A kisebbségpolitika csapatmunkát igényel

Kérdezett: Sinkovits Péter

- Pályáját voltaképpen szociológusként kezdte. E szaktudomány ismereteit hogyan sikerült hasznosítania a HTMH-ban való tevékenysége során?

- Valóban szociológusként dolgoztam 1990-ig, mégpedig gazdaságszociológusként. A magyar kétszintű bankrendszer megteremtésével foglalkoztam keresztül-kasul bejárva a rendszerváltás előtti országot, ez komoly tapasztalatszerzéssel párosult. Ez időkből való, többek között, hogy az akkori Jugoszláviával, elsősorban a vajdasági területekkel, Szabadkával közösen tervezgettünk beindítani egy regionális bankot, sajnos ebből nem lett semmi. Mindez még 1985-ben történt, a bankrendszer fejlődése aztán másként alakult. Szeretném megemlíteni, hogy én Kemény István tanítványai közé tartozom; körülötte nagyon sokan a szegénységvizsgálattal foglalkoztak, s a továbbiakban ennek a kérdésnek szentelték az egész életüket, mások a cigánykutatásban kötelezték el magukat. Részt vettem ugyan ezekben a projektumokban is, de valójában a harmadik nagy empirikus kutatásban, a gazdaságvezetői vizsgálatban kezdtem igazából megismerni a szakmát. Ily módon azt mondhatom, eléggé differenciált képem volt arról, mi történik az országban, hiszen a legkülönbözőbb rétegeket volt alkalmam megismerni. Amikor a HTMH-hoz kerültem, s rám bízták a területi főosztályokat (voltaképpen a Kárpát-medence valamennyi magyar közössége), óriási hasznát vettem annak, hogy a legkülönbözőbb régióknak ismertem az életét. Mert ugyanakkor, ezekben az években gyakran jártam a szomszédos országokban is. Hozzá kell tennem: 1971-ben mentünk először Romániába, többen, fiatal szociológusként, s akkor Bretter Györggyel, a filozófussal Kolozsvárott ismerkedve olyan indíttatást kaptam, amely döntő hatással volt rám. Azt kell mondjam, ha nekem nincs ez az előéletem, akkor itt 1994 nyarán feltehetőleg egy hónap után fel kellett volna állnom. Tudni kell, hogy a közigazgatás egy ilyen fiatal intézménye, mint a Határon Túli Magyarok Hivatala, úgy működik, hogy a hét nagyobbik részében az ember íróasztalán gyűlnek a papirosok, s azok alapján kell eldönteni nagyon súlyos kérdéseket, rendszerint nagyon rövid idő alatt. A kisebb és nagyobb döntéseket nem tudtam volna vállalni, ha nincs meg ez a hátterem. Ugyanakkor elmondhatom, hogy a korábbi periódusban (is) valamennyi szomszédos államban nagyon jó barátokra tettem szert mind a magyarság körében, mind az adott ország többségi népességéből. Mindez nekem óriási segítség volt.

- Most, elnökként, milyen feladatokat tűzött ki maga elé? Melyek lesznek az első lépései? Tervez‑e valamilyen változtatást?

- Tapasztalataim szerint Hivatalunkban - Közép-Európában mindenki mást megelőzve - hatalmas méretű információmennyiség áll rendelkezésre a kisebbségekre vonatkozóan, luxus viszont, hogy intézetünkön kívül ez most csak egy csekély réteg számára hozzáférhető a politikában. Kollégáimmal január eleje óta azon gondolkodtunk, hogy meg kell próbálni ezt az információhalmazt sokkal szélesebb körbe kijuttatni a politikai piacra mind Magyarországon, mind a nemzetközi intézményeket, fórumokat és nyilvánosságot illetően. És oly módon informálni, hogy a kisebbségi kérdésre, a közép-európai jelenségre ne tekintsenek úgy, mintha az életidegen vagy puszta egzotikum lenne. Természetesen meg kell találni a formáját, hogyan dolgozzuk fel az információkat, hogy azok valóban mindazoknak a szereplőknek a rendelkezésére álljon, akik a kisebbségi kérdéssel valamilyen módon kapcsolatba kerülnek (pártpolitikusok, parlamenti bizottságok, minisztériumi főosztályok stb.), valamint reményeink szerint velünk partnerek e kérdéskör kezelésében. A különféle típusú kiadványok és jelentések révén az információs piacra való kijutással (mind Magyarországon, mind külföldön) egyszersmind abban bízom, hogy megspórolhatunk magunknak, mi magyarok, olyan fölösleges konfliktusokat, amelyek az előző években gyakran terhelték az egyébként is meglehetősen nehéz helyzetben levő magyar közösségek életét.

- Éppen ehhez kötődve kérdezném: a határon túl élő magyar népcsoportok sorsának javítását illetően e pillanatban és folyamatában mit tartana kivitelezhetőnek és célszerűnek?

- Először is: elképzelhetetlen, hogy egy ilyen kis kormányhivatal, mint a HTMH, egymaga meg tudna oldani minden felmerült kérdést. Valamennyi szomszédos országban élnek magyarok, méghozzá teljesen eltérő helyzetben. Általános séma vagy modell tehát nem létezik. Egészen más körülmények között élnek mondjuk a kárpátaljai magyarok Ukrajnában, ahol a gazdasági helyzet katasztrofális, hónapok óta nincs fizetés, és a lakosság nyolcvan százaléka munkanélküli, s nyilván megint egészen más a gondja-baja azoknak a horvátországi magyar menekülteknek, akik a háborús évek után most hazatérhetnek, s lerombolt házaikban meg elhanyagolt földjeiken meg kell próbálniuk új életet kezdeni. Megint csak más gondokkal küszködnek a szlovákiai magyarok, miután az új szlovák állam - valami egészen sajátos módon - mintha nem a 21. századra tekintene, s mindazon jogok, amelyeket a nemzetközi jog, az általuk is aláírt szlovák-magyar alapszerződés és a kétoldalú szerződések biztosítanának, nap mint nap csorbát szenvednek. Mindebből következően nekünk tehát folyamatosan alkalmazkodnunk kell az adott ország belpolitikai történéseihez. Nyilvánvaló, hogy egy megváltozott Románia esetében, amely egyértelműen megfogalmazta európai integrációs törekvéseit, s először ebben az esztendőben, március 15-én a kormányfőjük köszöntötte a magyarok legnagyobb ünnepét, ez esetben tehát már elmondhatjuk, hogy ellenségkép nélkül kell megfogalmazni a kisebbségpolitikát, ellenségkép nélkül kell politizálni mind a román többségnek, mind az ott élő magyarságnak, mind nekünk itt Magyarországon.

- Milyenek a meglátásai a vajdasági magyarságot illetően?

- Öt év háború után a Vajdaságban élő magyarok helyzete szintén rendkívül nehéz. Amennyire meg tudom ítélni, Szerbia most egy átmeneti állapotba került (de mondjuk létrejövőben az ellenzéki városok szövetsége, s ilyen vonatkozásban kíváncsiak a magyar közigazgatás decentralizálási tapasztalataira is). Mindent összevetve, a helyzet most mégis jobb, mint az előző esztendőkben volt. Ugyanakkor tudjuk, Szerbia választások előtt áll, ahol nagyon fontos, hogy ebben a rendkívüli képlékeny politikai helyzetben, talán túljutva azon a belső megosztottságon, amit az előző választásokon, azt hiszem, valamennyi szereplő megszenvedett, s tanulságokat levonva, jól megfontoltan, közös koncepció mentén kellene a választásokra készülni. Ez persze korántsem egyszerű, hiszen mind a mai napig tart az óriási gazdasági és szociális feszültség. Másfelől továbbá azt látjuk, hogy nagyon nagy a különbség a jogi normák és a gyakorlat között (nem beszélve arról, hogy a jogi normák sem igazán érvényesítik mindenben az európai normákat). Elég arra gondolnunk, hogy az elmúlt öt év során a kétnyelvűség milyen arányban számolódott fel, a magyar iskolák működése milyen módon szűkült le.

- Egészében véve milyen lépéseket lehetne megtenni?

- Úgy gondolom, hogy mi itt, Magyarországon, akik ezekkel a feladatokkal vagyunk megbízva, próbáljuk meg a kisebbségpolitikát egyfelől kinyitni, másfelől pedig integrálni. Gyakorlatilag a kisebbségpolitikának csapatmunkának kell lennie; rendkívül fontos, hogy azokban a kérdésekben, amelyek Közép-Európa jövőjét - ezen belül valamennyi magyar közösség jövőjét - eldöntik, úgy tudjunk fellépni, hogy azok a hátrányok, amelyek a magyar kisebbségben élőket folyamatosan sújtják - ellensúlyozhatóak legyenek. Ehhez sokirányú együttműködés szükségeltetik. Például a vám- és pénzügyőrséggel, a pénzügyminisztériummal, a  határátkelők megnyitásában, az úthálózat tervezésében; egyáltalán nem mindegy, hol épülnek az utak, hogyan értékelődnek fel az ingatlanok, mennyi idő alatt lehet valahová eljutni stb., hiszen bizonyos nemzetközi forrásokat éppen a régiók célozhatnak meg, s az európai regionális gondolkodás felerősödésével már nem gond, ha egy régión éppenséggel határ halad át. A gond az, hogy tudunk‑e élni a lehetőségeinkkel. Az eddigi felsoroltak logikája arra int bennünket, az elkövetkezőkben nem lehet pusztán abból kiindulni, hogy a magyar kormány konkrétan milyen pénzeszközöket tud biztosítani a kisebbségi területekre, a kihívásokra másként kell megfelelni, együttműködés révén, a különböző ágazati minisztériumokkal, a területfejlesztésben, a környezetvédelemben, az oktatásban, a kultúrában és másutt - ez esetben sokkal hatékonyabban lehet hasznosítani ezeket az eszközöket. Vannak tehát másfajta lehetőségek és esélyek is, mindeközben Hivatalunk alapvető stratégiája változatlan: a HTMH-nak az eddigiek során is az volt a törekvése, hogy lehetőség szerint felölelje a kisebbségi sorban levők életének szinte minden területét. Az idővel való versenyfutásban úgyszintén rendkívül fontosnak tartanánk egy jövőkép megformálását (vagy hozzásegíteni a megformálásához), ami az emberek számára elfogadhatóvá teszi a szülőföldön való maradást és perspektívát ad az ott élőknek.

- Végül mit tartana fontosnak külön kihangsúlyozni?

- Véleményem szerint a formálódó közép-európai helyzetben rendkívül fontos hangoztatnunk mind a szomszédos országok politikai elitje fele, mind a nemzetközi szervezetek irányába, hogy az elmúlt öt év is világosan bizonyította: a magyar kisebbség stabilizáló tényező. Példa erre a legutóbbi romániai választások, ahol a magyarság nemcsak a mérleg nyelve volt, hanem egyszersmind a romániai állapotok stabilizáló tényezője is. Ha némileg más módon, de hasonló volt a szerepe a magyaroknak Szerbiában is, akik az elmúlt évek során higgadt magatartásról tettek tanúbizonyságot. Mindez a következőkre utal: ha egy politikai elitben van bölcsesség, ha a többségben van bölcsesség, akkor az adott kisebbség mindenképpen partnere annak az országnak a problémák megoldásában.

Magyar Szó, Vajdaság, 1997. április 20.