A szomszédos országok magyar közösségei
és az önkormányzatok

Nemzeti közösség - helyi önkormányzat

Sokan állítják, hogy rövid volt ez a század. Az I. világháború elején kezdődött, amikor is többek között felbomlott egy birodalom, jelesül az Osztrák-Magyar Monarchia, és az 1989-ben a szovjet birodalom felbomlásával fejeződött be. A nemzeti kisebbségek életében mindenesetre ez a rövid század is döntő változásokat hozott. Közép-Európa ezen térségében egy soknemzetiségű állam helyébe több többnemzetiségű állam jött létre és olyan népek kerültek kisebbségi helyzetbe, amelyek azelőtt többségiként élték a történelmet (lásd I. világháború után magyarok, németek, 1989 után oroszok). S ha a 19. században nem volt jó kisebbségben élni, akkor elmondhatjuk, hogy a 20. században az I. világháború utáni békék és az 1989 közötti időszakban a nemzeti kisebbségek helyzete folyamatosan romlott. A 20. század kísérletei, a közép-európai soknemzetiségű térség problémáinak kezelésére a nemzeti egynemű államok megteremtése csak további forrása volt a térség destabilizálódásának. A nagyhatalmi érdekek játékterévé, kísérletező terepévé vált Közép- és Délkelet­-Európa. Az I. világháború után megfogalmazott önrendelkezés elvét a nemzeti kisebbségekre nem vonatkoztatták sem a nemzetközi dokumentumok, sem a nagyhatalmak közötti egyezmények, sem az adott országok jogi és politikai gyakorlata. A II. világháborút követően a bolsevik típusú berendezkedés a gazdaságban megfosztotta magántulajdonától a többségieket és a kisebbségeket - viszont ez utóbbiakra nézve ez katasztrofális következményekkel járt. Hatása mind a mai napig döntő módon meghatározza a kisebbségek helyzetét. De nemcsak a gazdasági kiszolgáltatottság vált jellemzővé, melynek következtében elveszítették saját intézményeiket is, hanem - mint közismert - az államigazgatásban és közigazgatásban is olyan változások következtek be, melyek többszörösen hátrányos helyzetbe hozták a nemzeti kisebbségeket, mind közösségként, mind a közösségeket alkotó egyénekként. Szétverték a civil társadalmakat, a nyilvánosságot, a szerves fejlődés, a demokratizálódás minden esélyét.

Az 1989 után beindult folyamatok jelentős változások lehetőségét hordozzák. A térségben 1989 óta kialakult politikai rendszerek jellemzője, hogy nagy léptekben különül el más alrendszerektől a politikai alrendszer, belsőleg pedig differenciálódik. A parlamentarizmus, a jogállam, a többpártrendszer, az új érdekképviseletek, a kamarák képében megjelenő demokratikus korporatizmus, a helyi hatalom, a közvetlen participációs formákkal, a politikától elszigetelődő civil szolgálat, a szakszerű, elmélyült közigazgatás érdekében a kormányhatalmat fékezni és ellensúlyozni hivatott intézmények sora jelent meg. Az elmúlt 5 év tapasztalatai alapján a mára megfogalmazható bajok forrása tehát nem a politikai intézményrendszer modernizálásának hiánya, vagy a modernizálás maga, hanem "az egymástól merőben különböző normatívák és maximák, a mába nyúló, bennünk élő és bennünket orientáló történelem, avagy az egymástól különböző, egymástól eltérően reflektált történelmeink". (Gombár Csaba) Térségünkben a dolgok egyaránt poszt és pre állapotban vannak. S bármilyen szép képet fessünk is egy új információs társadalom gazdaságáról, értelmi szintjéről, globalitásáról, az emberiség alapproblémái, amelyek az emberi civilizációt végigkísérték, ezzel nem oldódnak meg.

Az 1990-96 közötti időszak tanulsága a szomszédos országokban is, hogy nem lehet olyan társadalomszervezési vagy átalakítási reformfolyamaton gondolkodni, ami dezintegrálja a társadalmat. A társadalomnak ugyanis mindig megvan az egészséges önvédelmi mechanizmusa. Ez azt jelenti, hogy csak olyan stratégiaváltást, szerkezetváltást tud elviselni, amelyik a társadalom integráltsági fokát megőrzi. Ez összefügg az emberek biztonságérzetével, a jövő kiszámíthatóságával. Ha a kisebbségi közösségek politikai szervezetei programjukban ezt nem veszik figyelembe, ezek a kisebbségi civil társadalmak eltávolodnak a politikai szférától és magára hagyják politikai szervezeteiket. A lényeg az, hogy ha követeljük a decentralizációt, és a szubszidiaritás elvét, illetve ezt kívánjuk alkalmazni, akkor ezzel egy időben gondoskodni kell a horizontális integrációk létrejöttéről is. Itt most nem foglalkozom a szerves fejlődést megakasztó etnicista törekvéseket hordozó direkt beavatkozásokkal. A lényeg az, hogy integratív struktúrákat kell megteremteni.

Az integratív struktúrák, a párhuzamos struktúrák létrehozása tehát kulcskérdés. Ezeknek az integratív struktúráknak a feladata a helyi közélet széthasítottságával szemben a helyi adók, a helyi gazdaság, a helyi piac folyamatainak a katalizálásától, elősegítésétől kezdve az oktatáson át a szociális kérdések, a helyi fejlesztések, működő egészségügy, oktatás stb. megteremtése. De ugyanígy integratív struktúrákat kell létrehozni a megyei és a helyi szint között. Elég ha csak például egy régió területfejlesztésére gondolunk, s ez, ha korlátozottan is, de érvényesíthető - s nem ütközik a többség érdekével sem.

Önmagunk számára is fontos tehát leszögezni - annak ellenére, hogy kommunikációs nehézségek vannak a térségben -, hogy a dolgok sorrendje szerint a helyi közösségi politizálás, a helyi önigazgatás, önkormányzat attól létezik, hogy létezik egy közösség, mely közösségnek az érdekeit felvállalja, és fontos, hogy ehhez a közösséghez ennek az önkormányzatnak, önigazgatásnak milyen a viszonya. Azzal foglalkozik-e tehát, hogy megjeleníti ennek a közösségnek az érdekeit, azzal foglalkozik-e, hogy miből és hogyan tudja megoldani saját intézményeinek, szolgáltatásainak az ügyeit. Ha ezekre a kérdésekre választ tud adni, akkor a helyi önigazgatás vagy önkormányzat szinte automatikusan hatalmi tényezővé válik a helyi közösség megbízásából. Ha egy fordított utat jár, jelenít meg, azaz abból indul ki, hogy az önkormányzat egy felülről származtatott hatalomként a központi hatalom helyi megjelenítője, képviselője, ott az ily módon felfogott szerepből nem következik a szerep teljesíthetősége.

Tehát, hogy az önigazgatás, önkormányzat milyen, az nagyban attól függ, hogy milyen politikai kultúra van az adott térségben. Azaz a hatalom delegálása együtt jár‑e a hatalom alkotóelemeinek, eszközeinek a delegálásával, ami a mi társadalmainkban meglehetősen felemás módon jelenik meg.

A helyi közigazgatási intézmények működését elsősorban a látható, vagy kevésbé látható kulturális formák határozzák meg, és tudomásul kell venni, hogy ezeket az intézményeket nagyon mélyen rejlő kulturális és informális kapcsolatrendszerek működtetik.

De ha ez így van, akkor ebből az következik, hogy a stratégia szintjén a kulturális szférában kell cselekedni. Ha csak hatósági hatáskörrel rendelkező helyi közigazgatásban, önkormányzatokban gondolkodunk, akkor a kulturális és informális szinten a kommunikáció nem jön létre, tehát ha az integratív struktúrák nem tudják biztosítani és a politikai kultúra nem teszi lehetővé, hogy a kommunikáció a kulturális és informális szinteken működjék, akkor a helyi közösségekben felerősödik az az érzés, hogy a helyi önigazgatást, önkormányzatot mint hatalmi tényezőt minimalizálják, vagy akár megkerüljék. Ez pedig számtalan anomáliához, dezintegrációhoz, sokszor semmittevéshez vezethet. Ahhoz, hogy a közösségi önkormányzatok közelebb álljanak a polgárokhoz, nem mindössze törvénykezési vagy politikai kérdésként kell kezelni őket, hanem managementi, intézményszervezési kérdésként és intézményi kultúra kérdéseként. Ennek legelemibb mindannapos gyakorlata a közösséggel, a közösség tagjaival való kapcsolattartás, pl. az ügyfél bejön egy irodába, beszélünk-e vele, vagy sem, várakoztatjuk, vagy nem. Kivel tartjuk a kapcsolatot, tartjuk-e a kapcsolatot egyáltalán a helyi társadalom szereplőivel? Választ adunk-e a felmerült kérdésekre, vagy nem? Ezek ugyanakkor szervezetfejlesztési kérdések és ebben külön tennivalók sokasága vár minden helyi közigazgatási szervezetre. Ez az, amiben többség és kisebbség közösen tud gondolkodni. Ezeknek az elemeknek a tudomásulvétele nélkül lemondunk a közösségek önszerveződése feltételeinek megteremtéséről, a bennük rejlő energiákról, az etnikai politizálás csapdájába vergődik többség, kisebbség, felerősítve az etnikai konfliktusok veszélyét, marginalizálódásra ítélve az egész térséget, megrekedünk a szimbolikus politizálás időt rabló zsákutcájában. Ebből a helyzetből tört ki az RMDSZ, amikor a kolozsvári kongresszus programjában úgy fogalmaz, hogy: "A területi autonómia a helyi önkormányzatok társulásával érdekszövetségként jön létre." (Ezt ma Romániában az 1991/69-es kerettörvény biztosítja.) Ily módon tehát a nemzetállam eszméjével szemben a modern európai gondolkodást megjelenítő Helyi Önkormányzatok Európai Chartája alapján megfogalmazott gyakorlat lehetőségét állítja. Ez az egységesülő Európa számára is sokkal elfogadhatóbb stratégia, mint az etnicitásba való menekvés.

Úgy tetszik tehát, hogy nem lehet kitérni sem a problémák, sem a problémák megoldását lehetővé tevő új eszközök keresése elől. Ilyen eszköz a modern helyi önkormányzati management kialakítása.

"A felfedezés igazi kalandja nem abban áll, hogy új tájakat fedezünk fel, hanem abban, hogy új szemmel nézünk körül." (Marcel Prust) E felé kellene térségünkben is elmozdulni.

Úgy gondolom, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezekben a szegény országokban itt Közép-Európában tovább folyjék a szegénység pazarlása. Partnereket kell találnunk ahhoz, hogy legalább helyi szinten az ésszerűség érvényesülhessen.

Úgy hiszem, hogy éppen a különböző önkormányzatok területén található meg az a közös érdek, mely a közös gondok megválaszolására módot ad. A modern helyi önigazgatási önkormányzati management megteremtése nélkül állandósítjuk a szegénységet, és erősítjük az állam túlburjánzó hatalmát. Ezzel szemben úgy vélem, hogy minden közösség, minden közösséget szolgáló közösségi önkormányzat azonos helyzetben van. Helyi érdekeket tud megjeleníteni, és ezek mentén tud szerveződni. Az esély ebben az együttműködésben van, szűkebb és tágabb értelemben, szűkebb körben egy-egy helyi közösségen belül, az alulról építkező érdekérvényesítésben, tágabb értelemben pedig a regionális együttműködések rendszerében.

Önkormányzati konferencia, Székesfehérvár, 1997. május 23.