Vigyázó szemetek...

1998. október 7-én a francia miniszterelnök, Lionel Jospin szándéknyilatkozatot tett közzé, miszerint 1999 elején a Francia Köztársaság aláírja azt a Nyelvi Chartát, amely biztosítja a kisebbségi és regionális nyelvek használatának jogát. Váratlan fordulat a közép-európai szemlélő számára.

Mint az közismert, Franciaország az 1789-es forradalom óta a határai között csakis a francia nyelvet ismerte el mint hivatalos nyelvet. A 6 millió breton, a baszkok, az elzásziak, a katalánok, a korzikaiak, az okszitánok két évszázadon keresztül nem gondolhattak arra, hogy anyanyelvüket hivatalosan használhassák, oktatási és kulturális intézményekkel rendelkezzenek. A megkésett nemzetállamiság bűvöletébe révült közép- és kelet-európai posztszocialista országok világában szinte hihetetlen a hír, és el is hallgatják, hogy 1998 decemberében Franciaország több nagyvárosában ezrek tüntettek a regionális nyelvek elismeréséért. "A nem oktatott nyelv - meggyilkolt nyelv" - kiáltották a tüntetők. A történelmi Bretagne-ban Louis le Pensec szenátor, volt miniszter bejelentette, hogy a régió szocialista párti politikusai "a regionális nyelvek iskolai oktatásának bevezetésére, sőt ilyen nyelvű televízió- és rádióműso­rok indítására javaslatot terjesztenek elő a Nemzetgyűlésben".

Hadd fűzzem ehhez hozzá egy cambridge-i egyetemi tanár, Don Cupitt megállapítását: "A 20. század végére... nyilvánvalóvá vált, hogy a gyors kulturális globalizáció alaposan kikezdheti ősi gondolkodásmódunkat, érzelmi és világszemléleti sémáinkat. Az Észak-Írországban, a Boszniában vagy az Izraelben-Palesztinában történtek alaposan meggyőzhetnek minden épeszű embert arról, hogy jókora luxus lenne ragaszkodni a régi törzsi, etnocentrikus és vallási megrögzöttségeinkhez. Ezek ugyanis mind a gyűlölködés melegágyai. Úgy egyesítenek, hogy megosztanak, úgy kötnek egyeseket testvéri kötelékbe, hogy agressziójukat kifelé, a démonizált másik felé terelik. Őrültség lenne megőrizni azt a szótárat, amelynek szócikkei: az eretnek, a hitehagyott, a pogány, a hitetlen, az Isten ellensége, a piszkos külföldi. Túlságosan összeszűkült már a világ, hogy efféle szavakat használjunk... A régi életforma, mely helyben és időben, földben és atyafiságban, kizárólagos nemzeti és vallási hovatartozásokban gyökerezett, nagyrészt már a múlté."

Úgy gondolom, a fentiek az ezredfordulónak egy olyan jelenségére mutatnak rá, amely elől nem lehet kitérni.

Az emberek nagy többsége számára elsősorban a szokások, a tradíciók az irányadóak, s a hihetetlen gyorsasággal változó világban joggal érzik kényelmetlenül magukat. Mindenesetre, mi itt Közép- és Kelet-Európában szinte mindannyian így vagyunk. Az okok között a 90-es évek elejétől adott új történelmi helyzetben úgy tűnik, jelentős részint a politikai elitek invenció- és stratégianélkülisége, részint szerepfelfogásuk lassú változása. Jelentős ok továbbá, hogy bár a közép- és kelet-európai országokban mára a jogi struktúrák többé-kevésbé kialakultak, de az állam civilizatorikus szerepe éppen az emberi jogokat, a kisebbségi jogokat tekintve csak kevéssé érvényesül. Holott a globalizálódás és az új kapitalizmus körülményei között csak alkotó szellemű, alternatív értékrendek megfogalmazásával, új szerepfelfogással volna ellensúlyozható az a szociális és kulturális elkeseredettség, amelyet éppen azok a folyamatok váltottak ki, melyek a 90-es évektől jelentek meg nemcsak Közép- és Kelet-Európában, de szinte mindenhol a világban.

Ha egy ország, egy társadalom nem tud megfelelő választ adni a globalizált, információs társadalom sajátosságaiból származó új jelenségekre, társadalmi feszültségekre, kihívásokra, azaz nem tud váltani a felgyorsult idő ritmusának megfelelően, akkor elvesztegeti azt a lehetőséget, amelyet az új történelmi helyzet magában rejt, és annak csak negatív következményeit szenvedi.

Úgy tűnik, hogy ennek az időnek az elvesztegetése Közép- és Kelet-Európa országaiban különböző mértékű. Ugyanakkor az is látszik, hogy minél tovább halogatják az egyes országok az elkerülhetetlen lépéseket - tulajdon-átalakítás, intézményi átalakítás, hatalommegosztás -, a helyzet annál reménytelenebb. Elég, ha csak a volt Jugoszláviára vagy Ukrajnára pillantunk. Csehország, Lengyelország, Románia, Szlovákia és Magyarország felváltva kacérkodik a lehetőségek felhasználásával és eljátszásával. Igaz, követhető minta nincs, s az átalakulás feltételeit nem csupán az egyes országok szabják meg. Ugyanakkor ma már világosan látszik, hogy jelentősek a különbségek az említett országok között is. Míg például Romániában a "módosítsunk imitt-amott a lényeges részeken, ám anélkül, hogy bármi megváltoznék" caragialei megfogalmazása érvényesül, addig Magyarországon máig nehezen barátkoznak meg a szereplők azzal a ténnyel, hogy a politika nem a történelmi igazságszolgáltatás terepe.

A több mint négy évtizeden át tartó nagy és szerencsétlen társadalmi kísérletek után elszegényedett térség lakossága, a korszerűtlen infrastruktúra és szociális feszültségek mellett, nehezen viseli azt a jelenséget, hogy a 90-es évek elejétől a sokszor átgondolatlanul vezényelt új társadalmi és gazdasági folyamatok során, a térségbe érkező, tőkét mozgató tényezők másképpen viselkednek hazájukban, mint ahogyan a posztszocialista országokban jelennek meg. Tehetik. Hiszen a nyugat- európai országokban is kiszolgáltatott helyzetben vannak a munkavállalók, de annak mértéke s a munkanélküliség nagysága nem akkora, min a tulajdonváltás folyamatában munkanélkülivé vált, konvertálható tudással nem rendelkező, szociális háló nélkül maradt tömegeké Közép- és Kelet-Európában, amelyeknek egy része tovább süllyedt ezekben az években, s még kiszolgáltatottabb helyzetbe került.

A közép- és kelet-európai országok kormányai ebben a helyzetben igen szűk lehetőségek között mozognak. A felkészületlenségből és a tőke természetéből következő jelenségek különböző módon érintik a társadalom különböző csoportjait. A munkanélküliség kezelése, az infláció lassítása, illetve megállítása, az európai integrációnak való megfelelés több alternatív lépésben előregondolkodó, folyamatos egyensúlyozást követelnek a kormányoktól.

Magyarországnak köztudottan mindezen kihívások mellett szem előtt kell tartania a környező országokban élő magyar közösségek helyzetét is. A magyar kisebbségpolitika 1990 óta - négy évtized bolsevik típusú berendezkedése után - folyamatosan abból a tényből indul ki, hogy a többségi elvre építve nem lehet a kisebbségi kérdést kezelni. Ugyanis, ha csak a többség joga eldönteni, hogy mi "jó" a kisebbségnek - az nyelvüktől, kultúrájuktól, gazdasági lehetőségeiktől megfosztott, a közösségekben rejlő potenciális erőket elfojtó, frusztrált "áldozatszerepbe" beletört közösségeket eredményez. Ezeknek a közösségeknek kiszolgáltatott helyzetük mellett az állam "gondoskodó kegyére" kell hagyatkozniuk, ami az egyébként is szegény országoknak a legdrágább megoldás. Míg, ha használhatják nyelvüket, valamint a helyi és központi hatalom közötti hatalommegosztás természetes következményeként intézményekkel és egzisztenciális lehetőségekkel rendelkeznek, akkor a kisebbség-többség együttműködő, plurális, ha úgy tetszik: konszenzusos demokráciában az ország gazdasági erejét növelik, politikai megítélését pozitívan befolyásolják. Ezzel elkerülhető, hogy a kérdéskör a szélsőséges gondolkodás eszközévé váljék.

Természetesen az adott politikai eliteknek nem elég szavakban nyilatkozniuk sem ez ügyben ("a kisebbségeknek messze több joguk van Jugoszláviában"; "a kisebbségeknek messze több joguk van Romániában"; "messze több joguk van Szlovákiában" - szoktuk hallani), nem elég az államigazgatás, a közigazgatás modernizációjáról beszélni, s néhány amerikanizált, technicizált elemet más adottságokkal és előzményekkel rendelkező politikai kultúrákból átvenni, vagy éppen a francia mintára, modellre hivatkozni. A közigazgatás ugyanis egy ország "idegrendszere". Akkor is az, ha jól működik, és akkor is, ha a kézivezérlés eszköze. Az erősen centralizált állam meghosszabbított karjaként az ágazati miniszterek, a különböző szintű közigazgatási intézmények és az apparátusokban dolgozó emberek a folyamatos igazodás állapotában jogkövető magatartást követnek. Csak éppen nem hatékonyak. Természetesen az ügyiratforgalom mérhetően, látványosan nő, de az ügyek nem intéződnek el. Amikor bárki - akár miniszteri szinten is - ötletszerűen felállítható, lecserélhető (hiszen a "fölöttes én-je" a miniszterelnök kegyétől és megítélésétől függ), akkor az erősen hierachizált közigazgatásban, az ágazati politikában gondolkodó és manipuláló hatalom leszorítja a kreativitást.

Ez a berendezkedés nem ad kompetenciát és felelősséget, csak végrehajtást követel, azt is mechanikusan. Minden szereplő egy kis újraelosztó. Kis pénzt, kis lehetőséget, kis információt oszt, illetve tart vissza. Ez adja a hatalmát, a fontosságát.

Ez a berendezkedés mindenkinek rossz. A hierarchia szereplőinek is és azoknak is, akikért a rendszernek működnie kellene, de többszörösen rossz a kisebbségi helyzetben lévőknek. Közben lehet hangoztatni nemzetmentő, népszolgálati képviseletet, s gyakorolni az önmagáért való szimbolikus cselekvések sorát, a "mi"- és "ők"-re tagolása a társadalomnak nem ad esélyt egy új közösségi érzés alapjainak kialakításához. Ráadásul drága, és nem képes megfelelni annak a feladatnak, hogy ennek az "idegrendszernek", ezeknek az "idegpályáknak" kellene megteremteni a korszerű, hatékony gazdálkodás, az oktatás, a kultúra, az egészségügy működésének, de még a külföldi tőke fogadásának a feltételeit is. Adókedvezményekre van szükség, hosszú távú fejlesztéseket elősegítő infrastrukturális beruházásokra, amelyek majd munkahely-teremtést eredményeznek. Nem érzelmekre, hanem rációra alapozott politikai döntések hosszú sorára. A patriarkális család és nemzetállam retorikája kitöltheti ugyan átmenetileg a szociális és kulturális elkeseredettségből eredő űrt, de nem lehet eredményes hosszú távú stratégia egyetlen olyan ország esetében sem, amely euroatlanti integrációban komolyan gondolkodik. Elég itt arra utalni, hogy Románia miért is nem került be a NATO-bővítés első körébe. A globalizációs folyamatok - közismert tény - a nemzetállam kompetenciáját szűkítik. A problémák jelentős köre nem kezelhető a továbbiakban csupán az egyes országokon belüli állami-politikai eszközökkel. Lehet ugyan az állam redisztribúciós szerepét növelni, erős, központosított hatalmat teremteni, de az eddigi tapasztalatok szerint a "beavatkozó" állam gyenge és óhatatlanul korrupt.

Amikor egy országban a többségi elv érvényesül, etnikai alapon kívánja a pillanatnyi hatalom megválaszolni a kor kihívásait, és nyíltan vagy bevallatlanul is nemzetállamban gondolkodik, nemzetállami reflexekkel reagál, akkor biztos, hogy nem tudja kezelni a felgyülemlett problémákat. Az autentikus cselekvési lehetőségektől való megfosztottság, a kisebbség-többség egymásra mutogatása nem visz előre. Lehet, hogy segíti a hatalomnak megfelelő uralmi szerkezet változatlanságát vagy kiterjesztését, lehet, hogy erősebb kormányt, de nem erősebb országot teremt.

Franciaország nagy és szilárd ország. A globalizációból adódó problémákat, úgy látszik, mégsem saját nemzetállami hagyományainak jegyében, hanem a regionaliz­musban, a különböző nyelvű és kultúrájú közösségek jogainak elismerésében rejlő lehetőségek felé való elmozdulásban, az államigazgatás modernizációjában, a kompetenciák és felelősség megosztásában, az együttműködés feltételeinek kialakításában látja.

Célszerű volna odafigyelni.

Romániai Magyar Szó, Bukarest, 1999. február 16.