A határon túli magyar nyelvű oktatás kormányzati
támogatásával kapcsolatos észrevételek, javaslatok*

I. A támogatás nyújtásának elvi alapjairól

1. A civil szervezetek kérdése

Tudomásunk szerint már az Antall-kormány idejében létezett, de az elmúlt kormányzati ciklusban is mindvégig jellemző volt a források elosztásának az a módja, amely a környező országokban a hajdani, a két világháború között, illetve a II. világháború után megszüntetett magyar nyelvű felsőoktatási hálózat újjáépítésének elősegítését tűzte ki célul. Ez a szándék elvi szinten úgy fogalmazódott meg, hogy Magyarország csak a határon túli civil szervezeteket támogatja, s nem az állami intézményeket, mert azok fenntartása a szomszédos ország feladata. Az a benyomásunk, hogy ennek az alapvetően nem kifogásolható törekvésnek a szakmai konzekvenciáit azonban soha senki nem gondolta végig. Legfőképpen nem olyan szempontból, hogy a létrehozandó felsőoktatási intézményeknek korszerű, versenyképes és eladható (akkreditálható) tudást, illetve használható - ti. a szülőföldön érvényesíthető - tudást kell nyújtaniuk, s mellesleg meg kell felelniük az európai normáknak. Egy egyetem vagy főiskola mint civil szervezet túlságosan nagy luxus. A felsőoktatási intézmények létesítése nem zöldmezős beruházás. Sokféle szempontnak kell megfelelniük, miközben az akkreditációs feltételek szükségszerűen egyre inkább az európai elvárásokhoz igazodnak a környező országokban is. Nem kétséges, hogy az akkreditáció - a politikai légkörnek megfelelően - gyakran a nyomásgyakorlás eszközét képezi térségünkben. A körülmények megváltozása ezért időnként reménnyel kecsegtet, az uralkodó nacionalizmusok erejét látván azonban nem kergethetünk illúziókat. Nyilvánvalóan nem üzenhetünk hadat azért, hogy egy-egy intézmény működési engedélyt kapjon. Ráadásul az akkreditáció igen szigorú szakmai követelményeket ír elő mindenütt Európában, ezeknek csökkentése egyet jelentene az intézmények és a kibocsátott diplomák versenyképességének leszállításával. Ez pedig senkinek sem érdeke. Következésképpen, csak olyan megoldásokban szabad gondolkodni, amelyek megfelelnek a következő feltételeknek:

- biztosítják a határon túli magyar fiatalok anyanyelvű felsőoktatás iránti igényének kielégítését,

- arra irányulnak, hogy a végzett fiatalok minél nagyobb számban szülőföldjükön keressék ­- és lehetőleg meg is találják - a boldogulásukat,

- garantálják, hogy a határon túli magyar fiatalok tudásszintje ne legyen alacsonyabb, mint az anyaországi átlag, hogy emiatt ne szigetelődjenek el és ne szoruljanak ki az európai kulturális kapcsolatrendszerből.

Olyan intézményekbe ölni a milliókat, amelyek által adott diplomát nem ismerik el, s amelyek következésképpen - indirekt módon - arra ösztönzik az ifjúságot, hogy Magyarországra költözzenek, véleményünk szerint nem érdemes, s nem is igazán érdeke senkinek.

2. A "civil szervezetek" támogatására irányuló gyakorlat következményei

A határon túli magyar oktatásra szánt magyarországi támogatások igen nagy hányadát a fenti koncepció jegyében indított kihelyezett tagozatok fenntartására fordította eddig a kormány. 1998 áprilisában a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Határon Túli Magyarok Főosztálya alá tartozó Oktatási Tanács ülésén elhangzott, hogy a Minisztérium jelenleg 20 kihelyezett tagozatot támogat, ezek közül azonban csak háromnak van működési engedélye, akkreditálva azonban ezek sincsenek, az illető országban érvényes, elfogadott diplomát tehát még ez a három sem tudott adni. Lehet, hogy a helyzet valamivel jobb e pillanatban, hiszen az akkreditálásról folytak és folynak a tárgyalások, a lényegen azonban ez sem változtat igazán: a magyarországi támogatások zöme olyan képzés megszerzését támogatja, amivel az esetek többségében nem lehet elhelyezkedni, legfeljebb Magyarországon. A működési engedélyek megadásának elutasításánál még lehet gyanakodni politikai szabotázsra a másik fél részéről, s elképzelhető ez a diplomák honosításának megakadályozásánál is, ám a szakmai akkreditáció nehezebb kérdés. A hazai gyakorlat ismeretében valószínűnek tűnik, hogy kellő számú rezidens tanár hiányában e kihelyezett tagozatokat nálunk sem lehetne akkreditálni olyan feltételek mellett, mint ahogyan jelenleg működnek.

A kihelyezett tagozatok megítélése általában nagyon rossz a határon túli magyar értelmiségi elit köreiben. Az RMDSZ Felsőoktatási Tanácsa nem véletlenül hozott olyan döntést, hogy a magyarországi forrásokból csak addig lehet támogatni a kihelyezett tagozatokat, amíg azok ki nem futnak, tehát a beiskolázott hallgatók nem fejezik be tanulmányaikat; új kihelyezett tagozatok indítását nem támogatja. Egyedül a Kertészeti Egyetem által folytatott nyárádszeredai képzést találta jónak, azért pártolta, hogy oda újabb hallgatókat is felvegyenek, mert a tapasztalatok szerint a mezőgazdaságban nem nagyon számít, hogy akkreditált-e a megszerzett diploma. Igaz, hogy más országokban a határon túli magyarság képviselői nem hoztak létre felsőoktatási tanácsokat, ezért a kihelyezett tagozatokkal szembeni ellenérzés nem nagyon jut kifejezésre. A felmerült kifogások között a diploma használhatatlanságán kívül a következők szerepelnek:

- Igen alacsony színvonalú a képzés. Az oktatók sűrítve adják le a tananyagot, amelynek elsajátításához csak ritkán vannak meg a feltételek, rendszerint nincs elég könyv, segédeszköz, amely az önálló felkészülést segítené. Az ingázó tanároknak érthető módon - tisztelet a kivételnek - nincs sem idejük, sem energiájuk arra, hogy felneveljék az utódaikat, hogy betöltsék azt a mintaadó szerepet, amelyet a magasan kvalifikált értelmiségiektől elvár a helyi közösség.

- A kihelyezett tagozatok következtében a támogatások jelentős része visszafolyik Magyarországra útiköltség, napidíj, óradíj és fejkvóta formájában. Időnként olyan vádak is megfogalmazódnak - különösen a Gödöllői Agrártudományi Egyetemmel és a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolával kapcsolatban -, hogy a kihelyezett tagozatokat csak azért találták ki, hogy a saját elavult képzésük számára piacot találjanak, illetve bérkiegészítést biztosítsanak tanáraik számára. Ez valószínűleg túlzás, de jól mutatja a kihelyezett szakokkal szembeni előítéleteket.

- Sokszor kifogásolják a létrehozott intézmények vezetőinek alacsony képzettségét. Ez a vád leggyakrabban a Beregszászi Tanárképző Főiskolával kapcsolatban hangzott el, amelynek főigazgatója maga is most jár doktori tanfolyamra (miközben dönt arról, hogy kik kaphatnak Kárpátalján magyarországi doktori ösztöndíjat - de erről majd később).

3. A határon túli magyar értelmiség megosztottsága

Véleményünk szerint azonban a kihelyezett tagozatok működését preferáló elvből következik még egy, az eddigieknél is súlyosabb probléma, amit azonban ritkán szoktunk világosan kimondani: a jelenlegi gyakorlat egyáltalán nem ösztönzi a kihelyezett tagozatokat arra, hogy akkreditáltassák magukat. Abban a pillanatban ugyanis, amikor normális, a másik országban elfogadott, érvényes diplomát nyújtó intézménnyé válnak, megszűnik a magyarországi támogatás. A szomszédos országokban uralkodó gazdasági krízis közepette a fejkvóta, tankönyv-, utazási stb. támogatás formájában érkező magyarországi segítség lényegesen magasabb, mint ami általában ott megszokott. A tanárok és diákok tehát anyagilag ellenérdekeltek abban, hogy ezeknek a képzési formáknak a normális oktatási rendbe való beillesztését szorgalmazzák, dacára annak, hogy az ott szerzett diplomával távlatilag nem lehet elhelyezkedni.

A másik oldalról nem ok nélkül vetik fel, hogy azok, akik az állami oktatási rendszerben vesznek részt, s képzettségükkel elsősorban arra predesztináltatnak, hogy a szülőföldjükön helyezkedjenek el, kimaradnak ezekből a forrásokból diákként, oktatóként egyaránt. A magyar kormánynak végre annyi év után rá kellene ébrednie, hogy ezzel a támogatási rendszerrel csak még inkább megosztja a határon túl élő magyarságot, amely egyébként más okok miatt már éppen eléggé megosztott. Az állami egyetemeken alkalmazott professzorok, tanárok - s ez a határon túli magyar szellemi elit színe-java, köztük akadémikusok is - elkeseredetten szemlélik, hogy a magyar kormány nekik semmiféle intézményes támogatást nem nyújt, legfeljebb egyénileg, egy-egy pályázat keretében szerezhetnek valami pénzt, főleg a közalapítványokon és a Hungarológiai Tanácson keresztül, miközben a náluk jóval alacsonyabban képzett kollégáik ezeknek az összegeknek a sokszorosát kapják a kihelyezett tagozatok révén. (Az Ungvári Állami Egyetem Magyar Tanszékén az oktatók átlagosan heti 16-20 órában tanítanak, mivel nincsenek tankönyvek, úgy kell mindent lediktálni, de sokszor 6 hónapig nem kapnak fizetést. A Vajdaságban jobb a helyzet, de a határozott romlási tendenciát nem lehet nem észrevenni, főleg, ami a fizetéseket illeti.) Bizonyára van ezekben a véleményekben túlzás, azt azonban nem szabad szem elől téveszteni, hogy ez a felfogás meglehetősen elterjedt, ami mögött nyilvánvalóan valós sérelmek is húzódnak.

1. Feltehetőleg megalapozott az az állítás, amely szerint a magyar kormány bizonyos mértékig lejáratja magát az ottani magyarság egy részének szemében a csak a civil szervezetek támogatására szorítkozó gyakorlattal, mert a magyarul tanulókat hátrányba hozza a más nyelvet tanulókhoz képest az állami iskolákban. A német, angol, szlovák tanszékek a saját anyanemzetüktől komoly támogatásban részesülnek pl. Ungváron vagy Kolozsváron, ehhez képest a magyar kormány legfeljebb tankönyveket vagy néhány százezer forintos technikai felszerelést küld időnként.

2. A professzorok, akik egyébként szakmájuk megbecsült képviselői, valószínűleg nem alaptalanul panaszolják fel, hogy ők minden erejükkel az ottani magyarság megtartásán fáradoznak, a magyar kormány pedig közvetett eszközökkel - a kihelyezett tagozatokon keresztül - elcsábítja a fiatalság tehetséges részét (mivel diplomájával otthon nem tud elhelyezkedni).

3. Erkölcsileg is rossz hatást gyakorol a fiatalságra ez a támogatási rendszer, mert a diákok azt látják, hogy nem a felkészültség a fontos, hanem a helyezkedés.

A felsorolt panaszok közül az tűnik a legfájdalmasabbnak, hogy ez az annyiszor meghurcolt és megalázott értelmiségi elit, amely a magyar közösség tartóoszlopa volt az elmúlt évtizedekben, most élete alkonyán úgy látja, hogy az anyaország nem méltányolja erőfeszítéseit, teljesítményét. Ezen a benyomáson nem változtat alkalmanként egy-két kitüntetés odaítélése. Ők azt szeretnék, ha az ifjúság azt érezné, hogy érdemes magyarul tanulni és a szülőföldön maradni, mert lám ezt méltányolják "odahaza" is. Elképzelhető, hogy amennyiben az állami intézményekben folyó magyar nyelvű oktatást bármilyen, jól átgondolt formában - pl. háttérintézetek létrehozásával, az ott maradó diákok számára fizetett ösztöndíjjal - támogatná a magyar állam, bővülne azon diszciplínák köre, amelyet magyarul is lehet tanulni. Gyakran hallani, hogy valaki képes lenne pl. közgazdasági tárgyakat oktatni magyarul, de nem teszi, pedig senki sem tiltja. Igen, csakhogy az illetőnek ebben az esetben kétszer kellene ugyanazt a tárgyat megtartania, amiben - ellenszolgáltatás nélkül - nyilván nem érdekelt, tehát a végeredmény az, hogy ott sincs magyar nyelvű képzés, ahol erre a személyi feltételek adottak. Pedig mennyivel olcsóbb lenne ezt a megoldást preferálni, mint kihelyezett tagozatokat fenntartani.

A minisztérium illetékesei részéről rendszerint az a válasz a fenti kifogásokra, hogy amilyen rossz helyzetben vannak a szomszédos országok oktatási intézményei, aligha lehetne megakadályozni, hogy a magyaroknak szánt támogatást a saját céljaikra fordítsák. Más esetekben pedig vannak konkrét példák arra is (pl. a Babeş-Bolyai Egyetem), hogy a Magyarországról érkezett könyvek évek óta kicsomagolatlanul hevernek, mert (állítólag) nincs magyarul tudó könyvtáros, aki képes lenne azokat katalogizálni, és nincs elegendő hely a könyvek tárolására.

Nem kétséges, hogy a fenti érveket meg kell fontolni. Úgy véljük azonban, hogy ezeket a kérdéseket sokkal könnyebben lehetne szabályozni, illetve a vitás ügyekben eredményt elérni a vegyes bizottságokon keresztül, mint olyan kérdésekben, amelyekhez parlamenti döntés szükséges. Láthatjuk az RMDSZ példáján, mennyire nehéz egy, a magyarság számára kedvező parlamenti döntést kiharcolni még akkor is, amikor a magyar pártok tagjai a kormánykoalíciónak. Más országokban, ahol erről még álmodni sem lehet, nyilvánvalóan még nehezebb ilyen engedményt elérni. De más a külpolitikai olvasata is egy olyan felvetésnek, amely hajlandó az állami egyetemeken folyó magyar nyelvű képzést támogatni a vegyes bizottságok által kidolgozott és ellenőrzött szabályok alapján. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy nagyon nehéz a nyugati országok és különösen az EU előtt megmagyarázni, hogy hogyan támogathat Magyarország engedély nélkül működő intézményeket egy másik ország területén, miközben elutasítja a magyar nyelvű képzés támogatását az állam által működtetett főiskolákon, egyetemeken. Nincs szükség különösebb erőlködésre ahhoz, hogy a különböző nacionalista pártok a jelenlegi támogatási rendszerbe irredenta és revizionista szándékokat magyarázzanak bele.

A felsorolt okokból következően úgy véljük, hogy okvetlenül szükség lenne a magyarországi támogatás elvi alapjainak és célirányának újragondolására. Egy olyan korrekció esetén, amely a kihelyezett tagozatok preferálása helyett az állami intézményeken belül folyó magyar nyelvű oktatás feltételeinek javításához, kereteinek bővítéséhez nyújtana támogatást a vegyes bizottságok által szabályozott és ellenőrzött módon, több előnye is lenne.

- Ösztönzőleg hatna azokra az oktatókra, akik tudnának magyarul oktatni, de nem akarván plusz terheket vállalni, nem teszik azt.

- Ekkor a már önállósodóban lévő, korábban kihelyezett tagozatként működő oktatási intézményeknek sem kellene rettegniük attól, hogy elvesztik a magyar forrásokat, ha akkreditálják őket.

- Valószínűsíthetően növekedne azon diákok száma, akik szülőföldjükön szeretnének tanulmányokat folytatni, csökkenne az agyelszívás veszélye.

- Tekintettel a körülöttünk dúló gazdasági krízisre, talán mérséklődne a magyar nyelvű képzéssel szembeni ellenszenv, ha azt látnák a diákok és oktatók, hogy Magyarország kész pl. a dél-tiroli minta szerint az állami képzés költségeihez hozzájárulni, a magyarok nem pusztán követelőznek. (Az Ungvári Állami Egyetem -pillanatnyilag ez az egyetlen intézmény, amely érvényes egyetemi diplomát ad Kárpátalján, sőt doktori képzést is folytat - rektora, Szlivka úr kifejtette, hogy nagyon hálásak lennének mindennemű támogatásért, ami a magyar tanítás feltételeinek javítását tenné lehetővé. Márpedig az ő jóindulatára nagy szükség van, hiszen nélküle aligha lehet valaha is akkreditálni a Beregszászi Tanárképző Főiskolát, akkor pedig kidobott pénz az eddig ráköltött sok száz millió Ft.)

- Növekedne a magyar nyelvű oktatás presztízse az ott élő magyarok és nem magyarok szemében. (Esetleg vonzereje révén lelassíthatná az asszimilációt, netán meg is fordítaná, figyelembe véve, hogy a szülők elsősorban az oktatás minősége szerint válogatnak. Kárpátalján és Szerbiában ezért sokszor magyar nyelvű iskolákba íratják az ukrán, ill. szerb szülők a gyerekeiket. A nyáron hazatért kolozsvári magyar lektornő panaszolta, hogy a saját pénzén volt kénytelen xeroxozni a tankönyvekből a magyarul tanuló növendékeknek, s kénytelen volt elküldeni azokat a román diákokat, akik szerettek volna magyarul tanulni, de nem tudott számukra könyveket szerezni. Fel kell készülni arra, hogy Magyarország esetleges EU-tagsága növelni fogja az érdeklődést a magyar nyelv és kultúra iránt, ami nem lenne hátrányos az ottani magyar kisebbség számára sem).

II. A magyarországi támogatás elosztási mechanizmusáról

A Magyarországról érkező források elosztásának módja is többrendbeli vita tárgyát képezi idehaza és a határon túl egyaránt. A pénzek egy részét az iskolák, kihelyezett tagozatok az Oktatási Minisztérium Határon Túli Magyar Főosztálya alá tartozó tanácsok, illetve a Hungarológiai Tanács közvetítésével, más részét pedig különböző közalapítványokon (Illyés, újabban Apáczai) keresztül kapják. A határon túli magyarság számára létkérdés, hogy érdekei megfelelően legyenek képviselve minden fórumon, tehát az elosztás megfelelő szakemberek közreműködésével és pártatlanul történjen. Természetesen nem létezik tökéletes megoldás, mindig lesznek olyanok, akik úgy érzik, hogy őket nem méltányolják kellőképpen. Ennek ellenére valószínűleg nem érdektelen meghallgatni azok véleményét, akik úgy vélik, hogy a jelenlegi rendszer kárvallottjai, mert ily módon talán sikerül egy méltányosabb elosztási rendszert kialakítani, ha erre valóban megvan a szándék.

1. A pedagógus szövetségek szerepe

Említettük már, hogy Erdélyen kívül másutt nem hoztak létre a határon túli magyarok képviselői felsőoktatási tanácsot (valamiféle hasonló tanács 1998 júniusában alakult Kárpátalján is, továbbá a Selye János Alapítványnak Szlovákiában van tudományos tanácsa, de azok eddig nem játszottak szerepet a források elosztásában). A magyarországi pénzügyi támogatás odaítélésénél rendszerint a pedagógus szövetségek véleményét hallgatják meg. Azok tagjai azonban általában középiskolai és általános iskolai tanárok, igazgatók, akiknek nem vethető a szemére, hogy felsőoktatási kérdésekben nem igazán járatosak. Viszont teljes képtelenség, hogy az egész oktatási támogatás elosztása legtöbbször rájuk van bízva (valamint a magyarországi ösztöndíjaké is, mert az ösztöndíjtanácsok is rendszerint középiskolai tanárokból állnak). A pedagógus szövetségek tagjai a legnagyobb jó szándék mellett sem tudják kellően megítélni, hogy melyek azok a perspektivikus tudományterületek, amelyeknek fejlődését támogatni kellene, hogy mely intézményekben milyen jellegű utánpótlás kinevelésére van szükség. E nélkül azonban soha sem lesz magyar nyelvű felsőoktatás a szomszédos országokban: annak megteremtéséhez ugyanis nem elég a jó szándék, a politikai légkör megváltozása, a parlamenti konszenzus stb., ahhoz mindenekelőtt oktatókra van szükség. A felsőoktatásban dolgozó határon túli magyar kollégák ugyanúgy nehezményezik ezt, mint az állami egyetemek segítésének elutasítását.

Tapasztalatunk szerint a pedagógus szövetségek szakmai kérdésekről is rendszerint felsőoktatási szakemberek bevonása nélkül döntenek, s véleményünk szerint ez az egyik oka annak, hogy - leszámítva a pedagógus továbbképzést - kevés eredményt tudnak felmutatni.

2. A határon túli magyarság regionális megoszlása

A határon túli magyarság azonban az eddigieken túl egyéb szempontból is megosztott. Regionálisan óriási különbségek alakultak ki, s ezt szintén figyelembe kellene venni a támogatások elosztásánál. Általában a székelyek részéről merül fel panaszként, hogy számbeli fölényük ellenére túlságosan nagy hátrányban vannak a források elosztásánál Kolozsvárhoz képest, mert nem tudják érdekeiket elég határozottan megjeleníteni (a 20 fős erdélyi ösztöndíjtanácsban pl. két marosvásárhelyi oktató képviseli a székelyeket, akik az ottani magyarság 2/3-át teszik ki). A valóságban azonban ez a probléma ugyanolyan komoly Szlovákiában (az Ipolyságtól keletre eső területek alig vannak képviselve a különböző tanácsokban) és Kárpátalján, ahol a már sokat emlegetett Ungvár érzi magát igen hátrányos helyzetben lévőnek Beregszászhoz képest. A két említett város ellentéte felfogható egyúttal a "szórványban" és "kompakt tömegben" élők ellentéteként is, ami szintén általánosan meglévő probléma. Összefügg ez a meghasonlás azzal a "szerepváltással" is, amit a hagyományos magyar szellemi központoknak a szomszédos országokban lezajlott telepítési politika következtében előállt etnikai aránymódosulás miatt kell átélniük. Bármily szomorú is, de tudomásul kell venni, hogy a határon túli magyarok nemcsak politikai szempontból, de regionális érdekeik szerint is erősen megosztottak, akárcsak a magyarországi lakosság.

A regionális megosztottságra vonatkozó észrevételekből adódó következtetések nemcsak a felsőoktatás, hanem az egész határon túli magyarság támogatásának kérdésére vonatkoznak: a közalapítványok alkuratóriumainak, a különböző tanácsok tagságának összetételénél erre okvetlenül tekintettel kell lenni.

3. Összeférhetetlenségi problémák

A magyarországi támogatások elosztásának egyik legsúlyosabb problémája az összeférhetetlen helyzetek kialakulása. Nem elég, hogy a forrásokat szakmailag nem mindig kompetens, többnyire egy-két fejlettebb régióból származó személyek osztják el, de nagyon sokszor ugyanazok, akik személyesen (az általuk vezetett intézmény révén) szintén érdekeltek az elosztásban. Egyes régiókban valóságos monopoljogot szereztek bizonyos személyek és pártok. Valószínűleg ezeket a helyzeteket sosem lehet teljesen kiküszöbölni, ám negatív visszhangjukat csökkenteni lehet az összeférhetetlenségi szabályok kidolgozásával. Világosan kimondott, az összeférhetetlenséget minimálisra csökkentő előírásokra van szükség. Megengedhetetlen, hogy egy-egy régiót ugyanazon intézmény igazgatója és igazgatóhelyettese képviselje a HTMF Oktatási Tanácsában, a Pedagógus Szövetségben, az Ösztöndíjtanácsban, az Illyés Alapítvány alkuratóriumában, mert ez olyan hatalomkoncentrációt eredményez a források elosztásánál, ami kifejezetten megfélemlítő hatású az érintett területen.

4.A kompetenciák leadásának kérdése

Az előbbi felvetésekre kézenfekvő az a válasz, hogy a határon túli magyarok maguk választják azokat, akiket a tanácsokba delegálnak, mert a magyar állam a döntés jogát átadta nekik (ti. a pedagógus szövetségeknek, ösztöndíjtanácsoknak, a HTMF Oktatási Tanács határon túli tagjainak). A döntési jogkör leadását az motiválta, hogy korábban, amikor a forrásokat Magyarországon osztották el, szintén nagy volt az elégedetlenség, úgy tűnt, hogy az új rendszer jobban megfelel az érdekelteknek. A kompetenciák átadásánál azonban nem voltak kialakult elképzelések arra vonatkozóan, hogy hogyan és kikből álljanak az új grémiumok. Ezért azután azok kezébe került a - sokszor nem is jelentéktelen - hatalom, akik a legfejlettebb kapcsolatrendszerrel rendelkeztek Magyarországon. Az egyes tanácsok összetételére vonatkozó előírások hiányában azok meglehetősen ad hoc módon jönnek létre - ­tükrözve a helyi politikai légkört ugyanúgy, mint az értelmiség szervezettségét. Az alkuratóriumok általában önmagukat választják meg, ahány ország, annyiféle elv szerint, működési szabályukat is maguk állapítják meg, utólag csak formális jóváhagyásra terjesztve fel a HTMF-nek. Csak így fordulhat elő, hogy egy PhD ösztöndíjas irányította ösztöndíjtanács dönt arról, hogy ki kaphat magyarországi ösztöndíjat, miközben az ottani magyar közösség egy akadémikussal és több egyetemi tanárral is dicsekedhet.

A kialakult elosztási mechanizmus kárvallottjai nem a helyi érdekellentétek visszatükröződését látják a rendszer hibáiban, hanem a magyar kormányt marasztalják el, amely értelmetlenül dobál ki százmilliókat az ablakon olyan támogatásokra, amelyek céljaival ellentétesek (ti. nem ösztönzik igazán az önálló magyar felsőoktatási intézményrendszer megszületését, hanem áttelepedésre csábítanak). A támogatási rendszer átgondolása, racionalizálása ezért a magyar kormány hitelképességének kérdése is. Véleményünk szerint elkerülhetetlen az elosztási mechanizmus működési elveinek rögzítése.

Az erre vonatkozó javaslataink a következők:

- Tisztázni kell az összeférhetetlenségi kritériumokat (egy személy csak egy forrásokat elosztó tanács, kuratórium tagja lehessen, olyan intézmény igazgatója, amelyet folyamatosan a magyar állam tart fenn, ne vehessen részt a döntéshozatalban).

- Minden régióban létre kell hozni a felsőoktatási tanácsokat, amelyek döntenek a magyar nyelvű felsőoktatás támogatásáról, vagy részt vesznek az azzal kapcsolatos döntések meghozatalában.

- Az ösztöndíjtanácsok tagjai legalább 50%-ban a felsőoktatásban részt vevő tanárok közül kerüljenek ki.

- A különböző elosztó grémiumok tagságában tükröződjenek az egyes régiók, tehát a népesség földrajzi megoszlása is.

- A különféle politikai pártok, kulturális és egyházi szervezetek legfeljebb a tanácsok, kuratóriumok tagságának egyharmadát delegálják, hogy elsősorban a szakértők szava döntsön.

- Az elosztó intézmények, alkuratóriumok, tanácsok egységes elvek szerint épüljenek fel és azonos működési szabályzat alapján végezzék munkájukat.

- A magyar állam képviseltesse magát az alkuratóriumokban és a határon túli testületekben egy megfigyelővel, hogy tudomása legyen az ott folyó vitákról, miután a felelősséget ő viseli a hibás döntésekért.

III. A határon túli magyar fiatalok anyaországi tanulmányairól

1. A tehetséges fiatalok szülőföldjükön maradásának kérdése

A fentiekben már többször utaltunk arra, hogy a határon túli magyar értelmiség gyakran nyíltan agyelszívással vádolja a magyar kormányt, s minden eszközzel igyekszik megakadályozni azt, hogy még több tehetséges fiatal tanuljon az anyaországban. Ennek érdekében a minimálisra igyekszik csökkenteni azon ösztöndíjak számát, amelyek a teljes képzési időtartam egészére lehetővé teszik a magyarországi tanulmányokat. Ezért azután százával találunk olyan diákokat, akiket ugyan felvettek valamelyik hazai felsőoktatási intézménybe, de ösztöndíjat nem kapnak, s kétségbeesetten keresnek valamiféle támogatást. A tandíjak eltörlését követően ráadásul az egyetemek tetemesen megemelték az önköltséges képzésben részesülők terheit. A határon túli magyar szervezeteknek az ösztöndíjak csökkentésére irányuló törekvése véleményünk szerint éppen az ellenkező hatást éri el: a támasz nélkül maradt diákok sikeres felvételi esetén nem mondanak le a magyarországi tanulmányokról, inkább munkát vállalnak, és ezzel egyre szorosabban kötődnek az itteni intézményekhez. Ezek után még kisebb lesz a valószínűsége, hogy évek múltán visszamennek majd munkanélkülinek.

Tapasztalatunk szerint tömegével élnek Magyarországon határon túli fiatalok, akik igen nehéz körülmények között, munka és szülői támogatás mellett végzik tanulmányaikat. Ma még visszamennének, holnap talán már nem fognak. Szerintünk az egyik legfontosabb feladat az lenne, hogy őket rávegyük a hazatérésre, hiszen a szülőföldjükön rendszerint óriási hiány van magasan kvalifikált, magyarul jól tudó szakemberekben. Erre hosszú távú programot kellene kidolgozni. Megfontolásra ajánljuk a következő javaslatokat:

- A határon túli szervezetek kívánságának megfelelően növelni kellene a részképzésre irányuló ösztöndíjak számát. Ezen ösztöndíjak egy részét azonban azoknak kellene adni, akik már Magyarországon tanulnak, tanulmányi eredményeikben sikeresek és olyan képzettséggel rendelkeznek, amely szülőföldjükön hiányszakmának számít, esetleg igazolni tudják, hogy hazatérésük után valamilyen intézmény hajlandó foglalkoztatni őket legalább két évig. Az ilyen ösztöndíjak számát a kifutó kihelyezett tagozatok támogatásának befejezése után felszabaduló összegek terhére növelni kellene.

- A Rektori Konferencia figyelmét fel kell hívni arra, hogy az egyetemek támogassák a kettős irányítás mellett végzett (co-tutori rendszer) doktori tanulmányokat, amelynek keretében a diákok az ösztöndíjas idejük egy részét töltenék csak Magyarországon, s ez lehetővé tenné, hogy jobban beilleszkedjenek a hazai tudományos társadalomba.

Javasolni kell a Rektori Konferencia tagjainak, hogy ösztönözzék a magyarországi oktatókat arra, hogy Széchenyi Professzori Ösztöndíjasként határon túli oktatási intézményekben tanítsanak, előre megszabott feltételek mellett.

- Növelni kell az ún. postdoc. ösztöndíjak számát, amelyet határon túli magyar fiatalok nyerhetnének el a szülőföldjükön végzett kiemelkedő tudományos-oktatói tevékenységért. Támogatni kell a hazatérő fiatalok beilleszkedését, vendéglakások, ifjúsági szállások létesítésével. A magyar állam hozzájárulhatna magyar tulajdonú épületek felújításához, ahol az egyetemeken oktató fiatalokat helyeznének el.

2. A vajdasági fiatalok problémája

Az előzőekben említettől lényegesen eltér a vajdasági szülők és pedagógusok álláspontja. Ők kifejezetten azt kérik, hogy a jövőben a magyar állam adjon sokkal több, a teljes képzés időtartamára szóló ösztöndíjat. Az állandó háborús fenyegetettség közepette csak így látják elkerülhetőnek, hogy fiaikat besorozzák és elhurcolják Koszovóba. Ez az egyetlen reményük arra, hogy gyermekeik életben maradjanak. Figyelembe véve az anyanyelvi oktatás kereteinek szűkülését az általános és középfokú intézményekben, a szerbiai magyarság fizikai és kulturális fennmaradására lassanként valóban nem marad más lehetőség, mint a magyarországi iskoláztatás.

3. A nemzetközi kapcsolatokban rejlő lehetőségek jobb kihasználása

A határon túli magyar értelmiség megmaradását, szakmai érvényesülését szolgálná, ha a magyar szaknyelv elsajátítását segítendő nemcsak a szaknyelvi szótárak elkészítéséhez nyújtanánk támogatást, de a részképzési lehetőségek számát is növelnénk, rendszeressé téve a diákcseréket. Ennek egyik módja lehetne a CEEPUS-hálózatok kialakítása, amelyre gyakorlatilag - Szerbiát és Ukrajnát kivéve - mindenütt van lehetőség. Tekintve, hogy távlatilag ezek a hálózatok az EU-programokhoz (Erasmus, Socrates) is illeszthetők, egyik módját jelenthetnék a határon túli magyar értelmiség európai kapcsolatrendszere bővítésének. A CEEPUS-pályázatok feltétele, hogy három tagországbeli intézmény hozzon létre egy hálózatot: ily módon a határon túli magyarok nemcsak az anyaországi intézményekkel tarthatnának fenn rendszeres cserekapcsolatot, de egymással is. A pedagógus szövetségek, oktatási tanácsok figyelmét fel kell hívni erre a lehetőségre, és segíteni kell őket a programokba való bekapcsolódásba.

A nemzetközi programok azonban nagyon bürokratikusak és bonyolultak. Az ötven oldalas angol nyelvű űrlapok kitöltése még a hazai oktatók zöme számára is nagy megpróbáltatás, hát még a határon túli magyaroknak. Feltétlenül segítségre van szükségük ahhoz, hogy megtanuljanak pályázni. Véleményünk szerint a Pályázati Irodánál meg kellene bízni valakit kifejezetten azzal a feladattal, hogy tájékoztassa a határon túli magyar intézményeket a lehetőségekről, és tanácsot adjon a nyomtatványok kitöltéséhez.

IV. Konklúzió

A határon túli magyar nyelvű oktatás támogatása céljának, a források elosztási mechanizmusának elvi alapjait - véleményünk szerint - újra kell gondolni, le kell fektetni. Értelemszerűen ezt nem lehet megtenni az érintettek bevonása nélkül. Azt azonban szintén alaposan meg kell fontolni, hogy hogyan legyenek kiválasztva azok, akik az érintetteket képviselik. Feltétlenül növelni kell a szakmai hozzáértés szerepét: a megfelelő oktatási szintre vonatkozó döntésnél az azon szinthez tartozó oktatóknak kell többséget alkotniuk a véleményt adó testületben, tanácsban stb. Az eddigieknél sokkal nagyobb mértékben kell bevonni a döntések előkészítésébe a felsőoktatásban tevékenykedő, magasan kvalifikált értelmiségi réteget és a határon túli magyar tudósokat. A kihelyezett tagozatokba ölt százmilliókat inkább olyan támogatási formákra kell költeni, amelyek részben lehetővé teszik a szülőföldön maradást, másrészt ösztönzik a Magyarországon tanuló tehetséges fiatalok hazatérését, beilleszkedését a társadalomba.

Az oktatás nagyon speciális terület, mivel az egyes döntések hatása esetleg csak évek múltán érezhető. Ezért itt csak hosszú távú koncepcióknak van helye. A határon túli magyar oktatással összefüggő kérdéseknél pedig nem szabad szem elől téveszteni, hogy a bármilyen politikai színben feltűnő intoleranciának, szenvedélyes vagdalkozásnak, öntelt tudatlanságnak, tűzoltó kapkodásnak és az azokból származó ballépéseknek az árát sokszorosan fizetik meg azok, akiken segíteni szeretnénk: a magyar kisebbség tagjai. A jó szándék - mint tudjuk - néha a pokolba vezet.

Budapest, 1999. január 28.