A határokon átnyúló régiók fejlesztésének szerepe
a kisebbségek életében

A kisebbségek új erőtér hordozói lehetnek

A határokon átnyúló régiók fejlesztésének szerepe a kisebbségek életében című téma kapcsán azokról a változásokról szeretnék beszélni, amelyek az utóbbi években közös problémát jelentenek valamennyiünknek itt Kelet-Közép-Európában. Közismert tény, hogy 1990-ig nagyon sok közös ügyünk nem lehetett a szomszédos országokkal és különösen nem az ott élő magyarsággal, azoknál a sajátos formációknál fogva, amiben valamennyien éltünk ebben a térségben. Szerencsére, ahogy már Hérakleitosz is mondta az ókorban: Pante rei, azaz: minden folyik, semmi nem tart örökké. Ez ma is igaz, a 21. század küszöbén. Ennek a századnak, a rövid 20. századnak a keserves, szerencsétlen kísérletei, megoldásai múlófélben vannak, ugyanakkor az alakuló új helyzetet alaposan szemügyre kell vennünk, hogy elkerüljük az újabb zsákutcákat.

A hagyományos fizikai határok kezdik elveszíteni jelentőségüket, nemcsak ami a személy- és pénzforgalmat illeti, hanem a szolgáltatások körét is, sőt egyre inkább a termelésben is megfigyelhető ez a jelenség. A politika és a technológia, a piackényszer és a szerkezetátalakítások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a gazdasági tevékenység fontos területein egy teljesen új erőtér jöjjön létre. Ezt bárki, bármely ország, bármely nemzet csak vesztére veheti semmibe - mondja Dahrendorf A kör négyszögesítése című tanulmányában, melyet 1996-ban írt, s mely mű alcíme: Gazdasági lehetőségek, civil társadalom, politikai szabadság -, tehát számukra rendkívül fontos megközelítése a témának.

Integráció és regionalizmus

Egy ilyen konferencián, ahol tulajdonképpen gazdasági szakemberek, politikusok, a tudomány területén dolgozó emberek vesznek részt, nagyon nehéz azt a műfajt megtalálni, ami megfelel a közérthetőségnek, s a tudományos alaposságnak is, s a közönséget is érdekli. Én egykori gazdaságszociológusként és jelenlegi kisebbségi politikusként közelítem meg a témát. Miközben napjaink egyik legmarkánsabb jelensége a globalizáció, az integráció térhódítása, a 20. század végének Európája egyre inkább a régiók Európája is. Az európai integráció legnagyobb formátumú, új típusú alakulata a Közös Piac, illetve mai nevén Európai Unió, ami az 1957-es Római Szerződéstől az új Európa alapjait lerakó 1991-es Maastrichti Szerződésig tartó időszakban - s azóta is látjuk - folyamatosan formálódik.

A már említett Dahrendorf ugyancsak évek óta arra hívja fel a figyelmet, hogy az első világ (az USA és a legfejlettebb nyugat-európai államok, vagy ha úgy tetszik, az EU tagállamok) legfontosabb feladata a következő évtizedekben az, hogy négyszögesítse a vagyonteremtés, a társadalmi szolidaritás és a politikai szabadság alkotta kört. Elképzelhető - mondja -, hogy először azok az országok találnak kiutat ebből az útvesztőből, amelyek kívül esnek a bűvös körön. Azaz megtalálják a módját a vagyonteremtés - a társadalmi szolidaritás - és a politikai szabadság között feszülő ellentétek feloldásának, mivel az előzőekben említett országoktól eltérő ütemben, az előző korszakok tapasztalatainak ismeretében formálhatják berendezkedésüket.

Akár abból is kiindulhatnék, hogy de jó volna, ha mi lennénk itt Kelet-Közép-Európában, a Lengyelországtól Romániáig terjedő térségben, akik megtalálják a megoldást. De mielőtt elhitetnénk magunkkal, hogy ez így van, inkább utalnék a közelmúlt két nyugat-európai választás eredményére. A franciaországi (1997. június 1.), illetve az angliai (1997. május 1.) választásokra gondolok. Mit is jelentenek ezek a választási eredmények? Mint ahogy Fejtő Ferenc mondja: "tévedés a francia jobboldal összeomlásának nevezhető vereségben az euroszkeptikusok, a Maastricht­ellenes tábor győzelmét látni". A valóság az, hogy kevéssel a megújhodott angol Munkáspárt győzelme után és a német gazdaság egyre mélyülő válságával egyidejűleg, a francia jobboldal veresége nyilvánvalóvá tette annak az európai koncepciónak az irreális voltát, amely Helmuth Kohl német kancellár nevéhez fűződik. Eszerint sokan az európai integráció fő célját, fő eszközét a német márka által fémjelzett monetáris unióban, az euró 1999-re kitűzött megvalósításában látják. A választási eredmények tehát nem az európai integrációt, hanem annak egy módszerét kérdőjelezik meg, azaz a monetáris unió mindenekelőtt és -fölött való voltát.

Jó-e tehát nekünk a regionális - és integrációs - megközelítés, vagy rossz? A kisebbségi politikával és az e kérdéskörrel foglalkozók korábban gyakran kerültek abba a helyzetbe, hogy minden reményüket egy-egy felbukkanó fogalomba vetették. Ilyen volt a 90-es évek elejének autonómia fogalma. Mielőtt egy ilyen mindent elsöprő fogalommá válna a regionalizmus, hasznos elgondolkozni, hogy mi, ebben a térségben milyen értelemben használjuk ezt a fogalmat és mire számítunk?

Itt a konferencián a határon átnyúló régiók fejlesztésének nyugat-európai és hazai példái témájú blokkban a következőkben nyilván több példát is fogunk hallani. Az is nyilvánvaló, hogy ezek a példák egy az egyben nem másolhatóak le. Elsősorban a különbségeket érdemes számba vennünk. Ennek okait röviden én a következőkben látom. Mint közismert tény, Európában is a már említett két egymással ellentétes folyamat zajlik: a globalizáció és a regionalizmus. Ezek következtében egyfelől megerősödnek a csoportidentitások, másfelől érezhető egy összeurópai identitáskeresés, ami a kisebbségeket is új helyzetbe hozza. A kisebbség ugyan még konfliktus-veszélyt jelenthet, vannak olyan szomszédos országbeli politikusok, akik ezt megpróbálják ki is használni, de csak olyan mértékben jelent konfliktusveszélyt a kisebbség, mint bármely más tényező. Ugyanakkor a kisebbség potenciális erőforrás is lehet egy térségben, mert egy vagy két kultúra érintkezési zónájában áll. Emlékezzünk, mit is mondott Dahrendorf: "a gazdasági tevékenység fontos területein egy teljesen új erőtér kell létrejöjjön". Ennek hordozói lehetnek a kisebbségek. A konfliktusveszélyként vagy potenciális erőforrásként való felfogás a politikai egyensúlytól vagy egyensúlytalanságtól függ, tehát az, hogy a veszély vagy az erőforrás szerep válik dominánssá egy-egy országban, régióban. A 20. század vége felé egyre több kelet-közép-európai országban válik nyilvánvalóvá, hogy hosszú távon nem életképes az a társadalom, amely nem tudja felvállalni és összehangolni az adott ország különböző csoportjainak érdekeit, illetve nem tud összhangot teremteni a csoportidentitások, az ország általános érdekei és az európai integrációs folyamatok között. Az is igaz, hogy mind a többségi nemzetek, mind a kisebbségek, mind Magyarország nehezen talál rá azokra a közös érdekekre és eszközökre, amelyek pedig kézenfekvően adódnak. Elég ha arra utalok, a bejelentett egymilliárd forint alapú kockázati alapra éppen hét éve várnak a magyarországi és a szomszédban élő magyar közösségek tagjai. Tehát késésben vagyunk.

A regionális együttműködés

Honnan is indultunk? 1918-ban Magyarország határain 200 közút haladt át, ma 29 közúti határátkelőhely van. Több mint 30 vasútvonal ment át ezen a határon, ma 21. Ezek a változások önmagukban is tragikusak, függetlenül attól, hogy a határok különböző oldalain a 20. század két világháborújának győztesei, vagy vesztesei élnek. A továbbiakban a Glatz Ferenc által "létező regionalizmusnak" nevezett fogalom azon formájával foglalkozom, amely a mai államok egymással szomszédos peremterületeinek együttműködését jelenti. Egy 1993-as vizsgálat szerint ugyan Magyarország és szomszédai határrégióiban még nincs meg a határok különböző oldalain a helyi igazgatási egységek kompatibilitása, alig-alig látszik a helyi autonómiák kialakulása az államigazgatáson belül. Mégis azt hiszem, ha lassan is, de térségünkben is végbemennek bizonyos változások - e vonatkozásban is. Sőt! Mindennek ellenére 1989 után a térségben - megítélésem szerint - nem elsősorban a kormányok, hanem a régiók - sokszor szubrégiók - szerepe növekszik az integrációs folyamatokban. Továbbá, a regionális együttműködésben egyes régiók, amelyek egy-egy országon belül periferikus helyzetűek, olyan szerepet kaphatnak - ­pl. ilyen Kárpátalja és azon belül mondjuk Ungvár és környéke  -, ami felértékeli őket. S ha a szubszidiaritás elvét a térségben érvényesíteni lehet, az adott régiók fejlődése felgyorsulhat. A szubszidiaritás elvének ugyanis fontos szerepe van az oktatás, a kultúra, a sajtó, a tömegkommunikáció, az idegenforgalom, a határ menti régiók szervezésében, vállalkozók, gazdaságok együttműködésének formálásában, az árucsere-forgalom, vásárok rendezésében stb. Az itt jelenlevők közül azt hiszem többen el tudják mondani, hogy milyen katasztrofális, amikor három napig állnak a határon élő állatokkal vagy friss zöldségekkel megrakottan, amit ennyi idő után nyugodtan ki is dobhatnak. Ugyanakkor súlyos kérdés, hogy mekkora ezeknek a régióknak az érdekérvényesítő képessége. Azaz a központok a peremterületek, régiók szempontjait figyelembe veszik-e az infrastrukturális rendszerek formálásában. Ez sok esetben a helyi elitek felkészültségétől is erősen függ, mégha ezt sokszor azok nem is veszik észre, vagy nem látják be, illetve eszköztáruk szegényes az érdekérvényesítéshez.

A mai posztmodern korban, amikor a regionális identitás egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, a régiók újraélednek, mint az egykori identitásnak a hordozói és jelentős kompetenciával rendelkeznek.

Természetesen ezek a jelenségek eltérő mértékben és módon, egyes szomszédos országokkal való érintkezésben időben is eltolódva érhetők tetten. Mivel Magyarország határai mentén végig magyar etnikumú lakosság található, a szomszédos országokkal való együttműködésben ez attól függően jelent problémát vagy előnyt, hogy az adott ország milyen utat választ. A bezárkózást vagy az integrációt? A térségben ugyanis a kisebbségeket nemcsak a határok választják el, de a politikai-gazdasági berendezkedés különbözősége is többszörösem sújtotta őket.

Arról szeretnék még említést tenni, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatalában létrehoztunk egy gazdaságfejlesztési főosztályt, és a kormány létrehozott egy alapot, amelynek a szerepe igazából nem abban áll, hogy az érintetteknek jelentős forrásokat tud rendelkezésre bocsátani, hanem abban, hogy elindít, generál folyamatokat, illetve, hogy a vállalkozók kockázatát, a kiszámíthatatlanságból következő bizonytalanságot csökkenti. Szinte mindegyik szomszédos országban vállalkozásfejlesztési központokat hoztunk létre. Ha ezek nem is nagy összegeket jelentenek, arra azért mindenképpen alapot adtak, hogy a helyi szellemi potenciál és kezdeményezőkészség megszerveződhessék, képessé váljon azon lehetőségek fogadására, amelyek most formálódni látszanak. Ilyen említésre méltó intézmény például a Kárpátok Határmenti Gazdasági Szövetség is. Röviden szeretném még jelezni, hogy ezek a határokon túli vállalkozásfejlesztési központok ugyanúgy, mint az említett Kárpátok Határmenti Gazdasági Szövetség, az európai gyakorlatokból átvett minták alapján alakultak meg, magyarlakta területek vállalkozásfejlesztése céljából. Általában a vállalkozók érdekérvényesítése, a kis- és középvállalkozások támogatása, tanácsadás, projektek menedzselése formájában. Célkitűzéseik között szerepel a munkahelyteremtés és területfejlesztés. Létrejöttükhöz a saját kezdeményezésen túl, különböző mértékben hozzájárulnak állami, helyi források és esetenként az európai szervezetek támogatása. Érdemi együttműködés egy ukrajnai, két szlovák, 7-8 román gazdasági szervezettel jött létre eddig. A kapcsolatokat az Új Kézfogás Közalapítvány menedzseli. Ugyan gondot jelent a folyamatos működés anyagi feltételeinek a megteremtése, de a szükséges szakképzett munkaerő és tapasztalatok hiánya talán még nehezebben feloldható probléma.

Fő irányai ennek a tevékenységnek: kereskedelem-fejlesztés, kiállítások, szakmai fórumok, üzletember-találkozók szervezése, gazdasági tanácsadás, pénzügyi, jogi, gazdasági, adóügyek, külkereskedelem stb. Komoly gondot jelent, hogy kevés szervezet jutott el odáig, hogy az európai gyakorlatnak megfelelően képes legyen egy-egy projekt fogadására, önálló levezénylésére az elképzelés megfogalmazásától az üzleti terv, illetve az esetleges hitelkérelem önálló kidolgozásáig. Szinte valamennyi régióból hiányoznak a térségfejlesztési programok, holott ezek ismerete feltétlenül szükséges, mert ezek nélkül nagyon nehéz konkrét elképzelésekkel és kivitelezési tervekkel megjelenni.

S végül beszélni kell az információs tevékenységről, ami igen eltérő színvonalú. Van, ahol 4 nyelvű gazdasági információs kiadványt jelentetnek meg, van, ahol ez teljes csendbe és némaságba süllyed. Én azzal fejezném be rövid előadásomat, hogy éppen a fenti összefüggések jegyében az 1990 és 1997 között eltelt évek tapasztalatai arra figyelmeztetnek bennünket, hogy az "anyaország-kisebbség" 20. századi modelljét a 21. század elején ideje kiegészíteni az intézmények, régiók együttműködésének modelljével.

Nyíregyházi konferencia, 1997. június 30.