Együttműködés és akarat
(Interjúk)

Szemléletváltással szerepváltás

Kérdezett: Gyarmath János

- Az erdélyi magyarság a magyarországi választásokat megelőző, de még az azt követő időszakban is attól tartott, hogy az új kormány változtat a HTMH státusán, elapadnak azok a források - elsősorban anyagiak -, melyek, ha nem is oldották meg, de mindenképpen enyhítették gondjait. A Hivatal "féltése" ugyanakkor nem zárja ki azt, hogy működéséről bíráló megjegyzések, fenntartások is napvilágot lássanak. Hogyan reagált Ön erre, mint az immár minden tekintetben megerősített intézmény elsőnek kinevezett új vezetője?

- Az első hetek, hónapok tapasztalatai csak megerősítették bennem azokat a feltételezéseket, melyeket korábban kívülállóként fogalmaztam meg - nyilván, számos észrevétel alapján is - a Hivatal tevékenységéről. Megállapítottam, hogy azok helytállóak, sőt, közelebbről tekintve a látszatnál fájdalmasabbak és szinte azonnali szerepváltást követelnek. A helyzet, úgy vélem, nem a korábban uralkodó politikai megítélés, megközelítés miatt vált ily kritikussá, hanem azért, mert az elmúlt évek során azt az alapvető feladatot, ami miatt ez a Hivatal létrejött, és ami ma is benne foglaltatik statútumában, azaz a koordinációs szerepkör betöltését igazából nem tudta ellátni. Az utolsó időszakban talán már az előbbi vezetés is látta a helyzet súlyosságát, de az okot abban kereste, látta, hogy nem fogadták el őt partnernek az országos intézmények, minisztériumok. Személyesen furcsállom ezt a magyarázatot, hiszen köztudottan szinte homogén politikai elit irányította az ország kül- és belpolitikáját. Így nem értem egyelőre, hogy azokban a nagyon fontos, kiemelt kérdésekben, melyek az egész kisebbségi politika gerincét képezik - közéjük tartoznak az oktatásügy, a gazdaság, az önkormányzati munka -, miért nem sikerült megtalálni az együttműködés lehetőségét. Így aztán úgy tűnik, hogy mivel a koordinációs munka igazából nem alakult ki, a menedzserit sem tudta a Hivatal hatékonyan úgy betölteni, hogy szándékai szerint nyilván szerette volna.

- Ha hiányzott a kellő és elvárt koordináció és sántított a menedzselés, akkor hogyan lehetne tömören jellemezni a Hivatal eddigi tevékenységét?

- Elég szomorú, de a köztudatba is úgy ivódott be, miszerint a Hivatal elsődleges feladata egy újraelosztásos folyamat levezetése lenne. Minden téveszmét azonnal eloszlatandó, sietve hangsúlyozom: mi is abból indulunk ki, amit az alkotmány előír, hogy a határon túl élő magyarokkal törődnünk kell, hiszen ők is a magyar nemzet részét képezik. Minden újkeletű tévhit ellenére - tenném hozzá -, a mai magyar társadalomban változatlanul megvan a szolidaritás érzése és az önszerveződésre való hajlandóság. És ennek vannak anyagi konzekvenciái is, tehát ennek kezelése, irányítása és menedzselése a tulajdonképpeni feladat, ami azt jelenti, hogy a politika visszatért saját medrébe és ténylegesen csak azzal foglalkozik, hogy a gazdasági és társadalmi folyamatoknak feltételeit erősítse. Az elmúlt időszak gyenge teljesítményének okát nem korrupciós jelenségekben látnám - míg bizonyítást nem nyer, azt kell mondanom nem is voltak ilyenek -, hanem az átgondolatlanságban a pénzek kezelésében, ami a legkevésbé hatékony módon történt, már-már úgy tűnik, teljesen ötletszerűen. Meggyőződésem ugyanis, hogy ha azok a források, melyek rendelkezésre álltak, átgondolt gazdaság- és társadalomfejlesztő koncepciók szerint lettek volna felhasználva, ma mind a kisebbségi magyar társadalmaknak, mind a magyar társadalomnak jobb lenne a közérzete. Úgy látom, 1992 után, elsősorban az RMDSZ brassói kongresszusát követően, legalábbis erdélyi viszonylatban történt némi változás e téren. Attól kezdve mintha lett volna ott egy program a gazdaság- és társadalomfejlesztésre. De hangsúlyoznám, hogy a redisztribúciós tevékenység másodlagos. Ha nem tudunk ugyanis választ adni a kérdésre, hogy egy kisebbség miért maradjon meg a szülőföldjén, akkor nem igazán jól végezzük ezt a munkát. A mi koncepciónk, amelynek az elkövetkezőkben mindenképpen érvényt akarunk szerezni, a következőkre összpontosít: a kisebbségpolitika feladata létrehozni a feltételeket ahhoz, hogy a kisebbség a saját szülőföldjén maradhasson, tanulhasson, teremthesse meg, méghozzá hosszú távon, egzisztenciáját. Az anyagi kérdések ide annyiban kapcsolódnak, hogy csak anyagilag, gazdaságilag erős kisebbség képes létének feltételeit megteremteni, identitását megőrizni. Úgy látom, hogy e térségben, ahol nem is egyszer, de többször lezajlott az eredeti tőkefelhalmozódás - különben most is egy ilyen állapotban vagyunk -, a társadalomban nincsenek jelen a tiszta szabályok, értékek, a weberi értelemben vett erkölcs. És épp ezért alapvetően célszerű tudomásul venni azt, hogy a politika szintjén meghirdetett jelszavak, mint autonómia vagy önálló egyetem, még éveken át a politikai jelszavak szintjén maradnak és nem valószínű, hogy megszületnek az eszközök, hogy e célokat elérhessék.

Ajánlatos lenne tehát azokba az irányokba átállni, azokon a területeken felkészíteni a fiatalokat, egyáltalán a kisebbségi társadalmakat, ahol az eredmény nem más, mint az, hogy annak tagjai a munkaerőpiacon nem kerülnek hátrányos helyzetbe. Nem lehet tehát egyfelől elvárni, hogy az állam paternalista módon viselkedjék, másrészt viszont keményen követelni az autonómiát. Természetesen nagyon jó lenne eljutni oda, ahol ma a jóléti államok tartanak, tehát, hogy az államnak egy csomó feladata van a civil társadalom intézményei felé. Ám térségünk sem gazdaságilag, sem politikailag nem tart még ott. Tudomásul kell vennünk, ha tetszik, ha nem, hogy itt egy nagyon elszegényedett világ van. Többség, kisebbség számára egyaránt kísérteties az infláció, a munkanélküliség, az elszegényedés. A politika is kiszolgáltatottja e helyzetnek. Nagyon egyszerű a szélsőségeseknek ebben a helyzetben a mérsékelt politikai gondolkodást képviselő értelmiséget, politikai elitet eltéríteni ama szándéktól, hogy egy modernizációs pályára állítsa az országot. Ezen belül a kisebbségek helyzete magától értetődően még inkább kiszolgáltatott. Tehát amiben Magyarország és a magyar kisebbségek egyaránt érdekeltek, az a kilábalás e súlyos helyzetből. Ehhez pedig gazdasági, önkormányzati, közigazgatási együttműködésre van szükség. Meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy olyan fiatal szakembereket neveljünk ki, akikre egy modernizációs pályára állás esetén elengedhetetlenül szükség van.

- Magyarország az elmúlt négy esztendőben hathatós segítséget nyújtott a külhoni magyar ifjúságnak, hogy tovább képezhesse magát. Ezrek érkeztek budapesti vagy vidéki egyetemekre tanulni, továbbtanulni. Azt lehetne tehát mondani, hogy az Ön által felvázolt folyamat beindult, kérdés viszont, hogy megfelelő irányba?

- A program egészében vitatható. A kérdésre válaszolva: úgy vélem, nem. Amikor a fiatal szakemberek képzését említettem, elsősorban a nemzetközi jogászoktól kezdve, a pénzügyi szakembereken át a közigazgatási szakértőkre, menedzserekre gondoltam. Nem elsősorban politológusokat kell képezni és nem elsősorban a hagyományos szakokon és pályákon kell megteremteni a továbbtanulásnak a feltételeit, hanem ahogy erről mindig is szó volt, részképzést és posztgraduális képzést kell biztosítani. Csak azokon a szakokon kell Magyarországon teljes körű képzést végezni, amelyeken az adott országban anyanyelvén nem tanulhat az ifjú. E téren is éreztette hatását az a megnyilatkozás, mely a szegény társadalmakra jellemző. Köztudott ugyanis, hogy a szegény társadalmak pazarlása, csak azok tudnak ennyire pazarlók lenni, mint ahogy mi bántunk az elmúlt négy évben lehetőségeinkkel és eszközeinkkel. Szemléletváltásra van szükség tehát ezen a téren is. Ennek azonban az a feltétele, hogy legyen az adott kisebbségi magyar társadalomnak világos képe arról: igazából milyen és mennyi szakemberre van szüksége. Ha megkérdezzük akár a romániai, akár más magyarságot, miért nem használta ki azokat a lehetőségeket, amelyek itt az elmúlt években adódtak, miért nem küldtek Magyarországra ifjakat nemzetközi jogot tanulni, vagy miért nem törekedtek arra, hogy az angol nyelvtudás terén eljussanak oda, hogy fiataljaikat be lehessen kapcsolni az európai egyetemi képzésbe, akkor erre igazán egyetlen politikai elit sem tud választ adni.

- Ön úgy véli tehát, hogy a kisebbségi magyar társadalmak nem mindig tudtak élni azokkal a lehetőségekkel, melyek hátrányos helyzetük felszámolásához vezethettek volna?

Igen, hiszen a gazdaság területén is jellemző ez, hasonló jelenségnek vagyunk tanúi, és erre nem figyelt fel a Hivatal sem. Például nem foglalkozott a határ menti régiók vállalkozói által felvetett javaslattal, azzal, hogy megszülessen egy olyan garancia- és hitelalap, ami nélkül az induló vállalkozók, akik nem rendelkeznek kellő nagyságú forgótőkével, eleve bukásra vannak ítélve. Gazdasági téren ezen túl hibának látom, hogy sem a magyar kormány, sem a kisebbségi politikai elitek nem használták ki a privatizációs és kárpótlási folyamatokban rejlő tőkekoncentrálási lehetőséget. Elvi megállapításom kiterjeszthető más területekre is, többek között az önkormányzatra és a közigazgatásra. Elvégre több szomszédos ország magyarsága ma már abban a helyzetben van, hogy valamiféle önkormányzatisággal mégiscsak rendelkezik, illetve a közigazgatás szintjén jelen van. Igen nagy gondot okoz ugyanakkor, hogy nincsenek e téren szakemberei. Tehát hallatlanul fontos volna önkormányzati akadémiák létrehozása. A kisebbségi önkormányzatiság így csak politikai szlogenként jelenik meg, hiszen, ha ez a lehetőség valamiféle csoda folytán megadatna, kérdés: vajon tudna‑e élni vele?

- Ha újrahallgatjuk a beszélgetést, rájövünk, minduntalan visszatérő téma az oktatás, a szakemberképzés, amelynek eddigi gyakorlata nem igazán vált be. Akkor merre és hogyan?

- Kolozsvárott ma 3500 fiatal tanul, de többnek is volna rá lehetősége. Sem ott, sem máshol nem töltik be azokat a helyeket, melyeket jelen pillanatban az állam biztosít az ott élő magyarság számára. Ezzel szemben 2000 magyar fiatal tanul Romániából Magyarországon, akiknek - becslések szerint - 90 százaléka nem fog visszatérni. Úgy gondolom tehát, elhibázott volt ez a fajta beiskolázás. Valóban mindenkinek joga van ott tanulni, ahol akar, de ez esetben az ő feladata, hogy megteremtse ennek feltételeit. Nem lehet elvárni egy másik államtól azt, hogy ilyesmit finanszírozzon. Szerintem sokkal célszerűbb lett volna e programokat úgy menedzselni, hogy például vendégtanároknak írunk ki pályázatokat, akik aztán színvonalas kurzusokat tartanak Kolozsvárott és egyebütt. Így nemcsak annak a néhány embernek az áldozatkészségére volnának továbbra is rászorulva az ottani tanszékek, amelyek rendkívül nehéz anyagi körülmények között is vállalják az oktatást, míg mások inkább vendégtanári állást vállalnak magyarországi vidéki egyetemeken, hogy a lét egzisztenciálisan elviselhető legyen számukra. Így szinte úgy néz ki, hogy egy szellemi agyelszívás folyt az elmúlt években.

- Mikorra számíthatunk szemléletváltásra, immár a gyakorlatban is, az említett területeken, a Hivatal egészének tevékenységében?

Ahhoz, hogy itt, Magyarországon ma már más kisebbségpolitikát lehet csinálni, ahhoz nagyban hozzájárult az a társadalmi környezet, amit a választási eredmények tükröztek. Magyarországon a szélsőségesek aránya 2 százalék alatt maradt, ami azt jelenti, hogy a nemzeti kártyát itt nem lehet lehívni, nem lehet eszközként használni sem a bel-, sem a külpolitikában. Megnyíltak hát a lehetőségek ahhoz, hogy nyugodt, higgadt, átgondolt lépéssorozatot képzeljünk el és tegyünk meg, ami most már nem a folyamatos ellenségkép-gyártásban, a sérelemi politikában nyilvánul meg, hanem mindenekelőtt azon folyamatok felerősítésében, melyek, ha kismértékben is, de tetten érhetők minden magyar kisebbségi társadalomban. Tehát a vállalkozóréteg, a fiatal szakemberek képzésének támogatásában, de azokon a területeken is, ahol az államalkotó többségben is partnerre lehet találni. Ehhez tegyük hozzá, hogy a magyar kormányprogramban külön fejezet a kisebbségpolitika, s az úgy fogalmaz, hogy ennek az évnek a végéig át kell tekinteni a finanszírozás rendszerét, javaslatokat kell tenni az új típusú megoldásokra. Most a napi munka mellett a Hivatal épp ezzel van elfoglalva.

Romániai Magyar Szó, Bukarest, 1994. szeptember 29.