  - főleg belpolitikai összefüggésben - hangoztatott, már-már polémiák tárgyává lett, feltételezett ellentét, melyet a vitafelek Magyarország integrációs törekvései és a határon túli magyar közösségek érdekei között próbálnak felállítani.

Ezekkel az állításokkal kapcsolatban nem csupán politikai kételyeim vannak. Töprengésre késztet az a megfontolás is, hogy az említett és ehhez hasonló vélemények a környező országokbeli magyar kisebbségek amúgy is felhalmozódott szorongásait erősítik, és fokozhatják azt az ellenérzést is, mely manapság a magyarországiak és határon túliak között kezdett kialakulni. Jövőképük és saját sorsuk megítélésében így - a többségi hatalom erőszakos asszimiláló törekvései mellett - új veszélyforrást is észlelhetnek, melytől kívánatos lenne megszabadítani őket.

Az idézett tételeket illetően a következőkben  azt a két - talán meglepő - állítást próbálom - a teljesség igénye nélkül - megindokolni, hogy 1. a kisebbség stabilizáló tényező és 2. az integráció a magyarországiaknak és a határon kívüli magyar közösségeknek egyaránt érdeke, az ő autonómiájuk és az integráció szembeállítására nincs meggyőző indok. Természetesen, e két megállapítás nem választható el mereven egymástól, ezért összefüggéseikben kívánom vizsgálni őket.

Az elmúlt évben a kelet-közép-európai térségen belüli állam- és nemzetközi viszonyok lényegesen megváltoztak. A kommunizmus korszakában gazdasági, társadalmi, politikai szempontból egyneműeknek deklarált és szövetségbe kényszerített, ám eltérő történelmi feltételek közt kialakult országok lényeges különbségei elkerülhetetlenül kiütköztek, és ezzel együtt nyíltan is megjelentek az addig lefojtott feszültségek és konfliktusok. Azok a problémák, melyeket - ritka esetek kivételével (magyar 56, a 68-as prágai tavasz, 81-es lengyelországi beavatkozás, majd, ha más jelleggel is, de a nyolcvanas években több ízben nyílttá vált román-magyar polémia stb.) - a fordulat évéig elfedhettek a látszólag zavartalan, a felszínen pozitívnak látszó protokolláris államközi kapcsolatok, a közelmúltban fokozatosan megjelentek.

Míg 1989 előtt a térség népességének sem többségi, sem kisebbségi csoportjai nem igazán törődtek - néhány kivételtől eltekintve - egymással, lévén, hogy érintkezéseik meglehetősen esetlegesek és nem túl intenzívek, hanem inkább felülről irányítottak és formálisak voltak, 1989 után ezek a kapcsolatok konkrétakká és sokszínűekké váltak. A fordulatot megelőzően még az egyes országokon belüli többségek és kisebbségek esetében is inkább a hivatalos politika manipulálta  az egymás közötti viszonyokat, esetenként gerjesztette a feszültségeket, s a civil szférában olykor már oldódni is kezdhetett az évszázados gyanakvás a mindenkit alattvalói helyzetben tartó hatalom ellenére, vagy éppenséggel annak köszönhetően.

Az 1989 után kialakult új helyzetben azonban, a megnyílt határok és a gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan valóban motivált friss kapcsolatok, együttműködési formák mellett a demokratizálódással együttjáró, a versenyhelyzetekből természetszerűen adódó problémák is megjelentek. Ezek egy részét az magyarázza, hogy ezekben az országokban maga a demokratizálódási folyamat is többé-kevésbé felemás, mégpedig a legeltérőbb okok következtében. Más-más hagyományokra, előzményekre építve indulhat, például, újra a polgárosodás, a kapitalizálódás, és ennek mértéke nem csupán országonként, hanem azokon belül, a kisebb régiókat tekintve (pl. Romániában Havasalföld, Moldva és Erdély, Kis-Jugoszláviában Koszovó és Vajdaság stb.) is változik. A nemzetközi integrációs folyamatot kísérő modernizációs kihívásokat is a kisebb régiónként más-más gazdasági-szellemi ráhangoltság, eltérő társadalmi struktúra és politikai megfontolás fogadja. Ebből a szempontból is speciális helyzetben vannak a kisebbségek, amelyek köztudottan védekező, konzervatív beállítottságúak, a változások közepette gazdaságilag majdhogynem teljesen eszköztelenek, és identitásukat tekintve sebezhetők, főképpen olyan országokban, ahol az egyéni szabadságjogok gyakorlásának sincsenek meg a hagyományai és feltételei. A változások sodrásában számukra vált a legnehezebbé a rugalmas alkalmazkodás.

Az államszerkezet, az államigazgatási struktúra szerepkörének megváltozása ma mindenütt elkerülhetetlen. Ugyanakkor a gazdasági, a társadalmi struktúra, az intézményrendszer megváltoztatása feltétele a modernizációnak, ami viszont minden egyes polgár és emberi közösség anyagi-szellemi jólétének és versenyképességének elkerülhetetlen záloga. A modernizáció kihívásait a nemzeti kisebbségek sem kerülhetik meg. E fejlődési pálya elfogadása az ő számukra azonban nem csupán fontos, hanem - mint látni fogjuk - veszélyekkel is járhat. E kihívásokra adott válaszaik hatékonyságát ráadásul nehezítik és késleltetik a nagyhatalmi erőviszonyok, a nemzetközi intézményrendszer átalakulása, a folyamat belső ellentmondásossága és elbürokratizálódása, valamint a térségünk országai között kialakult új feszültségek.

Ebben a folyamatban ugyanis több posztszocialista ország hatalmi elitje nem virtuális partnernek, hanem inkább riválisnak érzi a többieket, s ez a politika szintjén erős gátjává lehet bármiféle együttműködésnek. De ugyanakkor megfigyelhető mind az egyes országok között, mind az adott országok társadalmán belül, hogy míg a politizáló elitek szintjén ez az együttműködési készség, illetve annak még a szándéka is hiányzik (vagy felszínes, demagóg retorikává, jobbik esetben szűk értelmiségi körök vágyálmává alakult), a társadalom gazdasági életében alakuló új értékcsoportok, valamint helyi közösségek szintjén az együttműködés változatos formái, fajtái, minőségei tűnnek fel. A vegyes vállalatoktól kezdve, a nemzetközi források közös kihasználásán keresztül, a határ menti regionális együttműködések intézmény- és vállalatfejlesztő projektumainak sokasága jelenik meg. A kisebb régiókon belüli gazdasági-kulturális kapcsolatok, a kistérségek közötti határokon átnyúló programok, közös befektetések jelzik, hogy a társadalom (a civil szféra) fő célja a gazdasági struktúra átalakítása. Természetesen, ezzel párhuzamosan is feltűnnek az új érdekellentétek és feszültségek, többek között a gazdasági fejlettség, a történelmi-politikai hagyományok és a polgárosodás eltérő szintje és jellege miatt. A kisebbségek különösen bonyolult helyzetben vannak ilyen szempontból is. Elég, ha csak arra a tényre utalok, hogy a modernizációt biztosító nemzetközi forrásokhoz csakis az adott ország kormányán keresztül lehet hozzáférni. Hiába lehet jól kidolgozott tehát, például egy székelyföldi vagy csallóközi területfejlesztési, infrastrukturális vagy kulturális projektum, annak esélye, hogy akár csak a tényleges döntési szintre továbbítsák, igen kicsi. De említhetnék itt olyan esetet is, amikor egy regionális projektum az adott - magyar kisebbség lakta - régió érdekében az információs társadalom  kialakításához kívánt hozzájárulni úgy, hogy bekacsolódik egy nemzetközi tervezetbe, ám a többségi monopolizációs törekvést képviselő bukaresti intézmény a piaci ellenérdekeltség miatt kisajátította ezt a kezdeményezést. Nehéz tehát még abba - a szellemi tőkét feltételező - versenybe is bekapcsolódni, melynek működését látszólag nem befolyásolja a helyszín hatalma, csupán a szellemi tőke minősége, nagysága. Holott a kisebbség számára a "premodern", eredeti tőkefelhalmozás világában ez lehetne az egyik legfontosabb kitörési esély, minthogy a hagyományos munkaerőpiaci versenyben amúgy is hátrányban van.

Lévén, hogy a nemzetközi versenyképesség növekedésének összefüggésében a volt szocialista országok számára a gazdasági-társadalmi felzárkózás feltételeként megkerülhetetlen a modernizációs kihívás, az alapvető kérdés az, hogy az egyes országok hatalmi elitjei a gazdasági reformok problémáit és a társadalom szociális és egyéb kérdéseit valóban mint modernizációs kérdést kezelik-e, vagy más stratégiákban gondolkoznak?

Akkor sem volna egyszerű a helyzet, ha valamelyik ország a modernizációnak az európai integráció útján történő megoldását részesítené előnyben, vagyis az európai integráció feltételeként kezelné a modernizációt. De tovább bonyolítja a képet, hogy mára - úgy látszik - nem ez az egyetlen lehetséges alternatíva. A modernizációnak ugyanis bizonyos országok esetében az európai integrációs stratégiától eltérő típusai is léteznek. Ennek figyelembevétele az integráció összefüggésében azért fontos, mert éppenséggel nem mindegy, hogy milyen hatalmi berendezkedésű államról van szó.

A hagyományos polgári demokratikus berendezkedés a decentralizált államszerkezetet, a régiók és kisebb közösségi-intézményi autonómiák rendszerét jelenti a szubszidiaritás elve alapján, melynek lényege az, hogy a helyi vagy a más alapon szerveződő közösségek sorsáról, érdekeinek érvényesítési formáitól mindig az adott autonómiák szintjén, az érintettek döntenek. A kisebbségi közösségek mindenkori autonómia-törekvései (például a múlt században a románok ilyen törekvése) ettől az elvtől és berendezkedéstől sohasem idegenek, és csakis ezeknek érvényesülése biztosíthatja a többség és kisebbség számára a modernizáció társadalmi feltételeit. Ehhez képest a mai, mindenható nemzetállam vezérlő eszméje a globalizáció időszakában épp olyan korszerűtlen, mint a határkérdés esetében a történelmi elvre való hivatkozás volt az első világháború idején. De nemcsak korszerűtlen, hanem gazdasági és szellemi erőforrások tekintetében egyaránt pazarló is. Gondoljunk csak az 1919 után létrejött Nagy-Románia gazdasági-társadalmi helyzetének alakulására: az Egyesülés valójában máig sem vezetett a kisebb régiók szerves integrációjához, és korántsem járult hozzá a romániai társadalom életminőségének és társadalmi körülményeinek javulásához.

A magyar kisebbségek érdekképviseletének mai politikai programjaiban megfogalmazódó törekvések csak a homogén nemzetállamokban gondolkodó, demokratikus hagyományokkal alig rendelkező hatalomgyakorlási modellektől lehetnek rendszeridegenek. Ez a - remélhetőleg - csupán átmeneti rendszeridegenség magyarázza a többségi hatalom félelmeit, hiszen egy valódi demokratikus rendszerben nem csak a nemzeti kisebbség, de a többségi lakosság hasonló érdekei (decentralizáció, helyi önkormányzatok, intézményi autonómiák) is bármikor megkérdőjelezhetik és elutasíthatják a jelenlegi politikai elitek hatalomközpontosító elveit és gyakorlatát.

Ebben az összefüggésben fontos rámutatni: nincs precedens arra, hogy a környező államokba került magyar kisebbségek 1919 után valaha is kezdeményezték volna, hogy erőszakkal és ne politikai eszközökkel valósítsák meg politikai törekvéseiket egzisztenciájuk, identitásuk védelmében. Ez a stratégia azon a meggyőződésen alapult, hogy céljuk nem összeférhetetlen a hiteles demokráciával. Azok a félelmek pedig, amelyek a század folyamán a mindenkori többséget ellenállásra és retorziókra motiválják, a 20. század végén, a délszláv háborúk nyomán azért alaptalanok, mert ma már az autonómiák biztosítása éppen a határok módosításának elkerülését szolgálja.

A régiók Európája éppen ezekre az autonómiákra épülhet, és az Európai Közösség országai joggal viseltetnek nagyobb bizalommal olyan államok befogadása iránt, melyek garantálják a decentralizáció és a regionalitás elvének megvalósítását. Jelen pillanatban a környező országokból a magyar kisebbségi közösségek törekvései, alulról építkező stratégiái artikulálják a legvilágosabban ezeket az elveket, és mint helyi, illetőleg regionális szerveződések, megjelenítik az integráció sajátos alapegységeit. Számunkra ez a stabilitás és az egzisztenciális biztonság feltétele. A vágyott autonómia és integráció az ő számukra tehát nem cél, hanem eszköz. És itt esnek egybe érdekeik az adott ország civil társadalmának érdekeivel. A kisebbségi közösség tagjainak szülőföldön maradása feltételezi, hogy ez az országos, az egész lakosságra kiterjedő érdekközösség mindinkább tudatossá váljék. Ezek a - ma még nem eléggé tudatosított - érdekegybeesések lehetnének a békét is biztosító konszenzusos demokrácia alapjai. Csupán a mára már meghaladott nemzetállami koncepciókhoz ragaszkodó politikusok hihetik ideig-óráig azt, hogy a kisebbségeknek közösségi autonómiaként történő integrációja az adott országok érdekeivel ellentétes.

A magyar kisebbségek közel egy évszázadra visszatekintő életének tanulságai mutatják, hogy a kisebbségnek sohasem érdeke a feszültség- és konfliktus-keltés, nem érdeke a destabilizálás. Ezért a szűkebb hazájához ragaszkodó magyar kisebbségi mindig is virtuális szövetségese, nem pedig ellenfele minden olyan anyaországi és a többségi nemzetbeli politikai erőnek, mely valóban érdekelt a demokratizálódás és a biztonságos integráció folyamatában. Ha a problémát globálisan, legalábbis európai összefüggésekben vizsgáljuk, mindenekelőtt az a felismerés vezet, hogy az Európai Közösség jól tagolt, saját érdekeit ismerő, ám a kölcsönös érdekeltségi felületeken rugalmasan érintkező, önkorlátozó részközösségeket feltételez. A magyar nemzeti kisebbségek máris ilyen közösségekként óhajtana integrálódni saját államukon és az Európai Közösségen belül. Ezt csak rosszindulattal lehet szegregációnak tekinteni.

Véleményem szerint ilyen, a múltra és a jövőre, a kisebb és nagyobb érdekközösségekre egyaránt kiterjedő összefüggésben válik világossá a kisebbségek stabilizáló szerepe. Ilyen argumentumokra alapozom, hogy igenis érdemes szülőföldjükön hosszú távon berendezkedniük.

Talán jogos a fenntartás, amely szerint: amíg a térség országainak hatalmi elitjei nem döntik el, hogy milyen politikai filozófia mentén kívánják gyakorolni a hatalmat, meg kívánják-e osztani azt, vagy sem, nincs biztosíték arra, hogy a térségben az európai típusú modernizáció és a kisebbségek létének valóban demokratikus felté­telei megteremtődnek. Amennyiben azonban a környező országok politikai elitje számot tart az európai közösségbeli tagságra - hacsak nem folytat struccpolitikát, avagy nem választja a dél-koreai modellt -, fel kell hogy ismerje ezeket az előbbiekben felvillantott összefüggéseket. Ezért - a szomszédainkról és szomszédainkkal folyatott politikai diskurzus által oly sokszor elfedett, ám hosszú távon valóságos érdekközösségre alapozva - állíthatjuk -, hogy álprobléma az az ellentét, amit egyesek manapság feltételeznek Magyarország integrációs törekvései és a határon túli magyar közösségek érdekei között.

Az 1990-96 közötti időszak törekvései alapján el kellene gondolkodnunk azon, hogy az érintett szereplők: a magyar kormány, a kisebbségi érdekképviseletek megtettek-e mindent, hogy akár a szomszédos országok kormányai, akár a nemzetközi fórumok felismerjék és elfogadják az ilyen típusú argumentumokat, melyek egyszersmind az anyagi-nemzeti létbiztonság reményének új forrásai lehetnek kisebbségi magyar közösségeink számára is. Alighanem egy másfajta, újszerű, kezdeményező kisebbségpolitikai stratégia, a fenti megfontolásokat nyomatékosító érvelés lehetne meggyőzőbb az adott tárgyban folytatandó dialógusokban.

Magyar Hírlap, Budapest, 1996. július 4.