A Duna-konföderációtól a státustörvényig

Az 1848-49-es szabadságharc alatt szerzett politikai tapasztalatok után senki nem gondolhatta a korabeli Magyarországon, hogy a nemzetiségi kérdés mintegy magától, a szabadság áldásának eredményeként automatikusan megoldódik.

Ez a felismerés a mai liberálisok számára is nagy tanulság. Elég, ha arra utalok, hogy 1989-90-ben Magyarországon senki nem gondolta, hogy ebben az országban, ahol a szabadság mint legfőbb érték jelent meg a rendszerváltáskor, 2002-ben még nacionalista érzelmek lehívásával, nacionalista érvrendszerrel felkorbácsolhatók az indulatok, s a belpolitikai piacon jelentős szavazatokat lehet velük szerezni.

Márcsak ezért is érdemes végigkövetni a térség politikai gondolkodásának alakulását e vonatkozásban, különös tekintettel Kossuth kütahyai alkotmányjavaslatára, illetve az ugyancsak Kossuth által jelzett Duna-konföderációs tervre, melynek természetesen közvetlen előzménye a szabadságharc végnapjaiban az országgyűlés által elfogadott nemzetiségi törvény.

Mint közismert, a szabadságharc idején a liberalizmus és a nacionalizmus brutálisan összeütközött. A "szabadság olvasztó erejében" bízó magyar liberálisok keservesen csalódtak: sem az erdélyi románok, sem a délvidéki szerbek nem fogadták el megoldásként a magyar szabadságot, miként azt Kossuth 1848 áprilisában remélte.

A Közép- és Kelet-Európa 1848-49-es forradalmai közül - ismeretes - a magyar jutott legtovább: A Habsburgok detronizációjáig és a függetlenség kikiáltásáig. Az ország soknemzetiségű jellegéből adódóan a magyar volt az is, amely az összes többi antidinasztikus-forradalmi mozgalomtól eltérően alapvetően nem területszerzésre vagy visszaszerzésre törekedett, hanem meglevő területeinek védelmére összpontosította energiáit.

A nemzetiségi ambíciók és a Habsburg abszolutizmus harapófogójába került magyar forradalmárok egy része hajlott a nem magyar népek széles körű területi autonómiájának elfogadására, sőt számolt azzal is, hogy a történelmi Magyarország esetleg felbomlik. A magyar kormány "hajlandó a szlávokkal (és a románokkal) - akik jelenleg ellenünk harcolnak - őszintén békét kötni", tájékoztatta Teleki László párizsi magyar követ a lengyel Czartoryskit 1849. március 7-én. "Kész a nemzetiségek tökéletes egyenjogúsítását megvalósítani... A Monarchia államszövetséget alkotna, melynek tagjai kölcsönösen támogatnák egymást." Teleki május 14-én - ennek szellemében - azt írja Kossuth Lajosnak, hogy: két lehetőség között választhat. Vagy ragaszkodik a területi sértetlenséghez és akkor a nemzetiségekkel való harcra kell berendezkednie, vagy pedig elszánja magát Horvátország különválásának az elfogadására, az autonóm szerb Vajdaság és az erdélyi románoknak adandó széles körű önkormányzati jogok gondolatával is megbékél. Kossuth ekkor nem követi Teleki gondolatmenetét.

Néhány nappal később Párizsban Czartoryski elnöklete alatt magyar-lengyel-cseh megbeszélésre került sor. Kimondják, hogy a Habsburg Birodalom elnyomott népei helyeslik és támogatják a birodalom felosztását... kívánatosnak tartják, hogy a Monarchia szláv népei államjogi kapcsolatban maradjanak Magyarországgal. Magyarország nemzetiségei közül a horvátok, a szerbek és a románok teljes körű autonómiát kapnának, a magyar koronához csak föderatív szálakkal kapcsolódnának. A szlovákok és a szétszórtan élő németek is megkapnák a külön közigazgatás és igazságszolgáltatás, továbbá a szabad nyelvhasználat és vallásgyakorlás jogát. Ez a megállapodás a kelet-közép­-európai népek közötti közeledés egyik legígéretesebb dokumentuma volt. Reálpolitikai értékét azonban nagyban csökkentette az a körülmény, hogy a forradalmi magyar kormány szorongatott helyzete ellenére sem írta alá. Kossuthnak ekkor még az az álláspontja, hogy Magyarország államszövetséget alkothat Szerbiával vagy Romániával, de nem léphet konföderációra saját, ámbár más nyelvű állampolgáraival. A nagybeteg Wesselényi ugyanezt az álláspontot képviselte. Magyarország - nyilatkozta 1849. április 12-én - kész egy nagy Dunai Köztársaságot, illetve konföderációt alkotni a "dákorománokkal", a délszlávokkal és a német tartományokkal, sőt hajlandó "a nemzetiségeknek is teret adni", ám ez nem jelentheti a történeti magyar állam föderatív egységekre bontását. Teleki és Czartoryski törekvéseivel szemben jelenik meg itt a Dunai-konföderáció gondolata.

Az áthidalhatatlannak látszó ellentétek ellenére az 1849 augusztusa utáni emigrációba kényszerült magyar forradalmárok, valamint a román és szerb vezetők között még mintegy másfél évtizedig folytatódnak a tárgyalások a megbékélés és az összefogás módozatairól.

Mielőtt tovább mennénk, érdemes egy pillantást vetni a magyar szabadságharc végnapjaiban, 1849. június 28-án az Országgyűlés által elfogadott nemzetiségi törvényre, mivel, mint látni fogjuk, ennek a rendkívül válságos időben, de már megkésve megfogalmazott törvénynek a főbb pontjai a későbbiekben a különböző elképzelésekben ismételten, szinte mind a mai napig megjelennek a kisebbségbe került szereplők esetében. A törvény legfontosabb elemei a következők:

- Nyelvhasználat. Az országos közigazgatási, törvénykezési, és hadi ügyekben a magyar nyelv használandó, a községi tanácskozásokban mindenki saját anyanyelvén szólalhat fel... A jegyzőkönyvet abban az esetben lehet a nemzetiség nyelvén vezetni, ha a lakosságnak több mint 50%-át alkotják... Ugyanez az elv alkalmazandó az esküdtszéki bíróságokon, a nemzetőrök vezényleti nyelve, a község nyelve. Az elemi iskolákban a községi, illetve az egyházi nyelven oktatnak, az egyházközségek anyakönyveit és az egyházi ügyeket a község anyanyelvén kell vezetni. Folyamodványát mindenki saját anyanyelvén is bárhová benyújthatja.

- A 2. pont az ortodox egyházakról szól. Kimondja, hogy az ortodox egyház és iskolái ugyanolyan kedvezményekben részesülnek, mint a többi egyház...

- Általános kérdésekben leszögezi a törvény, hogy a hivatalra és tisztségekre való alkalmazás esetén a nyelvet és a vallást nem szabad figyelembe venni...

A törvényt alkotói nem csupán gesztusnak szánták, hiszen az a magyar liberálisok jogegyenlőséget hirdető magatartását tükrözte. A törvény egyedülálló volt Európában abból a szempontból, hogy állami jogvédelmet nyújtott a nemzetiségek számára. Sajnos - mint az közismert -  a törvény végrehajtására a szabadságharc bukása miatt nem maradt idő, ahhoz is későn érkezett, hogy kibékítse a magyarországi nemzetiségeket, akik ekkorra már - mint láttuk - ­területi autonómiát, sőt teljes elszakadást követeltek.

A szabadságharc bukása után Kossuthot másfél évre az anatóliai Kütayiába internálják. A kényszerű pihenő során a volt kormányzó egy, a Duna menti népeket összefogó politikai és katonai szövetség demokratikus alkotmánytervezetében összegezte a fent említett események tanulságait. Majd ezt az alkotmányjavaslatot fejlesztette tovább Duna-konföderációs tervében, mely tervnek számos alapeleme az azóta eltelt másfél évszázad során újra és újra felbukkan a térség politikai gondolkodásában.

Kossuth 1862-ben hozta nyilvánosságra a Dunai Szövetség tervét. Eszerint Románia, Szerbia, Horvátország és Magyarország konföderációra lépne egymással. A konföderációban közös lenne a külügy, a hadügy és a gazdaság irányítása. Ezt szövetségi tanács intézné és közös parlament ellenőrizné. "Egység, egyetértés, testvériség, magyar, szláv és román között - íme, ez az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom. Íme egy mosolygó jövő valamennyiőük számára" - üzente Kossuth. Mielőtt részletesebben tárgyalnám a Dunai Szövetség tervét, meg kell jegyezni, hogy Kossuth az emigráció évei alatt a hatalomtól és a hatalom felelősségétől szabadon, függetlenül, a gondolat szabadságát immár semmi által nem korlátozottan jutott arra a gondolatra, miszerint nem a nagyhatalmakkal, a Habsburgokkal kell kiegyeznie Magyarországnak, hanem a szomszédos kis népekkel. Ezt a gondolatot öntötte politikai formába a Dunai Szövetség terve. Ennek az eszmetörténeti szempontból jelentős tervnek jó néhány eleme - mint már jeleztem - a következő másfél évszázad során ismételten felmerül.

Kossuth abból indul ki, hogy a Kárpátok és a Duna, a Fekete- és az Adriai-­tenger között fekvő országok sajátos viszonyai megnehezítik egy egységes állam kialakulását, ezért az kívánatos, hogy egymással szövetségre lépjenek. Közös ügyeiket szövetségi hatóság intézné, az egyes államok törvényhozása, igazságszolgáltatása és közigazgatása azonban teljesen független maradna. Általában széles körű decentralizációnak kellene érvényesülnie. Az új rend alapja az érdekelteknek nemzetgyűlés vagy népszavazás által kinyilvánított beleegyezése volna. Szavazással döntené el Erdély is, hogy teljesen egyesülne-e Magyarországgal, vagy politikailag egyesülne, de közigazgatásilag különálló maradna, illetőleg önálló tagként kívánna-e a szövetségbe beilleszkedni.

A szövetség hivatalos nyelve fölött a törvényalkotó gyűlés fog határozni. A végrehajtó és a törvényhozó hatalom gyakorlatában minden tag saját anyanyelvét használhatja.

A különböző nemzetiségek és vallásfelekezetek egymáshoz való viszonya esetében a hivatalos nyelvet - ami egyébként az iskolai tanításra is vonatkozik­ - minden község maga határozza meg. A megyék a közigazgatási nyelvet szótöbbséggel döntik el. A parlamentben, az országban beszélt bármely nyelv használható. A törvényeket a megyékben és községekben ismert összes nyelven teszik közzé. Nemzeti egyesületek szabadon alapíthatók, gyűlések és vallási ügyek elintézését célzó értekezletek szabadon tarthatók. A nemzetiségek főnököt és főpapokat választhatnak, templomaik és iskoláik felett egyesületeik útján intézkedhetnek, szervezeteik számára szabályzatokat hozhatnak - az állam csupán határozataik és cselekedeteik nyilvánosságát követeli meg.

A terv nem koncesszió, hanem kölcsönös és szabad szövetkezés.

Kossuth kinyilatkoztatása magától értetődően páratlan izgalmat váltott ki, mindenekelőtt Magyarországon. Az otthoni fogadtatás egyhangúan tiltakozó és elutasító volt, annak ellenére, hogy a konföderáció eszméje nem új. A konföderáció gondolatával már Klapka is foglalkozott. Ez a Cuzával kötött első megállapodásában is szerepelt. Ezt ő - talán úttörőként - még 1851-ben szóba hozta, de már ekkor tapasztalnia kellett azt az ellentmondást, hogy bár a dunai fejedelemségeknek lett volna legnagyobb szükségük a konföderációra, részükről kellett a legnagyobb elutasítást tapasztalnia. Dákoromán körök azzal gyanúsították a konföderáció eszméjét, hogy a középkori királyság keleti fennhatóságának felélesztésére törekszik. Kossuth szerint a jelen terv éppen az ilyen feltevések alaptalanságának bizonyítására javasolja a szövetségi szenátusban való egyenlő képviseltetést, valamint a konföderáció elnökségének és székhelyének időnkénti változtatását. Ha valaki jobbat ajánl, támogatni fogja, mert nem a kezdeményezés dicsősége vonzza, hanem a nemzeti viszályoknak a magyar nemzet sérelme nélkül való kiegyenlítése, a külső veszélyek elleni biztonság és a gazdasági egység szempontjai vezetik. A konföderáció egyik legnehezebb problémája az államforma kérdése. Mint mondja, hazáját jobban szereti, mint az elméletet, és ezért a kontinens jelenlegi politikai struktúrájának gyakorlati követelményei szerint elismeri a Monarchia szükségességét Magyarországra vonatkozóan is.

Kossuth megállapítja, a Monarchia alapján nem könnyű konföderációt alkotni. Mind a Rajnai Szövetség, mind a korabeli Német Szövetség kevéssé biztató példák, de a Rajnai Konföderáció csak névleges volt I. Napóleon használatára, a németet pedig helyesebben fejedelmek konspirációjának kellene nevezni a német nemzet szabadsága ellen, itt viszont szabad nemzetek szövetségéről van szó. A Duna-konföderáció - mint mondja - nem téveszthető össze az amerikai Egyesült Államok rendszerével sem. Az egyik unió, a másik konföderáció. Az unióból nem lehet kilépni, a konföderációból igen. Az amerikai Egyesült Államok - ha autonómiával rendelkeznek is - nem különállóak, s a külföld felé nem önállóak, a Duna-konföderáció tagjai viszont állami önállóságukról le nem mondanak.

A Tervezet - ami a nemzetiségi kérdést illeti - különbséget tesz a tulajdonképpeni Magyarország, Horvát-Szlavon-Dalmát országok és Erdély között. A konföde­rácio­nális javaslatban erre vonatkozóan kifejtettek mellett azonban az 1861-i országgyűléssel együtt rendíthetetlen elvének vallja Kossuth, hogy az ország territoriális integritása és politikai egysége azon határ, melyet a nemzetiségi kérdés elintézésénél szentnek és sérthetetlennek kell tekinteni. - Az országnak nyelvek szerinti feldarabolását és politikai egységének nyelvek szerinti szétszaggatását hongyilkosságnak tartja és abban soha semmi áron részes nem lesz. Horvát-, Szlavon- és Dalmátországot szuverén államoknak tekinti, és ezért egyrészt Dalmátországnak ismeri el azt a jogát, hogy Horvát- és Szlavonországgal államegységbe óhajt-e lépni, másrészt mindhármukét, hogy akarnak-e a magyar korona irányában annyi jó és balszerencse által megszentelt hétszázados históriai kapcsolatba visszalépni, vagy pedig azt végkép megszakítva, a magyar koronától definitíve elválni. Első esetben, meggyőződése szerint, a nemzet velük a teljes egyenjogúság alapján új államszerződést kötne, utóbbiban csak azt hangoztathatja, amit már 1843-ban vagy 1844-ben kinyilatkoztatott, hogy Magyarország nem ellenzi elválásukat. Különben, ha a konföderáció a magyar korona alkotórészeire szorulna, bizonyára felismernék maguk a horvátok is, hogy az uralkodó személyének egysége az érdekükben áll - véli Kossuth. Amennyiben a még török szuverenitás alatt levő szláv tartományok bevonásával alakulna meg egy délszláv állam, annak a kívülre, Zágráb felé eső gravitációjára nem számíthatnának, annak központja több ok miatt inkább Szerbia lenne, és ha ők maguk is odatartoznának, asszimilálás helyett saját felszívatásukkal kellene számolniuk - Kossuth szerint.

Erdély viszont nem egyetlen nemzetiség hazája, de nem is mint külön állam csatlakozott, vagy nyert meghódítást Magyarországhoz, hanem annak ősi alkatrésze. "A magyar koronának kiszakíthatatlan gyöngydarabja Erdély, oly föld, amely jogilag, históriailag, pszichikailag, geográfiailag, politikailag, status gazdászatilag a magyar korona integráns része."

Kossuth az egész magyar nemzet nevében kinyilatkoztatja, hogy amíg egyetlen magyar él, Erdélyt sem vokssal, sem karddal senki elszakítani nem fogja. De ami azt a kérdést illeti, hogy Erdély adminisztrációs szempontból is egyesítve maradjon-e Magyarországgal, vagy mint 1848-ig, külön igazgatással rendelkezzen, álláspontja az, hogy amíg a bitorló osztrák uralom fennáll, az unióhoz való ragaszkodás elengedhetetlen hazafias kötelesség, viszont ennek lerázása után a legkisebb veszélyt sem látja abban, ha helyébe az autonóm adminisztráció lép.

Az adott hatalmi feltételek között azonban ez a jövő felé mosolygó szép terv semmilyen reális eséllyel nem bírt. Mint az közismert, a nemzeti törekvések az 1867-es kiegyezés után, az 1868. évi nemzetiségi törvényben nyertek megfogalmazást, miután a magyar politikai elit nem kerülhette meg a problémát a Habsburg udvarral folytatott tárgyalásai, alkudozásai során.

Két tanulság következik ebből ránk, ma élőkre nézve. A politikai realitás, ha úgy tetszik a megvalósíthatóság figyelembevételével más megoldások keletkeznek, mintha azoktól elvonatkoztatva "álmodozunk". A független szabad gondolat lehet jobb, tetszetősebb, nagyvonalúbb formákat képzelhet a helyzet orvoslására, de megvalósítása feltételei még, vagy már nincsenek meg. A másik tanulság a mai európai uniós integrációig vezet. Mind a nagyhatalmaknak, mind a "kis népeknek" hosszú évtizedek, a 20. század két világháborúval terhelt keserves megpróbáltatásai után formálódik Európa egysége, melynek keretei között - feltehetőleg ugyancsak nem rövid idő alatt - egyensúlyba kerülhet az integráció és a nemzeti önállóság eszméje. Nem elfeledkezve arról, hogy nem könnyű a kölcsönös érdekek és az egyes ellenérdekeltségek arányát úgy alakítani, hogy abból ne újabb sérelmek, gyanakvások és feszültségek keletkezzenek, hanem Európa egysége, mely olyan keret lehet, ahol talán a szerepek többfélesége okán kezelhetővé válnak a nemzetiségi problémák - ­gondolok itt a nemzeti szuverenitás, piacok védelme-megnyitása, kétsebességes Európa stb.

A kor realitása az Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter vezetésével kidolgozott 1868. évi XLIV. törvényt fogadta el a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában. A törvény a következő főbb pontokat tartalmazza:

Magyarország minden állampolgára politikai tekintetben egy nemzetet képez: az egységes magyar nemzethez tartozik minden polgár, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül. Bármilyen nemzetiségű magyar állampolgár az anyanyelvén szólalhat fel a községi, a törvényhatósági és az egyházi gyűléseken: az ország valamennyi hatóságához anyanyelvén intézhet beadványokat, melyekre ugyanazon a nyelven kapja a választ. A törvényeket ki kell adni az országban lakó valamennyi nemzetiség nyelvén... A községek meghatározhatják milyen nyelven vezetik a jegyzőkönyveket. A törvényhatóságokban a magyar a hivatalos nyelv, de a jegyzőkönyveket a második nyelven is lehet vezetni, ha a képviselők egyötöde kéri. Az országgyűlés és a kormány nyelve a magyar. Az egyházak maguk dönthetnek arról, melyik nyelvet használják. Bármely nemzetiségű állampolgárnak jogában áll közművelődési, tudományos, művészeti és gazdasági egyesületeket létrehozni. Az állam köteles gondoskodni arról, hogy az állami iskolákban a helyi lakosság nyelvén folyjék az oktatás. Az egyetemeken tanszékeket kell létrehozni az országban használt nyelvek művelésére. A hivatali előmenetel során nem szabad tekintetbe venni az állampolgárok nemzetiségét.

Jó volna - úgy vélem -, ha a mai Magyarország kisebbségei és a szomszédos országok magyar közösségei mára már rendelkeznének ezekkel a jogokkal.

A törvény Európában a maga korában példátlan volt, liberális jellegét a nemzetiségi mozgalmak vezetői is elismerték, bár az "egy politikai nemzet elvé"-vel nem értettek egyet. A törvény legnagyobb hiányossága az volt, hogy nem tartalmazott biztosítékokat és jogorvoslati lehetőséget, ezért megvalósítása könnyen kijátszható, esetleges volt.

Mint közismert, az I. világháború után teljesen új helyzet állt elő. (Csak zárójelben említem meg Jásziék teljesen reménytelen erőfeszítéseit.) Kelet-Közép­-Európában az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után az egykori soknemzetiségű társadalomból sok kis többnemzetiségű utódállam jött létre. Továbbá szerepcsere történt. A magyarság jelentős tömegei kerültek kisebbségi helyzetbe, az addig kisebbségi helyzetben levők pedig többségbe. Az új soknemzetiségű kis államok pedig mintha semmit sem tanultak volna a történelemből...

Kossuth Konferencia, Szeged, 2002. március 1.