Ragaszkodás a kelet-európai konstrukciók hagyományához

Kérdés: Miért státustörvény a kedvezménytörvény?

Válasz: Amiért a Csemege ABC.

(Egy státusmagyar)

Lengyel László A kis nyúl pártján című könyvében írja: "Ha van kultúrhagyatékú magyar város, akkor Kassa mellett leginkább Kolozsvár az. Kolozsváron maradt meg leginkább a - Márai Sándor által emlegetett ťöreg Garren műveŤ: a polgárházak éppúgy, mint a századvégi iparosítás gyárai és barlanglakásai. Ebben a kultúr­ha­gya­ték­ban ott vegyül a századvégi Felsőszén utcai Szabó Dezső nyomorult kispolgári gyermekkora, a tizes évekbeli Cs. Szabó László tört családjának emlékei, de a Kassákhoz fogható Nagy István huszas évekbeli Sáncoldala is. Keverednek székelyek és románok, szászok és zsidók. A fajták keveredése adja a tehetséget - állítja kedvenc városáról Benedek Elek... Nekem Budapest mellett, sőt tán Budapestet is megelőzve az 50-es évek végi, 60-as évek eleji Kolozsvár volt a ťvárosŤ. Az 50-es évek közepének szürke és félelmetes Budapestje 1956 után egy szétlőtt, nagyon szegény és nagyon megvert város volt. A nyári Kolozsvár 1958-ban, vagy 60-ban sugárzó, színes, majdhogynem gazdag képet mutatott. A Fő téren jól öltözött, kalapos, sőt sétapálcás férfiak, szines ruhás nők sétáltak, a csónakázó tavon és környékén szabad, békebeli élet folyt, s a boltokban volt áru. Kolozsvárról ennivalót hoztunk és nem vittünk. Budapesten még a szobákban is érződött a félelem savanyú szaga. Kolozsváron féltek ugyan, de nyugodtan beszéltek otthonukban egymás között. Magyar város volt. Nem kellett románul tudni, hogy az ember megértesse magát. A románok is mind beszéltek magyarul. Igaz, hogy a 60-as években nőtt fel az első nemzedék, amely már beszélt és olvasott románul. A románokkal szemben a patriarchális fölény, egyfajta kultúrából következő távolságtartás mutatkozott."

Mára Kolozsvárott jelentősen megváltozott a helyzet. A város lakosságának létszáma ötszörösére nőtt, etnikai összetétele megváltozott, Funar, a város polgármestere vitatja, hogy eléri-e a magyarok létszáma a 20 százalékot. De nem ez a fő kérdés. Az igazi kérdés az, hogy jobb lett-e, megoldódott-e a román nemzet és a nemzetiségek helyzete Romániában? Vagy jobb lett-e a 20. század végére Kis-Jugoszláviában a szerbeknek és az ott élő nemzetiségeknek? És folytathatnám a sort.

A 20. század tanulsága szerint ebben a térségben a nemzeti érdek minden nép esetében sérült. Tudjuk, már az előzmények is determinálóak voltak e vonatkozásban. A 21. század elején érdemes átismételni e vonatkozásban Bibó és Jászi gondolatait. Bibó István írja A kelet-európai kis államok nyomorúsága című munkájában: "Közép- és Kelet-Európa területstátusában az összezavarodás és a politikai kultúra deformálódása a legsúlyosabb következményekkel az itteni nemzetek egymás közötti viszonyában járt. A távoli szemlélő ezt úgy fogalmazza meg, hogy e terület politikai élete tele van kicsinyes és kibogozhatatlan területi ellentétekkel, és minden itteni nemzet úgyszólván összes szomszédjával az állandó viszálykodás állapotában van." Ennek okát Jászi a nemzeti gondolatnak mint ideológiának a megkésett megjelenésében látja. Ugyanis: "A nemzeti gondolat semmi egyéb, mint lerontása mindannak a közjogi és gazdasági békónak, amely az egységbe törekvő gazdasági életet a továbbfejlődésben meggátolja", gondoljunk csak - mint mondja - a 10. századi Franciaország sok apró-cseprő kis államára, vagy a 18. századi Németország laza, apró kis államocskáira. Ám ha ez a folyamat a 19-20. században megkésve jelenik meg, természetes következménye lesz, hogy a nemzeti állam megjelenésével megjelenik a nemzetiségi kérdés, ami Jászi szerint ugyanazon folyamat két különböző oldala. Arról van szó ugyanis, hogy amíg Angliában és Franciaországban az egységes nemzeti állam különböző etnikai, faji, nyelvi népelemek keveredéséből, gazdasági, érzelmi és nyelvi egybeforradásából jött létre, az apró-cseprő fejedelemségek, államocskák sorából, az egybeolvadási folyamat Nyugaton a gazdasági racionalitás jegyében játszódott le, az európai történelem távoli korszakában - addig az elkésett Kelet- és Közép-Európában két-háromszáz éves késéssel, máig hatóan súlyos konfliktusokkal terhelten, nagyhatalmi érdekek által meghatározottan jöttek létre a nemzetállamok, az esetek többségében éppen a gazdasági fejlődést akadályozva.

Tovább rontotta a térség esélyeit, hogy a II. világháborút követően Európa kettészakadása után Kelet-Európa a szervetlen integráció modelljévé válik. Nyugat-Európában - mint látni fogjuk - nem a paranoiás elzárkózás, xenofóbia, hanem az együttműködés, egységesülés megy végbe lépésről lépésre, jelentős jólétet és biztonságot teremtve az ott élők számára. Tulajdonképpen újra indul az európai integrációs folyamat, ám Európa két része között óriási lesz a szakadék.

A szerves fejlődés ellehetetlenedése minden szereplő számára szerencsétlen dolog. Mivel a térség adott politikai kultúrája az évszázados trendek szerint alakult, történetileg kondicionált, politikai reakciókészségünk - melyet a tekintélyelvű alattvalói mentalitás, a magyarok esetében még a kurucos attitűd és a sérelmi-szimbolikus politizálás, a pragmatikus politizálás elutasítása is jellemez, a változó intézményi szerkezetek által felületében áthangolt viselkedésünk felemás nyugatias vágyaival - minduntalan kelet-európai konstrukciókba kényszerít, illetve torkollik.

Persze a kérdésre, hogy jobb lett-e az itt élők sorsa, helyzete a 20. század során adott politikai válaszok következtében, röviden azt mondhatjuk, hogy nem. Viszont új kérdés merül fel, jelesül az, hogy a 21. században milyen arányban keverednek a kelet-európai konstrukciók és az európai integrációs lehetőségek, melyek a 90-es évektől kezdve megnyíltak a közép- és kelet-európai nemzetek-nemzetiségek számára is, s az így kialakult helyzet milyen kibontakozást, pragmatikus megoldást vagy újabb konfliktusokat hordoz.

Európa egység, a sokféleség egysége

Bár maga az "Európa"-terminus eredetileg egy meghatározott területet jelöl, ezen túl a fogalomnak van egy sajátos jelentéstartalma is: ami sajátos gazdasági és társadalmi viszonyokra, civilizációra és kultúrára, társadalmi és emberi magatartásformákra való utalást is tartalmaz. Mind földrajzilag, mind történelmileg változó kategóriáról van szó, habár régiói minden különbözőségük és a régióhatárok folytonos változásai ellenére egy egységet alkotnak. Európa tehát egység, a sokféleség egysége. Ez különbözteti meg minden más kontinenstől és fejlődéstől, még akkor is, ha az egységesülési folyamat csak Európa nyugati részében tette lehetővé a sokféleséget hosszú évtizedeken keresztül. Kelet-Európában pedig az egységet "a párttal" és néppel országonként képzeltették el velünk, a homogén, egynemű nemzeti államok megteremtése céljából. Ez a korszak éppen ezért óriási veszélyt hordozott a térségben a kis nemzetek és nemzetiségek létére nézve. Hatása máig érezhető, sőt itt-ott reneszánsza van.

Az európai egységgondolat előzményeit már Immanuel Kantnál és Victor Hugónál is megtaláljuk. Ortega y Gasset pedig A tömegek lázadása című, 1930-ban írott könyvében már felveti az összeurópai intézmények szükségességét is.

Ugyanakkor ma már tudjuk, hogy a 20. század fordulójára Európa nemzetei fejlődésük kritikus szakaszába léptek. A kor politikusai kizárólag nemzeti kategóriákban gondolkodtak. Az I. világháborút követő versailles-i békeszerződés nyomán megszaporodó nemzeti határok újabb gátakat szabtak a fellángoló nacionalizmussal amúgy is túlterhelt gazdasági együttműködésnek, ami az európai integráció alapja lehetett volna. Európa térvesztésének mértékét jól mutatja, hogy míg 1919-39 között az USA ipari termelése 150 százalékkal, a Szovjetunióé mintegy 600 százalékkal nőtt, ennek az időszaknak az európai átlaga csak 40 százalék. A nemzeti ellentétekkel küszködő, a világválság gazdasági terhével sújtott és belpolitikailag is bénult országok európai összefogás híján egymás után estek a fasizmus áldozatául, majd a II. világháború után a nagyhatalmak éleződő vitájában Európa 1947 nyarára kettészakadt. Mint közismert, nyugati fele amerikai segítségért és katonai védelemért folyamodott, keleti felét pedig szovjetizálták. Kelet-Európa a szervetlen integráció modelljévé vált. Következményeit valamennyien ismerjük.

A mai Európai Unió közel fél évszázados integrációs folyamat eredményeként jött létre. 1957-ben hat alapító tagállam volt az aláíró (Franciaország, Németország, Olaszország, Benelux államok). A római szerződés szerint az alapvető cél egy vámunió létrehozása volt, szabad és egyenlő versennyel a hat tagállam között és egy közös külső tarifarendszerrel a kívülállókkal szemben. A közös piac kiépítését egy 12 éves időszak alatt tervezték megvalósítani. Az integráció építése egyszerre volt pragmatikus és ambiciózus. A 60-as években több gazdasági célkitűzést sikerült is elérni. 1958-70 között a kereskedelmi forgalom a hatok között ötszörösére növekedett. 1970-ben kezdődtek Nagy-Britannia, Dánia, Írország és Norvégia tárgyalásai a csatlakozásról. Az új tagoknak el kellett fogadniuk az EK teljes joganyagát. Az EK lakosságának létszáma 250 millió főre nőtt. A kibővült közösség már magáénak mondhatta a világkereskedelem egyötödét. 1974-ben létrehozzák az Európai Regionális Fejlesztési Alapot a regionális egyenlőtlenségek csökkentése érdekében. A következő években kudarcok és eredmények jellemzik az integrációs folyamatot. Ugyanakkor a 70-es évek közepén elindulnak a politikai uniós folyamat tervezési munkálatai is.

A további csatlakozási folyamatot a politikai stabilizációs funkció indokolta, Görögország 1981-ben, míg Spanyolország és Portugália 1986-ban válik az EK tagjává. Az integráció folyamata a 80-as évek közepétől ismét felgyorsul, 1985-ben kezdeményezik az EK intézményi reformját, 1986 februárjában aláírják az Európai Egységes Aktát, mely végrehajtja a közösséget alapító szerződések revízióját, és az EK hatáskörét kiterjeszti a környezetvédelem és a műszaki együttműködés területére is. Továbbá megerősítették a pénzügyi unió létrehozásának a szándékát. Ezzel megteremtették az igazi közös piac döntéshozatali hátterét, ahol megvalósul az EK eredeti célja: a személyek, a javak, a szolgáltatások és a tőke teljesen szabad forgalma. Az Egységes Akta elfogadásakor próbálták rendezni a politikai és gazdasági következményeket és létrehozni az integráció továbbfejlesztése alapjául szolgáló új politikai konszenzust.

Az 1991. december 11-i, Maastrichtban tartott csúcstalálkozón fogadták el a tervezetet, amelynek legfontosabb következményei, hogy az Európai Közösségek elnevezés helyére az Európai Unió elnevezés lép, illetve hogy legkésőbb 1999-ig közös európai valutát vezetnek be és létrehozzák az ehhez szükséges intézményeket is, az Európai Uniónak közös kül- és biztonságpolitikája lesz, az Európai Parlament jogköre szélesedik a tudomány, a kultúra, az egészségügy területén, az Európai Uniós tagállamok közös vízumpolitikát fejlesztenek ki.

Az európai uniós szerződést 1992. február 7-én írták alá.

Az európai egységfolyamatot a kezdetektől a válságok sora is jellemzi. Mint láttuk, az integráció első évtizedei a kétpólusú világrendszer keretei között indultak. 1989 gyökeres változást hozott. Az Európai Unió az európai struktúrák középpontjába került, közvetlen vonzáskörébe vonva a semleges országokon (Svájc, Ausztria, Svédország) kívül a nyugat fele forduló közép- és kelet-európai országokat is. A legsürgetőbb kérdéssé vált: mi lesz a helye az új európai rendben a közép- és kelet-európai országoknak?

Jugoszlávia felbomlása pedig az EK alapvető gyengeségét fedte fel a világpolitika ügyében. Az Amerikai Egyesült Államok minden változás mellett is kulcstényező maradt az európai biztonsági folyamatokban.

Schengen

Jelentése: megállapodás az együttműködésről és a nemzeti elkülönültség feladásáról. 1985. június 14-én, még az Európai Egységes Akta és az egységes belső piac megteremtése előtt a Benelux államok Franciaországgal és az NSZK-val együtt a luxemburgi Schengenben aláírták azt a 31 cikkből álló keretmegállapodást, amely a Benelux államok között 1958-ban megkötött megállapodás kiterjesztése volt Franciaországra és az NSZK-ra az áruk és szolgáltatások mozgásának megkönnyítésére, a közös határokon gyakorolt ellenőrzés fokozatos megszüntetéséről. A szigorú együttműködést és a nemzeti elkülönültség feladását megkövetelő rendszerhez Olaszország 1990-ben, Portugália és Spanyolország 1991-ben, Görögország 1992-ben csatlakozott. A Schengeni Megállapodás szolgál az egységes belső piac megteremtésének eszközéül. A Schengeni Szerződés következtében a nem EK-állampolgár "idegen". A tiltott helyen vagy időben belépést éppúgy, mint a kellő útiokmányokkal nem rendelkező idegennek a schengeni területre fuvarozását, az embercsempészést a szerződő felek szankcióval sújtják. A Schengeni Szerződésben részt vevők közös vízumpolitikát alakítanak ki.

A kialakítandó vízumpolitika és beléptetési rend szerint a nem EK-állampolgárok csak akkor léphetnek be, ha valamelyik schengeni államban állandó tartózkodási engedélyük, vagy visszatérésre jogosító vízumuk van, vagy teljesülnek a következő feltételek: érvényes útiokmány, vízum, ha szükséges, a létfenntartás anyagi eszközei, a belépő nem szerepel az úgynevezett tilalmi listán. Ha a belépés feltételei adottak, a kérelmező három hónapig a schengeni területen tartózkodhat.

A határok nélküli belső piac létrehozásának igénye megkövetelte a külső határok megfigyelésének, őrzésének és az ellenőrzés egységesítésének bevezetését.

Az EU bővítése közép- és kelet-európai országokkal

Mint láttuk, 1957-ben hat alapító tagállam volt az aláírója az uniós szerződésnek, 1997-ben Amszterdamban már tizenöt tagállam írta alá a szerződést.

1993 júniusában Koppenhágában az Európai Tanács elvi döntést hozott tíz közép- és kelet-európai ország jövőbeni csatlakozásáról, ha ezek meg tudnak felelni a tagsággal járó követelményeknek: az intézmények stabilitása, ami garantálja a demokráciát, a törvényességet, az emberi jogokat és a kisebbségek védelmét, működő piacgazdaság és az, hogy az adott ország gazdasága képes legyen helytállni a közösségi termelőkkel szembeni versenyben, megfelelni az EU-tagsággal együtt járó politikai, gazdasági és pénzügyi követelményeknek.

1997 decemberében Luxemburgban öt kelet-európai országot hívtak meg az 1998 márciusában elkezdődött csatlakozási tárgyalásokra: Lengyelországot, Magyarországot, Észtországot, a Cseh Köztársaságot, Szlovéniát (és Ciprust).

1999 decemberében Helsinkiben elhatározták, hogy további öt országgal kezdik meg az EU-csatlakozási tárgyalásokat. Ezek: Bulgária, Románia, Lettország, Litvánia, Szlovákia (és Törökország).

1999 az euró bevezetésének is az éve. 2000 decemberében pedig a nizzai csúcson újraosztották a szavazati jogosítványokat és az Európai Parlamentben az újonnan csatlakozók helyét, illetve intézményi reformokat vezettek be. Megváltoztatták az Unión belüli döntési mechanizmus elvét. Ettől az időponttól kezdve a többségi döntést vezetik be.

Mint láttuk tehát, az állami szuverenitás és nemzeti önrendelkezés jegyében viaskodó 20. század az ezredfordulóra sem oldotta meg a kis nemzetek, nemzetiségek sorsát Kelet-Közép-Európában, de Nyugat-Európa a II. világháború után - ha döccenőkkel is - egy egyre bővülő, önkéntes, szerződéses rendszert hozott létre, amelyhez, világos feltételek mellett, az ezredfordulóhoz érkezve újabb tizenhárom ország kapott lehetőséget a csatlakozásra. Ugyanakkor a 20. század fordulóján mi magyarok is hajlamosak vagyunk továbbra is kelet-európai beidegzettségek alapján dönteni. A státustörvénynek nevezett kedvezménytörvény nem oldja meg, nem oldhatja meg azokat a problémákat, melyek orvoslására szánják létrehozói. (Lord Russel Johnston - az ET parlamenti közgyűlése elnökének - magánvéleménye: "A törvény nem segít a magyar kisebbségek ügyének".) Nehezen képzelhető el ugyanis, hogy a nem fekete munkaerőpiacon három hónapos magyarországi munkavállalás olyan jelentős forrásfelhalmozást eredményez például a székelyföldi munkavállalóknak, s olyan kívánatos munkaerővé teszi őket a magyar munkaerőpiacon, hogy akár a hazai munkaerőhiányt, akár a határon túli szülőföldön maradást érdemben kezelni tudná. A törvény elfogadásával Magyarország nem létesít közjogi viszonyt a szomszédos országokban élő magyarokkal (aminek okán nevezik "státustörvény"-nek sokan máig). Nem oldja meg annak az átmeneti időszaknak a gondjait sem, mely Magyarország és a szomszédos országok EU-s felvételének különböző időpontjából adódik (az úgynevezett schengeni határproblémát). Ugyanis Magyarország EU-felvétele s a törvény végrehajtására kialakítandó infrastruktúra megteremtése és működtetése (igazolványok kiadása, 20 ezer forintos támogatás a magyar iskolába járó gyerekek után stb.) beindításának ideje a számítások szerint körülbelül egybeesik. A felvételt követően pedig az EU-s közösségi joganyag alapján szabályozódnak a kedvezménytörvény legfontosabb területei, derogációra nincs lehetőség. Ezzel szemben a törvényalkotás során használt retorikus szóhasználatával, szimbolikus üzenetével nemcsak nem teljesíthető elvárásokat, illúziókat, de újabb nehezen kezelhető konfliktusokat, bizalmatlanságot gerjeszt Magyarország és szomszédai, Magyarország lakossága és a határon túli magyarok, Magyarország és az Európai Unió között. A törvény olyan gesztus marad, mely messze nem a magyar nemzet reneszánszát eredményezi, hanem olyan kelet-európai konstrukció, mely létrehozói szándékával ellentétes hatásokat vált ki, s mint egy honatya fogalmazott: "megvalósítása során eljelentéktelenedik". De a gyanakvás, melyet keltett, itt marad.

Élet és Irodalom, Budapest, 2001. június 29.