Elidegenedett világok és féldiktatúrák között

Ha abból indulunk ki, amint azt K. Rahner mondja a Hit alapjai című munkájában, hogy "a saját .... létezésünkre és igazolására irányuló első reflexióban... a filozófia és a teológia még egységet alkot"  és mindkettő az emberre reflektál - természetes, mint ahogy ugyancsak ő mondja "a kinyilatkoztatás lehetőségeinek transzcendentális és történelmi feltételeit (is) átgondolva"  -, akkor úgy vélem, hogy akik papi hivatást vállaltak egy egyház, ­egy közösség szolgálatában - életük, egzisztenciájuk lényege, hogy a fentiek szellemében töltsék be hivatásukat.

Nekünk, laikusoknak, különböző szerepeinkben természetesen ugyancsak reflektálnunk kell az emberre. Jelen esetben felelősségünk tehát ugyanarra irányul - miközben mások az eszközeink -, de értékrendünk ebben a kultúrában nem lehet eltérő. Ezért kerülhet sor immár másodszor ilyen jellegű találkozóra, ahol a különböző egyházak, a társadalmi, a politikai élet, illetve Magyarország kormányának felelős szereplői találkoznak abból a célból, hogy közösen keressük a legjobb válaszokat az emberre.

Miguel de Unamuno A kereszténység agóniája című munkájából tudtam meg, hogy az agónia küzdelmet jelent. Amint írja: "Az agonizál, aki küzdve él." Továbbá: szokás létharcról beszélni, de ez az életért folytatott harc, maga az élet - egyszersmind maga a harc."

Úgy gondolom, hogy akik itt most összejöttek, erről az "életért folytatott harcról"  fognak beszámolni, mely életért folytatott harcot - a fentiek szerint - természetesnek kell tekintenünk.

S ha arra gondolok, hogy pár hónappal ezelőtt Budapesten a Naumann Stf. rendezett egy konferenciát: Egyház és modern társadalom címmel, hit és szolidaritás alcímmel, s melyet O. Lansdorf nyitott meg - ahol az Európa nyugati feléből érkezettek arról számoltak be, hogy e jóléti társadalmakban templomokat zárnak be, válságban vannak az egyházak -, akkor rá kell mutatnunk, hogy a mi szegénységünkben, féldiktatúráinkban, vagy kezdő demokráciáinkban épülnek a templomok, a közösségi helyek, az elidegenedettséggel szemben működik a szolidaritás, a civil társadalom energiáit egy-egy lelkipásztor körül szerveződő csapat, kis közösség hálóvá formálva működteti: iszákosmentő szolgálattól a sokgyermekes családok, a szegények, az árvák megsegítésén keresztül, a szórványban élő gyerekek anyanyelvű oktatásán át az egyetemista korú ifjúság ének és zene kórusaiig, a legkülönbözőbb formákat találják meg, melyek mind az embert állítják központba, az embert szolgálják, s egy világos értékrend alapján működnek.

Ha Iaşi-ból jövet Erdélybe lépve, a depressziós világ után Gyimesbükktől befelé haladunk, rendezett, pezsgő világot találunk, ahol Gyimesközéplokon négynyelvű gimnáziumot hozott létre a közösség a plébánosuk vezetésével, s Székelyföldön végig - Közép-Erdélyen, a Partiumon át a Vajdaság északi részén, körbe a Kárpát-medence különböző területein - azt látjuk, hogy az a szellemiség, aminek a jegyében az egyházak évszázadokon, ha jobban megnézzük évezredeken keresztül kultúrateremtő szerepüket betöltötték - ma is működik.

Itt természetesen nem az egyházra, mint szociológiailag leírható intézményre  gondolok, hanem arra a kultúrateremtő képességre, mely a társadalmakban meglévő alkotóerőt, kreativitást, a minden emberben eredendően meglevő tehetséget, autonómiát kibontja, működteti - ha kell infrastruktúra-teremtéssel, intézményteremtéssel, szervezőmunkával, ha kell empátiával, szolidaritással.

Ha úgy tetszik, az egyház szolgái az első menedzserek az ószövetségtől kezdve napjainkig, akik erejüket, legitimitásukat nem egy politikai párttól, nem négy évre szóló választási eredménytől függően, nem redisztribútori szerepre kapták.

Nem véletlen tehát a történelemben, hogy az ilyen szerepet betöltő egyházak és a politika viszonya úgy alakult, amint azt mindannyian ismerjük.

Nem véletlen, ahol a szerepek tisztázodtak, ahol szereptévesztésektől és értékvesztéstől kevésbé terhelt a társadalom - egészségesebb az élet.

Különös helyzet alakult ki ebből a szempontból a 21. század küszöbére érkező Európában.

Az úgynevezett nyugati jóléti társadalmakból hozzánk érkeznek, "menekülnek"  egy kis jótéteményt művelni a saját világuk értékválságával, elidegenedettségével küzdő emberek. Eljönnek ácsolni templomainkat, elhozzák, vagy küldik megtakarított pénzüket, hogy ezáltal újra embernek, ­fontos embernek, az élet értelmét megtaláló embernek érezhessék magukat.

Miközben mifelénk politikai háborúkba keveredik a szereplők egy része, mind az egyházak, mind a kormányok részéről, az alkotó, a szolidarizáló, a szenvedő ember várja a megszólítást.

S kitől várhatják?!

A politikustól, aki négyévenként a "PR"  és kampányszervező "szakembertől" tanulja, hogyan szólítsa meg az embereket?

Vagy az egyház szolgáitól? A közösség szolgáitól - aminek persze a miniszternek is lennie kellene?

S ha nem tévesztenénk gyakran szerepet, itt ebben a szolgálatban akár találkozhatnánk is.

A 80-as években Kelet-Európa társadalmaiban óriási várakozás élt mind az egyházak, mind a demokratikus jogállam vonatkozásában.

Hogy 10 év alatt mire jutottunk - közös felelősség.

Hogy ne zsákutcás történelmeinket folytassuk - az is közös felelősségünk.

Hogy ezt kevesebb hibával tegyük, azt kívánja szolgálni ez a kétnapos rendezvényünk, melynek minden résztvevőjét köszöntöm és jó munkát kívánok, melynek eredményeképp megtalálhatjuk megújuló szerepeinkben a közös célt, amiről egy pillanatra sem feledkezhetünk meg - az embert, akit Isten saját képmására teremtett és szabad akarattal ruházott fel.

Kató Bélának a tavalyi konferencia befejezésekor elhangzott kijelentései még inkább aktuálisabbak: Magyarországnak az európai uniós integrációs tárgyalásain úgy kell megjelenni, úgy kell felkészülni, hogy a nemzeti érdekek ne szoruljanak háttérbe, hogy civilizációs szakadékok ne jöjjenek létre a nemzetrészek között.

Reményeim szerint különböző szerepeink, különböző helyzeteink ellenére -közösen együttműködve tudunk megfelelni azoknak a feladatoknak teljesítésére, melyek a mindennapok kihívásai következtében kire-kire osztva vannak.

Legyen ehhez hitünk, türelmünk, erőnk!

Az egyház szerepvállalása a nemzeti kisebbségek közösségépítésében. Nemzetközi konferencia, Budapest, 1997. április 21-22.