Látványpolitika

Széljegyzetek a státustörvény kapcsán

Magyar sors, kisebbségi sors: mindahhoz mérve, ami 10-12 éve történt és történik, valóságos előrelépés-e, avagy veszélyek forrása az, ami most van történőben?

A 80-as évek második felére Magyarország viszonylag világos programmal rendelkezett a demokratikus jogállam intézményrendszerének felállítására és a tulajdonviszonyok átalakítására. Program tekintetében 1990 végére az akkori politikai elitek között konszenzus alakult ki. A rendszerváltás időszakában azonban az ország gazdasági és társadalmi életét a globalizáció újabb és újabb kihívásai érték, amelyekre a rendszerváltó politikai csoportok nem voltak felkészülve.

Az említett kihívásokra 1998-as hatalomra kerülése után a FIDESZ sajátos módon reagált: az erős nemzetállam megteremtésének programjával. Mi több, az erős nemzetállam megteremtését, a nemzet "újraegyesítésének" célját a Kárpát-medence egész magyarságára kiterjesztette.

Programjának ezt az elemét, a nemzeti integrációt a FIDESZ a Trianon utáni korszakból meríti. Ez a politika olyan retorikával juttatja érvényre magát, amely a tömegek érzelmeire erőteljesen hatni képes. Ez a politika leginkább abban érhető tetten, ahogyan a szóban forgó program a határon túli magyarok jövőjét tárgyalja.

A Kárpát-medencei magyarság határmódosítás nélküli újraegyesítésének jelszava és ezen belül az úgynevezett státustörvény kidolgozásának indoklása valójában ennek a nemzetállami törekvésnek az eszköze. Sok jel mutat arra, hogy a kormány igazi célja a voluntarista, etatista hatalom megerősítése és az államosított társadalom megteremtése. Csakhogy ez a nemzetpolitikai elképzelés szemben áll az eddigi európai integrációs gyakorlattal, azzal, amelyik az államközpontú hatalomgyakorlás helyébe a regionális integrációs rendszerek kialakítását szorgalmazza.

*

A státustörvény, amely hivatalosan "a határon túli magyarokról szóló törvény" nevet viseli, tartalma szerint kedvezménytörvénynek tekinthető. A kedvezményközpontú megközelítés (ahova a politikai egyeztetés során a státustörvény-tervezet eljutott) akár reálisnak mondható módon is kezelhetné a határon kívüli kisebbségi magyarok lakta régiókban élők helyzetét. Tartalma reális kérdéseket vet fel, de anélkül, hogy a problémákat szakmailag átgondoltan kezelné. Egy olyan törvény, amely biztosítja a jogot, hogy a határon túli magyarok igénybe vehessék a magyar állam szolgáltatásainak bizonyos körét Magyarországon - nem irritál. Ám a státustörvény elnevezés fennmaradt forgalmazása mást sugall. Az elnevezés az egy nemzethez tartozást hivatott kifejezni, míg a kedvezménytörvény - nem erről szól. Ennél sokkal egyszerűbb ügyekre korlátozódik. Ezt azonban részben politikai kudarc volna bevallani, részben más a szándék, az üzenet, melynek szimbolikus értéke sokkal fontosabb a kormány számára, mint a magyar kisebbségi közösségek tagjainak biztosítandó tényleges kedvezmények nyújtása. Ezért továbbra is státustörvénynek nevezik. A kedvezménytörvény kedvezményekről szól, melyeket Magyarországon lehet igénybe venni. Problémát ebben a vonatkozásban elsősorban a kedvezményeket igénybe vehetők körének meghatározása jelent.

Vitathatatlan, hogy a Kárpát-medencében kisebbségben élő magyarság problémáinak hatékony kezelésére égető szükség van. Már csak azért is, mert a gondokra 1990 óta sem tudott igazán hatékonyan reagálni egyik magyar kormány sem. Hogy csak a legalapvetőbbet említsük: a szomszédos országokban élő magyarság joggal tart attól, hogy ha Magyarország bejut az EU-ba, tovább nyílik a magyarországi magyarok és a szomszédos országokban élő magyarok lehetőségei között 1919 óta létező olló. Felerősödnek a gazdasági és az egzisztenciális félelmek, és jelentkezhet egy sor kulturális és az identitás megélését jelentő probléma is.

A FIDESZ az 1998-as választási kampány során a határon túli magyarság felé kettős állampolgárság ígéretének lebegtetésével jelent meg. Hatalomra kerülve azonban szembesült azzal, hogy ezt az elképzelést nem lehet beváltani. Ebből a kínos helyzetből a "státustörvény irányába" kívánt kitörni. A folyamatos rögtönzések során formálódó törvénytervezet kedvezménytörvény formájában állapodott meg. Ugyanakkor a törvénytervezet jelentős tartalmi elemei úgy lettek bejelentve - más ajánlásokkal együtt -, mintha azok is a törvény részét alkotnák, azaz tulajdonképpen szakmailag átgondolatlanul. Ilyen például a gyermekenkénti húszezer forint adományozása a gyerekek magyar iskolába íratása esetén, mely a törvényben konkrét összeg megjelölése nélkül jelenik meg. Ugyanakkor ez az elem önmagában véve is problémák sorát veti fel. Gondoljunk csak arra, hogy a szórványban nincsenek magyar iskolák, ahová a gyermekeket be lehetne íratni, így a kedvezmény a kisebbségi magyarság nagyobbik részét egyetlen országban sem érintené. Az oktatási támogatás érintettekhez való eljuttatása bizonytalan, ellenőrizhetetlen, arról nem is beszélve, hogy a juttatás után történő adózás problémája is kérdések sorát veti fel.

Azon gondok kezelésére tehát, amelyekre a státustörvényt a FIDESZ elképzelte, a jogszabály nem alkalmas, ugyanakkor azonban problémák sorát váltja ki.

Felelősen politizáló politikusok számára ugyancsak súlyos aggályt jelent, hogy kerettörvényről lévén szó, elfogadása után a parlamentnek semmilyen lehetősége nincs a végrehajtás kialakítására és ellenőrzésére. Az SZDSZ ezért sem szavazta meg a törvénytervezetet. Továbbá azért sem, mert látható, hogy további konfliktusok elé néz Magyarország a szomszédos országok többségével, mi több, a magyarországi lakosság többségével is, de keservesen fog csalódni a kisebbségi magyarság is, amikor kiderülnek a realitások. (Mára ugyanis a törvényhez kapcsolódnak a különböző fórumokon elhangzott politikusi javaslatok, szándékok is.)

A státustörvénynek nevezett jogszabályt mindezeken túl az teszi rendkívül vitathatóvá, hogy miután visszanyúl a nemzet újraegyesítésének a gondolatához, ezáltal megkerülhetetlenné teszi a "ki a magyar" kérdés megválaszolását. További kérdésként pedig azt is felveti, hogy ki dönti el, "ki a magyar".

Ebben a kérdésben az SZDSZ és a magyar parlament összes többi pártja között jelentős nézeteltérés van. Jelesül az SZDSZ nem értett egyet abban, hogy ezt a kérdést ne az egyén, hanem valamilyen fórum döntse el, azazhogy intézményesítsék a kérdés megválaszolását. Márpedig, ha erre a szomszédos országokban az egyházak, a politikai és a civil szervezetek képviselőiből akár csak "ajánlószervezeteket" (a velencei bizottság jelentése után "Információs szervezeteket") kívánnak létrehozni, ez az egyén azon jogát korlátozza, hogy maga döntse el, milyen identitásúnak vallja magát. Ezen a ponton filozófiai különbség érhető tetten. Amennyiben státustörvényről van szó, az a nemzethez való tartozást kívánja kifejezni. A kedvezménytörvény pedig egyszerűen Magyarországon igénybe vehető kedvezményeket tartalmaz, mely kedvezményeket azok vehetik igénybe, akik magukat magyarnak tartják. A kedvezmények igénybevételére feljogosíthatnának minden olyan személyt, aki bármelyik magyarországi önkormányzat közjegyzője előtt kijelenti, hogy magyarnak vallja magát. Erre külön intézményeket fölösleges létrehozni, tehát nem kell felállítani a szomszédos országokban semmilyen szervezetet, szervezetek hálózatát, amelyek létrehozása mind elvi, mind gyakorlati szempontból problematikus. Minden ilyen szervezet felállítása a magyar államigazgatás meghosszabbított karjának látszik, sőt esetleges gyakorlata folytán azzá válik. Ilyen típusú szervezet felállítása és működtetése felveti a diszkrimináció gondolatát is a többségben (lásd Năstase román miniszterelnök levelét Orbán Viktorhoz. 2001. nov. 9, Bukarest).

*

2001 vége felé még nem világos, hogy a kedvezménytörvény - amely kerettörvény - milyen megoldási formákat tartalmaz a végrehajtási utasításaiban, milyen mértékben veszi figyelembe a velencei bizottság és az Európai Unió jelentésének erre vonatkozó részét. Mindenesetre az adott országokban ilyen szervezetek felállítása nemcsak a többség ellenszenvét, gyanakvását vívná ki, de a legitimációs szerepért folytatott harcban a magyar szervezetek és egyházak képviselői is konfliktusba kerülhetnek egymással. Másfelől az említett szervezetek fenntartása a magyar adófizetőnek fölösleges költségeket okoz.

Sajátos az is, hogy megalkotása során a törvénytervezet rendre kitért azon megoldások elől, amelyek partneri viszonyt alakítottak volna ki a magyarországi adófizetők és a határon túli magyarok között. Például elvetette azt, hogy az egészségügy területén az igénybe vehető szolgáltatásokhoz a határon túli magyarok valamilyen díj befizetésével járuljanak hozzá. Ez is arra mutat, hogy a státustörvénynek nevezett kedvezménytörvény alapfilozófiája nem az európai integráció által ösztönzött regionális együttműködési formákban gondolkodik, hanem a paternalista államnak a szocializmusban működtetett technikáit, hagyományait folytatja. Nem arra épít a jogszabály, hogy a magyarországi biztosítási rendszerbe, az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele okán a magyar adófizető állampolgárok mellett a szomszédos országokban élők is bekapcsolódjanak, hanem azt a hiedelmet erősíti az erdélyi, kárpátaljai stb. magyarok körében, hogy a magyar kormány ingyenes egészségügyi szolgáltatást nyújt a határon túli magyarok részére Magyarországon.

Ez nem a szolgáltató állam, nem a szerződéses, regionális kapcsolatokban működtetett rendszer! S azért sem igazságos, mert az egészségügyi szolgáltatások a magyarországiak számára sem ingyenesek. Arról nem is beszélve, hogy akárhogy is nevezzenek egy Magyarországon alkotott törvényt, a határon túli igazi nagy döntéseket nem befolyásolja. Az öregek úgyis ott fognak maradni, ahol eddig éltek, a fiatalok pedig nem azért nem maradnak majd Romániában, Kárpátalján, Szlovákiában, Kis-Jugoszláviában stb., mert Magyarországra jöhetnek úgymond ingyenes orvosi ellátásra, ingyen bemehetnek a múzeumokba, vagy három hónapot dolgozhatnak itt legálisan. Ha ott maradnak, azért maradnak, mert reményük van arra, hogy az élet elviselhető lesz, munkahelyeket fognak teremteni, utakat fognak építeni, egzisztenciális biztonságuk lesz, utazhatnak, leveszik az adott országot a vízumköteles országok listájáról, vagy pedig egészen egyszerűen ragaszkodnak a szülőföldhöz.

A magyar politikai elitnek érdemes lenne újra végiggondolnia az abban rejlő lehetőségeket is, hogy a szomszédos országokban mégiscsak kormányra kerültek a magyar politikai képviseletek és a végrehajtó hatalom részeseivé váltak mind Romániában, mind Szlovákiában, mind pedig Szerbiában. Mintha Magyarország erről nem vett volna tudomást. Ugyanolyan viszonyt ápolt és ápol a szomszédos országok magyar politikai vezetőivel, szervezeteivel, mint amikor sérelmeik orvoslásában kizárólag a magyar kormányra számíthattak. Nem veszik tudomásul, hogy Csáky Pál miniszterelnök-helyettes Szlovákiában, Kasza József miniszterelnök-helyettes Szerbiában, és hogy Romániában összehasonlíthatatlan a helyzet az 1990 előttivel. Ezek még akkor is nagyon fontos tények, ha ezekben az országokban nem teljesültek azok a várakozások, amelyek nagyobbrészt jogosak voltak.

Egy valóban hatékony kisebbségi program az európai uniós csatlakozás mentén kezelné a kérdést. Ez a magyarországi és a határon túli magyarságnak egyaránt érdeke. Azazhogy komolyan kell venni és ki kell használni a határokon átnyúló regionális együttműködés lehetőségeit mind kulturálisan, mind gazdaságilag. A nagy régiók, amelyek történelmileg összetartoztak, abban az esetben tudnának újra hatékonyan működni, ha a nagy régiókon belüli kistérségek revitalizációját szorgalmaznánk, s ebbe jelentős európai uniós források is bevonhatók. Az európai uniós források, amelyek ezekre az országokra irányulnak, alig vannak kihasználva. Olyan információs transzferre volna szükség, amely átgondolt, komoly infrastrukturális befektetésekkel - de nem több száz kilométeres autópályák rögtönzött ígérgetésével - képessé teszi a határokkal elválasztott térségekben élőket arra, hogy be tudják vonni ezeket a nemzetközi forrásokat, amelyek rájuk nézve, a helyi és a magyarországi forrásokkal együtt már jelentős esélyjavulást eredményezhetnek. A velencei bizottság jelentése, mely szerint az anyaország is szerepet játszhat a kisebbségek védelmében, identitásuk megőrzésében, fontos új paradigma, de elsősorban a nyelvi és kulturális identitás megőrzésére vonatkozik. Márpedig ha nem tölt be jelentős gazdasági szerepet a kisebbség, akkor hosszú távon nincs hatékony érdekérvényesítés, intézményépítés. A függőségi viszonyok erősödnek mind az adott ország, mind az anyaország kormányától.

Magyarország előnye a környező országokkal szemben 1990-ben - elsősorban - abban állt, hogy előzőleg itt meglehetősen fejlett pénzintézeti rendszer alakult ki. Ezt az 1984-es pénzügyi törvénymódosítás tette lehetővé. Kétszintű bankrendszer működött, pénzintézetek tevékenykedtek, és voltak szakemberek, akik a nyugatról érkező pénzforrásokra épített programokat le tudták vezényelni. A szomszédos országokban ezek a feltételek nem alakultak ki. Ez az előny tulajdonképpen mindmáig érezhető, éppen ezért mind a határon túli önkormányzatokban, mind a gazdasági szférában ilyen jellegű szakmai együttműködéseket kellene szorgalmazni.

Rendkívül káros és elbizonytalanító hatású minden egyes olyan kijelentés, mint például Orbán Viktoré volt, aki az amerikai vállalkozókkal folytatott tárgyalásai során azt mondta, hogy "Magyarországon rendelkezésre áll még a szomszédos országok többmilliós magyarságának a munkáskeze is". El kell dönteni, hogy a magyar kormány azt akarja-e, hogy ide jöjjenek a képzett, tehetséges fiatalok, az egészségesek, az erősek - mert valljuk be: minden kormány elsősorban ezeket szereti -, vagy pedig azt, hogy a szülőföldjükön boldoguljanak.

A posztszocialista országok hihetetlen nyomorúsággal, szegénységgel, feszültségekkel küzdenek a xenofóbiától a nacionalizmusig, de a nemzetállami gondolat ma már nem illeszthető az Európai Unió bővítésével járó folyamatba. Ezek a törekvések éppen ellentétes trendeket jelenítenek meg, mint amiket ezektől az országoktól elvárnának. A Kelet-Európában élők azt várják, hogy gyorsan bővüljön az Európai Unió. De mindeközben ügyes kis nemzetállamok akarunk maradni, ahova senki be ne tegye a lábát, itt ne vegyen ingatlant a román, a kínai, az olasz, az izraeli, a német? Azt akarjuk-e, hogy szuverenitásunkból ne kelljen leadnunk, ám a forrásokat ellenőrizetlenül felhasználhassuk?

Az állami szuverenitás és a nemzeti önrendelkezés jegyében viaskodó 20. század az ezredfordulóra sem oldotta meg a kisnemzetek, nemzetiségek sorsát Kelet-Európában. Eközben Nyugat-Európa a II. világháború után - ha döccenőkkel is - egyre bővülő, önkéntes szerződéses rendszert hozott létre, amelyhez világos feltételek mellett, az ezredforduló táján újabb tizenhárom ország kapott lehetőséget a csatlakozásra. A 20. század fordulóján mi magyarok hajlamosak vagyunk továbbra is korábbi, kelet-európai beidegzettségeink szerint dönteni. A státustörvénynek nevezett kedvezménytörvény nem oldja meg, nem oldhatja meg azokat a problémákat, amelyek orvoslására létrehozói szánták. (Lord Russel Johnston - az ET parlamenti közgyűlése elnökének - magánvéleménye szerint "a törvény nem segít a magyar kisebbségek ügyének".) Nehezen képzelhető el ugyanis, hogy a nem fekete munkaerőpiacon három hónapos legális magyarországi munkavállalás olyan jelentős forrásfelhalmozást eredményez például a székelyföldi munkavállalóknak, s olyan kívánatos munkaerővé teszi őket a magyar munkaerőpiacon, hogy akár a hazai munkaerőhiányt, akár a határon túli szülőföldön maradást érdemben befolyásolná.

*

Mára világos, a törvény elsősorban ideologikus. Elfogadásával Magyarország nem létesít közjogi viszonyt a szomszédos országokban élő magyarokkal (aminek okán gondolják sokan státustörvénynek nevezni). Nem oldja meg annak az átmeneti időszaknak a gondjait sem, amely Magyarország és a szomszédos országok európai uniós felvételének különböző időpontjából adódik (az úgynevezett schengeni határproblémát). Magyarország 2001-es európai uniós jelentésének 27. cikke 2. bekezdése előrevetíti, hogy a törvényt legkésőbb az uniós csatlakozáskor a közösségi joganyaghoz kell igazítani, hiszen jelenleg nincs összhangban az Európai Unióról szóló szerződésben lefektetett non-diszkriminációs elvvel. Magyarország felvételét követően pedig az európai uniós közösségi joganyag alapján szabályozódnak a kedvezménytörvény legfontosabb területei is, derogációra, azaz az uniós szabályozástól való eltérésre nem ad lehetőséget.

Ezzel szemben Magyarország, a törvényalkotás során tapasztalt retorikus szóhasználattal, szimbolikus üzenetekkel nemcsak hogy nem teljesíthető elvárásokat és illúziókat, de újabb nehezen kezelhető konfliktusokat és bizalmatlanságot is gerjeszt a szomszéd államokban, illetve Magyarország lakossága és a határon túli magyarok, valamint Magyarország és az Európai Unió között. A törvény üres gesztus marad, amely nem a magyar nemzet reneszánszát eredményezi, nem válaszol a globalizációs kihívásokkal megjelenő új problémákra, növeli a megosztottságot és a függőséget. A törvény olyan kelet-európai konstrukció, amely létrehozóinak szándékával ellentétes hatásokat vált ki, legalábbis a kisebbségek vonatkozásában. Az általa keltett gyanakvás - s a várható be nem teljesülése okozta csalódás miatti keserűség - viszont itt marad.

Élet és Irodalom, Budapest, 2001. december 14.