Autonómia, önkormányzat, modernizáció

A magyar kisebbségek helyzete 1989 után

"A háború nagyon durva és szegényes pótléka az értelemnek és morálnak."

Jászi Oszkár

Bevezetés

Az évszázadok során Lengyelország és Magyarország történelme párhuzamosan futott. Társadalmi-gazdasági fejlődésük sok hasonlóságot mutat. Kelet­-Közép-Európa népei között ritkán tapasztalható rokonszenv és együttműködési készség jellemzi a két népet, ami a történelem azon nehéz pillanataiban is megnyilvánult, amikor egyik vagy másik ország történelme válságos helyzetbe jutott, vagy "zsákutcába" futott. Ma nem szokás hangsúlyozni - de úgy gondolom -, hogy ennek alapja a hasonló értékrendben: a szabadság, a függetlenség egész társadalmat évszázadokon keresztül mozgósító prioritásában van. Hasonló a két nép történelmében - sajnos - az is, hogy többször feldarabolták országaikat, és hasonló az is, hogy a II. világháború után győztesként és vesztesként a szerves fejlődés pályájáról letérítve ugyanazt a politikai-gazdasági szisztémát szenvedte mind Lengyel-, mind Magyarország az úgynevezett többi szocialista országgal együtt.

Az I. világháború utáni békék és következmények

A fent említett hasonlóságok mellett azonban vannak jelentős különbségek is a két ország történelmében. Míg 1919. június 28-án Versailles-ban aláírták azt a szerződést, mely Lengyelország függetlenségét elismerte, addig Magyarország új határait 1920. június 4-én ugyancsak Versailles-ban, a Nagy Trianon palotában aláírt szerződés rögzítette, melynek következtében Magyarország területe a korábbi 325 401 km²-ről 93 073 km²-re csökkent, és ehhez hasonló mértékben csökkent az ország lakosságának létszáma is. Az új határokat az etnikai elv figyelembevétele nélkül állapították meg, így több millió magyar került kisebbségi sorba. Tovább sújtotta Magyarországot, hogy az önrendelkezés elvét nem következetesen vitték végig a térségben. (Mára persze ismerjük már az önrendelkezés csapdáit is.)

Közismert tény, hogy az egykori Osztrák-Magyar Monarchia többnemzetiségű állam volt, felbomlását, felosztását alapvetően ez okozta. Csakhogy az I. világháborút követő békék eredményeként létrejött "utódállamok - Ausztria és Magyarország kivételével - még azzal az előnnyel sem dicsekedhettek, hogy legalább nemzeti szempontból homogének. Csehszlovákiában a lakosság 35, Lengyelországban 31, Jugoszláviában és Romániában 25%-át alkották a nemzeti kisebbségek. Ámde Csehszlovákiában és Jugoszláviában a többség két nemzetből, csehből és szlovákból, illetve szerbből és horvátból állt össze, s a vezető szerepet magához ragadó csehek, illetve szerbek, még a lakosság felét, sem tették ki.* S ami a legfőbb hibájuk volt, ugyanolyan, vagy hasonló nemzetiségi elnyomó politikát folytattak, mint a Monarchia uralkodó osztályai" - írja Hanák Péter magyar történész a Jászi Oszkár által írt A Habsburg monarchia felbomlása című könyv előszavában. "Mindenütt ugyanaz a látvány fogad: az elnyomott nemzet politikai morálja gyökeresen megváltozik, ha hatalomra jut. A nemzeti egyenlőség követelése könnyen átcsap a nemzeti szupremácia követelésébe... Ugyanazok a nemzetek, melyek emberöltőkön át a legelkeseredettebben harcoltak az idegen elnyomás és az erőszakos asszimiláció ellen... nem haboztak ugyanazt a rendszert életbe léptetni, ha fordult a történelem kereke és ők jutottak uralkodó helyzetbe... Az új államok ugyanazokkal a veszélyekkel néznek szembe, mint az egykori Habsburg monarchia: túlcentralizálással és a mesterséges asszimiláció rendszerével." (Jászi Oszkár: A Habsburg monarchia felbomlása) Nemzeti hegemónia, politikai és kulturális elnyomás az egyik oldalon, a kisebbségi jogok és revánsvágy a másikon. Nincs megnyugvás. Kifejezetten romlottak a dunai nemzetek együttélésének feltételei, sőt önállóságuk garanciái is - állapította meg Jászi az 1920-as évek végén. Tegyük mindehhez hozzá, hogy bár a bolsevik típusú berendezkedés évtizedekre lebetonozta a problémát, a kisebbségi helyzetbe került milliók sorsa - az antidemokratikus berendezkedésben, amikor a társadalom minden tagja kiszolgáltatottá vált -, az átlagnál is keservesebb, hiszen őket még az általános helyzeten túl sújtja az etnikai diszkrimináció. A civil társadalom intézményeinek felszámolása az egyházellenes állampolitika, a magántulajdon megszüntetése, a határok átjárhatatlansága a kisebbségi sorsba került emberek millióit minden esélytől megfosztotta, és hatalmas asszimilációs folyamatokat indított be minden érintett országban.

Nemzeti szerveződés és/vagy integráció

Ami tehát a 20. században történt, az a magyar nemzet számára úgy is felfogható, mint a szerves fejlődés megszakítása. Mint arra már utaltunk, a mai Magyarország határain kívül került a magyar lakosság egyharmada, s az ország elveszítette 1919 előtti területeinek kétharmadát. A napjainkban zajló délszláv válság egész Kelet-Közép-Európát érintő tragédiája talán érthetővé teszi, hogy milyen drámai és mind a mai napig ható következményekkel jár Európa eme régiójában a homogén egynemű nemzeti államok megteremtésének kísérlete. Egy sok kultúrájú, sok nemzetiségű térségben "egyfelől hat, működik minden elnyomással, erőszakos beolvasztással dacolva a nemzeti szerveződés, az elfojthatatlan nemzeti mozgalom, amely a teljes önállóság, az állami öncélúság felé tör, másfelől hat, halad feltartóztathatatlanul a kor nagy civilizációs irányzata, az integráció, amelyet viszont bénít, keresztez a kisállamiság." (Hanák Péter:  i. m.)

A szerves fejlődés megszakítása mindig szerencsétlen dolog, minden résztvevő számára. Győztesnek, vesztesnek, többségnek, kisebbségnek szinte megoldhatatlan feladatot hagyva hátra. A térséget eleve terheli az a tradíció - mely például már II. Lipót és II. József idejében (18-19. században) is jellemző volt -, hogy a nemesi-nemzeti ellenállás nem csupán a Habsburgok németesítő kísérleteivel fordult szembe, hanem a társadalom feudális viszonyain változtatni akaró polgári átalakulást célzó törekvésekkel is. A 20. század végén is azt tapasztalhatjuk, hogy Kelet-Közép-Európa kis államaiban gyakran szembe kerül a nemzeti és a modernizációs törekvés, mely folyamat különösen sújtja az ezekben az országokban kisebbségi sorban élő közösségeket.

1989 után ma már szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy a kommunizmus bukása még önmagában nem eredményez demokratikus társadalmakat. Térségünkben a polgárosodás elmaradottsága, a rossz gazdasági szerkezet, a mára kialakult hatalmas munkanélküliség, sok esetben a jövőkép hiánya, reménytelen volta, a környezeti katasztrófák lehetősége, a nagyhatalmi nacionalizmusnak, vagy az etno-nacionalizmusnak való kiszolgáltatottság, a kialakulóban levő új intézményrendszer felemás, sokszor zavaros volta, a modern infrastruktúrák kialakulásának ellehetetlenülése kritikus helyzetet teremt többség és kisebbség számára. S mivel a térség adott politikai kultúrája az évszázados trendek szerint alakul, történetileg kondicionált, politikai reakciókészségünk - melyet az alattvalói mentalitás, magyarok esetében a kurucos attitűd és a sérelmi politizálás jellemez, a változó intézményi szerkezetek által felületében áthangolt viselkedésünk felemás nyugatias vágyaival - minduntalan kelet-európai konstrukcióba kényszerül, illetve torkollik, nem sok teret engedve olyan értékeknek, mint a tolerancia, a másság eltűrése, az együttműködési és kompromisszumkészség.

Nacionalizmus és kisebbségek

A volt szocialista országokban a demokratikus legitimációba való átmenet különböző esélyei és típusai jelennek meg. A demokratikus legitimáció hiánya, annak következményei tolják a nemzeti mozzanat felé az adott országokban a hatalmat. Így térségünkben az új problémák elnyomják a perspektívákat. A szélsőséges eset Jugoszlávia. Míg a Jugoszláviának nevezett területet az etnikai oligarchiák feudális módon szabdalták szét, a liberalizálódási folyamatok helyett a bolsevik hatalom funkcionális megosztásának elve diadalmaskodott. A 60-as években felmerülő alternatívára adott válasz, a liberalizálódás esetleg továbbgyűrűző folyamatait nagyobb veszélynek tekintették, mint a korábban kordában tartható nacionalizmust. A nacionalizmus gyakorlása a 70-80-as években a nemzeti bolsevik pártok privilégiuma volt, amely mögött az a remény húzódott meg, hogy a nacionalizmus letompítva bennrekedhet a pártszervezetek labirintusaiban és nem hatja át az ellenőrzött társadalom szöveteit. De a regionalizáció helyett a 70-es évek óta a nemzetállamiság felé mutató tendenciák erősödtek meg, s csupán a volt Jugoszlávia legnagyobb köztársaságban, Szerbiában hoztak létre - a pártban dúló harcok eredményeiként - két kvázi autonómiát: a Vajdaságot és Koszovót, melyek a területi pártoligarchia uralma alá kerültek. Ma már - főleg Kelet-Közép-Európából szemlélve - világos, hogy a liberalizálódás, a tényleges autonómiák megteremtése elkerülhetővé tehette volna a nacionalizmus újabb térnyerését és a háborút. Tényleges, szerves globalizációs, integrációs folyamatok indulhattak volna be. Tudjuk, nem így történt.

Az instabilitás és a kisebbségi kérdés

Térségünkben 1989 után szinte valamennyi országban szabad választásokat tartottak immár többször is. S mégis azt kell látnunk, hogy akár csak a hatalom szétválasztása szempontjából vizsgáljuk ezeket az országokat, maga az elv is különböző módon, különböző mértékben sérelmet szenvedett. Bár a hatalom szétválasztásának elve a demokráciában alapvető, mégis több helyen tapasztalható, hogy magát az elvet is megkérdőjelezik. S akkor még nem is említettük az informális politikai alrendszereket, a pártokat, az érdekcsoportokat, a kommunikációs eszközök helyzetét. A nyugati demokráciák tanulságai azt mutatják, hogy ezek differenciált szerepstruktúra részei és az a mód, ahogyan működnek, a rendszer szempontjából legalább olyan jelentősek, fontosak és meghatározóak, mint a hatalom megosztása. Ahol a pártok és érdekcsoportok nem alkotnak jól tagolt autonóm politikai alrendszereket, ahol a tömegkommunikációs rendszerek autonómiája kicsi vagy bizonytalan, ott a rendszer instabil. Ahol instabilitás van, a hatalom a belpolitika eszközévé teszi a kisebbségi kérdést, leggyakrabban oly módon, hogy a társadalom szegénysége miatti szociális feszültségeket kisebbségi feszültséggé transzponálja, illetve a külpolitika részévé változtatja. Az ilyen országokban pedig a társadalom, a gazdaság a kisebbségi helyzet megoldására szánt eszközök: a decentralizáció, a kulturális autonómia, az intézményi, a gazdasági autonómiák, az önigazgatás stb. rendszeridegen elemek maradnak, melyek további frusztrációhoz, konfrontációhoz vezethetnek. Tehát le kell szögezni, hogy nem a kisebbségi kérdés destabilizál egy országot, hanem az adott országok belpolitikai helyzete eleve instabil.

A magyar kisebbségek helyzete 1989 után

1990-ben még a határon túli magyar kisebbségek kérdésköre minden érintettben óriási illúziókat, reményeket keltett.

Illúziókat tápláltak az adott történelmi pillanatban a magyar kisebbségek, mert azt remélték, s olyan jó volt abban hinni, hogy a bolsevik típusú berendezkedés bukása után a népek történelmi egymásra találása érkezett el. Hogyha a határok kérdését nem vetik fel, a többség, miután birtokon belül van, az adott ország gazdasági és szociális helyzetének megoldásához fog hozzáfogni, s nem az ellentétek felélesztésével foglalkozik.

Illúziók éltek az adott országok többségéhez tartozó demokratákban is, mert azt gondolták, a demokrácia azonnal "kitör" és megoldja mind a többség, mind az ott élő kisebbségek helyzetét is.

És illúziókat táplált Magyarország is - ugyancsak azt gondolván, hogy a kommunizmus bukásával itt a történelmi megbékélés, egy új típusú együttműködés lehetősége a szomszédos országokkal. Sajnos nem ez következett be.

*

Ezek után vizsgáljuk meg közelebbről az egyes országokban élő magyar nemzeti közösségek jelenlegi helyzetét.

A romániai magyarság helyzete (általános helyzet)

Az 1992. évi népszámlálás hivatalos adatai szerint Romániában a magukat magyarnak valló személyek száma 1 620 199, az ország lakosságának 7,1%-a. A vitatott hitelességű népszámlálás adataival szemben a vallási adatok szerint reálisnak tekinthető a 1,8-2 millió közötti lélekszám. Ennek a magyar népességnek 66-70%-át az egy tömbben élő székelyföldi, valamint a viszonylag tömbhelyzetű magyar határ menti megyékben élő közösség alkotja, 10-12%-a Közép-Erdélyben él, 16-18%-a pedig interetnikus diaszpórában.

A magyarság jelentős száma ellenére a romániai magyarság jogi helyzete a mai napig kimondottan hátrányos. Az ország alaptörvénye Romániát nemzetállamnak deklarálja, hivatalos nyelvként kizárólag a románt ismeri el. A törvények, törvényerejű rendeletek, utasítások többféleképpen történő értelmezhetősége lehetőséget ad a kisebbségek rovására történő joggyakorlat alkalmazására. A székelyföldi megyék kivételével a magyarság teljes mellőzése tapasztalható a közigazgatásban, ezen felül a kormányban kinevezett helyi elöljárók korlátozhatják a helyi önkormányzatok jogosultságait. A nacionalista politikai pártokra támaszkodó kormány hallgatólagos beleegyezésével kampány folyik a magyar történelmi, kulturális emlékek és emlékhelyek felszámolása érdekében. A nacionalista kurzus alappillére - mint említettük - az ország alaptörvénye, a román alkotmány első cikkelye, amely nagy arányban más nemzetiségek által is lakott Romániát "egységes román nemzetállamként" definiálja. Következésképpen a homogenizációs politikát az ország alaptörvénye kodifikálja és nemzeti politikai programmá avatja, mely természetesen évtizedekre nyúlik vissza. Ha csak egyetlen pillantást vetünk az 1930-as adatokra, Románia területén akkor az összlakosság létszáma 14 281 ezer fő volt. Ma az összlakosság 22 760 ezer fő, tehát 8 millióval több. Ezzel szemben a magyarság növekedése a hivatalos román statisztikai adatok szerint 1930-1992 között 66 ezer fő. Azaz az 1930-as 1 554 000-ről 1992-re 1620 ezerre növekedett. Ha a statisztikákat csak Erdélyre vonatkoztatjuk, 82 év alatt, 1910 és 1992 között, a románság létszáma megkétszereződött, miközben a magyarság lélekszáma az egykori közel egyharmadról, 31,1%-ról egyötödnyire, 20,7%-ra csökkent. A statisztikai adatok tükrében világosan szemlélhető drasztikus változások nem természetes demográfiai folyamatok végeredményei, hanem egy Erdély etnikai arányainak mesterséges megváltoztatására irányuló átgondolt politika eredménye. Az iparosítás, az urbanizáció, az adminisztratív eszközökkel végzett masszív erdélyi románosítási politika áll a hátterében az erdélyi etnikai összetétel gyökeres megváltozásának. A folyamatos betelepítés, az ún. zárt városok rendszere, a területileg és etnikailag indokolatlan faluösszevonások, a közigazgatási átszervezések csupán néhány kirívó módszere Erdély tervszerű magyartalanításának, a mindenkori román hatalom mesterséges nemzeti asszimilációt serkentő politikájának. Mint közismert tény, Románia három nagy régióból áll: Havasalföld, Moldva és Erdély. A három rész egyesüléséből jött létre 1919-ben a mai Románia. Az Erdélynek nevezett régió, a történelmi Magyarország részét képezte 1919-ig.

Miért nem következett be 1989 után Romániában a román többség és a magyar kisebbség megbékélése?

Hogy erre a kérdésre választ adjunk, ehhez némileg fel kell vázoljuk a román politikai élet néhány jellegzetességét.

Románia önmagáról közvetített képe a világnak és önszemlélete, identitása megformálásában az elmúlt 200 évben erős szerepe volt a változó ellenségképnek. Török, görög, orosz, majd magyar ellenségképpel szemben alakította Románia a magáról alkotott képet, illetve identitását. A Ceauşescu-féle diktatúrában tulajdonképpen - e két kép került súlyos válságba: a kifelé mutatott image - egy francia kultúrájú modern, önálló politizálást folytató román állam a nehézkes és ostoba magyarok és szlávok között -, és a belső identitás megteremtésére törekvő, a dákoromán pásztorok ősi foglalkozását, szokásait őrző nép a tűzhely (vatra) körül. Az image és az identitás között feltehetőleg mindig is jelentős különbség mutatkozott. De a kelet-európai szocializmusok e szélső esete Ceauşescu diktatúrája alatt érkezett el odáig, hogy a kétféle kép összeegyeztethetetlensége egymással és a valósággal teljesen széttörte a több száz éves román törekvések eredményeit. Miközben mind a külvilágnak, mind saját alattvalóinak a Ceauşescu-féle rendszer a legtökéletesebb, a legfejlettebb állam és társadalom berendezkedéséről beszélt, mind a külső szemlélő, mind a belső állampolgár és tömegek kénytelenek voltak tudatára ébredni eme állítás minden valóságot nélkülöző bizarr voltának. 1989. december 17-től ez a külső és belső kép darabokra törik, s talál átmeneti szünetre a gyűlölet mint legfőbb állam- és társadalomszervező eszme, mely az itt élő, jobb sorsra érdemes népeket hosszú évtizedeken keresztül szembeállította és kijátszotta egymás ellen. Sajnos a szünet valóban csak átmeneti. 1989. decemberi események után mindössze néhány napos bizonytalanság következik, de már a hónap utolsó napjaiban a szekuritate - a román titkosszolgálat - elkezdte szervezni a Vatra Românească nevű mozgalmat. Vasgárdista családi kontinuitásra, hagyományokra és Petre Roman egyetértő támogatására támaszkodva. Ezzel a társadalom által gyűlölt szervezet elindult azon az úton, melynek során közkedvelt tömegmozgalommá változtatja a forradalom alatt egyértelműen ellenséggé vált szekuritate-képet, és hihetetlen gyorsan megformálódik a szekuritate stratégiája. Ennek az elemei a rémhírek terjesztése a magyarlakta területekről, ahol a felröppentett hírek szerint a magyarok bántalmazzák a románokat, illetve annak a tételnek a felelevenítése, hogy Magyarország Erdélyt vissza akarja csatolni. Így ennek a fenyegető veszélynek a közvéleménybe való bejátszása, a jól betáplált ellenségkép lehívása, illetve a romániai belpolitikai helyzet instabilitása kedvezett a szekuritate egyre erősödő tevékenységének. Ez a tevékenység már néhány hónap múlva, 1990. március 19-20-án egy magyar többségű városban, Marosvásárhelyen súlyos pogromhelyzetet teremt, lezárva azt a történelmi esélyt, amely a Romániában élő magyarság és a román többség között, illetve Románia és Magyarország között létrejöhetett volna. Nehéz elfogadni, ám szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a Romániában élő magyar kisebbség helyzete csak nagyon lassan változtatható, hiszen egy olyan országban, melyben a lakosság többsége a felvilágosodás előtti állapotban él, könnyen manipulálható, különböző csoportjai bármikor felhasználhatók kisebbségek elleni atrocitások kirobbantására. Annál is inkább, mert a román nép valóban türelmes, hiszékeny, irányítható, és nem érti, hogy a magyarok miért nem akarnak türelmes, hiszékeny, irányítható románokká asszimilálódni, miért nem akarják feladni saját kultúrájukat, saját nyelvüket. Ahogy a román tömegek értetlenül állnak ezzel a jelenséggel szemben, a magyarok is épp olyan értetlenül nézik a románok tulajdonságait és cselekedeteit.

Így állhatott elő az a helyzet, hogy a romániai magyarság 75 éves, központilag irányított háttérbe szorítása az 1989-es fordulat után tovább fokozódott, működési teret biztosítva - még a legfelsőbb parlamenti szinten is - a nyíltan magyarellenes elemeknek. Romániában a meghirdetett és szándékosan lassított privatizációs folyamatban a magyarság megkülönböztetett hátrányos helyzetbe került. A létrehozott privatizációs bizottságok összetétele egyértelműen mutatja, hogy még a tömbmagyarság által lakott területeken is kiszorítják a magyarokat ezekből a bizottságokból, messze arányaik alatt vehetnek csak részt a kulcspozíciók betöltésében. A gazdasági folyamatokban a nemzetállami érdekeknek kiemelt szerep jut, a vállalkozási, kereskedelmi, bankalapítási és egyéb tevékenységekben tudatos törekvés mutatható ki a gazdasági diszkrimináció érvényesítése érdekében.

A romániai magyarság politizálásának keretéül a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) szolgál, mely 1989 utolsó napjaiban már létrejött. Nemcsak politikai párt, hanem nemzeti és demokratikus alapon működő, aktív kisebbség­védelmet folytató szervezet. Az 1992-es parlamenti választásokat követően az RMDSZ a 341 tagú képviselőházban (Alsóház) 811 290 szavazattal 27 képviselőt juttatott, míg a Szenátusba (Felsőház) 831 469 szavazattal a 143 szenátori helyből 12-tőt szerzett meg. A kormánypárt a parlamentbe bejutott szélsőséges irányzatokat követő - kormányzati pozícióba került - nacionalista színekben fellépő pártok segítségével könnyedén gátolja meg a magyarság törekvéseinek érvényre juttatását. Az RMDSZ érdekérvényesítő tevékenysége révén gyakran kerül konfliktusba a román demokratikus ellenzéki pártokkal is.

Az 1995 nyarán elfogadott román oktatási törvény egyértelműen mutatja, hogy mind a román kormányzó pártok, mind a román ellenzék pártjai szembe állnak a magyarság önálló iskolarendszerére vonatkozó törekvésekkel, de ezen túlmenően olyan törvényt fogadtak el, mely még a Ceauşescu korszakban érvényben levő törvénynél is hátrányosabb helyzetet teremt a romániai magyarság számára.

A történelmi és földrajzi helyzetből adódóan a romániai magyarságot mindig is szoros kapcsolatok fűzték az anyaországhoz. A ’89-es fordulat újabb lendületet jelentett a Magyarország felé fordulásban, az anyaország támogatására irányuló egyéni és közösségi elvárások nagymértékben viszonzásra találtak: a határok megnyitása Románia irányába. A határok megnyitása a sok pozitív folyamat elindítása mellett - éppen a nyugat-európai vízumkényszer bevezetése és a Romániában uralkodó nehéz gazdasági helyzet miatt - a romániai magyarság számára a különösen nehéz egzisztenciális körülmények következtében sokan Magyarországon vélik megtalálni átmenetileg vagy végleg az egyéni boldogulás útját.

A Szlovákiai magyarság helyzete

A Szlovákiában élő magyarság jogi helyzetét alapvetően a Szlovák Köztársaság alkotmánya (1992. szeptember) határozza meg, mely nemzetállami elveken alapszik. A legutóbbi, 1991-es szlovákiai népszámlálás adatai szerint Szlovákiában 562 296 magyar nemzetiségű személy él, ami az összlakosság 10,75%-a, s 608 261, azaz az összlakosság 11,53%-a magyar anyanyelvű. A Szlovákiában élő magyarság helyzetének vizsgálatakor nem lehet szem elől téveszteni, hogy a szlovák állam hároméves múltra tekint vissza. Déli részén, a magyar határ mentén végig, Pozsonytól Kassáig mintegy 90 km széles sávban élnek magyarok. Ez a földrajzi elhelyezkedés a szlovák államot állandó gyanakvással és a szlovákiai magyarság Szlovákiától való elszakadása iránti félelemmel tölti el. Az ország nehéz gazdasági helyzete, a társadalmi feszültségek így a szlovák kormányt ahelyett, hogy a magyarokkal való együttműködésre törekedne, arra ösztönzi, hogy a legkülönbözőbb diszkriminatív intézkedésekkel, az asszimilációs folyamatok felgyorsításával biztosítsa a nagy szlovák álmot, a homogén szlovák nemzeti állam kialakítását. Ezen intézkedések sorában jellemzőnek tekinthető a nyelvtörvény, mely nem a kisebbség, hanem a többség nyelvét védi, s melyre hivatkozva távolították el a kétnyelvű helységnév-táblákat, korlátozták az anyanyelvi névhasználatot, tagadták meg az érvényes helyi népszavazás eredményei ellenére az eredeti községnevek visszaállítását. A szlovákiai magyarság a száműzetés évei után (1945-1948) kialakította saját magyar tanítási nyelvű általános és középiskoláinak hálózatát, ugyanakkor ezek száma és elhelyezkedése nem elégítette ki a közösség igényeit. Ezért 1990-től sorra nyíltak meg a magán-, alapítványi, illetve egyházi általános iskolák, gimnáziumok, valamint szakközépiskolák és szakmunkásképzők. Ennek ellenére, több mint 130 olyan magyar többségű község van, ahol nincs anyanyelvű iskola és a magyar gyerekek átlagosan 25%-a szlovák iskolába jár. A jelenlegi magyar tanítási nyelvű iskolahálózat rendszeréből hiányzik a magyar nyelvű felsőoktatási intézmény, melyet nem pótol a lassan kibontakozó városi egyetemi hálózat. A helyzetet nehezíti a nyitrai pedagógiai iskola nemzetiségi kultúrák karának ellehetetlenülése.

Az elmúlt években folytatott tudatos gazdaságpolitika következtében a magyarlakta területek gazdasági fejlettségi szintje elmarad Szlovákia többi területéhez képest, ami részben az egyes termelési ágazatokban elfoglalt helyükből is következik, de főleg a szlovák kormány tudatos "nemzetiségi politikájából" fakad. A mezőgazdaságban - a szlovák lakossághoz (12,8%) viszonyítva - a magyar lakosság majdnem kétszerese (23,8%) dolgozik. Ugyanakkor a magyarság részaránya a legkisebb a tudomány, a kutatás területén (0,5%), valamint a közhivatalokban és egyéb adminisztratív munkakörökben (4,6%).

A munkanélküliség a magyarlakta járásokban aránytalanul nagyobb, mint a szlovákiai átlag.

Az 1989. novemberi változásokat követően Szlovákiában sokan meg voltak győződve arról, hogy az a helyes megoldás, ha a közel 700 000 magyar kisebbség nemzeti identitása mellett politikai identitásának kifejezésére különböző pártokat hoz létre és önálló politizálásba kezd. A másik határozottan körvonalazódó gondolat szerint a kisebbségeknek Szlovákiában együtt kell menetelnie azokkal a polgárosodást és modernizációt akaró szlovákokkal, akikkel 1989 utolsó hónapjaiban úgy értékelték a helyzetet, hogy közösen fel tudják oldani a hosszú múltra tekintő szlovák-magyar ellentéteket. Ma három magyar politikai párt működik Szlovákiában: az Együttélés, a Magyar Kereszténydemokrata Párt és a Magyar Polgári Párt. Az 1994-es parlamenti választásokon a három magyar párt koalícióban indult, és 10,18%-ával a szlovák parlament harmadik legerősebb politikai tömörülésévé lett.

A szlovákiai magyarság a helyhatósági választásokon is jelentős eredményeket ért el, több száz képviselője és több tucat polgármestere van az önkormányzatokban. Az 1994. január 8-i szlovákiai magyar parlamenti és önkormányzati képviselők komáromi összejövetelén született úgynevezett Komáromi dokumentumok rögzítik a szlovákiai magyarság megmaradásának alapvető feltételeit, melyek a helyi önkormányzatokra támaszkodva a kulturális autonómia és a közigazgatási autonómia rendszerében, modelljében látják a magyarság megmaradásának alapvető feltételeit. 1995-ben sor került a szlovák-magyar úgynevezett alapszerződés megkötésére. Az alapszerződés kimondja, hogy a két országnak nincsenek egymással szemben területi igényei, ugyanakkor Szlovákia kötelezettséget vállal a Szlovákiában élő magyar közösség jogainak biztosítására. Hogy ez az alapszerződés hosszú távon milyen eredménnyel fog járni - ezt még ma megítélni nem lehet. Sajnos az elmúlt hónapok történései aggodalomra adnak okot. Az alapszerződést a magyar kormány még a tavaszi parlamenti ülésszak során ratifikálta, a szlovák parlament a ratifikációval még adós. Félő, hogy a ratifikáció elhúzódása módot ad olyan törvények, illetve kormányrendeletek bevezetésére, melyek jelentős módon rontják a szlovákiai magyar közösség helyzetét. A tanév kezdetét közvetlenül megelőző napokban több magyar iskola igazgatóját váltották le az úgynevezett alternatív iskolaprogrammal való egyet nem értés okán, továbbá aggodalomra ad okot az is, hogy az 1995-ös évre a költségvetés a kisebbségek kultúrájának támogatására az elmúlt évekhez képest mindössze 1/3 nagyságrendű támogatást biztosít. Így az 1995 I. negyedévi költségvetés szerinti elosztás következtében a magyar nemzetiségi sajtó semmilyen, a Szlovákiai Magyarok Kulturális és Társadalmi Szervezete (CSEMADOK) minimális támogatást kapott, aminek következtében ugyancsak több magyar nyelvű lap szűnt meg és a kulturális szervezet alkalmazottainak felét el kellett bocsátani. A költségvetésben jóváhagyott összeg, a kultuszminiszter döntése alapján, megszegve az 567/1992., a költségvetési szabályozókról szóló törvényt, a Pro Slovakia állami alapba került át. A kormány Nemzetiségi Tanácsa elé terjesztett dokumentumból arra lehet következtetni, hogy az említett összegnek csak egy részét fogják ténylegesen a kisebbségi kultúra támogatására fordítani, ugyanis nagyobb részét a Szlovák Köztársaság állami propagandájára szánják.

A szlovákiai magyar pártok mindezen intézkedések ellen - jelenleg parlamenti eszközökkel - próbálnak tiltakozni. A kormánytöbbség azonban nem hajlandó érdemben foglalkozni a Szlovák Nemzeti Tanácsban e kérdéskörben felvetett javaslataikkal.

A kárpátaljai magyarság helyzete

Kárpátalja Ukrajna egy Magyarországgal, Szlovákiával, Romániával határos régiója. Kárpátalja lakosságának a hivatalos statisztikai adatok szerint 12,8%-a, 155 715 fő magyar. Egyházi becslések szerint azonban számuk 200 000-re tehető. Érzékeny veszteséget jelent az 1978 óta felerősödő csökkenés, elsősorban a Magyarországra való áttelepülés miatt.

Ukrajnának még nincs új alkotmánya. A nemzeti kisebbségek jogaival azonban több dokumentum is foglalkozik. Az 1991 novemberében elfogadott Kisebbségi Nyilatkozat minden népnek, nemzetiségi csoportnak garantálja az egyenlő politikai, gazdasági, szociális és kulturális jogot. Jogot biztosít anyanyelve használatára a társadalmi élet minden területén. Az ukrán kisebbségi törvény kimondja, hogy Ukrajna állampolgárainak joguk van szabadon megválasztani vagy visszaállítani nemzetiségüket. Az állam minden kisebbség számára garantálja a nemzeti kisebbségi autonómiához való jogot, de nem teszi lehetővé a területi autonómia létrehozását (különös tekintettel a szevasztopoli, illetve krími tatárság helyzetére).

Az 1991. december 1-i népszavazás alkalmával a kárpátaljai lakosság 86%-a támogatta különleges önkormányzati terület, a többségében magyarlakta beregszászi járás lakosságának pedig 81%-a a Magyar Autonóm Körzet létrehozását. A különleges önkormányzati területekkel kapcsolatos törvénytervezetet a Megyei Tanács megvitatásra megküldte az Ukrán Legfelsőbb Tanácsba, ám döntés ez ideig nem született. Ennek okai:

- A nem ukrán lakosság által lakott területek kiszakadásától való félelem, és az autonómia fogalmával kapcsolatos félreértések, ismerethiány.

- A jelenlegi ukrán önkormányzati rendszer, mely egyelőre csak szavakban létezik, nem biztosítja a helyi önkormányzatoknak a központi hatalomtól való függetlenséget sem, nem beszélve a nagyobb autonóm területi egység létrehozásának lehetőségéről.

- A kárpátaljai magyar szervezetek jelenleg még nem rendelkeznek olyan szakmai, illetve személyi háttérrel, mely biztosíthatná autonómia létrehozását és működését.

- Csökkenti a magyarság esélyét, hogy a nemzeti kisebbségekről szóló ukrajnai törvényből kiiktatták a területi autonómiáról szóló cikkelyt. Fokozatosan megteremtődhetnek azonban az oktatási autonómia keretei, megindult a kulturális autonómia alapjául szolgáló intézmények felállítása (hivatásos magyar színház, könyvtár, sajtó).

Az 1994. március 27-i parlamenti választásokon a kárpátaljai magyarságnak először sikerült képviselőt küldeni az Ukrán Legfelsőbb Tanácsba. Jól szerepelt a magyarság az 1994. júniusi helyhatósági választások során is. Az 59 fős Kárpátaljai Megyei Tanácsba 9 képviselőt sikerült bejuttatniuk.

Az Ungvári Állami Egyetemen magyar nyelvű oktatás csak a magyar filológiai tanszéken folyik. Jelenleg az egyetem különböző karain több mint 800 magyar diák tanul orosz, illetve ukrán nyelven. A kárpátaljai magyarság jogos igénye, hogy bizonyos tantárgyakat magyar nyelven oktassanak. Ennek esélyei egyelőre bizonytalanok.

Ukrajna gazdasági helyzete közismert. A tulajdonváltáshoz, a termelési és szolgáltatási vállalkozásokhoz pedig azzal kell számolni, hogy ebben a térségben kompatitív tőkeforrás csak a munkaerőben létezik.

Kárpátalja termelő gazdasága agrárgazdaság. A népesség nagyobb része falun él, köztük a magyarság 75%-a is.

Kárpátalja gazdasága - valamennyi ágát tekintve - alacsony hatásfokú. A műszaki színvonal és a szervezettség elmaradottsága 1989 után is változatlan. Az inflációt csak nagyon nehezen sikerül megfékezni.

A terület gazdasági és szociális problémáinak megoldását meggyorsítaná a Kárpátaljai Szabad Gazdasági Övezet létrehozása. Emelné a lakosság életszínvonalát, mely lelassítaná a magyar nemzetiségű lakosság kivándorlását.

A Különleges Gazdasági Övezettel kapcsolatos dokumentumot 1992. december 11-én juttatta el a Kárpátaljai Megyei Tanács az ukrán kormányfőhöz, melyet a Legfelsőbb Tanács hosszú vajúdást követően nem fogadott el. Az Ukrán Legfelsőbb Tanács elnöke 1994. szeptemberi budapesti látogatása során ígéretet tett arra vonatkozóan, hogy a tervezet megvitatását újra napirendre tűzik és politikai elbírálásba részesülhet. Ám ez napjainkig nem történt meg.

A Kárpátok Euró Régió néven 1992 decemberében létrejött a Határmenti Vidékek Társulása, melynek tagjai: Kárpátalja, Szlovákia határ menti járásai, Magyarország határ menti megyéje, Szabolcs-Szatmár megye és a lengyelországi Krosno Vajdaság. A Kárpátok Euró Régió Tanácsának jelenlegi elnöke a Kárpátaljai Megyei Tanács elnöke, Ukrajna népképviselője. A Kárpátok Euró Régió célja a határ menti régiók szoros együttműködésének elősegítése. Ez több mint 12 millió embert érint, iparra, mezőgazdaságra, kereskedelemre, vasúti, közúti, légi közlekedés, turizmus és kultúra terén.

1994. november 4-én Kárpáti Határmenti Gazdaságfejlesztő Szövetség létrehozásáról szóló dokumentumot írtak alá az ukrajnai, szlovákiai és magyarországi üzletemberek. A különböző országokból olyan szervezetek, intézmények tagjai a szervezetnek, melyek jogi személyek és rendelkeznek bizonyos adatbázissal is. A Szövetség célja a piacgazdaság elvein, gyakorlatán alapuló kapcsolatok erősítése, a határ menti gazdasági együttműködés elősegítése és ezáltal az adott térség gazdasági felemelkedése. Enélkül a kárpátaljai magyarság jövője sem képzelhető el.

A kis-jugoszláviai,  vajdasági magyarság helyzete

A Jugoszláviában élő magyarok 70 éves kisebbségi létük folyamán sohasem rendelkeztek azokkal a jogi és intézményes keretekkel, amelyekkel eredményesen védekezhettek volna a hatalom asszimilációs törekvéseivel szemben. Számuk így csökkent az elmúlt háromnegyed század során több mint a negyedével (26,5%). Az elmúlt évtizedben az asszimilációs politika abban nyilvánult meg, hogy ösztönözte a beolvadást a létrehozni kívánt új jugoszláv nemzetbe. A mostani Jugoszlávia területén a legutóbbi népszámláláskor, 1991-ben majdnem ugyanannyian vallották magukat jugoszláv nemzetiségűnek (349 784 fő), mint magyarnak (344 147 fő). Ezeknek egy nyilvánosan meg nem állapított, de jelentős hányada magyar anyanyelvű, vagy származású.

A délszláv háború tragikus következménye, hogy eddig közel 50 000 magyar hagyta el szülőföldjét, akiknek a helyébe szerb menekültek érkeztek Boszniából és Horvátországból (kb. 300 000 fő). Emellett a szerb kormány újabb 140 000 menekült Vajdaságba telepítését dolgozta ki, amire éppen napjainkban kerül sor. Ezáltal a magyarság részaránya az 1910. évi 29%-ról kb. 12%-ra csökken.

A gazdasági helyzet

A vajdasági magyarság Kis-Jugoszláviában tapasztalható nemzeti türelmetlenség nyomán egyre gyorsabb mértékben szorult ki a gazdasági életből is, nemcsak a közéletből és a politikából. Egyre kevesebb magyar kerülhet vállalatvezetői posztra, kiszorulnak a jobban fizető vezetői állásokból és megbízásokból. Nehezen kapnak munkát, a pályázatokon sorra a szerb nyelvű és főleg a menekült vidékekről érkezettek kapnak elsőbbséget. Gyakoriak a felmondások, s a magyar anyanyelvűek helyére horvátországi vagy boszniai szerb kerül. A jelenlegi helyzetben feltűnő, hogy jóval magasabb az úgynevezett "kényszerszabadságolt"-ak aránya, mint a szerbek körében.

Az anyagi elszegényedést bizonyítja, hogy a fogyasztói kosár 1994 végén egy négytagú család számára 546 dinár, azaz a minimálbér kilencszerese. A magyarság számára a jelenlegi körülmények között az egyetlen megoldást a földművelés és a háztáji gazdálkodás jelenti. Felismerte ezt a szerb állam is, ezért történhetett meg, hogy 1993-ban szinte semmit nem fizetett, 1994-ben csak egyharmadát térítette meg az átvett búza árának.

Jugoszláviában az állami cégek privatizációja nem történt meg, az úgynevezett elsődleges tőkefelhalmozásban, ami a szabadrablást jelenti, az állami vállalatok járnak élen.

Szervezetek, pártok, egyesületek

1990 márciusában alakult meg a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK), mely induláskor érdekképviseleti szervként politikai szerepet is vállalt.

Az 1991-es választások után a köztársasági parlamentbe 9, a szövetségi parlamentbe pedig 3 képviselőt küldhetett. Az 1993 decemberében megtartott rendkívüli köztársasági választásokat követően azonban már csak 5 képviselői helyet kaphatott meg a szerb parlamentben. A szervezet belső ellentmondásaiból, illetve a szinte megoldhatatlannak látszó helyzet következtében 1994 tavaszán a tisztújító közgyűlés után a VMDK-t elhagyók létrehozták a Vajdasági Magyar Szövetséget (VMSZ). Sajnálatos az a jelenség, amely általában is jellemzi a kisebbségi helyzetben élő magyar közösségeket, miszerint egymással keményen rivalizáló politikai, illetve képviseleti szervezeteket hoznak létre. A Vajdaságban élő magyarok helyzetét ugyanakkor elsősorban mégis az teszi elviselhetővé, hogy a helyi önkormányzatok szintjén jelentős a magyar polgármesterek, illetve az önkormányzati testületekben résztvevők létszáma. A helyi közigazgatás - ­elsősorban a magyarlakta területeken - az a terület, ahol tényleges lehetőség nyílik az egzisztenciális biztonságra való törekvés feltételeinek megteremtésére, illetve a kisebbségek identitásának megőrzésére. Ez az a terület, ahol a kisebbség a központi hatalommal szemben a helyi hatalomban való részvétel következtében az erősen centralizált, központi utasításos rendszerrel szemben a racionalitás elemeit jelenítheti meg.

Nyilvánvaló, hogy mind a kis-jugoszláviai magyarság, mind a volt Jugoszlávia helyén létrejött új államokban, tehát Horvátországban, Szlovéniában élő magyarság helyzete nagymértékben a délszláv válság megoldásától függ.

A horvátországi magyarság helyzete

Az elmúlt 80 év során a legvészesebben megfogyatkozott határon túli magyar népcsoport. Lélekszáma az 1910. évi népszámlálási adatok szerint 119 000 fő volt, az összlakosság 5%-a. Az 1991. évi adatok szerint létszámuk 22 355 fő, az összlakosságnak 0,5%-a. A horvátországi magyarság ma történelmének legdrámaibb időszakát éli át. A szerb-horvát háború következtében a még életképes dél-baranyai Drávaszög és Kelet-Szlavónia ősi Árpád-kori településein élő, tömbhelyzetű magyarságot már a teljes létbizonytalanság fenyegeti. A nyolc baranyai és két kelet-szlavóniai falu magyar népessége homogén környezetben az anyanyelvű oktatás, művelődés és tájékoztatás biztosította lehetőségek között élt 1991 nyaráig.

A nagy Szerbia létrehozásáért fegyvert fogott szélsőséges elemek, a volt jugoszláv néphadsereg támogatásával megszállták Kelet-Szlavóniát, teljesen lerombolták az őshonos magyarság 8 évszázada létesült településeit. A Baranya háromszögben a szervezett Csetnik alakulatok garázdálkodása, a rablás-fosztogatás, a megfélemlítés és a különböző atrocitások miatt az elmúlt 3 év során a magyar lakosság 50%-a, elsősorban a fiatalabb korosztályok és az értelmiség elmenekült.

A szlovéniai magyarság helyzete

Őshonos és viszonylag tömbhelyzetű magyarság - területhez kötött kisebbségi jogokkal - Lendva és Muraszombat térségében, az úgynevezett Mura-vidéken. Főleg a fővárosban, Ljubljanában és a nagyvárosokban, iparvárosokban - Maribor, Stuj, Novo-Gorica, Nova Mesto, Koper - élnek még érzékelhető számban Vajdaságból elszármazott magyarok. A becslések 10-12 ezerre teszik a magyar nemzetiségű szlovén állampolgárok számát.

Számuk Trianon óta négytizedére csökkent. 1994 óta kiterjedt kollektív jogokkal, vertikális érdekvédelmi szervezettel, garantált országgyűlési képviselettel rendelkezvén, a nyelvi egyenjogúság és kivételesen támogatott kisebbségi kulturális lehetőségek a térség élvonalába emelték az itt élő magyarság szabadságfokát.

A pluralizmus eredményeként azonban felerősödtek a korábban leszorított nacionalista hangok, a jogfosztó célzatú állampolgári, helyi és országgyűlési kezdeményezések. Ez utóbbiak következménye, hogy mára romlottak a korábban példás interetnikus viszonyok a többség és a magyar kisebbség esetében is.

Befejezés

Az elmúlt években a magyarországi politika az 1990 előttihez képest jelentősen megváltozott a határon kívül élő magyar közösségek vonatkozásában. A mindenkori magyar kormány számára a határon túli magyarságról való gondoskodást az alkotmány is előírja. Nem lett végiggondolva, hogy Magyarország milyen modellt fog követni. Közismert, hogy Németország vagy Izrael egészen másként viszonyul a határain kívül élő, de azonos nemzetiséghez tartozókhoz. Ha az ő példájukat követné Magyarország, akkor azt kellene mondani, Magyarország minden magyarnak a hazája, és lehetővé kell tenni a Magyarországra való áttelepülését azoknak, kik nem kívánják tovább kisebbségiként élni az életüket. A kárpátaljai (ukrajnai), a horvátországi, illetve a volt jugoszláviai magyarság helyzetét szemlélve pedig megfontolandó lenne felkészülni az esetleg menekültté váló tömegek befogadására. Nagy kérdés az is, hogy egy, csak szavakban európai integrációt hirdető Románia estében milyen lesz a romániai magyarság helyzete, ha Magyarország Lengyelországgal, Csehországgal és Szlovákiával valóban az első körben az EK tagjává válik. A délszláv háború világossá tette, hogy hosszú időnek kell eltelnie, amíg a délkelet-európai régió az európai integráció részévé válva demokratikus viszonyok között a kisebbségi kérdést az integrálódás részeként tudja kezelni. De az is nehezen határozható meg, hogy milyen állapotban lesznek majd akkor ezek a kisebbségek, mikor az integrációra sor kerül, illetve az asszimiláció különböző formái következtében még egyáltalán alkalmasak lesznek-e önszerveződésre, önálló entitásként integrálódásra, vagy marginális helyzetbe kerülnek az adott országon belül.

Magyarország diplomáciai eszközökkel igyekszik megtenni azokat a lehetséges lépéseket, melyek megtehetők, de nem hagyható figyelmen kívül a jól ismert mondás, a diplomácia erő nélkül halott! Magyarország levonva a 20. század szomorú és tragikus eseményeiből a tapasztalatot, nem a homogén, egynemű nemzetállam megteremtésében, nem a határok változtatásában látja a megoldást. Magyarország abban érdekelt, hogy a 20. század végi új eredeti tőkefelhalmozás során a vele szomszédos országokban prosperáló gazdaság, demokratizálódó társadalmak jöjjenek létre, melyek hajlandók együttműködni egymással, s az európai modernizációs törekvésekben érdekeltek. Ennek jegyében kötött Magyarország alapszerződést Ukrajnával, Szlovákiával, kötött kisebbségvédelmi egyezményt Szlovéniával, Horvátországgal és törekszik alapszerződés megkötésére Romániával és a délszláv háború befejeztével kisebbségvédelmi egyezmény megkötésére Szerbiával.

Mindenesetre csak egyet lehet érteni Oscar Holeckivel, amikor A nyugati civilizáció peremén című munkája előszavában azt írja, hogy "nem érthetők meg napjaink eseményeinek mozgató rugói a Németország és Oroszország között élő sok-sok nép történelmi hátterének átfogó ismerete nélkül, ... illetve hogy egy szabad Kelet-Közép-Európa nélkülözhetetlen bármiféle egységes hatalmi egyensúly kialakításához a kontinensen." Ennek a szabad Kelet-Közép-Európának pedig a 19-20. század tragikus kísérletei után pozitív választ kell tudni adni a különböző nemzeti kisebbségek kérdésére is.

Elhangzott Varsóban, 1996. május.