Integráció és vallás

A vallások szerepe Magyarország európai integrációjában

Saját kultúrkörünkön belül a zsidó-keresztény vallástörténet nagyobb állomásait szemügyre véve témánk szempontjából, a kereszténység államvallássá válása a 4. századtól lehet az európai integráció kiindulópontja. Ettől az időponttól kezdve a "katolikus" néhány száz évig "birodalmit" jelentett, hogy aztán "egyetemessé",  "az egész világon jelenlevővé" bővüljön. Korreferátumomban nyilván nem tekinthetem át az elmúlt évszázadok vallástörténetét, eszmetörténetét, hitelvi kérdéseit, Európa fejlődéstörténetét, csupán az 1990 után kialakult helyzet témánk szempontjából fontos néhány kérdésére utalok.

A meghívólevél szerint "az elmúlt évezred magyarországi társadalom- és politikatörténete főként arra ad példát, hogy a két nagy kulturális minta, a nyugati és a keleti közös határmezsgyéjén mindkét minta érvényesült, hol az egyik, hol a másik részleges, vagy kiterjedtebb dominanciája mellett. Éppen ezért a manapság tapasztalható egyetértést Magyarország hovatartozását illetően, a térségben létrejött (azt mondanám inkább, hogy a térséggel kapcsolatosan létrejött) valódi döntésnek, illetőleg kollektív felismerésnek kell tekinteni. Mindazonáltal... nem lehet azt a következtetést levonni, hogy Magyarország integrációja az európai közösségbe minden részletében megoldott, vagy éppen problémamentes folyamat... Az integrációs tárgyalások igen sok kérdésre nem adnak választ, sőt a tárgyaló partnerek nem is tekinthetők válaszadásra kötelezettnek." Ebből az utóbbi gondolatmenetből kiindulva teszik fel a rendezők azt a kérdést, hogy a hitbélileg elkötelezett embernek van-e tapasztalata, van-e sajátos tudása vallásának perspektívájából az európai integráció ügyében?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adhassunk, felidézem Engel Pál mondatait, miszerint "az ezredforduló körül Magyarország - István király döntésének köszönhetően - a latin egyházhoz csatlakozott, és ezáltal Európa, azaz a nagybetűs Nyugat részévé vált. Napjainknak ez a legelcsépeltebb politikai közhelye, kivált azóta, hogy uniós csatlakozásunk növekvő kilátásai folytán különös aktualitást kapott" - jelenti ki a szerző. Egyetértve a politikai közhely minősítéssel, számomra ugyanakkor kérdés: vajon ebben a jelenlegi aktualitásban mennyire lelhető fel a gondolat, miszerint "a történések mögött a századokon átnyúlóan hosszú távon is bizonyos ťszerkezetekŤ a lényegesek, melyek a jelen számára egyszerre jelölnek ki határokat és kínálnak lehetőségeket" (Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. ­Magvető 1983.), s kérdezem ezt Szűcs Jenővel, akire a szerző is többször hivatkozik dolgozatában. A kérdésből persze én csak az "aktualitást",  a közelmúltat próbálom szemügyre venni.

Az európai integráció

Miután szekularizált világban élünk, célszerű a téma kapcsán felmerülő fogalmakból kiindulni: európai integráció-vallás-egyház, vagy egyházak. Úgy látom, hogy mind az európai integráció, mind a vallási közösség, vagy közösségek - egyházak, felekezetek - értékközösséget jelentenek. Ha a két értékközösség között kompatibilitás van, akkor aktuális a lehetőségeknek az európai integrációban való realizálása - ami nemcsak politikai döntés kérdése. Ez az integrációs tárgyalásokon nem tárgyalható kérdések világa - de az érintett országok lakosságának életét mégis jelentős mértékben befolyásoló jelenség.

Ha Magyarországon is megvan a két értékközösség közötti kompatibilitás, akkor ennek az integrációs folyamatnak Magyarország is részese lehet az egyetemesség értelmében is. Ehhez persze hiteles értékközösségként kell megjelennie az egyháznak, egyházaknak és az európai integrációnak is.

Az európai integráció kiindulópontként megadva az Európai Unió egyfajta definícióját - mely először az európai gondolatot a népek együttműködéseként tételezte -, első szakaszában mégis gazdasági közösségként jött létre, meghatározott államok önkéntes alapon való társulásaként, elsődlegesen gazdasági célzattal az integráció jegyében. Az egységesülést kiváltó tényezők legfontosabbika a II. világháborút követő európai béke stabilitásának igénye, valamint a világ gazdasági nagyhatalmaival (USA, Japán) szembeni versenyképesség megőrzésének igénye. Az EU keletkezése ily módon tehát három gazdasági jellegű alapszerződésben gyökerezik: az Európai Gazdasági Közösség (EGK), a Szén- és Acél Közösség (SZAK), valamint az Európai Atomegyezmény (EURATOM) volt a kiindulópont.

Az Európai Unióról szóló szerződést (Maastrichti Szerződés) két kormányközi konferencia készítette elő: az egyik a Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) létrehozásával foglalkozott, a másik a politikai unió kialakításának mikéntjét járta körül. A szerződést 1992. február 7-én írták alá és 1993. november 1-én lépett hatályba.

Előzményeit tekintve a Maastrichti Szerződés nem tudott minden továbbfejlesztésre előirányzott kérdésben eljutni a valamennyi tagállam részéről kívánatosnak tartott megoldáshoz, ezért előirányozták egy kormányközi konferencia összehívását 1996-ra, és az uniós feladatok és célok megvalósítását jobban elősegítő, a Maastrichti Szerződést az integráció mélyítésének irányába továbbfejlesztő intézkedések kidolgozására. A konferencia a keleti kibővülés lehetőségeinek mind kedvezőbb megítélése mellett előtérbe állította az uniós intézmények működőképességével kapcsolatos kérdéseket, az intézmények továbbfejlesztésének módjait, eszközeit, hiszen nyilvánvaló, hogy egy nagyobb létszámú Európai Unió csak az intézményrendszer megújításával maradhat működőképes.

Magyarországgal az európai közösség a diplomáciai kapcsolatot 1988-ban vette fel.

A vallás szerepe Európa egységesülésében

A vallás lényegét tekintve: válasz az istenire kultikus, kulturális és társadalmi formában, vagyis az élet minden területén. Az ember Isten felé való törekvése, keresés, az Isten vállalása. Az ember életének legszemélyesebb kérdése. Kizárólag az ember mint személyiség és Isten mint valóság viszonya.

Az egyház egyik értelmezését tekintve Krisztus teste, illetve egy másik értelmezését tekintve inkább közösségi jellegű fogalom, a vallás világban megjelenő formáját jelöli. Amíg az ember Istenhez való viszonyának tartalmi oldala a vallás, addig formai oldala - a világban való megjelenése, szervezet­rendszere, struktúrája - az egyház. Az egyházat jelentő görög eklészia szót eredetileg klasszikus időszakban a polgárok hivatalos testületére értették. Az Ószövetség Kr. e. 3-2. századi görög fordítása az eklészia szóval a zsidó nép teljes közösségét jelöli. Az Újszövetségben a hívő keresztények teljes közösségét jelenti.

A világtörténelemben először a kereszténységben jelent meg a vallásnak, s ezen keresztül az Isten felé való közeledésnek a mindenki számára való elérhetővé tétele, amely megkülönböztető jegye a kereszténységnek. Egyetemesség-igény, katolicizmus, amely itt nem az egyházra, hanem a vallás fogalmára vonatkozik, s e szerint a keresztény vallás lényegét mutatja. Ebben az értelemben vallás­szakadás nem történt; amit az ökumené a 20. század végére feltámadó jelensége alá is támaszt; ami történt az egyházszakadások sorozata volt. A kereszténység ezen egyetemesség igényét két központi fogalmának köszönheti: az ember centrális szerepének mindenféle járulékos (nem, faj, szín, nyelv stb.) megkülönböztetés nélküli meghatározásának, valamint ezen ember Istenhez való viszonyának.

A vallás, amióta emberi emlékezet létezik, áthatotta a kultúrát, értéket alakított ki benne, s a kultúrának néha sikerült anyagiasabb szintekre is transzponálni ezeket az értékeket. Az egyházszakadások azonban (1054 a keleti és nyugati egyház elszakadása; majd 1517 Luther Márton, 1536 Kálvin János fellépése), továbbá a felvilágosodás, a racionalizmus térnyerése, amely az emberre és csakis az emberi rációra épít, fokozatos értékpluralizmus kialakulásához vezetett. A középkorban megkérdőjelezhetetlen vallási abszolútum valláspluralizmusra darabolódott szét. Fokozatosan kialakult az úgynevezett fogyasztói társadalom. Az egyház tekintélye megszűnt és hitelességét vesztette azáltal, hogy a saját maga által is megosztott kereszténység továbbra is az egység igényével próbált fellépni.

A 20. századi európai integráció, az Európai Unió gyökereit tekintve gazdasági alapokra épül. E gazdasági alapokat áthatotta az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelméről szóló Egyezmény, amelyet Rómában 1950-ben, az emberi jogok általános eszközeként alkottak meg, valamint a különböző kisebbségi jogokat megjelenítő, 1998-ban hatályba lépő Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, és a nemzeti kisebbségek védelméről szóló Keretegyezmény, valamint az Emberi Jogok Európai Egyezménye kiegészítő jegyzőkönyveként megjelölt Parlamenti Közgyűlésének 1201/1993. sz. Ajánlása. Ezen nemzetközi viszonylatban jelentős dokumentumokban olyan alapvető emberi értékek védelme kerül megfogalmazásra, amelyek eredetüket tekintve a humanizmusban gyökereznek, az ember emberhez, élethez való jogát fogalmazzák meg. Az emberi jogok védelme a "szabadság, egyenlőség, testvériség" fogalmából nőtt ki. Lényegileg a világot emberközpontúvá kívánja tenni. Hiányzik ugyanakkor a vallásban meglevő viszonyítási alap. Hiányzik a mérték, az ember eredendő mértéke, amely szerint önmagát el tudná helyezni a világban.

A vallás tehát, értékeit tekintve, csak egyik dimenziójában mutatkozott meg eddig az integrációs folyamatban, a humánus oldalát vetítette felénk, kialakítva ezzel egy emberhez mérhető és emberi mértéket alapul vevő értékteremtő közeget. Viszont ha a vallás másik központi fogalmának, a viszonynak a meghatározásától eltekintünk, kérdéses ennek az emberinek a meghatározása is. Az ember ugyanis, ha önmagával kerül viszonyba, értékei is viszonylagosak lesznek, s e logika szerint bármilyen cselekedetei igazolhatóvá válhatnak. Éppen ezért jelentős, éppen napjainkban, az EU azon meghatározása, miszerint "az Európai Unió értékek közössége, és ezt nem lehet kizárólag úgy felfogni, mintha bárki is csupán egy nemzetközi kereskedelmi klubhoz tartoznék".

Ez azt jelenti, hogy az Európai Unió ugyan gazdasági közösségként indult, de az integráció folyamata során mára értékközösségként tételezi magát.

A II. Vatikáni Zsinat a liturgia anyanyelvűvé tétele lehetőségével, az Evangélium anyanyelvűvé válásával a nemzeti identitások, a sokféleség megőrzésének lehetősével az egyetemességen belül, a 20. század vége felé, a vallási értékközösség hitelét, erejét adta vissza, s ily módon a két értékközösség kompatibilitása új esélyeket nyújt mindannyiunknak.

Ha ezt az 1990 utáni Magyarországon komolyan vesszük, akkor elméletileg ma nem lehet relevanciája annak a kérdésnek, hogy: vannak-e felekezetileg különböző tapasztalatai a nemzeti identitás megőrzésének, mely kérdésfeltevés implicit módon el is várja, hogy a különböző felekezetek a nemzeti identitás megőrzésének különböző stratégiájával rendelkezzenek. Ugyanis felmerül a kérdés: kivel, mivel szemben? Miért? Hogyan? Hiszen, mint ahogy azt Várszegi Asztrik mondja: "az egyháznak nem az az elsődleges feladata, hogy társadalmi projekteket finanszírozzon, vagy kulturális elgondolásokat próbáljon realizálni, hanem az Isten és az ember kapcsolatát, ezt a szeretetkapcsolatot kísérelje meg közösségben megélni és tanúsítani: egy utat, amelyen járni lehet, amelyet minden embernek lehet ajánlani". Bármilyen egyházról is legyen szó, ez a feladat. Annál is inkább, mivel "a világ hagyományos társadalmi berendezkedése felbomlóban van. Bár bizonyos keresztényi értékek beépültek a törvényhozásba, a nemzetközi jogba, kohéziós ereje - amely támogatólag hatott az egyházra és a társadalomra - szinte teljességgel megszűnt."

"Ezt a világot itt körülöttünk, bármilyen is, valamikor mi neveltük. Az emberek fejében, vagy szívében rólunk kialakult hamis kép tőlünk származik. Ezért aztán, ha politikai pártok, vagy spontán mozgalmak értékeinkből próbálnak kölcsönözni, egy bizonyos szinten megrekednek, mert hiányzik: a Biblia, a Szentírás és Jézus tanítása. ťKeresztényi értékŤ a levegőben lógva nem létezik."

Ma Magyarországon úgy tűnik ez a helyzet, s csak egyet tudok érteni mind a kérdéssel, mind a válasszal, amit a továbbiakban ugyancsak idézek a Monory M. András - Tillmann J. A. által Várszegi Asztrikkal folytatott beszélgetésből:

- A különféle hatalmi képletek nemcsak "értékeket" kívánnak kölcsönözni az egyházaktól, hanem politikai támogatást is kérnek, méghozzá nem is eredménytelenül.

- Történelmünk nagy átalakulásban van. Jézus Krisztus nem fordult semmiféle állami hatósághoz apanázsért, vagy akart eltartási szerződést kötni! Ahogy Pál apostol sem és az utánuk következő nemzedékek sem. Hanem mindennapi munkája mellett végezte az igehirdetést; kevéssel beérte, hogy a jót tehesse. Nyilván egy intézményesedett egyház esetében ez másként van. Sokan felróják az egyháznak, hogy a hatalommal valamiféle kapcsolatban van. Nincs az a hatalom, még a legszentebb is, amely lemondana arról, hogy az egyház legitimálja... Az elmúlt 10 esztendő után mindenképpen el kell kezdődnie a szétválás folyamatának. Itt az ideje annak, hogy az egyházat leválasszuk a hatalomról, a társadalomról, mert hosszú távon így nem tud hitelképes lenni. Főképpen akkor nem, ha 4 éves periódusok alapján akar alkalmazkodni. Ez lehetetlen egy demokráciában... Ha egészséges és normális a fejlődés, akkor, ha az egyház ténylegesen megtalálja a maga hangját és a maga formáját, akkor saját magának kell kezdeményeznie, hogy a történelmi frigyet Szent Istvántól napjainkig lazítsa, és saját lábára álljon. Mi egy nem kitartott, eltartott, megfizetett egyház akarunk lenni, hanem jelen akarunk lenni és szolgálni akarunk ebben a magyar hazában... Az egyház választása nem lehet más, még akkor sem, ha olykor a gazdagok oldalára állt, minthogy a szegények mellett kell döntenie.

A felmerülő kérdést pedig - miszerint míg II. János Pál pápa mindenütt a keresztény egyetemesség előmozdítását szorgalmazza, addig a katolicitást Kelet­-Európában nem kevesen a felekezeti, nemzeti, sőt olykor faji kirekesztés eszközének tekintik - Várszegi Asztrik ekként válaszolja meg:

- Ezeken a tájakon a katolikus egyháznak újra kell tanulnia katolicitását. Szóban ugyan mondjuk, a gyakorlatban nagyon messze eltávolodtunk tőle. Ennek történelmi, eszmei okai vannak, de semmiképpen sem fér össze a kereszténységgel. Mint ahogy nem fér össze ez a fajta leszűkítő látásmód a II. Vatikáni Zsinatnak a saját magáról alkotott egyházképével sem. Ezért az egyháznak saját magáról kimondott kijelentéseit, fogalmait, többek között a katolicitást is újra kell értelmeznie. Abból kell mindig kiindulni, hogy Krisztus egyháza meghívó és befogadó. Nem a faj, nem a származás, nem a rang számít; a meghívás mindenkinek szól. A katolicitásnak ezt a fogalmát kell felfrissíteni akkor is, amikor protestáns vagy ortodox testvéreinkről, vagy a zsidósághoz való viszonyulásról van szó. A katolicitás fogalmi tisztázásán túlmenően a jézusi alapállást kell kutatnunk ahhoz, hogy a leszűkítő praxison tágítani tudjunk. Nem bizonyos néprétegekhez, nemcsak a magyarokhoz van küldetésem, hanem mindenkihez. Ez az értelmiséget éppúgy magába foglalja, mint az egyszerű, szegény embert, vagy más nemzetnek a fiát, mint ahogy benne van a megszólítandó és történelmileg kiengesztelendő zsidó-hívő közösség is. Ha Magyarországról beszélek, akkor benne van minden magyar, és ha Kárpát-medencéről, akkor benne van minden szlovák, szerb, németajkú stb. Az elsőbbség Krisztus egyháza esetében mindenképpen az egyetemesség; ahogy aztán az Evangélium inkulturálódik, beleépül egy-egy nemzetnek az életébe, az is rendkívül fontos, de ezek nem egymással szemben kijátszható valóságok. Egyszerre, együtt megélendők, de ha prioritást kell keresni, akkor az egyetemességnek van elsőbbsége.

Én úgy gondolom, a hitbélileg elkötelezett ember számára ez a szemlélet lehet maga a stratégia az európai integráció ügyében, felekezetektől függetlenül.

A vallás szerepe Magyarország európai integrációjában c. konferencia, Budapest, 2000. május 17-18.