A kultúra határokon átívelő ereje

Amikor a magyarok letelepedtek a Kárpát-medencében, nem tudhatták, hogy az elkövetkező 1100 évben utódaik három kultúrkör és értékrend közé kerülnek, azok perifériája lesz a magyarság választott hazája. S azzal sem lehettek tisztában, hogy a nyugati, a szláv és a bizánci-török hatás milyen mély nyomokat hagy Kelet-Közép-Európa magyar és nem magyar népességében. Géza és Szent István Nyugathoz kívánt integrálódni, amikor a kereszténységet választotta. Nem rajtuk múlott, hogy a történelem a szándék megvalósulását - mely napjainkban ismét időszerű - gyakran késleltette és a nyugati kultúra szerkezete kivételes pillanatoktól eltekintve csak deformálódva, csonkán valósulhatott meg.

Régi, közhelynek tekinthető állítás, hogy ahol a gótika véget ér, ott vége van az európai kultúrának. Ugyanígy érvényes az is, hogy a Nyugatra jellemző teljesítményorientált szemléletmód csak ott alakulhatott ki, ahol már századokkal ezelőtt értékelték az időt, szükségét érezték meghatározásának és a közösség templomának tornyába messzire látható órát helyeztek el.

Ha történelmi múltunk során nem kell élethalálharcot vívni, tulajdonképpen szerencsésnek is érezhetnénk magunkat, hogy a nyugati mellett - különösen a magyarság keleti és déli szárnyain -,  megismerkedhettünk és meríthettünk két másik kultúra értékeiből is. Sajnos azonban ahogyan a nyugati értékeket is sokszor hiányosan vagy éppenséggel túlburjánzóan, felemás módon, kritikátlanul vettük át, úgy a másik két kultúrából is átszüremlettek nemkívánatos elemek is. Itt elsősorban a politikai kultúra által befolyásolt, megjelenített, illetve megteremtett politikai intézményi berendezkedésre gondolok. Ugyanakkor, hozzánk hasonlóan, a környezetünkben élő népek is sok mindent átvettek a magyar kultúrából. S függetlenül a mindenkori politikai viszonyoktól, a sok évszázados együttélés eredményeként kialakulhatott az a sokszínű sajátos kultúra, amely a Kárpát-medence lakóit mindmáig - ­nyelvükre és nemzetiségükre való tekintet nélkül -, összefűzi, megkülönböztethetővé teszi a Kárpátok gyűrűjén kívül élőktől.

De tudjuk azt is, hogy a kultúra elválaszthatatlan a nemzettől. A magyar nemzet történelme úgy alakult, hogy népességének jelentős hányada a 20. század elején, az első világháborút lezáró békeszerződések és a nagyhatalmi diktátumok következtében kisebbség lett az egykori nemzetiségek és kisebbségek között. Egy soknemzetiségű államalakulat helyett, több soknemzetiségű kisállamot hoztak létre a nagyhatalmak Európa ezen a felén. Ezekben az államokban gyakran még intoleránsabban és irracionálisabb módon kezelték az állampolgárokat, különösen a kisebbségeket. (Elég ha csak arra utalok, hogy pl. az újonnan létrehozott Romániában megszüntették a levéltitkot.) Pazarló módon bántak azzal az emberi erőforrással, mely éppen sokszínűsége által hatalmas lehetőségeket hordozott. A délvidéki, erdélyi, kárpátaljai és felvidéki magyarság életképességét, erejét bizonyítja, hogy bár bizonyos lemorzsolódás érezhető, már a húszas évektől kezdve, a többségi hatalom ellenkezése és tiltása ellenére kitudta építeni saját kulturális és művelődési intézményeit - kulturális autonómiáit -,  és azokat fenn is tartotta. Képes volt az önszerveződésre. Ebben segítségére volt mindenekelőtt a magyar kultúra egyetemessége és transzcendentális ereje, amely olykor áldozatok vállalása árán is arra késztette, hogy anyanyelvét, hagyományait és értékeit megőrizhesse, sőt mint azt mind a három területen számtalan példa bizonyítja, saját mikrotársadalmát kialakítsa. Ugyanakkor a két világháború között még támaszkodhatott meglevő magántulajdonának anyagi erejére, intézményeire, saját egyházaira, amelyek főként a szórványvidékeken a magyar nyelv és kultúra fennmaradásának és megőrzésének legfontosabb bástyái voltak és maradtak.

Ha a második világháború előtt a kapcsolattartás az anyanemzettel és annak kultúrájával nem is volt éppen zavartalan, 1945 után Kelet-Közép-Európa országainak többsége a bolsevik hatalmi berendezkedésű despotikus szovjet birodalom helytartóságaivá kényszerült lenni, s maradni az ún. proletár internacionalizmus közel fél évszázadában. A kisebbségben élő magyarságot szinte elszigetelték az anyaországtól, annak helytartói pedig tökéletesen kiszolgálták azt a birodalmi elvárást, mely igyekszik nemzeti identitásától megfosztani a birodalmi többség kivételével mindenkit. Magyarországon pedig még a fiatal nemzedékek tudatából is igyekezett kiirtani mindent, ami az elszakított területek múltjára és jelenére vonatkozott, és ami elengedhetetlen feltétele a magyar történelem és kultúra, társadalmi viszonyaink megértésének, értékei megbecsülésének. A határon túli magyarság számára pedig egyetlen hely maradt, hol saját lakásán kívül méltósággal magyarnak érezhette magát, a templom.

A nyelvi és nemzeti kisebbségek és az anyaország kapcsolata, kulturális kötődése különben egyike a kisebbségvédelem legérzékenyebb pontjainak. Egyes politikusok tőlünk északra és főleg keletre, akik szavaikban Strasbourg és Bruxelles kegyeit kívánják elnyerni, még ma is ármánykodást, országuk szuverenitása elleni merényletet látnak benne. Vannak a szomszédokban olyanok, akik az ellen is tiltakoznak, ha a kisebbségi magyar anyanemzetének érzi Magyarországot, s a gondolat miatt, hogy a magyar nemzet részének tekinti magát a kisebbségben élő közösség, az adott ország hatalmi elitjeinek egyes vezérei paranoiás dühükben legszívesebben kitelepítenék, vagy kiirtanák őket. De akadnak, akik a kisebbség és a nyelve, eredete szerinti nemzet közötti kapcsolatot világosan meghatározó kifejezés elutasítását még ma is azzal indokolják, hogy a fasizmus lejáratta azt. Mintha nem éppen a nemzeti kérdés lenne az, ahol szinte lehetetlen olyan meghatározást találni, amelyet a fasizmus ne kompromittált volna.

Ha a határon túli magyarság és anyanemzete közötti kapcsolat lényegét, érdemi oldalát vizsgáljuk, a logika azt sugallja, hogy ez magától értetődő, természetes dolog. Mindkét oldalon ugyanazt a nyelvet beszélik, tolmács nélkül megértik egymást és feltételezhetően jól megvannak egymással. Együttlétük, kapcsolattartásuk hasznos, mert nyelvhasználatukban, hagyományaikban és életmódjukban, még ha eltérő elemeket is találunk, tapasztalataik kicserélésével nemcsak egymást, hanem a szomszédos országok kultúráját is gazdagítják. Hasznos azért is, mert a szomszédos országok olyan polgárai érintkeznek, akik egymástól mindent könnyen megtudhatnak és megtanulhatnak. Még inkább érvényes ez akkor, ha a határok két oldalán élő rokonokról van szó. Spontán hordozói ők az információk szabad áramlását hirdető demokratikus elvnek.

1990 után új helyzet állt elő. A diktatúrák megszűnésével intenzív kapcsolatok alakulhattak ki a határok két oldalán. A magyarországi magyar társadalom minden rétege, ideológiájára, pártállására való tekintet nélkül végre nyíltan lehetett segítségére a határon túliaknak. Ebben az intézmények és szervezetek, a civilszféra is támogatást nyújtottak.

Ha nem is annyira kedvező helyzetben mint Magyarországon, a szomszédos államok magyarsága is hozzáfogott saját intézményrendszerének, kulturális és politikai szervezeteinek a kiépítéséhez. Mára már az egyének és családok mellett a vállalkozók, a kulturális intézmények, társadalmi és politikai szervezetek széles körét átfogó kapcsolatok széles körű rendszere alakult ki.

Magyarországon az 1990-ben módosított alkotmány is kimondja, hogy a Magyar Köztársaság amellett, hogy együttműködésre törekszik a világ valamennyi népével és országával, felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.

Ennek alapján az 1994-ben hivatalba lépett szocialista-liberális kormány programjában is leszögezi, hogy "jelentős figyelmet kíván fordítani a határon túli magyarság helyzetére. Jogaik biztosítását a magyar külpolitikai kapcsolatrendszer sajátos területének, fontos belpolitikai feladatnak, a nemzeti szolidaritás részének tekinti." A mai magyar kormány programja szerint "a határon túli magyarság kulturális értelemben a magyar nemzet része". Ezért a kormány a rendelkezésére álló eszközökkel - a nemzetközi normákkal összhangban ­- arra törekszik, hogy a határon túli magyarok számára olyan gazdasági, politikai, jogi feltételrendszer alakuljon ki, amelyben országuk állampolgáraiként szülőföldjükön boldogulhatnak. A kormány segíti a határon túli magyarok kulturális-közművelődési, anyanyelvi, oktatási, tudományos, hitéleti és szakmai önszerveződését és ezek szoros kapcsolódását a megfelelő magyarországi és nemzetközi szervezetekhez és intézményekhez. Támogatja a határon túli magyarokat és szervezeteiket abban, hogy szabadon tarthassanak kapcsolatot Magyarországgal, valamint más országokban működő legitim szervezetekkel és intézményekkel. Teszi ezt azért is, mert reményeink szerint az anyaországot és a határon túli magyarokat összekötő közös kultúrának határokon átívelő ereje a mai és a holnapi ­Kelet-Közép-Európa stabilizáló ereje lehet.

De stabilizáló erő lehet az a természetes, szerves regionális együttműködés is, ami lassan ugyan, de utat tör térségünkben. A határokon átívelő együttműködésre, ugyanakkor az identitás megőrzésére éppen jó példa a Beregi Napok rendezvénysorozata által is reprezentált törekvés.

Ugyanakkor szomszédaink egynémelyikében a homogén nemzetállam bűvöletében élő hatalom képviselői, vagy a hatalom közelében levő csoportosulások ma is megpróbálnak olyan légkört teremteni, hogy a különböző kisebbségek, többek között a magyar kisebbségek önbecsülésük, szellemi kultúrájuk feladásával a beolvadás útját válasszák. Vannak, akik elhiszik, hogy a nemzeti kisebbségek erre ítéltettek, s vannak akik elindulnak az asszimilálódás útján.

Magunk részéről ugyanakkor határokon innen és túl ma is érvényesnek tartjuk Márton Áron püspök 1946. pünkösd vasárnapján Csíksomlyón elhangzott szavait: "Szabad emberhez és szabad néphez méltó életet kívánunk élni, mert ehhez Isten adta jogunk van. Kicsiny nép vagyunk, de kicsinységünk ellenére is tartós békére vágyakozunk és az új rend felépítésére készülő népek családjának hasznos tagjai kívánunk lenni." S gondolom így van ezzel minden más nép is.

Reménykednünk kell abban is, hogy az új hatalmi elitek a térségben találkozó különböző kulturális értékeket végre valóban erőforrásnak, s nem megsemmisítendő jelenségnek, kellemetlen történelmi örökségnek tekintik.

Ha így lesz, elkerüljük az újabb háborúkat, és végre elkezdhetjük felszámolni a szegénységet, s ez a 21. századra tekintve nem kevés és nem rossz program.

Vásárosnamény, 1996. április 12.