Ami mindannyiunk érdeke

Az első világháború után a győztes nagyhatalmak nemzetközi szerződésekben kívánták rendezni a kisebbségi kérdést - nem sok sikerrel. A második világháború után még ezeknek a szerződéseknek a további érvényessége is kérdésessé vált, és a problémát csupán az általános emberi jogok egyik vetületeként akarták kezelni szerződéses garan­ciák nélkül. "Uraim, félreértik a helyzetet, nem az a feladatunk, hogy megvédjük a kisebbségeket, hanem az, hogy magunkat védjük meg a kisebbsé­gektől" - mondta egy diplomata az ENSZ meg­alakulásakor San Franciscóban 1945-ben. Ilyen politikai és hatalmi légkörben alakult a kelet-kö­zép-európai magyar kisebbségek második világ­háború utáni története. Az 1980-as évek végéig el­sősorban ez a szemlélet határozta meg a jogi hely­zetet, és erősen átjárta a politikai gondolkodást is mind Nyugat-Európában, mind az Amerikai Egyesült Államokban. Európának ezen részén pedig a sztálini nemzetiségi politika a kisebbségi kérdést megoldottnak deklarálta. Ez az az idő­szak, amikor a magyar kormányok részéről elkép­zelhetetlen volt szóvá tenni bármilyen - a szom­szédos országokban élő - kisebbségek elleni diszkriminációt, mivel ez a kommunista interna­cionalizmus és a "belügyekbe való be nem avat­kozás" elvébe ütközött (volna).

A kommunizmus összeomlásával ebben a vo­natkozásban is megváltozott a helyzet, Nyugaton és Keleten egyaránt. Mintegy kisebbségjogi kon­junktúra következett be. Ez az az időszak, ami­kor egyrészt jogilag kötelező, másrészt jogilag ugyan nem, de politikailag kötelező nemzetközi dokumentumok születnek, amelyek a kisebbségi jogokat az emberi jogok szerves részének tekint­ve kiemelik a belügyekbe való be nem avatkozás elve alól és a nemzetközi együttműködés keretei­be tartozóként kezelik. Ugyanakkor ezek a doku­mentumok az aláíró országok esetében jobbára nem a kisebbségeknek megadandó, nemzetközi­leg kikényszeríthető jogokat írnak elő, hanem az állam számára kötelezettségeket állapítanak meg a kisebbségekre vonatkozóan. A probléma abból adódik, hogy a gyakran elvont alapelvként meg­fogalmazott kötelezettség - azzal a kitétellel együtt, hogy az alapelv az adott ország jogrend­jének keretei között érvényesítendő - nagy moz­gásteret hagy a vállalások teljesítésében.

Az ajánlások pedig még ha a kisebbséghez tar­tozó személyek számára egyénileg vagy csoport­juk más tagjaival közösen gyakorolható jogokat adnak is, értelemszerűen nem kötelezőek. Az Európa Tanácsban elfogadott ajánlások megsér­tésük esetén az Emberi Jogok Európai Bírósá­ga előtt nem peresíthetőek, azaz megsértésük nem szankcionálható. További probléma, hogy az akár kötelezettségként, akár ajánlásként elfo­gadott dokumentumok nem járják át a térség ál­lamainak közjogi gondolkodását, a mindennapi gyakorlatot. Például, ha a román államhatalom a magyar nyelv használatát lehetővé teszi a közigazgatásban vagy az oktatás minden szintjén, ezt a jogot - úgymond - megadja, adományozza, nem pedig az állampolgárok velük született joga­ként kezeli. A hosszadalmas vitákra okot adó szemlélet a kelet-közép-európai posztszocialista országokban az erősen centralizált állam politikai kultúrájából következő örökség, s nem kíván tá­maszkodni, vagy legalábbis gyanakvással tekint ma is a civil társadalom kezdeményező, önszerve­ző erejére, noha ez a demokratikusan építkező társadalom létének elengedhetetlen előfeltétele.

Ezt a helyzetet bizonyos mértékig ellensúlyoz­zák a sokat vitatott alapszerződések és kisebb­ségvédelmi egyezmények, melyeket a magyar kormányok a szomszédos országokkal kötöttek, s amelyek egyrészt jogi kötelezettséggé kívántak tenni bizonyos - nemzetközi szinten csak ajánlás­ként elfogadott - dokumentumokat, másrészt a vegyes bizottságok rendszerének megteremtésé­vel eszközt hoztak létre a vállalások ellenőrzésé­re. (A magyar-szlovák vegyes bizottság kivételé­vel a többiek rendszeresen üléseznek.)

A magyar kormány az utóbbi években abból a megfontolásból kiindulva alakította kisebbség­politikai stratégiáját, hogy Magyarországnak és a magyar kisebbségeknek a szomszédos országok­ban a többségiekkel együtt kell működnie az euroatlanti integrációhoz való együttes vagy egy­mást követő csatlakozásuk érdekében. Ez te­remthet érdekközösséget kisebbség-többség, Magyarország és szomszédai között a kialakult előítéletek, fóbiák és a tényleges ellentétek elle­nére. Az alultőkésített, szociális feszültségekkel terhes térségben ugyanis nagy a veszélye, hogy a kisebbségi kérdés interetnikus viszályok keltésé­nek ürügyévé válik különféle szélsőséges, nacio­nalista elitek kezében. Kisebbségpolitikánk ak­kor lehet eredményes, ha sikerül hozzájárulnia ahhoz, hogy az egyes országokban az átalakulás során jelentkező szociális, társadalmi, gazdasági, politikai feszültségeket a demokrácia követel­ményeinek, illetve természetüknek megfelelően kezeljék, s ne kisebbség és többség vagy Magyar­ország és a szomszédos ország problémájaként. A fáziseltolódás, ami az euroatlanti integrációs csatlakozás terén az egyes országok között fenn­áll, Magyarországot ugyancsak a kétoldalú, illet­ve regionális egyezmények, szerződések, mecha­nizmusok kialakítására, működtetésére ösztö­nözte, illetve ösztönzi.

Miközben a magyar kormány alkotmányos fe­lelőssége a határon túli magyarok egzisztenciális, nemzeti kultúrát ápoló támogatását - a fentiek­ben említett nemzetközi jogi adottságok mellett ­- hatékonyan alakítani, azt is tudomásul kell venni, hogy a magyar közösségek helyzetét alapvetően a szomszédos országok belpolitikai és gazdasági helyzete határozza meg, ez pedig országonként és időszakonként változó. Elég ha csak arra utalok, hogy az egykori Jugoszláviában élő magyarok életszínvonala és lehetőségei a ’80-as évek végé­től hogyan romlottak odáig, hogy ma az átlagke­reset körülbelül ugyanakkora, mint Romániá­ban, s a határon ma ki- és bejutni nehezebb, mint a 1990 előtt Magyarország esetében volt.

Ugyanakkor rá kell mutatni - a változó körül­mények között - a magyar kisebbségek történel­mileg igazolható, stabilizáló szerepére. A kisebb­ség a gazdasági jólétben, a kiegyensúlyozott tár­sadalmi helyzet megteremtésében többszörösen érdekelt. Ilyen helyzetben ugyanis jelentősen megnövekszik az esélye, hogy képes mind a tör­vényhozásba, mind a kormányba bejuttatni kép­viselőit, s részt vállalni az adott ország moderni­zációs, integrációs pályára állításában. Ennek jó példája a kisebbségi magyarok kormányzati szerepvállalása az 1990 utáni Csehszlovákiában és az 1996‑os választások után Romániában. Ha szám­ba vesszük, hogy az 1990 utáni választások során hat szomszédos ország parlamentjében vannak szabadon választott magyar képviselők, és több száz magyar polgármester, illetve több ezer ma­gyar önkormányzati testületi képviselő vesz részt a szomszédos államok államigazgatásában, kiraj­zolódnak az együttműködés területei és módoza­tai, melyek mentén a magyar kormány kisebb­ségpolitikai stratégiája működtethető.

Magyarország számára világos, hogy sem a paternalista, sem a kérdést elhárító politika nem lehet eredményes. A magyar nemzet részeit al­kotó magyar közösségek tagjai, legitim politikai vezetői egyenjogú, partneri szerepet kívánnak maguknak mind az adott országon belül, ahol él­nek, mind magyarországi kapcsolataikban. Ma­gyarországnak ehhez kell partnernek lennie.

Magyarország EU-felvétele után újabb esé­lyek és gondok jelentkeznek. Az érintettek érde­kei ugyan lehetnek átmenetileg eltérőek, de nem ellentétesek egymással. Új szerepfelfogásra van szükség minden fél részéről. Ami Schengent ille­ti, a megoldást meg kell találni. Minden magyar kormánynak erre kell törekedni, de nem rögtön­zésekkel, hanem komoly, következetes munká­val - ami hónapok óta folyik -, tárgyalásokkal, a legkisebb kérdéstől a szabadkereskedelem, az akadálytalan határátlépés, az oktatás, a munka­erőpiac ügyén keresztül a határőrizet technikai kérdéséig bezárólag.

Azt kell elérnünk, hogy a 21. századba for­dulva ne a kelet-európai kis államok nyomorúsá­ga, nacionalizmusai, kollektivista ideológiák ha­tározzák meg a kisebbségekben élők életét/éle­tünket, hogy az európai integráció kihívásaira válaszolva ez a térség ne a kisebbségek és több­ségek világa, hanem egyenlő esélyeket és jogo­kat élvező állampolgárok közösségéből felépülő világ legyen. Az egyes országok között meglevő fáziseltolódás miatt az euroatlanti integrációs csatlakozásra Magyarországnak úgy kell felké­szülnie, hogy a nemzeti érdekek ne szoruljanak háttérbe, hogy ne mélyüljenek el az eltérő gazda­sági-társadalmi feltételekből adódó mesterséges szakadékok a nemzetrészek között. Ez mind­annyiunk érdeke.

Magyar Hírlap, Budapest, 1998. május 2.