Levetve a kényszerszürkeséget

Kérdezett: Gazdag József

- Elnök asszony, e rövid munkalátogatása során milyen kép alakult ki Önben Kassáról, valamint a kassai lakosságról?

Kassa mindig is egy vegyes lakosságú város volt, és nagyon fontos, természetes központja egy jeles régiónak. Úgy láttam, az utóbbi fél évszázadban ráhúzott kényszerszürkeséget már nagymértékben levetette magáról, s azok a történelmi hagyományok, amelyek ennek a tájnak a kulturális, gazdasági, kereskedelmi és művelődési központjává avatták, ma újból az őt megillető méltó rangra emelik. Kétségtelen, ebben nagy érdemei vannak az önkormányzati testületnek, s főleg Rudolf Schuster főpolgármesternek, akivel tárgyaltam. Schuster úr bemutatta azokat az eredményeket, amelyek egyformán fontosak a helyi szlovákoknak, magyaroknak és más nemzetiségű lakosoknak, valamint a környéknek. Ez a dinamizmus nagyon biztató még akkor is, ha szinte lépten-nyomon érezhető a jogállamiság pozícióit inkább gyengítő, mintsem erősítő centralizációs államhatalmi politikai törekvés.

- A kulturális intézmények közigazgatási összevonására gondol?

- Például a kassai Thália Színház sorsára. Az alkotmánybíróság éppen a minap erősítette meg a kulturális minisztériumnak azt a rendeletét, amely a Thália, a Romathan és még néhány más kulturális intézmény önállóságát felszámolta. Sokak számára érthetetlen a 20. század végén az ilyen, racionális szempontokat nélkülöző döntések alapján történő intézmény-összevonás. Sajnos, azt tapasztaltam, hogy az oktatásügyben is van néhány nyugtalanító dolog, mint például a középiskolák első osztályos tanulói létszámának csökkentése. A kétnyelvű bizonyítványok betiltása szintén diszkriminatív intézkedés. Ahol ilyen légkör uralkodik, ott nehéz a kisebbségi iskolák sorsa is. Ennek ellenére igyekeznek megmaradni, feladatukat teljesíteni. Erről győződtem meg a 125 évvel ezelőtt alapított ipariskolában, valamint a szintén magyar nyelvű gimnáziumban. Az utóbbiban éppen tornatermet építenek, és minden lehetőséget megragadnak arra, hogy a magyar diákok számára ugyanolyan infra­strukturális feltételeket teremtsenek, mint amilyenek a többi gimnáziumban vannak.

- Úgy tudom, Ön az önkormányzat legmagasabb beosztású képviselőjével, a főpolgármesterrel arról is tárgyalt, hogy a város mit tesz, mit tehet a magyar intézmények anyagi gondjainak enyhítése érdekében...

- Kétségtelen, hogy Schuster úr mindent megtesz azért is, hogy csökkentse például a kulturális minisztérium már említett irracionális intézkedéseinek a következményét. Beszéltünk arról, hogy az egyik Mészáros utcai házat a város eladná a Csemadoknak, ahol egy komoly kulturális központot lehetne kialakítani. Ugyanakkor folyik a Márai-ház felújítása... Függetlenül attól, hogy szlovákokkal, vagy magyarokkal találkoztam itt, azt tapasztaltam, egyformán büszkék otthonukra és egyformán támogatják a város vezetőségének fejlesztési törekvéseit. Stószon járva úgy éreztem, az ottani Fábry-házzal jobban kellene törődni, arra is elő kellene teremteni a szükséges pénzt, de amit nagyon gyorsan meg lehetne tenni, a 11 000 kötetes könyvhagyaték katalogizálása.

- A Határon Túli Magyarok Hivatala miben tudná még eredményesebben segíteni az ittenieknek?

- Meg kell tudni oldani ezt a reményeink szerint átmeneti helyzetet, meg kell találni a módját a pénzforrások átcsoportosításának, jobb felhasználásának. Oda kell adni, ahol minőségi munka folyik, megengedhetetlen, hogy generációk essenek el a tanulás lehetőségétől. Természetesen mindezt a két ország között meglevő egyezmények  tiszteletben tartásával, nem átvállalva a szlovák kormány szerepét és felelősségét. Mindent meg kell tenni, hogy együttműködve rendezni tudjuk ezeket a dolgokat.

Új Szó, Pozsony, 1997. június 24.