Olykor mint egy banktisztviselő

Kérdezett: Szilvássy József

- Hadd kezdjem a személyi vonatkozásokkal. Önt mindig örökmozgó értelmiségiként ismertem, aki a Kádár-rezsimben máskéntgondolkodóként szoros kapcsolatban állt Duray  Miklóssal, A. Nagy Lászlóval és a Csehszlovákiai Magyarok Kisebbségi Jogvédő Bizottságának más tagjaival. Később az SZDSZ kisebbségi politikusaként szinte minden lényeges konferencián, közgyűlésen ott volt Erdélyben, Szlovákiában és máshol. Idén augusztusban aztán kinevezték olyan tisztségbe, amely sok kreativitást, beleérző készséget igényel, de kötöttséget is jelent. Miért mondott igent a felkérésre?

- Valóban nagy kihívás volt, és több barátom, aki már dolgozott a kormányban vagy közigazgatásban, figyelmeztetett arra, hogy ez jóval nehezebb szerep, mint egy párt kisebbségi politikusaként vagy független értelmiségiként foglalkozni a nemzeti kisebbségek kérdéseivel. Mégis úgy gondoltam, hogy nagyobb eszköztáram lesz, több lehetőség adódik a cselekvésre, hiszen terepismeretem megvan, s a koncepcióm is, mit és hogyan kellene tenni. Tisztában voltam azzal is, hogy szűk ösvényen járunk ebben a térségben, s bár azonos a kisebbségi lét, mégis minden szomszédos magyar kisebbségi társadalma eltérő helyzetben van. Rendkívül nagy az eltérés például a vajdasági és a szlovákiai magyarság sorsa között, s így folytathatnám tovább. Gondokat, tényeket, tennivalókat és lehetőségeket mérlegelve végül elfogadtam a tisztséget.

- Csaknem három hónap telt el azóta. Most milyen a közérzete?

- Hát... Egészen furcsa helyzetben érzem magam, őszintén szólva nem számoltam azzal, hogy ez a tisztség ekkora energiát és másfajta empátiát igényel, mint az előző szerepek. Ezekben a hónapokban a legnagyobb súllyal az anyagi források körül kialakult helyzet nehezedett rám. Heteken át úgy éreztem magam, mint egy banktisztviselő, akinek a felelőssége óriási, hiszen mások pénzével gazdálkodik.

- Előfordult‑e, hogy határon túli barátjának, ismerősének kellett elnökhelyettesként nemet mondania?

- Bizony előfordult, és ezt már csak azért sem könnyű megmondani, mert szívem szerint még több esetben mondtam volna igent. Az alkotmányból következik, és a mostani kormány programja is egyértelműen úgy rendelkezik, hogy felvállaljuk a határon túli magyarság gondjait, amiből egyfajta anyagi kötelezettség és a lehetőségeket messze meghaladó jogos igény merül föl. Amikor ezek összegezve az ember elé kerülnek, akkor kénytelenek vagyunk prioritásokat felállítani, és ezután bizony közölni kell az érintettekkel, hogy erre most nincs pénz, vagy kevesebbet adunk a kértnél, és ezt én nagyon nehezen viselem.

- Elmondana konkrét esetet?

- Az első nagy próbatételünk a sajtó területén jelentkezett. A határon túli magyar médiumok támogatására szánt összeget az év elején el kellett volna osztani, legkésőbb májusban pedig elküldeni. Szeptemberben még itt volt a pénz, amely már kevesebbet ért, mert időközben leértékelték a forintot. Döntenünk kellett, miközben az érintettek nem tudtak egyezségre jutni. Ekkor pozitív fordulat állt be Szlovákiában, ahol a Magyar Koalíció szubjektumai meg tudtak egyezni a támogatás ottani értékrendjében, s úgy tűnik föl, hogy sikerült az eredeti várakozásokat kicsit talán meg is haladva, kielégíteni az igényeket. Kárpátalján, Erdélyben és a Vajdaságban viszont nagy az elégedetlenek és a kielégítetlenek aránya, mivel ott ebben sem jött létre megegyezés.

- Ahol kevesebb a pénz, mint amennyi a jogos igények kielégítésére kellene, ott lehet‑e akár csak viszonylagos nyugalom és elégedettség?

- Teljes mértékben természetesen nem, de azért jelentős mértékben igen. Ehhez azonban új filozófia, új kisebbségi koncepció szükségeltetik. Nem szeretnék itt most belemerülni az elmúlt négy esztendő kritikájába, de a tanulságokat mielőbb le kell vonnunk. Ekkor, itt a Hivatalban is, egyfajta kézi vezérlés érvényesült, és én amíg itt dolgozom, minden erőmmel azon leszek, hogy ez ne folytatódjék. Ma egyébként még inkább úgy érzem, hogy bizonyos határon túli magyar politikai erőkkel bekövetkezett konfliktusok azért mérgesedtek el, mert igazából nem volt olyan koncepció, amellyel ezeket a kérdéseket kezelni, az ellentéteket pedig csillapítani lehetett volna. Áttekintve az elmúlt négy esztendő dokumentumait, egyfajta egyoldalúságot tapasztalok, kedvenceket és mostohagyermekeket a határon túli magyar politikai erők között, aminek mi véget vetettünk.

- Beszélgetésünk során visszatér az új koncepció kialakításának a sürgős igénye. Milyen elvek és prioritások jellemzik a határon túli magyarsággal kapcsolatos új politikát?

- A kormányprogram abból indul ki, hogy ott kell megteremteni az egzisztenciális létet, ahol magyarok élnek. Ebből adódóan kell végiggondolni, mi az, amit ennek érdekében a magyar kormány tehet, mi az, amit közösen, tehát az ottani politikai erőkkel, intézményekkel vagy a kormánnyal együtt kell megoldanunk, s mi az, ami az önkormányzatok, a magyar civil társadalom feladata. Alapvető feladat felmutatni, hogy az asszimilációnak van‑e alternatívája, és milyen. Ugyanis, ha egy erdélyi vagy vajdasági magyar Magyarországra költözik, az is egyfajta asszimiláció, habár egy ember szuverén joga eldönteni, hogy identitásának a megőrzése és emberi megélhetése érdekében hol kíván élni. Rendkívül fontos tehát elgondolkodnunk azon, mik a feltételei annak, hogy az említett erdélyi, vajdasági vagy más határon túli magyar, aki ma húsz- vagy harmincéves, úgy döntsön: 2010-ben vagy még később lesz lehetősége szülőföldjén tisztességesen fölnevelni gyermekét, unokáját. Ehhez ma elsősorban tudnia kell, hogy szülőföldjén nem éri semmiféle diszkrimináció, társadalomban, gazdaságban egyenrangú partnerként tud jelen lenni a többségi közösség tagjaival, lesznek magyar iskolák, és az ottani jogrend úgy fejlődik, hogy az ő jogvédelmét is megoldják. A kérdések kérdése, hogy mi ehhez milyen segítséget tudunk nyújtani közvetlenül a határon túli magyarságnak, és közvetve az adott ország kormányaival és a nemzetközi szervezetekkel együttműködve.

- Ez elvben szépen hangzik, gyakorlatban nyilván mindez sokkal bonyolultabb.

- Minden jó koncepció világos elveken alapul. A közelmúltban nem volt jó koncepció, és emiatt például a koncepciótlanul osztogatott pénzek demoralizáló hatást váltottak ki, különböző kliensi csoportokat, egész láncokat hoztak létre, ugyanakkor csaknem mindenki úgy érezte, hogy ő a kárvallottja ennek az áttekinthetetlen helyzetnek, miközben a magyarországi oldalon is gondok akadtak, hiszen többnyire elmaradt az elszámolás a magyar adófizető polgárok pénzével.

- Maradjunk az ön által említett konkrét példánál. E koncepció miként kívánja megoldani a határon túli magyar sajtó támogatását?

- Világos pályázati feltételeket szabunk, ezeket idejében közöljük minden érintettel. A pályázatok elbírálásában politikai szempontok nem játszhatnak szerepet.

- Folytatom a legfontosabb területekkel, az anyanyelvi oktatás, művelődés támogatásával.

- Elsősorban erre a szférára vonatkozik a már korábban említett szelektálás, azért is, hogy több pénz jusson arra, ami elsősorban a magyar kormány feladata, s arra is, ami a határon túli magyarság és a magyar kormány közös kötelessége és közös kockázata. Ezekről kell leválasztani azokat az intézményeket és azokat az ügyeket, amelyeket az adott ország kormányának kell támogatnia. Ezeket a blokkokat kell világossá tenni az oktatás és a kultúra területén egyaránt.

- Újra azt szeretném, ha a gyakorlatiasság szempontjából elemeznénk ezt a kérdéskört...

- Nem egészséges, ha a határon túli kisebbségek körében innen Budapestről az eltartott státust erősítjük. Sokkal hasznosabb és távlatosabb, ha igyekszünk helyben, vagyis a szülőföldjükön megteremteni az ott élők számára az egzisztenciát. Társadalmi, gazdasági szempontból is legyen érdemes ott maradni, magyarnak maradni. Mivel az utóbbi években többfajta gond összemosódott, például szociális kérdéseket másként kezeltek, és rátelepítettek egy intézményt, amihez alapvető struktúrákat, infrastruktúrákat kellett megteremteni. Nagy apparátust tulajdonképpen nagyon kis produktumért. Szociális kérdéseket szociális kérdésként kell kezelni, nem lehet ehelyett nagy ideológiát kerítve intézményt létrehozni, miközben az intézményesülés folyamatában megfeledkeztek arról, hogy egy vagy négy év múlva milyen forrásból fedezik majd működésüket.

- Még szemléletesebb lehet, ha ismét konkrét példát említ.

- Nagyon-nagyon nem szeretném, ha most bárki is félreértene. Eddigi pályafutásom, ténykedésem talán elegendő bizonyság ahhoz, hogy mennyire szívügyem a határon túli magyar oktatásügy. Ilyen alapállásból, ilyen erkölcsi, szakmai értékrend alapján említem a királyhelmeci városi egyetem esetét, mert pontosan tükrözi azt, amit mondtam. Nemcsak a diplomák elismertetése jelent majd gondot, hanem egyre inkább az anyagiak is. Amint gyarapszik az évfolyamok, tehát a hallgatók száma, úgy növekszik a minimális költségvetés is, s nagy kérdés, hogy ki, mit tud ebből vállalni.

- Szerintem az, hogy a Bodrogközből elköltöznek a fiatalok, s egyre kevesebb az értelmiségi, a magyar szakember, semmiképpen sem csupán szociális kérdés. A királyhelmeci városi egyetem léte vagy nemléte pedig semmiképpen sem szociális gond.

- Természetesen. Tökéletesen igaz, hogy sokkal jobb és sokkal olcsóbb helyben tartani a fiatalságot, az értelmiséget, és oda telepíteni pályázati úton az ösztöndíjakat, akár a tanári fizetéseket is. Mindez a nemzeti kisebbség és különösen a Bodrogköz esetében még hatványozottabban igaz. De igaz az is, hogy mindenképpen el kell gondolkozni azon, hogy a magyar és a szlovák állam, a helyi önkormányzatok és a magyar civil társadalom közösen mit tud mindebből felvállalni.

- A kulcsszó ebben az esetben is a közösen. Közösen: mi, szlovákiai magyarok, és közösen: magyarok és szlovákok, sőt közösen: közép-európai kis nemzetek...

- Kívülről nézve egészségesnek tűnik a szlovákiai modell, azaz több párt és a Magyar Koalíció, hiszen megoldotta a nemzeti kisebbség egyik nagy dilemmáját, a nemzeti és a politikai identitás megjelenítését. Én azt hiszem, az a jó politikus, aki felismeri, hogy mit várnak tőle. A szlovákiai magyarság azt várja el politikusaitól, hogy konszenzusos viszony legyen közöttük. Elvárja az elmúlt évek tanulságainak a levonását. Elvárja a kölcsönös önkorlátozást. Ezzel, de nemcsak ezzel kapcsolatban emlegetjük a révkomáromi dokumentumokat. Ahogy ez a dokumentum végső formát öltött, az példaértékű. Ne feledjük, hogy 1991-től a kisebbségi kérdés megítélésében nem nagyon lépett előre Európa. Vannak ugyan biztató jelenségek is, ám Koppenhága ma nehezen lenne megismételhető. Ezért ma valóban szűk ösvényen léphetünk előre, ezért pontosan meg kell határozni, hogy miképpen.

Elsősorban ezért kell a szlovákiai magyar politikának, politikusoknak világos politikai üzenetet küldeni. A szlovákiai magyar társadalom, a szlovákiai szlovák társadalom, de a magyarországi politika felé is. A kétértelműségnek, a sérelmi politizálásnak és az ebből fakadó múltba nézésnek nincs helye, funkciója. Aki így teszi, az nagy kockázatot vállal, és súlyos károkat okozhat, nemcsak a szlovákiai magyarságnak, hanem az egész közép-európai térség közeljövőjének.

Új Szó, Pozsony, 1994. októbert 30.