A régiók Európája felé

Miért van hitelezési válság Magyarországon,
avagy a török áfium és az ellene való orvosság

Miközben az első szabad választásokra készülés óta megjelent az ország kiárusításának réme, és annak megtestesítője: az ügyeskedő vállalkozó és a gonosz bankár a politikai csatározások érvanyagában, 1992. június 19-20-án Debrecenben már az V. magyar-román vállalkozásfejlesztési konferenciát tartották a magyar és a román kereskedelmi és ipari kamarák szervezésében összejött vállalkozók. Ezek az emberek - nem törődve sem a magyar kormány, sem a román politika szinte azonos szavakkal megfogalmazott félelmével - a gazdasági törvényszerűségek és érdekek érvényesítésére törekszenek, nem kis kockázatvállalás mellett.

Ezeknek a konferenciáknak a célja a KGST felbomlása utáni posztszocialista országok regionális gazdasági együttműködésének formálása, új piaci lehetőségek felkutatása, "az ország kiárusítása". (Az SZDSZ Kisebbségpolitikai Titkársága előadások szervezésével rendszeresen támogatja ezeket a rendezvényeket.)

A rendszerváltás után a gazdasági élet új szereplői, a vállalkozók remények és kétségek között hányódnak. A térségben gazdasági káosz és bizonytalanság érzékelhető. A gazdasági élet alapját jelentő bizalom, kiszámíthatóság Magyarországon is hiányzik. Sajnálatos tény, hogy a magyar kormány rossz gazdaságpolitikája leplezésére megpróbálja a felelősséget s az indulatokat olyan szereplőkre hárítani, akik előbb-utóbb ugyan úgy áldozatai a koncepciótlanságnak, mint azok, akik már ma csődbe jutottak, vagy bizonytalan helyzetbe kerültek. Jelenleg a kormány a bankokat kívánja bűnbakként a gazdasági élet megszorult szereplői elé állítani.

Éppen ezért a konferencia egyik céljának tekintettük a hamis ellentétek feloldását, ezek közül is elsősorban rá kellett mutatni arra, hogy a magyar vállalkozók fő ellensége nem a bankszféra, nem a hitelfolyósítást megtagadó bankár, hogy a tőkepiac fejlesztése nélkül, hosszú távú gazdasági stratégia nélkül csak tűzoltó munkát lehet végezni - s a vállalkozók, ugyanúgy, mint a bankok, áldozataivá válhatnak a kormány recentralizációs törekvéseinek.

A vállalkozás-finanszírozás témájában felkért előadó Iványi György, az Inter-Európa Bank vezérigazgató-elnöke volt. Előadását annak a ténynek az ismertetésével kezdte - ami talán nem általánosan ismert egy nem piacgazdaságban szocializálódott társadalomban -, miszerint bármely bank ugyan annyi hitelt tud nyújtani, mint amennyit felvesz. Valódi gazdái a betétesek - akik pénzüket kamatokkal együtt visszakérik. Ily módon a bankár tevékenysége determinált. Csak akkor és úgy nyújthat hiteleket, ha nagymértékben bízhat abban, hogy visszafizetik.

1. Miért nem működik a hagyományos bankárbölcsesség
a régióban?

A magyar gazdaság szerkezeti változása során új cégek tízezrei jelennek meg, és régi cégek ezrei mennek tönkre. Minél erőteljesebbek a minőségi változások, minél forradalmibb az átalakulás, annál kevésbé működik a hagyományos bankárbölcsesség. A bankár ugyanis nem jós. Elemzi ügyfele múltját és az ebből kiszámítható trendeket vetíti előre.

Jövőelemzése (a project elemzés) a társadalmi-gazdasági környezet kiszámítható, kismértékű változásait tételezi fel (már ahol ez lehetséges - egy több évtizede, évszázada működő piacgazdaságban). Magyarországon és a környező országokban a bankok ügyfelei közül a nagy többség nem tekint vissza nemhogy két-három évre, de két-három hónapra sem. A hagyományos ügyfelek pedig környezetük olyan erőteljes változásaival néznek szembe, ami múltjuk, jelenlegi állapotuk előrevetítését teszi lehetetlenné. Szembekerül a bankár azzal a kérdéssel, mit tegyen, ha a vállalkozó nem tudott még tőkét felhalmozni, saját tevékenysége kockázatainak viselésére képtelen? Olyan vállalkozók tömegei állnak szemben a bankokkal, akiknek az ötleten kívül szinte semmijük sincs. Mégis tenni kell valamit. ("Hiszen különben miért csináltuk ezt a nagy felfordulást?" - teszi hozzá a politikai érzékenységről árulkodó kérdést bankárunk.)

2. Miért kerülnek lehetetlen helyzetbe a hitelezők?

A probléma gyökere - megítélése szerint - a térségben mintegy 20 éve zajló dezinvesztíciós, a gazdálkodó szektor tőkebázisát csökkentő folyamatokban rejlik. A gazdaságban működő tőkeként lekötött pénz egyre csökken, a tőke közvetlenül, és egyre nagyobb mértékben a költségvetésen keresztül fogyasztássá transzformálódik, a társadalmi béke fenntartása érdekében. Ez a folyamat az elmúlt három évben felgyorsult. Ennek okai:

- Az erős infláció nagyobb látszólagos nyereségek adóztatását teszi lehetővé. Aki ma Magyarországon 30-35%-os nominális tőkearányos nyereséget ér el, arra azt mondják: jól dolgozott. De a nyereség felét elviszik az adóterhek, végül is a sikeresnek látszó vállalkozó az inflációnak megfelelő mértékben sem tudja növelni vagyonát, az évet kevesebb reálvagyonnal fejezi be, mint amennyivel elkezdte.

- A vállalkozások nagy része (és nem csak a hagyományos állami vállalatok) ténylegesen nem képesek (adózás előtt sem) pozitív reálteljesítményre, vagyonukat felélik.

- A rendszerváltás óta, az állam megerősödött tulajdonosi részvétele eredményeként, a legkülönbözőbb tőkeelvonásokra és vagyonátcsoportosításokra került sor, a kárpótláshoz kapcsolódva, vagy más állami célok megvalósítása érdekében. A politika erőteljesen behatolt a gazdaságba.

Különösen kritikus helyzetet teremtett a magyar parlament 1991-ben hozott azon döntése (az 1990. évi VIII. Törvény az állami vállalatokra bízott vagyon védelméről), amely a magyarországi tulajdonviszonyokat az 1969 előtti állapothoz rendezte vissza. Magyarországon 1969 után meglehetősen nagy vállalati autonómia alakult ki. Ez élesztette fel a modern piacgazdaság kultúráját, kikényszerítette a piacgazdaság, jogi és intézményes alapjainak lerakását. A fejlődés eredményeként megszületett a korszerű gazdasági törvények egy része, létrejött a kétszintű bankrendszer és a piacgazdaság követelményének megfelelő adórendszer. Ebből adódik ma Magyarország relatív előnye a térség más országaihoz képest.

A vállalati autonómia megteremtése és pozitív következményei nagyrészt nem egy előre elhatározott tudatos viselkedés eredményei voltak. Oka, indítéka mindössze annyi volt, hogy a vállalatok meg akartak szabadulni a minisztériumoktól és a pártközponttól.

A parlament 1991-es döntése az állami vállalatok (amely szféra a GDP 80-90%-át produkálja ma is) vagyona autonóm gazdájából az állami vagyon (gyakorta kevés bizalommal rendelkező) bizalmi kezelőjévé tette. Ez a döntés fékezte ugyan a vállalati managementet abban, hogy magának játssza át az állami vagyont és ezt a veszélyt helyes is figyelembe venni, viszont lehetővé tette, hogy az állam a legkülönbfélébb célokra, közte a költségvetési hiány közvetlen finanszírozására is vagyonalapokat vonjon ki a gazdálkodó szférából.

A dezinvesztíciós folyamat a hitelezőket lehetetlen helyzetbe hozta. És a hitelezők nem csak bankok. A bankok az összes hitel alig 30-35%-át, a költségvetés mintegy 10%-át nyújtják. A hitelek meghatározó tömegének folyósítói a szállítók, azaz a vállalkozók maguk. (A vállalkozók persze szinte a bankok ügyfelei, és ha kötelezettségeiket, vevőik nemfizetése miatt, sem tudják teljesíteni, előbb-utóbb a bankoknak sem képesek törleszteni.)

A dezinvesztíciós folyamatot és súlyos következményeit az új számviteli és az új csődtörvény 1992 elején éppen abban az időpontban tette láthatóvá, amikor a reálgazdaság teljesítménye amúgy is a mélyponthoz közeledett. És ez súlyos hitelezési krízishez vezetett.

A vállalkozó bőrönddel jár, ebben viszi az árut és a kiürült táskába kéri a készpénzt. Nem mer hitelezni sem a szállító, sem a bankok, sem  a költségvetés.

Ha a szállító készpénzben kéri a fizetést, a másik jelentős hitelező, a költségvetés sem maradhat tétlen. A kormány a közelmúltban több rendeletet bocsátott ki (144/1991. XI. 15. és 101/1992. VI. 19. sz. kormányrendeletek) a költségvetés, illetve a társadalombiztosítás követeléseinek azonnali kényszerinkasszójáról. Hitelezni a költségvetés sem mer.

A hitelezői bizalom általános megingása a bankokat lehetetlen helyzetbe hozza. Összes hitelük több mint 60%-a ma már alacsony hitelképességű ügyfeleknél van, és ezek a hitelek nagyon jelentős része vált máris, vagy válhat kétessé. A bankrendszer teljes vagyona és tartalékai (alaptőkéje, általános tartalékai és a kétes hitelek miatt képzett céltartalékok együtt) alig haladják meg a kérdéses helyzetben levő adósoknak nyújtott hitelek állományának egyharmadát.

Ilyen hitelösszetétellel a bankok természetesen nagyon óvatosak. Ugyanis tizenkét hitelből egy kérdéses lehet, de ha tizenkét hitelből hét veszélyeztetett, a bank nehezen vállalja, vállalhatja a nyolcadik ügylet kockázatát is.

3. A kitörés lehetősége és korlátai

Vannak mesterséges, átmeneti megoldások és van szerves, hosszú távú megoldás. Ez az utóbbi természetesen távlati, összehangolt, nagyon tudatos gazdaságpolitikát igényel.

Mindaddig, amíg a lakossági megtakarítások egyébként egészségesen növekvő tömegének jóval nagyobb hányada nem jelenik meg eredményfüggő befektetésként, amíg a lakosságot nem sikerül rávenni, hogy - közvetlenül vagy közvetve - betételhelyezések, államkötvény-vásárlások helyett részvényeket, befektetési alap részjegyeket vásároljon, vagy - ha a közvetlen kockázatot nem kívánja vállalni - rendelkezésre álljanak az intézményes befektetők (így pl. az élet- és nyugdíjbiztosításokat tőkebefektetéssé transzformáló biztosítótársaságok) - jelentős változást nem lehet elérni. A gazdálkodó szféra lehet alulfinanszírozott, de - ezt a csődhullámok bizonyítják - nyilvánvalóan túlhitelezett. A szükséges saját tőkeellátást a többnyire rövid lejáratú betétekből gazdálkodó kereskedelmi bankokon keresztül nem lehet megvalósítani.

A lakosság persze nem bolond, hogy kockázatos, eredményfüggő befektetéseket vállaljon, ha a bankbetétek, államkötvények hozadéka magasabb. Az eredményfüggő befektetés ma Magyarországon nem versenyezhet az állampapírral. A felszíni válasz erre az, hogy miért ilyen magasak a kamatok? A kamatok pedig azért ilyen magasak, mert nem csökkenhetnek az inflációs ráta alá.

A valós összefüggés a tőkepiac fejlődését késleltető privatizációs gyakorlatban keresendő.

- Ha a befektetés által ígért hozadék nem éri el az inflációs rátát sem, akkor a befektetés túl drága, felülárazott. Egy távol-keleti nagybank elnöke a közelmúltban a következőképpen jellemezte térsége kormányainak privatizációs  politikáját: "tartsd meg magadnak, amit az emberek szeretnének megvásárolni, próbáld meg eladni, ami a kutyának sem kell, és mindenesetre tartsd magasan az árakat, nehogy azzal vádoljanak, hogy elkótyavetyélted a nép vagyonát." (A távolság, úgy tűnik, nem akadálya a hasonlóságnak.)

- A megtakarítások nem terelhetők a magas kockázatú eredményfüggő befektetések felé, ha - a magasabb hozadék ígérete mellett - ezt nem ösztönzi az adókedvezmények megfelelő rendszere.

- A társadalombiztosítás reformjának késlekedése fenntartja azt a helyzetet, amelyben a legfontosabb intézményes befektetők, a magánbiztosítók nem férnek el a túlméretezett társadalombiztosítási rendszer mellett (és a társadalombiztosítás megfelelő méretű saját vagyon hiányában, maga sem szerepelhet jelentős befektetőként).

Likvid tőkepiac (eredményfüggő befektetéseket kereső tőkekínálat) hiányában az új vállalkozás aligha jut tőkéhez, és nincs háttere a magas kockázatú hitelezésnek, vállalkozás-finanszírozásnak sem. A magas kockázatú ügyletekre specializált, vagy ilyen tevékenységet is folytató hitelezők számára kezelhetetlen helyzet a befektetési "varsa", amelyből az alacsony teljesítményű befektetéseket nem lehet kiszabadítani, akár árveszteséggel eladni. Az árveszteség a befektető szempontjából kezelhető, a teljes veszteség nem. A pénz és az emberek - gondoljunk az útlevéltörvények változásaira - nagyon hasonlóan viselkednek. Ahonnan ki lehet menni, oda bemennek. Ahonnan nem lehet kimenni, oda be se jönnek.

A távlati megoldás nem lehet más, mint a tőkepiaci likviditás, a tőkekínálat és tőkekereslet magas szinten megvalósuló összhangjának megteremtése. Ez, természetesen, a célrendszer világos meghatározását, a valós feltételek felismerését és fejlesztését, összehangolt, nagyon következetes gazdaságpolitikát igényel.

A privatizálandó nemzeti vagyon mérete - annak alacsony hatékonysága ellenére is - lehetővé teszi, hogy az állam a tőkepiac megteremtésében meghatározó szerepet játszon. A befektetők számára vonzó ajánlatokkal, az adókedvezmények rendszerével, a piaci folyamatokban mindkét oldalon (eladóként, vevőként egyaránt) résztvevő autonóm befektetőtársaságok (köztük a legfontosabb, a leszűkített tevékenységet folytató, de aktív befektetőként szereplő társadalombiztosítás megvalósításával) a befektetési kereslet megteremthető.

Ennek megvalósulásáig is szükség van azonban néhány olyan intézkedésre, amelyek ugyan átfogó megoldást nem kínálnak, de enyhítik a legfájdalmasabb feszültségeket.

4. Mit lehet tenni?

Gyors beavatkozást jelent a költségvetés által támogatott hitelgarancia rendszerek felállítása. A garanciarendszerek és a költségvetés kapcsolata természetesen azt jelenti, hogy a vállalkozási veszteségek bizonyos hányadát, előbb vagy utóbb, az adófizetők viselik. Költségvetési támogatás nélkül azonban annyira magasak lennének a garanciális költségek, hogy az még alacsonyabb inflációs ráták mellett is lehetetlenné tenné a hitelek feltételét.

E vonatkozásban közismert és jellemző példa, hogy az amerikai szilikon-völgyben, a konjunktúra csúcsán, tíz induló vállalkozásból három maradt négy év után is életben, és egy bizonyult igazán sikeresnek. Nincs okunk feltételezni, hogy az új magyarországi induló vállalkozások meghatározó részének jövője kedvezőbben alakul. Ezek az arányok, alacsony saját tőkehányadokat feltételezve, 50%-ot meghaladó hitelveszteséget is jelenthetnek a hitelezők számára. Ilyen méretű hitelveszteségek költséggé alakítása a hitelek költségéhez (betéti kamat plusz banki üzemköltség plusz haszonkulcs) képest további, legalább 20 százaléknyi kockázati tartalékképzést, vagy - ennek alternatívájaként - garanciadíjat is szükségessé tehet. Ilyen magas kamat persze elviselhetetlen.

A hitelgaranciák és a költségvetés kapcsolatát teremti meg a kormány legutóbbi kezdeményezése, az állami Hitelgarancia Rt., amely a privatizációs bevételek terhére a kormány hoz létre, és ahhoz várhatóan csatlakoznak vállalkozásösztönző szervezetek és bankok is. A Hitelgarancia Rt. előreláthatólag 100 millió forintig terjedő ügyleteket garantál a hitelérték 80%-áig, a veszteségek mintegy 50%-át viszont a költségvetés viseli. A megoldás viszonylag széles körben lehetővé teheti induló, vagy más okból nem hitelképes magánvállalkozások finanszírozását. De nem felejtkezhetünk meg arról sem, hogy az ebből származó terhek jelentős hányadát a lakosság viseli, így a rendszer terjedelme nem lehet korlátlan és működése korlátlanul hosszú életű.

A helyzet fel- és megoldására, a gazdasági élet alapjait jelentő bizalom, kiszámíthatóság megteremtését elősegítő intézkedéseken túl azonban hosszú távú, világos gazdaságpolitika és finom jogi szabályozás kell. Míg a gazdaságpolitika kialakítása és érvényesítése, a jogi szabályozás kormányzati feladat, a gazdasági élet szereplői közötti bizalom megteremtése érdekében maguk a szereplők, a vállalkozók is sokat tehetnek. A tisztes üzleti magatartás, fizetési fegyelem, a kötelezettségek teljesítésének morális kényszere ideológiai alapon nem teremthető meg - vélte az előadó -, a szereplőknek tartósan azt kell tapasztalniuk, hogy a tisztességtelen magatartást a környezet bünteti, a tisztességest jutalmazza. A kereskedő, ha tartozásait nem rendező vevőjének, vele összekacsintva, továbbszállít, nem várhatja, hogy a fizetési fegyelem vele szemben megvalósuljon.

Iványi György befejezésül arról a súlyos problémáról beszélt, amit a régióban a határon keresztül történő külkereskedelem finanszírozásának a gondja jelent.

*

A magyar parlament működésére e vonatkozásban jellemzőnek mondható az az eset, miszerint 1992. április 7-én az SZDSZ országgyűlési képviselője, Mécs Imre határozati javaslat-tervezettel fordult a magyar parlamenthez e tárgyban. Javasolta, hogy a Magyar Köztársaság és a volt KGST tagállamok között a kettősadóztatás elkerülésére vonatkozó, továbbá a beruházások elősegítéséről és kölcsönös védelméről szóló egyezményeket a magyar kormány kétoldalú megállapodások formájában kezdeményezze.

Sajnálatos, hogy a parlamenti "szavazógépezet" ezt a javaslatot reflexszerűen leszavazta, mivel azt ellenzéki képviselő nyújtotta be. A gazdasági törvénykezés késleltetésén túl, ez a rövidlátó, érzelmeken alapuló politizálás is lassítja a regionális gazdasági együttműködés gazdasági törvényszerűségen alapuló kialakulását.

A vállalkozói találkozó résztvevői számára ugyan nem volt vigasztaló a felrajzolt helyzetkép, de talán hozzájárult ahhoz, hogy a gazdaság szereplői tisztábban lássák saját helyzetüket, ne hagyják magukat megtéveszteni és szembeállítani. A kormány a Kupa-program elfogadásával ugyan lélegzetvételnyi időt nyert, de annak kiüresítésével, a gyorsulás politikájának meghirdetésével a magyar gazdaságot év végére válságos helyzetbe juttathatja. (Így ezt a politikát már Szabó Tamás neve fémjelzi.) Ha ez bekövetkezik, annak nem a magyar vállalkozók vállalkozó kedvének, kockázatvállalásának hiánya, de nem is a bankok lesznek az okai.

A vállalkozói találkozó a román gazdasági törvénykezés aktuális vonatkozásainak ismertetésével folytatódott, majd szokás szerint a vállalkozók bemutatkozásával és üzletkötésekkel zárult.

Végül is összefoglalva megállapíthatjuk, hogy bár számtalan probléma terheli a gazdasági vállalkozásokat, a regionális gazdasági együttműködést, úgy tűnik, hogy jelenleg mégis a térség legegészségesebb, legéletképesebb folyamatait és szereplőit ebben a szférában találhatjuk, kormányaink minden ellenkező irányú erőfeszítése ellenére.

Budapest, 1992. június 30.