Nemzeti közösségek - helyi önkormányzatok -
autonómiák

Az 1990-95 közötti időszakban többen felismerték a térségben, hogy a helyi közigazgatás kérdése elválaszthatatlan a nemzeti közösségek kérdésétől. Ugyanakkor a tapasztalat azt mutatja, csak ha a közigazgatási problémákat technikai problémákká meztelenítjük, kivonjuk a szimbolikus politizálás közegéből, csak akkor van esély túllépni a jelenlegi helyzeten. Ebből következik a megközelítésbeli különbség: ugyanis míg a hatalomcentrikus központi közigazgatás az igazgatásra helyezi a hangsúlyt, addig a nemzeti közösségek a közösség fogalmára helyezik azt. Ebben a felfogásban a közigazgatás a közösségek önigazgatását, önkormányzását jelenti. Közösségek nélkül ugyanis nincs működőképes közigazgatás.

A Helyi Önkormányzatok Európai Chartája szerint az önkormányzat hatalmi tényező. Rendeletalkotási hatáskörrel rendelkezik. A politikai életben ugyanakkor az is lényeges, hogy a hatalom decentralizációját jelenti. A helyi önigazgatás, a helyi önkormányzat gazdálkodási és döntéshozási függetlenséggel kell rendelkezzék, tulajdonképpen ez a függetlenség az, amit autonómiaként szoktunk emlegetni. Ez a függetlenség a demokratikusan választott döntéshozó testületekből tevődik össze, illetve a szervezeti felépítésből áll. Az önkormányzatok működésének rendkívül fontos eleme, hogy alkotmányos garanciák és törvényes garanciák mellett, azaz biztonsággal működjenek. Hiszen ha a politikai rendszer nem komform az önkormányzattal, akkor az nem működőképes. Nagyon fontos a helyi közigazgatás vonatkozásában különválasztani a decentralizáció elvét és a szubszidiaritás elvét.

A decentralizáció a hatalomgyakorlás keményebb része, az államhoz való viszony része. Azaz ez alakítja ki, hogy hány szintű a közigazgatás, milyen szinten milyen hatáskörök léteznek.

A szubszidiaritás elve több mint a decentralizáció. A közügyek rendezésének átfogó elve. Ezen elvek érvényesítése a modern közigazgatási intézmények reformja nélkül elképzelhetetlen. Úgy gondolom, hogy a közigazgatási reform szükségességén túl, rendkívül fontos a nemzeti közösségek számára tisztázni, hogy a helyi közösségek önkormányzatai elsősorban a helyi közösségek közvetlen érdekeinek a megjelenítésével kell hogy foglalkozzanak, ennek a megjelenítésére kell hogy törekedjenek, s nem államok közötti politikában kell szerepet vállalniuk.

Az 1994-es magyarországi választások után felállt koalíciós kormány kisebbségpolitikájában az egyik jelentős új elem, hogy nemcsak politikai érdekképviseletekkel, politikai pártokkal kívánta a továbbiakban ápolni a kapcsolatot, hanem a civil társadalom legkülönbözőbb intézményeivel, választott testületeivel, amelyek az adott szomszédos ország magyar közösségét megjelenítik. Ezek közé tartoznak az önkormányzatok is. Közismert, hogy az elmúlt években a szomszédos országokban a parlamenti és helyhatósági választásokon szinte mindenütt szép eredménnyel szerepeltek a magyarok: az önkormányzati testületekbe több ezer magyar képviselő jutott be és több százra tehető az ezekben az országokban levő különböző nagyságú települések magyar polgármestereinek száma. Az önkormányzatokban azonban (amelyek a kemény centralizáció miatt gyakran csak idézőjeles önkormányzatok) egy olyan menedzsmentréteg kialakulása szükséges, amely át tudja venni és adaptálhatja azokat az új eszközöket, technikákat, lehetőségeket, amelyek az elmúlt évtizedekben alakultak ki Nyugat­-Európában, illetve az Amerikai Egyesült Államokban.

Ugyanakkor alapkérdés egész Kelet-Közép-Európában az, hogy a közigazgatás mennyire centralizált vagy decentralizált, hogy egyáltalán megvannak-e a feltételei az önkormányzatokban saját források teremtésének, vagy ki vannak szolgáltatva a központi állami redisztribúciónak? Szó lehet-e állami hitelből finanszírozott területfejlesztési programokról?

Bizonyos nemzetközi egyezményeket (Regionális Együttműködési vagy az Önkormányzatok Európai Chartáját) aláíró országok számára viszont nemzetközi források is adottak, de azt is meg kell tanulni, hogyan lehet ezeket a pénzeket lehívni, felhasználni. Közismert, hogy például a PHARE-pénzek ötven százalékát sem használják fel ezekben az országokban. Ezen tipikus problémák megoldásában fontosak az információk, a tapasztalatok, a közös javaslatok.

A helyi közigazgatáshoz tartozik tulajdonképpen az élet majdnem minden fontos területe az iskoláktól az egészségügyön át a szemétlerakó építéséig vagy a közlekedésfejlesztésig. A tapasztalatok szerint a nagypolitika általában pazarlóan, sokszor irracionálisan nyúl ezekhez a kérdésekhez, holott legalábbis nagyon fontos információkat kaphat a helyi politikától a jó döntések meghozatalához, ha erre tényleges igény van. Ha a helyi viszonyok ismeretében komolyan megalapozott tényekkel, tanulmányokkal bizonyítható, hogy például egy adott térség fejlesztéséhez hogyan járul hozzá a közúti hálózatfejlesztés, a nagypolitika (ha megvan hozzá az akarat) megteremtheti a megvalósításhoz a feltételeket.

Sajnálatos módon úgy tűnik, az országos nagypolitikák még nagyon sokáig tele lesznek irracionális elemekkel, a helyi politikában viszont más a helyzet.

Esetünkben a települések jelentős részében vegyes önkormányzatokról van szó és nehéz elképzelni, hogy egy adott településen élők körében attól függően oszlanának meg a vélemények, hogy valaki román-magyar, szerb-magyar vagy szlovák-magyar. Sokkal erősebbek a helyi érdekek, ha nem egy kemény nacionalista légkör uralkodik. Bíznunk kell abban, hogy előbb-utóbb mindenki rájön, hogy a nacionalizmust megenni nem lehet, a nacionalizmus még a szegénység problémáját soha sehol meg nem oldotta. Bízzunk abban, hogy amikor ez a nacionalista őrület lecsillapodik, és már nem lesz egy jól eladható árucikk a belpolitikai választásokon, a szomszédos országokban sem, akkor a helyhatósági választásokon a racionális problémák megoldása sokkal ellenőrizhetőbb, kivitelezhetőbb lesz. Az együttműködés a különböző etnikumok között - bármelyik szomszédos országot tekintve - sokkal előbb elképzelhető helyi szinteken, mint például a parlamentekben. Ha ez rövid távon szinte irreálisnak tűnik is, belátható, hogy a szakmai menedzsment jelenléte a kisebbség számára az egyik legfontosabb létfeltétel és garanciája a jövőnek. Hiszen ha nem tudunk versenyképes szakembereket produkálni, akik az ötleteken túl technikákat, új szemléletet, elképzeléseket, modelleket ismernek, amelyek igenis megvalósíthatók egy adott település vagy régió érdekében, akkor még kisebb az esélyünk arra, hogy a kisebbség érdekeit megjelenítsük és érvényesítsük abban az adott régióban.

A térségben, ahol mi élünk, szinte valamennyi országban sajnálatos módon azt látjuk a parlamentekben, hogy messze elszakadva a hétköznapok realitásától, tényleges problémáitól zajlik valamiféle politikai vita és a kisebbségek - ha egyáltalán bekerülnek a parlamentbe -, sajnos abba a szerepbe szorulnak, hogy az általuk megjelenített álláspontok a legszélsőségesebb reakciókat váltják ki. De a legkomolyabb gond abból adódik, hogy a kisebbségek magában a kormányzati munkában nem tudnak részt venni (általában az ellenzéki pártokkal vannak egy oldalon), nem is próbálhatják ki, mire képesek. Miután kiszorulnak a tényleges cselekvés területéről, a kisebbségi vezetők gyakran olyan fogalmakkal jelennek meg, amelyek - úgy vélik - legitimálják szereplésüket, jelenlétüket a politikában és a választásokon biztosítják számukra a szavazatokat. Miután a térségben 1990-től kezdve ismét megjelenik a nacionalizmus, erre való reakcióként erősödnek fel az autonómia-igények. Ám az autonómia az egyik oldalon úgy jelenik meg, mint egy olyan megoldás, mely mindenre gyógyír, míg a másik oldalon irracionális félelmeket hív le, megteremtve az adott ország hatalmi elitjének az ideális ellenségképet. Az autonómiához fűződő képzeteknek - annak tényleges lehetőségein túl - van vonzása és taszítása.

Az autonómiák aktualitásának oka, hogy amikor ezekben az országokban ismét a kizárólagosságra törekvő, homogén, egynemű nemzeti államok megteremtésének immár ki tudja hányadik kísérletére kerül sor e században, a kisebbség automatikusan, védekezésül szinte mindenütt az etnikai alapon szerveződő autonómiákban véli megtalálni a megmaradás garanciáját, és azt mondja: ha homogén, egynemű nemzeti államot akartok, akkor mi egy homogén, etnikai alapon szerveződő területi autonómiát akarunk. Ez életveszélyes dolog mindkét esetben. Tudomásul kellene végre vennie minden szereplőnek Kelet-Közép-Európában, hogy ez a térség - bár nagyon sok kísérlet történt ebben a században a tiszta helyzet megteremtésére, kemény etnikai tisztogatások voltak - nem lesz homogén sehol, semelyik országban. Ugyanakkor a kisebbségeknek, amikor elutasítják a homogén nemzeti államot, szembe kell nézniük azzal, hogy ha ezt az elvet elutasítják az egész állam vonatkozásában, akkor önmagukra sem alkalmazhatják. A mindennapi életben ugyanis ennek a megvalósíthatóságára nincs meg az esély. Decentralizálás nélkül bármilyen autonómia, ha úgy tetszik az autonómiák rendszere ezekben a társadalmakban rendszeridegen elem marad.

A tényleges cselekvési területektől elzárt kisebbségi vezetők azonban más fogalmakat is használnak saját legitimációs céljaikra, például ilyen az ún. "politikai szubjektum", a "legitim autonómia-koncepció", a "restaurációs ellenzék". Ki tudja, mit jelentenek ezek a fogalmak, hány politikai szubjektum van egy országban? Magyarországon például azzal a fogalommal, hogy "restaurációs ellenzék" - amit pl. a Vajdaságban előszeretettel használnak egyesek -,  egyszerűen nem lehet mit kezdeni, mert nem tudjuk, hogy mit jelent az, hogy "restaurációs", vagy az "ellenzék" ebben az estben. Annál is inkább, mert azok, akik ezeket a fogalmakat használják előfordul, hogy maguk is az egykori nomenklatúra hősei voltak az adott régióban, míg Magyarországon például az "ellenzék" 1990 előtt abszolút pozitív fogalom volt. Tehát nem tudjuk, hogy kire-mire vonatkoztassuk ezeket a fogalmakat. Úgy vélem, hogy ezek a fogalmak és sajátos használatuk egyfajta politikai kultúra termékei és annak a sajnálatos helyzetnek a következménye, hogy az erősen centralizált országokban a kisebbségek vezetői nem jutnak abba a helyzetbe, hogy kipróbálhassák magukat.

Budapest, 1996.