A 2002. évi választások és az egyházak

1. A politikai marketing önmagában hitelessé tehet-e pártpolitikai törekvéseket?

2. Miért vált az egyház egy tekintélyelvű, világi hatalmi politika eszközévé?

Tölgyessy Péter írja már 1999 decemberében: "A számtalan bajtól szenvedő országnak szüksége volna cselekvőképes kormányra, de az összecsapások túl sokszor nem szóltak másról, mint hatalmi térnyerésről. A FIDESZ energiáinak nagy részét politikai riválisai média hátországának, gazdasági erejének megtörésére és saját klientúrájának építésére fordította. A meglevő, félig polgári viszonyokat így nem a jogállam normáival, intézményeivel, értékeivel, nem is a piaccal, hanem inkább egy másik klientúrával igyekszik felváltani... a FIDESZ, mint a legnagyobb kormányzó párt, túl gyakran lép(ett) át normákon, értékeken és embereken, erősítve a magyar társadalomban amúgy is meglevő tendenciát, hogy szinte mindent szabad, csak erő kell hozzá." Ez a gondolkodásmód a 2002-es választásokon már "az erő velünk van", "sokan vagyunk, de még nem elegen" stb. stb. szlogenjeiben öltött formát. Holott az "erőből erőlködés lett, az akaratból hajthatatlanság", ahogy ugyanott Tölgyessy Péter mondta a már említett cikkében: "Az örökös nagyotmondás következményeként a párt veszélyes hitelvesztési lejtőre csúszott, egyre gyakoribb lett a pótcselekvés, a szimbolikus politizálás."

Mint A háborús észjárás izgat című, immár 2000. júniusi cikkében írja: "a FIDESZ vezetői nem bajlódnak bonyolult egyensúlykereső politikával, inkább a két nagy közéleti tömb között kísérelnek meg lehetetlenné tenni bármiféle átjárást". Miért is? A hatalomért. S miért válnak e folyamatok hatalmi törekvések eszközévé az egyházak, amikor igen hamar jól észlelhető volt, hogy - ugyancsak Tölgyessy Péter kifejezésével élve - a zsákmányszerző politika gyűlöletbeszéddel jár. A társadalom kettéosztásában, a FIDESZ-politika megvalósításában vajon miért vállalnak jelentős szerepet az egyházak? Hiszen a jókra és gonoszokra, nemzeti és nemzetidegen érzelműekre, hazafiakra és hazaárulókra osztása a társadalomnak sajnálatos módon egy zsidó-keresztény értékrend populista leegyszerűsített felhasználása. Ez a populizmus, ami a templomok falai között az országos "imahadjárat" formájában öltött testet, és a két választási forduló között folyt, gyökeresen ellentétes mind a demokráciával, mind a valódi, hiteles vallásossággal.

Nem tudom megítélni, hogy az egyházak vezető testületei nem tudták, vagy nem akarták észrevenni, hogy az Orbán-kormány a hívőket elsősorban mint szavazatnövelő bázist tekintette, s az egyházakat felhasználták tekintélyelvű, alattvalói mentalitást erősítő hatalmi törekvéseik eszközeként. Vagy úgy véli helyesnek pl. a katolikus püspöki kar, hogy nemcsak legitimáló szerepe legyen mondjuk az augusztus 20-i rendezvényeken, hanem politikai befolyása is növekedhet egy ilyen együttműködésben?

Azok közé tartozom, akik nem tartják hitelesnek a 10 évvel ezelőtti "térdre imához!" stílusban politizáló párt vezetőinek ájtatos részvételét az augusztus 20-i és az esztergomi bazilikában tartott rendezvényeken. A politikai üzenet ­eredménye azonban nem maradt el, mint ahogy azt a 2002-es választások eredményei mutatják. Még akkor sem, ha a hívők a választások után nem voltak elégedettek, s: "jaj, Atya, mi is történt, miben számítottuk el magunkat" kiáltásban fakadnak ki. A választási hadrendbe állított népi vallásosságnak a választási eredmény hihetetlen kudarca ütötte sebet nem tudni hogyan fogják kezelni a klérus tagjai. Hiszen most már ugye felmerül a kérdés, hogy miért nem "imádkoztak sikerrel", vagy "hiába fohászkodtak", hogy a magyar jövőt szívükön viselő képviselők kerüljenek 2002-ben a parlamentbe? Feltehetőleg az egyházak vezetői nem gondolták végig, amikor az imát egyfajta manipulációs eszközként alkalmazták - azt sugallva a hívőknek, hogy ha helyesen alkalmaznak egy ilyen technikát, az meg kell hozza a kívánatos eredményt -, mi lesz, ha nem ez történik, nem jön be a várt eredmény? A makroléptékben szervezett "választási imakörök mozgalom" ebben a felfogásban közvetlenül próbára tette a hívők hitének szavazatgyűjtő erejét. Ami a választások során történt az egyházak keretei között - a kultusz technológiára szisztematikusan számítani a politikai életben - inkább istenkísértésnek, mint jámborságnak hat. Isten ugyanis - úgy gondolom - nem egy embercsoport érdekeit és törekvéseit képviseli.

És bár már Bibó István is "hamis realizmusnak" érezte a neobarokk katolikus orientációt, a rendszerváltozás utáni harmadik parlamenti ciklusban alapozódni kezdett a "neo-neobarokk" Magyarországon, ami sajátosan helyezkedik el egy magát polgárinak nevező politikai elit törekvéseiben a 21. század elején.

Talán ezen ellentmondás miatt is köszön vissza a 2002-es országgyűlési szavazatok eredményeiben részint az a történelmi választási térkép, ami a politikai katolicizmus hagyományaival rendelkező vidékeken mutatta erőteljesnek a FIDESZ támogatottságát. Nem véletlenül. Orbán Viktor ugyanis magát paternális politikusnak mutatva, a két világháború közötti keresztény­nemzeti ideológiát próbálta egy nagy jobboldali egységpárt megteremtésére felhasználni. Annak idején e mögött az ideológia mögött állt a tradicionális parasztság és a hagyományos kisbirtokosi rétegek, miközben erőteljesen korlátozta a városi munkásság és a szegényparasztság szerveződését. Mára - ­mint közismert - a társadalom szerkezete jelentősen átalakult. Ezt nem tudomásul venni többszörösen óriási hiba. Éppen ezért szomorú, hogy a kádárizmus bukása után a FIDESZ utódpártja, a FIDESZ MPP a 2002-es választások megnyerése érdekében visszanyúlt egy olyan politikai kultúrához, politikai kultúra örökségéhez, mely Ferenc József kora óta jelen van Magyarországon, amely mindig is hajlott a paternális, tekintélyuralmi beállítottságra. Ez az attitűd volt jelen a két világháború közötti Magyarországon. is, sőt tulajdonképpen Kádár János sajátos konzervativizmusa és paternalizmusa is támaszkodhatott a társadalom ilyen irányú, mélyen meglevő beidegződésére. Sajnos ez a tekintélyelvűségre alapozott magatartás késő-kádári örökségként van jelen a FIDESZ-ben is. S a FIDESZ az egyházakon keresztül jó politikai érzékkel játszott erre a tekintélyelvűségre, mely a mai napig él a társadalomban, illetve a magyarországi történelmi egyházakban. Ugyanakkor a választás eredménye azt is mutatja, hogy többek között éppen a megváltozott társadalmi szerkezet következtében (5% a mezőgazdaságban dolgozók aránya) már nem képez többséget.

Hogy a 21. században a magyarországi történelmi egyházak ezt a tekintélyelvűséget miért táplálják tovább a társadalomban, ennek következményeivel majd szembe kell nézniük. Mindenesetre úgy tűnik, hogy az egyházak ma még nem kívánnak szembenézni azzal a ténnyel sem, hogy hova vezetett az a két világháború közötti helyzet, amikor is súlyos hatalmi tényezőként jelentős szerepet játszottak annak a politikának a folytatásában, amely tudjuk milyen katasztrófába juttatta az országot a II. világháború során és után.

A magát polgári pártnak és polgári kormánynak nevező politikai elitnek ugyancsak szembe kell néznie, hogy miért nem tudott a városi polgárság körében több szavazatot nyerni, s a második fordulóban is inkább a vidékre támaszkodott, igazolva ezzel eleve hibás öndefinícióját, mely márcsak azért is kisajátító, mert az SZDSZ és az MSZP ugyanúgy elfogadja a magántulajdont, a piacgazdaságot, mint a FIDESZ, azaz ezeket a kritériumokat tekintve azok ugyanúgy polgári pártok, mint a FIDESZ.

S ha megnézzük, hogy kik szavaztak az Orbán-kormányra, látható, mindenekelőtt azok a falusi és kisvárosi rétegek, éppen azok, akik maguk nem részesedtek elégségesen a polgári fejlődés eredményeiből, de akik maguk is igényelnék azt maguknak. "Éppen azért azonban, mert még nem volt módjuk belülről megítélni a polgári létet, könnyebben rászedhetők a szavak által." (Vitányi Iván) Részben az ő gyermekeik azok a FIDESZ-re szavazó fiatalok is, akik elsősorban a gyors karrier-lehetőségeket kínáló pártot látják a FIDESZ-ben.

A 2002-es választások és az egyházak tekintetében, úgy gondolom, azt mondhatjuk, minden szereplőnek célszerű elgondolkodni azon, hogy a remények szerint közeli EU-csatlakozás előtt néhány évvel helyes-e akár a hatalom megragadásáért és birtoklásáért a múltba fordulni, a két világháború közötti legszerencsétlenebb szerepeket újraformálni?

A 2002. évi választások és az egyházak c. konferencia, Budapest, 2002. június 7.