Összetartásra van szükség

Kérdezett: Kalapos Rókus

- Ha megkérhetném, foglalja össze pár szó­ban zágrábi látogatása célját, illetve eredmé­nyeit.

- Éppen április 5­-én van egy éve annak, hogy a két ország kép­viselői aláírták a kisebb­ségvédelmi egyezményt. A kisebbségvédelmi egyezmény rendelkezik többek között arról, hogy egy horvát-magyar vegyes bizottságot kell létrehozni, amely egy évben legalább kétszer találkozik és átte­kinti a helyzetet. Május végén, június elején követ­kezik ezek szerint a ve­gyes bizottság követ­kező, immár hagyományos ülése. Ennek a vegyes bizottsági ülésnek az előkészítése szolgál­tatta a zágrábi utunk, illetve találkozásaink egyik célját, a másik az talán aláhúzta és nagyon ak­tuálissá tette, lévén egy évvel ezelőtt, mikor ezt a horvát-magyar kisebb­ségvédelmi egyezményt aláírtuk háború volt, most, hála istennek, béke van. Ugyanakkor ebben az új helyzetben új kihívásokkal kell megküzdenie minden szereplőnek, mind a horvát kormánynak, mind a hor­vátországi menekülteknek, a magyar kormánynak, de a térségbe érkezett IFOR­-erőknek, az amerikaiaknak is. Bennünket magyarokat természetszerűleg első­sorban a Baranya-három­szögből, illetve Kelet-Szla­vóniából elmenekült ma­gyarok sorsa érdekel, il­letve azoknak a sorsa, akik ott maradtak. Közismert, hogy ez a terület az év végéig még megszállt terület, szerb adminiszt­ráció alatt létezik. Az elmúlt hét során Mohácson találkoztam Klein tábornok úrral, akivel én három kérdést kívántam meg­beszélni, jelesül, hogy hogyan lehetne megol­dani, hogy a Baranya­háromszögben ne ismétlődjék meg a szara­jevói szindróma, milyen garanciák vannak arra, hogy a menekültek visszatérhetnek házaikhoz, ingatlanaikhoz juthatnak, hiszen ismert az erdődi egyezmény hetedik pontja, miszerint azok, akik je­lenleg ezen a területen horvát állampolgárként élnek, maradhatnak. To­vábbá át kellett tekinteni, nagyon röviden, hogy milyen ütemezésben lehet elképzelni a visszatérést.

Klein tábornok úr ja­vasolta, hogy a magyar kormány, természetesen a horvátországi magyar menekültekkel közösen, dolgozza ki a reinteg­rálódás lépéseit és ennek során azt is célszerű rögzíteni, hogy ki mit vállal. Ilyen szempontból is fon­tos volt a horvát féllel való tárgyalás, hiszen nem kevés pénz szükséges ahhoz, hogy ezen a terü­leten az élet újra elindul­hasson. Természetesen mindennél fontosabb, még a pénznél is, hogy ebben a térségben, a reintegráció során olyan légkör ala­kuljon ki, ahol valóban esély van az 1991 előtti etnikai arányok vissza­állítására, sőt esélyt kell teremteni arra is, és úgy tűnik a horvát félben most megvan a politikai akarat erre, hogy ha egy embert teszem azt Kiss Józsefnek hívnak, akkor neki ne Kiš Josipként kelljen élni, és a szülők bátran járathassák gyerekeiket azon magyar iskolákba, amit a kisebbségvédelmi egyez­mény garantál. Ez azt jelenti, rátérve a kisebb­ségvédelmi egyezmény által garantált kulturális autonómiára, hogy az 1991 előtti helyzetben létező magyar iskolák visszaállítását el kell érni, továbbá az eszéki és zágrábi oktatási-kulturális központok felállítását. Mindezek természetesen annak fényében, részben ahogyan a visszatelepülés megtörténhet, illetve azo­kon a területeken, amelyek nem megszállt területek, természetesen azonnal. Itt további várakozásnak helye nincs, ez azt jelenti, hogy Szalay Zsolt nagy­követ úrral szóban megkö­tött egyezség alapján két héten belül egy olyan oktatási programtervet egyeztet a két fél, ütemtervet, hogy úgy mondjam, mely lehetővé teszi, hogy Eszéken és Zágrábban kijelöljék az iskola helyét, a szülők erről tudomást szerezzenek és szeptem­bertől elindulhasson a tanítás. A horvát fél ugyanis hajlamos arra, hogy arra való hivatkozással, mi­szerint a magyar szülők nem fejezik ki abbéli igényüket, hogy gyerekük magyar iskolába járjon, vagy magyarul tanuljon a kétnyelvű iskolában, nem lép, nem teszi meg a szük­séges lépéseket. Ezen a tárgyaláson világossá tettük, hogy két különböző dologról van szó. A ki­sebbségvédelmi egyez­mény a horvát kormányt, illetve a Közoktatási Mi­nisz­tériu­mot arra kötelezi, hogy azt a közigazgatási döntést, lépést megtegye, aminek kapcsán kijelöltet­nek a helyszínek, az épü­letek, s az egy más kérdés, hogy a szülők ezek után, ha tudomást szereznek, ha a politikai légkör, ha az információáramlás o­lyan, akkor gyerekeiket be tudják íratni a magyar iskolába. Az első tárgyalást egyébként a külügymi­niszter-helyettes úrral foly­tattuk, aki részt vett tavaly a kisebbségvédelmi egyezmény munkála­taiban, így ismerősként köszönthettük egymást, és úgy érzem, hogy kevésbé feszült légkörben, és a politikai akarat meglévén, előrelépésre került sor. Ha csak azt említjük, hogy teljesen nyitottak voltak abban a vonatkozásban, hogy a határátkelés le­egyszerűsítésének ügyé­ben a magyar és a horvát fél tárgyaljon, azaz sze­mélyazonosságival le­hessen átkelni a jelenlegi határokon, horvát-magyar határátkelőhe­lyeken. Én úgy gondolom, hogy ez egy rendkívül fontos lépés volna a jövőre nézve, és ez azt jelentené, hogy bár kevés a pénz új határátkelő­helyek megnyitásához, terminálok építéséhez, mégis legalább a sze­mélyforgalom sokkal gyorsabban, sokkal egy­szerűbben mehetne, mint jelenleg. Ez a gazdasági élet fellendítéséhez na­gyon fontos. Különben a gazdasági együttműködés feltételeit ugyancsak próbáltuk körüljárni, ki­hangsúlyozva, hogy na­gyon fontos, hogy a visszatérő magyar mene­külteknek legyenek munka­helyeik, hogy részt vehes­senek majdan a privatizá­cióban, hogy ne legyen semmilyen diszkrimináció, attól függetlenül, ki horvát, ki magyar, hiszen az előző években éppen eleget szenvedett mindkét et­nikum a szerb fennható­ság alatt. Tehát ahhoz, hogy az adott térség valóban felvirágozhassék, hogy a munkanélküliség ne sújtsa az embereket, ehhez a gazdasági együtt­működés nagyon fontos. Továbbá a külügymi­niszter-helyettes úrral is megbeszéltük a vis­szatérés feltételeit, hogy ez majd komoly anyagi forrásokat fog igényelni, és hogy itt a három fél között, illetve jelenleg még a szerb adminisztrációval egyez­tetett lépésekre van szük­ség, holnaptól kezdve, ha úgy tetszik, hiszen május végére a demilitarizá­lásnak be kell fejeződnie és év végére egy új hely­zetnek kell előállnia. Azt kell mondanom, hogy min­den tárgyalópartner, mind a külügyminiszter-he­lyettes, mind a művelődési miniszterhelyettes úr, de a parlament, a Szábor em­berjogi bizottságának elnöke, Kiš úr is, aki ruszin származású és igen érzékeny a kisebbségi problémákra, kifejezte köszönetét az elmúlt években tanúsított magyar segítségért. Ha abban a helyzetben Magyarország azonnal és rögtön tudott segíteni, akkor a szinte legfon­tosabb kérdést, a teljes oktatási hálózat kiépítését - ami azt jelenti, hogy az óvodától a felsőoktatási intézmény megterem­téséhez biztosítani kell a horvát félnek a feltételeket -, tovább húzni nem lehet.

- Hogyan látja Ön most a horvátországi magyar­ság helyzetét?

- Horvátországban köz­ismert, hogy már 1991 előtt is, ugye 1918-hoz képest, nagyon jelentős népességcsökkenés ment végbe a magyarság kö­rében. 1991-től elveszí­tette intézményeit, szét­szóródott, egy jelentős része Magyarországra menekült, ezek nagy több­sége vissza kíván térni, amint ennek feltételei és garanciái biztosítottnak látszanak, míg egy je­lentős rész Horvátország szabad területeire mene­kült. Így tulajdonképpen továbbra is az a helyzet, hogy Horvátországban a magyarság egy része tömbben él, a másik része szórványban. Rendkívül fontos, hogy sem a ma­gyar, sem a horvát kor­mány részéről ne történjen semmilyen közvetlen beavatkozás, amely megakadályozná ebben az új helyzetben minda­zoknak az embereknek az együttműködési lehető­ségét, akikben erre kész­ség van. Mi magyarok és egyáltalán ebben a tér­ségben élő nemzetek, sajnos inkább úgy vagyunk szocializálva, a politikai kultúra itt sajnos olyan állapotban van, ahol az ellenségkép, a feszült­ségek, a konfliktuste­remtés és a bűnbak-ke­resés sokkal egyszerűb­ben megy, mint az együtt­működés. Magam részéről úgy gondolom, hogy akár a tengerparton, akár Zág­rábban, akár Eszéken egy tömbben éljen a horvát­országi magyarság, meg kell hogy találja az együtt­működés feltételeit, eszkö­zeit, mert másképpen a következő nemzedék már nem fog magyarul beszél­ni. Tehát itt nem hatalmi pozíciók elosztásáról, ha­nem szolgálatról kell hogy szó legyen, és együtt­működésről. Én ma úgy látom, hogy azok a figurák, akik az elmúlt években visszaéltek a helyzettel, eltűnnek a politika szín­padáról, s nagyon fontos, hogy azok, akik most bizalmat nyertek a sza­vazás során, mindazokkal együttműködjenek, akik hajlandóak dolgozni. Fela­dat van, szerepeket lehet találni, én úgy gondolom, hogy akár a visszate­lepülés, akár az oktatás, akár a kultúra, a tájékoz­tatás területén rendelke­zésre áll a lehetőség, hogy aki hajlandó dolgozni, szerepet vállalni, megta­lálja a helyét, feladatát.

Új Magyar Képes Újság, Horvátország, 1996. április 11.