Az asszimiláció és hatása a népesedési folyamatokra

Szilágyi N. Sándor

Az alábbiakban azt fogom megvizsgálni, milyen szerepe lehetett az asszimilációnak - a népességcsökkenést döntő módon meghatározó másik két ok: az alacsony természetes szaporulat és a kivándorlás mellett - a romániai magyarok 11,98%-os, 193 152 főnyi fogyásában az 1992. január 7-i és 2002. március 18-i népszámlálás között eltelt bő tízéves időszakban. [1]

Dolgunkat több körülmény is megnehezíti. Az első az, hogy az asszimiláció demográfiai hatásának mértékét népszámlálási adatokból csak részlegesen lehet közvetlenül megállapítani. A kérdőívben ugyanis nem volt olyan kérdés, amely arra vonatkozott volna, hogy az illető személyt (ha már megvolt akkor), milyen nemzetiségűként jegyezték be az előző népszámlálás alkalmával. De még ha lett volna is, az asszimilációnak akkor is csak az egyik (hatásában nem is a legfontosabb) formájára vonatkozóan kaphatnánk többé-kevésbé (de alighanem inkább kevésbé) megbízható adatokat.

A második gond az, hogy az asszimiláció külön tényező ugyan a fogyást meghatározó másik kettő mellett, de olyan, amely kapcsolatban van amazokkal is, főleg a természetes szaporulat alakulásával. Nézőpont kérdése is lehet, hogy az együttes hatások eredményeként bekövetkező népességcsökkenést melyik tényezőnek tulajdonítjuk. Ezért aztán könnyen előállhat az az első látásra képtelenségnek tűnő helyzet, hogy ha három kutató külön-külön kellő alapossággal és körültekintéssel, elfogulatlanul, előítélet-mentesen, az általa vizsgált tényező szerepét nem túllicitálva, minden elérhető adatot felhasználva, a módszertani elveket szigorúan betartva megvizsgálja, mi volt a szerepe külön-külön az alacsony természetes szaporulatnak, a kivándorlásnak, illetve az asszimilációnak a fogyásban, és a végén mindegyik jó közelítéssel megmondja, hogy az illető tényező a fogyás hány százalékáért felelős, ezek összege talán nem is kevéssel fogja meghaladni a 100%-ot. Aki nem látja, miről van szó, első ötletként könnyen azt a következtetést vonhatja le ebből, hogy itt valaki nagyon nem jól dolgozott, pedig lehet, hogy a maga szempontjából mindegyik kutatónak igaza van, még ha a végösszeg netalán 130% lenne is.

Az a kutató ugyanis, aki a természetes szaporulat alakulását vizsgálja mint a fogyás egyik tényezőjét, érthető módon elsősorban azt nézi (nagyon is helyesen), hogy a kérdéses időszakban hány magyar halt meg, és a helyébe csak hánnyal gyarapodtunk, ebből megállapítja az ilyen úton keletkezett veszteséget, majd ezt a teljes fogyáshoz viszonyítva százalékokban is ki tudja fejezni, hogy ennek a tényezőnek mekkora a súlya a fogyást előidéző okok között. Neki az adatok elemzéséhez nincs is többre szüksége, de még feladatának sem mindig tartja, hogy még azt is megmondja, miért olyan kevés a magyar gyerek, és hogy a lehetséges okok közül melyik milyen mértékben felelős ezért az alacsony számért, hiszen abból a szemszögből végül is mindegy, miért, elég az, hogy ennyi, és nem több.

A természetes utánpótlás elégtelenségének azonban több oka is lehet, és van is:

(1) a helyben maradt magyar nők (tehát akik nem vándoroltak ki) nem szültek elég gyereket,

(2) a termékeny korú magyar nők közül (akik gyereket szülhettek volna itthon) túl sokan vándoroltak ki,

(3) a helyben maradt magyar nők egy része szült ugyan gyerekeket, de azok románok lettek, így nem a magyarok számát pótolják, hanem a románokét,

(4) a magyarok között túl sok volt az idős korú ahhoz, hogy a természetes megfogyatkozásukkal keletkező népességhiányt születésekkel egyáltalán pótolni lehetett volna (a mi világunkban),

(5) a magyarok közül túl sokan haltak meg idő előtt azért, mert életük aktív szakaszában agyonhajszolták őket (vagy magukat) gyatra egészségügyi ellátás mellett, vagy mert sokkal több alkoholt fogyasztottak el, mint amennyit okvetlenül szükséges lett volna.

(Ha a világ más tájaira gondolunk, lassan szinte szerencsénknek tarthatjuk, hogy legalább egy hatodikkal is nem kell számolnunk: azzal, hogy túl sokat pusztítottak el közülünk interetnikus háborúval, merényletekkel, népirtással.)

Mármost aki viszont nem a természetes népmozgalmat vizsgálja, hanem a kivándorlást, az érthetően ez utóbbi folyamat teljes demográfiai és társadalmi hatására kíváncsi, tehát a fenti (2) ok következményeit ő is be kell hogy számítsa a kivándorlás útján keletkezett veszteségekbe, hiszen nagyon is indokoltan gondolja úgy, hogy ha kivándorlás nem lenne, akkor az a hiány sem keletkezhetett volna. Aki pedig az asszimiláció hatásával foglalkozik, az meg a fenti (3) ok hatását nem hagyhatja ki semmiképpen, hiszen e nélkül csak nagyon hiányosan tudhatná megmondani, hogy mindent egybevetve mi a tényleges következményük az asszimilációs folyamatoknak. És ezzel már lehet, hogy ott is vagyunk a 130% közelében.

Ezt pedig csakis úgy lehetne elkerülni, ha a szóban forgó százalékarányokat nem a természetes népmozgalmi események, a kivándorlás, illetve az asszimiláció hatására adnánk meg általában, hanem konkrétan ezek egyes alcsoportjaira (például nem az alacsony természetes szaporulatra, hanem az imént felsorolt öt alkomponens mindegyikére külön-külön). Az így összeálló lista összege helyes számítás esetén természetesen nem lehetne sem több, sem kevesebb mint 100%, de ugyanakkor az is világos lenne, hogy ha erről a listáról ki-ki összeválogatja azt, ami az őáltala vizsgált tényező szempontjából fontos, akkor az így keletkező részösszegeket viszont nem ajánlatos összeadni. Ezt azért kellett elmondanom már itt az elején, mert alább én is kénytelen leszek ilyen becsléseket végezni, és nem szeretném, ha ezeket valaki nem a számításaim megalapozottságát kifogásolva vetné el, hanem pusztán annak alapján kérdőjelezné meg, hogy a "végösszeg" meghaladja a 100%‑ot.

Az asszimiláció népszámlálási adatok alapján történő vizsgálatát megnehezítő harmadik körülmény az, hogy a népszámlálási adatfelvétel jellege éppen a bennünket érdeklő adatok esetében nem egészen talál a helyszínen történő folyamatok tényleges szerkezetével. A népszámlálási statisztika ugyanis diszkrét értékekkel dolgozik (a diszkrét szó matematikai értelmében), és ez a felmérés során megkérdezett legtöbb mutató esetében nem is okoz gondot (például ha igen/nem választ kell adni arra a kérdésre, hogy az illető személy házas-e, akkor ezen nem kell sokat gondolkozni, mert itt nincs folytonos átmenet: valaki vagy az, vagy nem az, harmadik lehetőség nincs, és ezt a megkérdezett személy is pontosan tudja magáról). Az etnikai identitás és az anyanyelv azonban - vagyis éppen az a két mutató, amely bennünket legjobban érdekel - a valóságban inkább folytonos értékekkel fejezhető ki, semmint éles kategóriahatárokat feltételező igen/nem válaszokkal (mégpedig leginkább éppen azokon a vidékeken, ahol az asszimilációs folyamatok erőteljesebben érvényesülnek), ezeket a folytonos értékeket azonban a népszámláláskor mégis diszkrét értékekké kell alakítani, és ez ráadásul (de amúgy szerencsére!) teljesen az adatközlő személyekre van bízva, pedig ettől némelyikük igencsak el van bizonytalanodva. Azt azonban mégsem mondhatja magáról, amit máskor szokott (hogy tudniillik: "mi itt olyan ťmagyarok is, meg románok isŤ vagyunk, inkább tán magyarok, mint románok, de van rá eset, hogy fordítva", vagy: "mi is magyarok volnánk, csak hát sajnos már nemigen tudunk magyarul", azaz: magyarok, de nem prototipikusak), hanem egyértelműen vagy magyarnak, vagy románnak kell nyilvánítania magát, a statisztikából pedig semmilyen módon nem tudhat kiderülni, hogy az 1992-es népszámláláskor hol hányan voltak olyanok, akik ugyan még magyarnak íratták be magukat vagy a gyermeküket, de már akkor is igencsak kétközben voltak, ha ezt ennyire egyértelműen kellett megmondani. Éppen ezért a "statisztikai asszimiláció", vagyis az, ahogyan az asszimiláció a népszámlálási adatokban tetten érhető, csak nagyjából és a való helyzet árnyalatgazdagságához és komplexitásához képest meglehetősen durván fejezi ki azt, ami a helyszínen ténylegesen történik, és ezzel mint elég fontos határozatlansági tényezővel az adatok értelmezése során is számolni kell. [2] (Ha a népszámlálási kérdőív lehetővé tenné a kettős identitás rögzítését - első, illetve második etnikai identitásként, illetve anyanyelvként azok esetében, akik úgy érzik, hogy egyetlen identitás megjelölése nagyon nem fedi a való helyzetet -, akkor mindnyájan könnyebb helyzetben volnánk: azok is, akiknek ezt a helyszínen hirtelen kell eldönteniük, és mi is, akik aztán az adatokat értelmezni próbáljuk.)

Végül a negyedik gond az, hogy a különböző szakterületeken dolgozó kutatók között nincs kialakult egyetértés abban, hogy mit kell egyáltalán asszimilációnak tekinteni (még az illető területen belül sem). A létező számos definíció legnagyobb része nem demográfiai szempontú, és az (etnikai) identitásváltásra, illetve hasonulásra helyezi a hangsúlyt, alkalmasint azért is, mert köznyelvi, azaz nem tudományos értelmű használatában az asszimiláció szón általában ezt szoktuk érteni. (A 2003-ban megjelent új Magyar értelmező kéziszótár például így értelmezi ezt a szót: "3. Pol Vkinek v. vmely népnek, népcsoportnak más népbe való beolvadása", a beolvad szót pedig így: "Vmely közösségbe, szervezetbe kerülve elveszti az önállóságát, saját jellegét", ez utóbbi pedig - a saját jelleg elvesztése - lényegében egyet jelent az identitásváltással.) Ezért aztán az asszimiláció hatásainak megítélésében is nagyon megoszlanak a vélemények, mert aki csak a tényleges identitásváltást veszi figyelembe, az ezt a veszteséget elhanyagolhatónak véli, míg aki nemcsak ezt tartja asszimilációnak, az a hatását is nagyobbnak értékeli.

Mit tekintünk asszimilációnak?

Mivel a meglevő asszimiláció-definíciókból általában fontos dolgok ki szoktak maradni, ahhoz, hogy megbízhatóbban tudjam megítélni az asszimilációs veszteség tényleges szerepét a romániai magyarok fogyásában, kénytelen voltam egy saját meghatározást kialakítani: demográfiai értelemben asszimiláció minden olyan folyamat, amelynek eredménye valamely nyelvi, etnikai vagy felekezeti kritériumok szerint meghatározott népesség lélekszámának (nem számarányának!) és/vagy reprodukciójának egy másik, ugyanolyan kritériumok szerint meghatározott népesség javára történő csökkenése. [3]

Ez a definíció a következőket teszi nyilvánvalóvá:

a) Demográfiai szempontból az asszimiláció nem egyed-, hanem populációszintű folyamat, amelyben szükségszerűen legalább két népesség vesz részt: az egyik az, amely ilyen úton csökken (amelynek tehát asszimilációs vesztesége keletkezik), a másik meg az, amely éppen ezáltal olyan asszimilációs nyereségre tesz szert, amelynek köszönhetően lélekszáma valamivel nagyobb lesz, mint ami pusztán a természetes népmozgalmi folyamatok alapján várható lenne. Ez a folyamat az érintett népességek együttes szintjén nullaösszegű: bármennyi asszimilációs vesztesége lenne is például a magyaroknak Romániában a románok javára, ez Románia teljes népességének számát (közelebbről a magyarok és románok együttes számát) nem érintené.

A demográfiai szempontot azért emeltem itt ki, mert az asszimilációt vizsgálhatjuk más szempontból is. Aki például a nyelvcsere lezajlásának módját vizsgálja egy adott nyelvi közösségben szociolingvisztikai módszerekkel (mint például Gál Zsuzsa tette az ausztriai felsőőri magyarok esetében), azt a fenti meghatározásból a reprodukció csökkenése is másképpen érdekli egy kicsit, mint a demográfust: ő inkább azt nézi, hogy a gyerekek milyen arányban és milyen szinten tudnak magyarul, összehasonlítva az idősebb nemzedékekkel, de még talán ennél is jobban érdekli, melyik nemzedék milyen helyzetekben használja még a közösség első, eredeti nyelvét, és milyenekben már a másodikat, az újat, amelyre éppen vált át. El lehet képzelni olyan szempontú kutatást is, amelynek fő kérdése az lesz, hogy: "Hány magyar románosodott el 1992 és 2002 között?" Ez egy nagyon is értelmes kérdés, a demográfus azonban elég rosszul járna vele, ha (csak) ezt kérdezné, mert ez őt teljesen félrevezethetné, különösen ha ráadásul még azt is hinné, hogy az erre adott válasszal egyben azt is megmondta, milyen mértékű volt az illető időszakban az asszimiláció. A demográfiai asszimiláció ugyanis annyira populációszintű folyamat, hogy még az is előfordulhatna, hogy egy közösségnek - például esetünkben a magyarnak - nagy asszimilációs vesztesége keletkezzék a románok javára, miközben személy szerint egyetlen magyar sem románosodik el.

b) A fenti meghatározás az asszimiláció fogalmát a nyelvi, etnikai vagy felekezeti közösségek lélekszámának ilyen úton való módosulására korlátozza, mivel az ilyen folyamatokat a bevett gyakorlat és (nyelv)szokás szerint csak az ilyen közösségek vonatkozásában szoktuk asszimilációnak hívni, noha még ezek esetében sem egyenlő mértékben: az asszimiláció prototipikus példáinak elsősorban a nyelvi és az etnikai (és/vagy kulturális) asszimilációt tartjuk, a felekezetit viszont kevésbé, ezt az is mutatja, hogy ez utóbbi bizonyos eseteit külön szóval is nevezzük meg (prozelitizmus), attól pedig még tán meg is sértődnének egyesek, ha valaki a hittérítést is asszimilálásnak nevezné, pedig ennek ráadásul még erőszakos formái is voltak a történelem során. A mi kultúránknak azonban, amelyben az asszimilációs folyamatokat vizsgáljuk, olyan a szerkezete, hogy a felekezeti asszimilációval is foglalkoznunk kell, mert itt az etnikai és a felekezeti identitás olyan mértékben kapcsolódik össze (legalábbis bizonyos etnikumok és felekezetek esetében), hogy ez az asszimilációs folyamatok szempontjából nem közömbös. [4]

A definícióbeli korlátozásnak tehát az az előnye, hogy az asszimilációt három, folyamatként egymáshoz sok tekintetben hasonló fajtájára (nyelvi, etnikai, felekezeti) szűkíti le, és minden mást kizár. Például pusztán a folyamat szerkezete szempontjából a kivándorlás esetében is éppen az történik, hogy az egyik ország népességének lélekszáma egy másik ország népességének javára csökken (vagyis a két országot együtt nézve ez a folyamat is nullaösszegű), mégsem sorolódik az asszimiláció körébe ("állampolgársági asszimiláció"-ként), hanem mint más jelenség külön vizsgálható, ez pedig már csak azért is célszerű, mert ennek egészen más meghatározó tényezői vannak, mint az asszimiláció körébe sorolt folyamatoknak. Ugyanakkor hátránya is van ennek a leszűkítésnek, mert nem fér bele valami, amit ugyan szintén nem szoktunk asszimilációnak hívni, de ami a nyelvi és etnikai asszimilációval legalább annyira összetartozik, mint a felekezeti, és a mögötte álló tényezők is több tekintetben hasonlóak: az, amit úgy hívhatnánk, hogy tannyelvi asszimiláció, vagyis - esetünkben - a magyarul tanuló óvodások és (általános) iskolások számának a románul tanulók javára történő csökkenése. Mivel ez elég fontos tényezője az asszimilációnak, erre alább még visszatérek, anélkül azonban, hogy ezt is az asszimiláció egyik fajtájaként tárgyalnám, ez már csak azért sem lenne célszerű, mert demográfiai szempontból ennek nincs semmiféle közvetlen hatása valamely népesség lélekszámának alakulására (közvetett azonban nagyon is van).

További definíciók

Az asszimilációnak két formáját különböztetjük meg: (1) a spontán, illetve (2) az irányított vagy ösztönzött, rosszabb esetben erőszakos asszimilációt. [5] Spontán asszimilációról akkor beszélünk, ha az asszimilációs folyamatok nem valamely domináns nyelvi, etnikai vagy felekezeti közösség, illetve az ezeket favorizáló államhatalom tudatos, szándékos, olykor erőszakos közreműködésének következtében mennek végbe, hanem úgyszólván maguktól, az illető népesség belső, illetve környezeti adottságaiból eredően, irányítottról pedig akkor, ha az asszimilációt kiváltó tényezőket a domináns csoport vagy az államhatalom ilyen irányba ható intézkedésekkel felerősíti, esetleg maga hozza létre.

Mind a spontán, mind az irányított asszimiláció lehet (a) önkéntes, vagyis az asszimilálódó egyének vagy az egész közösség saját elhatározásából fakadó (az irányított asszimiláció ilyenkor azt jelenti, hogy a befogadó közösség maga is aktívan részt vesz a másik közösség asszimilálódó szándéka megvalósulásának megkönnyítésében, tehát nem viselkedik vele szemben kirekesztően vagy elutasítóan, sőt adott esetben pozitív intézkedésekkel is segíti ezt a folyamatot), és lehet (b) kényszerű, vagyis az érintett közösség tagjainak szándékával nem egyező, sőt azzal ellenkező, de amellyel szemben az illető közösség mégsem tud hatékonyan védekezni, amit tehát az illető közösség sajnálatos, de elkerülhetetlennek tűnő folyamatnak lát, és ezt akként is éli meg.

Emberjogi szempontból az önkéntes asszimiláció esetében akkor történik jogsértés, ha az emberek ehhez való jogát bárki is megkérdőjelezi, illetve ha a befogadó (rendszerint domináns) csoport tagjai bármilyen eszközzel akadályozni próbálják ezt a folyamatot, a kényszerű asszimiláció esetében pedig akkor, ha az identitás megtartásához való jogot kérdőjelezik meg, illetve ha a domináns (rendszerint befogadó) csoport tagjai nem az asszimilálódni nem kívánó közösséget segítik abban, hogy az asszimilációt elkerülje, hanem ellenkezőleg: az asszimilációs folyamatot ösztönzik. Ez utóbbi megint két formában történhet: (a) olyan magatartással és intézkedésekkel, amelyek céltudatosan az asszimilációs folyamatokat kiváltó tényezőket erősítik, ezt nevezzük nyílt asszimilációs politikának, és (b) azáltal, hogy a domináns csoport, illetve az államhatalom nem tesz meg minden tőle telhetőt, hogy csökkentse az olyan asszimilációs tényezők hatását, amelyeknek alakulása emberi szándéktól és döntésektől függ, és nem támogatja az ilyen kezdeményezéseket, ezt nevezzük rejtett asszimilációs politikának.

Véleményem szerint a romániai magyarok asszimilációja legnagyobbrészt kényszerű spontán asszimiláció, és csak kisebb mértékben következménye az asszimilációs politikának, amely azonban, ha nem is olyan mértékben, mint 1989 előtt (és inkább rejtett, mint nyílt formában), továbbra is jelen van, és bizonyos intézkedéseivel, illetve más, szükséges intézkedések meghozatalának elmulasztásával, olykor megakadályozásával nem elhanyagolható mértékben erősíti az asszimilációs folyamatokat.

Végül szintén a definíciók között kell szólnunk a tényleges asszimiláció és a látszólagos asszimiláció különbségéről. Míg az előbbi megkülönböztetések a demográfus számára kevésbé fontosak, ez leginkább őt érdekli. Ő ugyanis statisztikai (például népszámlálási) adatokkal dolgozik, és csak azt veheti figyelembe, amit az adatok mutatnak. Azok meg olykor olyasmit is mutatnak, ami mögött pedig nincsenek tényleges asszimilációs folyamatok. Ha például az 1992-es népszámlálás során magukat magyarnak mondó, de valójában nem annak gondoló cigányok egy része 2002-re úgy döntött, hogy ezúttal inkább románnak regisztráltatja magát, akkor ez a népszámlálási adatokban a magyarok veszteségeként, illetve a románok nyereségeként fog megjelenni, noha ez a magukat ténylegesen (nemcsak népszámláláskor) magyarnak, illetve románnak tartók valóságos számát nem érinti. Az ilyen látszólagos asszimilációnak elég kellemetlen tulajdonsága, hogy azonosítása és különösen mértékének megállapítása pusztán az adatok alapján nem lehetséges. Valószínűsíteni is csak lokálisan lehet esetleg: ha például az adatokon kívüli információink alapján tudjuk, hogy valamelyik településen igen magas a cigányok száma, ám a népszámlálási statisztikában alig vannak jelen, ugyanakkor viszont az előző népszámláláshoz képest feltűnően megnőtt a románok száma, miközben a magyaroké nagyjából ugyanannyival csökkent, noha más információink alapján tudjuk, hogy nagyobb migrációs eseményekkel nem kell számolnunk, és abban a közigazgatási egységben az asszimiláció sem jelentős a magyarok körében, akkor okkal gondolunk arra, hogy látszólagos asszimilációval van dolgunk. Mivel nekem nincsenek az adatokon kívüli megbízható információim ezzel kapcsolatban, az alább következő számításaim során a látszólagos asszimilációval nem tudok számolni, de ez a számításokat nem fogja nagyon érinteni, mert azokban a mutatókban, amelyekkel dolgozni fogok, ennek nem lehet nagy jelentősége.

A látszólagos asszimilációt azonban nemcsak azért kell figyelembe vennünk, mert ez egy olyan határozatlansági tényező, amelynek még a mértékét sem sejthetjük (a cigányok a romániai demográfiai számítások nagy ismeretlenei), hanem azért is, mert - bármilyen meglepően hangzana is ez - minden virtualitása ellenére lehet némi befolyása a tényleges asszimilációra. Megtörténhetik ugyanis (és erre valóságos eseteket is tudunk), hogy ennek a "mimikri-identitásnak" a változása együtt jár az iskola tannyelv szerinti megválasztásának megváltozásával. Ha korábban az ilyen (jórészt magyar anyanyelvű vagy magyar-cigány kétnyelvű) cigányok magyar tannyelvű iskolába íratták gyerekeiket, újabban viszont román tannyelvűbe, akkor ennek számos helyen az lehet a következménye, hogy a magyar gyerekek is kénytelenek lesznek román tannyelvű osztályba járni, mert a magyar osztály számára már nem lesz meg a szükséges tanulólétszám, ez pedig - mint alább látni fogjuk - fontos tényezője az asszimilációnak.

Az asszimiláció fajtái

A tényleges asszimilációnak definíciónk értelmében három fajtáját különböztetjük meg.

1. A nyelvi asszimiláció a nyelvi közösséghez tartozó személyek számának alakulását érinti, nyelvi közösségen pedig az egyazon anyanyelvűek összességét értjük (az adott területen). Ezt azért fontos leszögezni, mert a nyelvi közösség nem ugyanaz, mint az etnikai közösség, noha - legalábbis a magyarok esetében - ez a kettő igen nagy mértékben fedi egymást. A magyar nyelvi közösségbe nemcsak magyarok tartoznak, hanem - bár a magyaroknál jóval kisebb számban - magyar anyanyelvű románok, cigányok, németek, örmények vagy más nemzetiségűek is, és magyar nemzetiségűek is tartozhatnak anyanyelvük szerint nemcsak a magyar, hanem a román, cigány, német és más nyelvi közösségekbe.

A nyelvi asszimilációt azonban lehet az etnikai közösség viszonylatában is vizsgálni, amikor is csak a magyarok (azaz magyar nemzetiségűek) nyelvi asszimilációjáról beszélünk, ebben az esetben a magyar nyelvi közösség és a magyar etnikai közösség igen nagy felületű átfedését figyelembe véve [6] a nem magyar anyanyelvű magyarok jelenlétét inkább a nyelvi, és csak elhanyagolható mértékben az etnikai asszimilációval hozzuk összefüggésbe. Itt ugyan van egy nem túl nagy mértékű bizonytalansági tényező, hiszen bár elég nehezen, de elképzelhető, hogy valahol a magyartól eltérő anyanyelvű magyarok jelenlétét olyan (a magyarok irányába történő) etnikai asszimilációval kell magyarázni, amely az eredeti anyanyelv megtartása mellett megy végbe, ez azonban elég valószínűtlen, mert a sorrend inkább fordított szokott lenni. [7] A vegyes házasságok azonban ezt a kérdést is bonyolultabbá teszik valamivel, de ennek részleteibe már csak terjedelmi okokból sem mehetünk itt bele. Az alábbiakban ennek úgysem lesz nagy jelentősége, mert itt elsősorban a magyarok román irányba történő asszimilációjáról lesz szó (az asszimiláció teljes problémakörének felgöngyölítése nem egy tanulmány, hanem egy monográfia tárgya lehetne), a román anyanyelvű magyarok esetében pedig rendkívül kicsi annak a valószínűsége, hogy jelenlétüket a magyarok irányába történő etnikai asszimilációval kellene magyarázni.

Hogyan keletkezhetnek tehát a román anyanyelvű magyarok? Az első, de aligha a legjellemzőbb útja ennek az egyéni nyelvcsere. Olyan közösségekben fordulhat elő, ahol a magyarok számaránya igen kicsi, emiatt a magyaroknak legnagyobbrészt románokkal vannak kapcsolataik, és a vegyes házasságok aránya is igen magas a magyarok körében, ami azzal jár, hogy az ember magyarul még a családjában sem beszél, és azon kívül is igen ritkán, de akkor is inkább csak olyanokkal, akiknek helyzete, következésképpen nyelvállapota is hasonló az övéhez. A nyelvi kompetencia alakulását pedig közvetlenül az határozza meg, hogy az ember az illető településen kikkel milyen kapcsolatokban és milyen funkciókban használ(hat)ja anyanyelvét, illetve hogy nyelvi kapcsolataiban ennek következtében hogyan aránylik az anyanyelv használatának összesített ideje a másik nyelv használatának összesített idejéhez. (Ebben nemcsak az az idő van benne, amíg ő beszél, hanem az is, amíg mások beszédét hallgatja.) Mennél kisebb az adott nyelvet beszélők számaránya az illető településen, az egyének napi vagy heti nyelvhasználatának aránya annál inkább eltolódik a másik nyelv irányába, [8] ez pedig egy kritikus ponton túl már egyenesen vezet a spontán nyelvi asszimiláció felé: az ember magyarul egyre nehezebben fejezi ki magát, majd magyar beszédértése is meggyengül, míg végül magyarul már restell is megszólalni, és inkább a román nyelvet érzi a magáénak, azzal azonosul, mert ott nincsenek nyelvi nehézségei.

Ha egy közösségben az egyéni nyelvcsere a magyar beszélők nagy arányát jellemzi, akár közösségi nyelvcseréhez is vezethet, amikor is az illető településen egyszerűen nem beszélnek többé egymással magyarul az emberek. A közösségi nyelvcserének azonban nem ez a legjellegzetesebb útja (ez inkább csak kivételes helyzetekben fordulhat elő), hanem az, hogy a nyelvhasználatukban elbizonytalanodott emberek nem tudják már átörökíteni anyanyelvüket a következő nemzedékre (részben mert azt a nyelvváltozatot nem is tartják arra érdemesnek), tehát a következő nemzedék már román anyanyelvű lesz. Ez történhet vegyes házasságokban, de etnikailag homogén házasságokban is. A vegyes házasságokban azonban nemcsak a bizonytalan magyar nyelvtudás lehet az oka annak, hogy a magyar fél nem tanítja meg a gyermekét magyarul beszélni, hanem egyszerűen az, hogy a házastársak a családban nem magyarul beszélnek egymással, így a gyermekkel sem. Ha az ilyen gyermeket abban a tudatban nevelik és arra nevelik, hogy ő ettől még magyar, akkor román anyanyelvű magyar lesz belőle, noha ő személy szerint sohasem váltott anyanyelvet. Ez pedig a magyar anyanyelvűek számának csökkenését és egyben a román anyanyelvűek számának növekedését eredményezi.

2. Az etnikai asszimiláció az etnikai közösség lélekszámának alakulását érinti, ez a tanulmány elsősorban ezzel foglalkozik. Mivel az etnikai identitás, mint az imént láttuk, mind a magyarok, mind a románok esetében igen nagy mértékben korrelál a nyelvi identitással (vagyis az illető etnikumnak megfelelő anyanyelvvel), a kettő disszonanciája a mi kultúránkban nem egy hosszú ideig fenntartható állapot. [9] Ennek az erős korrelációnak tulajdoníthatóan ugyanis az emberek nemigen tudnak "igazi magyarnak" tekinteni másokat, de magukat sem, ha nem tudnak magyarul. [10] A román anyanyelvű magyar tehát nagy valószínűséggel előbb-utóbb úgy fogja érezni (és ebben környezete is megerősíti őt), hogy nincs immár miért erőltetnie tovább az ő magyarságát, ha egyszer magyarul nem is tud, mikor életformája, értékrendje, emberi kapcsolatai őt egyértelműen a románokhoz kötik. Ha az ilyen ember egy idő után már inkább a románokkal, semmint a magyarokkal érzi magát összetartozónak, és magát is (inkább) románnak tartja, akkor az ő esetében egyéni etnikai identitásváltás történik, többnyire önkéntelenül, ami talán számára is inkább csak olyan helyzetekben tudatosodik, amikor etnikai identitását valamilyen helyzetben (például népszámláláskor) ki kell nyilvánítania, illetve egyértelművé kell tennie. Az ilyen esetek számát már jóval nagyobbnak vélhetjük, mint az egyéni nyelvcserékét, hiszen ezekhez a nyelvi asszimiláció teremti meg az alapot, amely viszont, mint láttuk, nemcsak az egyéni nyelvcserének következménye.

Az etnikai asszimiláció másik formája az, amikor az egyén szintjén tulajdonképpen nem történik semmi. Az olyan esetekről van szó, amikor - leginkább a magyar-román vegyes házasságokban, de nem kizárólag ott - a magyar anyától született gyermekek nemcsak román anyanyelvűek, hanem egyenesen román nemzetiségűek is lesznek. Ez azt eredményezi, hogy a magyarok száma ennyivel kisebb lesz, a románoké meg ugyanennyivel nagyobb. Az etnikai asszimilációnak alighanem ez a legnagyobb hatású összetevője.

3. A felekezeti asszimiláció az egyes felekezeti közösségek lélekszámát érinti. Az asszimiláció előbb tárgyalt formáihoz hasonlóan ez is lehet egyéni, ezek közül bennünket itt nem mindegyik változat érdekel. Például egyáltalán nem kell foglalkoznunk az olyan esetekkel, amikor, mondjuk, reformátusok áttérnek adventista vagy baptista hitre, mert ennek semmi kapcsolata sincs az etnikai asszimilációval. A vallásfelekezetek között azonban vannak olyanok, amelyek nagyon szorosan kötődnek egy-egy etnikumhoz. A romániai magyarok esetében ilyen a református és az unitárius (1992-ben a reformátusok 95,38%-a magyar volt, 2,01%-a pedig román, de okunk van rá, hogy azt higgyük, hogy az utóbbiak legnagyobb része éppen a magyarok román irányú etnikai asszimilációja következtében, az unitáriusoknak pedig 96,50%-a volt magyar, és 1,90%-a román, az utóbbiaknak a reformátusokéhoz képest valamivel alacsonyabb számaránya azonban nem annak tulajdonítható, hogy az unitáriusok jobban ellenállnának az etnikai asszimilációnak, hanem inkább annak, hogy 46,46%-uk Hargita és Kovászna megyében élt, ahol nem is igen lett volna, kihez asszimilálódni), a románok esetében pedig az ortodox (1992-ben az ortodoxok 97,57%-a román volt, és a románok 94,68%-a ortodox). Okunk van tehát arra is, hogy az ortodox magyarok jelenlétét a magyarok román irányú etnikai asszimilációjával párhuzamos, azt mint folyamatot erősítő felekezeti asszimilációnak tulajdonítsuk, kivételt ez alól csak a Szatmár, Kovászna és Hargita megyei ortodox magyarok képeznek, ahol jelenlétük valószínűleg inkább a románok magyar irányú etnikai asszimilációjának következménye.

E három megyén kívül ortodox magyarok több úton is keletkezhetnek. Az, hogy magyarok hitbeli meggyőződésből térnének át katolikus, református vagy unitárius hitről ortodoxra, egyáltalán nem jellemző Erdélyben, és ha volt is rá esetleg egy-két példa, mint jelenség teljesen elhanyagolható. Az ortodox magyarok megjelenése legfőbbképpen a vegyes házasságoknak tulajdonítható. Egyik útja ennek az, hogy ortodox felekezetűekkel kötött házasság esetén közvetlenül a házasságkötés előtt a magyar fél az egyházi esketési szertartás meg a későbbi harmonikusabb együttélés (reménye) kedvéért felveszi leendő házastársa vallását. (Fordítva ez nem jellemző, és különösen ott nem, ahol az asszimilációs folyamatok erősebben hatnak a magyarok körében. Ennek ugyanis nemcsak hozzáállásbeli okai, hanem nyelvi akadályai is vannak. Ilyen helyeken ugyanis a román fél nemcsak azért nem tér át leendő házastársa kedvéért mondjuk református vallásra, mert az etnikai dominancia tudata alapján ezt nem is tartaná rendjénvalónak, hanem azért sem, mert legtöbbször nem tud magyarul, így a magyar nyelvű református szertartást nem értené meg, míg a másik fél a román nyelvű ortodox szertartást is érti.) A másik út pedig az, hogy az ilyen házasságban születő gyermek nemzetisége az egyik szülőével, felekezete pedig a másikéval fog egyezni. (Ez az első látásra talán meglepő kombináció azért lehetséges, mert a gyermek felekezeti hovatartozását már igen korán, nem sokkal a születése után eldöntik a szülők, ugyanis valamelyik vallás szerint meg kell keresztelni, nyelvi és etnikai szocializációja azonban későbbi és hosszabb folyamat, amelynek során lehet, hogy a másik szülő válik meghatározóvá, így a gyermek magyar lesz, még ha eredetileg a felekezet megválasztásából megítélhetően nem annak szánták volna is.)

Ortodox magyarnak lenni Romániában - éppen az ortodox felekezet és a román etnikum igen nagy felületen való átfedése miatt - hosszú távon majdnem ugyanolyan nehezen fenntartható állapot, mint román anyanyelvű magyarnak lenni, különösen olyan helyen, ahol ez nem a románok magyar irányú asszimilációjának következménye. Hogy mégsem éppen annyira nehéz, az csak azért van, mert szemben a románokkal, a magyarok körében a felekezeti diverzitás igen magas (ennek értéke a magyarok esetében 1992-ben országosan 0,61 volt, míg a románok esetében csak 0,10), [11] így a magyarok számára kevésbé tűnik "devianciának", ha egy magyar más felekezetű, mint a többi, míg a románok közül sokan hajlamosak még a görög katolikus románokra is úgy tekinteni, mint akik "nem is igazi románok". Ha azonban a magyarok esetében az ortodox felekezet egyben a román anyanyelvűséggel is társul, a kettő együttes hatása az etnikai asszimilációt igencsak meggyorsíthatja.

Az asszimiláció kiváltó tényezői

Az asszimilációt meghatározó tényezők és okok számbavételekor célszerű külön jellemezni a spontán, illetve az irányított asszimiláció tényezőit. Ezek nem függetlenek egymástól, de ha változtatni is akarunk valamit a helyzeten, akkor jó, ha eleve ebből a szempontból közelítjük meg a kérdést.

A. A spontán asszimiláció meghatározó tényezői

1. A spontán asszimiláció legfontosabb tényezője - noha nem közvetlen oka! - az illető közösség alacsony számaránya az adott településen, illetve ennek közvetlen vonzáskörében. Hangsúlyozni szeretném, hogy az adott településen, nem pedig a megyében (vagy Erdélyben, netán Romániában). Mi ugyan általában a megyei számarányt szoktuk alapul venni, és ezzel számolunk, mert úgy egyszerűbb, hiszen megyéből sokkal kevesebb van, mint településből, pedig az emberek nem a megyében élnek, hanem saját településükön, illetve ott, ahová naponta eljárnak dolgozni vagy ügyes-bajos dolgaikat intézni, és azokkal élnek együtt, akikkel ebben a körben kapcsolatba kerülnek.

A település etnikai összetétele azért olyan fontos tényezője az asszimilációnak, mert mennél kisebb egy adott közösség számaránya, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a nyelvi asszimiláció folyamatai elindulnak, a befejeződött vagy előrehaladott fázisában levő nyelvi asszimiláció pedig szinte magától indítja el az etnikai asszimilációt. A nyelvi asszimiláció tehát közvetlenül összefügg a számaránnyal, az etnikai asszimiláció pedig közvetve is (a nyelvi asszimiláció folytatásaként) és közvetlenül is, hiszen az, hogy valaki endogám vagy vegyes házasságot fog-e kötni, egy bizonyos számarány alatt már nemcsak azon múlik, hogy ő mennyire tartja fontosnak azt, hogy házastársa vele egy nemzetiségű legyen, hanem azon is, hogy környezetében talál-e egyáltalán ilyen jövendőbelit. (Nem mintha nem lenne, de a nagy szétszórtságban - különösen városon - nem biztos, hogy meg is tudja találni.) A vegyes házasságoknak pedig (legalábbis jelenlegi romániai formájukban) igen nagy szerepük van az etnikai asszimilációban.

A település etnikai összetétele az adottságok körébe tartozik, ezért a politikus ezen nemigen tudhat változtatni. Volt ugyan rá példa a történelem során, hogy ezt megpróbálta, de inkább ne kísérletezzék vele, mert abból eddig mindig csak rosszabb helyzet lett, mint azelőtt volt, sőt sokszor emberi tragédiák származtak belőle. (Legfeljebb annyit tehet, hogy ha valakik úgy akarnák megváltoztatni a számarányt, hogy annak hatására az asszimilációgeneráló tényezők erősödnének, azt megakadályozza.) Sokkal jobban teszi hát, ha ehelyett azokkal a tényezőkkel törődik (de azokkal aztán csakugyan foglalkozik, éspedig szakszerűen!), ahol kártétel nélkül tehet akár jót is.

2. Az anyanyelvi oktatás hiánya nemcsak nagyon fontos tényezője az asszimilációnak, hanem közvetve oka is. Itt leginkább az óvodai és általános iskolai oktatásra gondolok, mert ez (vagy legalábbis az utóbbi) minden gyermek számára kötelező: az I-VIII. osztályt akár anyanyelvén, akár egy másik nyelven (Romániában rendszerint románul) legalábbis elvileg mindenkinek el kell végeznie. A magyar gyerekek elég nagy része azonban nem magyar tannyelvű iskolába vagy osztályba jár. Ennek több oka is lehet.

(1) Nincs a településen magyar tannyelvű oktatás, mert nincs hozzá elég magyar gyerek. Amennyi kevés van, az románul fog tanulni, mert román tannyelvű oktatás viszont van helyben, és ott, ahol a magyarok kevesen vannak, a szülőknek úgy tűnik, hogy a gyermeknek ez nem túl nagy megterhelés, mert tud románul. (Ez tehát a számaránytól is függ, de még inkább attól, hogy a magyarok hányan vannak az illető településen, és összesen hány iskolás korú gyerekük van. Ott azonban, ahol a számarányuk igen alacsony, legtöbbször a számuk sem túl magas, különösen faluhelyen.)

(2) Magyar gyerek még csak volna, de a nyelvi asszimiláció következtében egy részük nem tud (eléggé) magyarul, tehát a szülők nem is gondolnak arra, hogy magyar tannyelvű iskolába írassák őket, hiszen az ő számukra már a román tannyelvű iskola jelenti az anyanyelvű oktatást. A többiek pedig emezek nélkül vagy lesznek elegen, vagy nem.

(3) Magyarul tudó magyar gyerek is volna elég, de a szülők egy része a román tannyelvű iskolába íratja gyermekét - itt a dolog elágazik aszerint, hogy miért:

(a) mert úgy gondolja, hogy akkor majd jobban érvényesül,

(b) mert azt tartja szem előtt, hogy a gyermeknek úgyis románul kell majd folytatnia tanulmányait, mivel a környéken nincs magyar tannyelvű középfokú oktatás, tehát az ottani jó előmenetel érdekében a szülő jobbnak véli, ha a gyermek egyenesen úgy is kezdi el,

(c) mert a gyermek egyik szüleje román, és akkor inkább illik románba adni, mint magyarba, még ha tud is a gyermek magyarul, hiszen a két nyelv a szülők percepciója szerint nem egyenrangú, mivel román egyszersmind az állam nyelve is,

(d) mert annyi rosszat hall a magyar tagozat színvonaláról, hogy a gyermek jövője érdekében akkor már inkább a románba adja, mert azt mindenki dicséri.

Ezzel még nincs itt minden változat, annyit tegyünk még hozzá, hogy néhány szülő ilyen döntésének sok helyen az lehet a következménye, hogy a többi magyar szülő most már kénytelen szintén román tannyelvű osztályba íratni a gyerekét, még ha nem akarná is amúgy, mert nem maradtak elegen egy magyar osztályhoz.

Nagyjából ilyen okok miatt jár sok magyar gyerek román tannyelvű osztályba. Ez pedig két ok miatt is fontos tényezője az asszimilációnak. Az egyik az, hogy az óvodának és az általános iskolának nagyon nagy szerepe van a gyermek anyanyelvi fejlődésében. A mi világunk ugyanis már nem az, ami volt 300 évvel ezelőtt, és ennek megfelelően a nyelvünk sem az. Akkor még a falusi családban is el lehetett sajátítani az anyanyelvet a kor követelményeinek megfelelő szinten, hacsak nem papnak készült az ember, ma már aligha lehet, mert a nyelvnek olyan regiszterei alakultak ki közben, amelyeket színmagyar környezetben sem spontán módon másoktól, hanem az iskolában tanulunk meg, az alapműveltség megszerzése közben. Aki ebből kimarad, annak - a nem szokványos eseteket leszámítva - hiányos lesz az anyanyelvismerete, ez pedig olyan vidékeken, ahol a magyarok számaránya nagyon alacsony, igen jelentős tényezője lehet a nyelvi asszimilációnak már csak azért is, mert olyan helyzetekben, ahol az iskolában megszerezhető nyelvtudásra lenne szükség, az ilyen ember már inkább románra fordítja a szót, mivel csak úgy vannak meg az ehhez szükséges nyelvi eszközei.

A román tannyelvű általános iskolai tanulmányok azonban nemcsak a nyelvi, hanem az etnikai asszimilációnak is fontos tényezői. De nem okvetlenül azért, amiért egyes humán műveltségű értelmiségiek hiszik, akik úgy gondolják, hogy ha a gyermek az iskolában megismerkedik a Toldival, és megtanulja, hogy Arany János nagy költő volt, akkor ez később az ő etnikai magatartását olyan módon fogja befolyásolni, hogy megmaradjon magyarnak, és ne válasszon magának román házastársat, nehogy a gyerekei már ne legyenek magyarok. A valóságban ezek a dolgok nem egészen így működnek, és nagyfokú naivságra vallana, ha ezt valaki komolyan így gondolná mégis. Persze megvan annak is a maga jelentősége, hogy a gyermeknek lesz-e alkalma megszeretni a Toldit, vagy nem, mert ezzel is saját kultúrájának értékeivel ismerkedik (ami nélkül pedig a másik kultúra megismerése és megszeretése nem annyira kulturális gazdagodás, ami kellene hogy legyen, hanem inkább kulturális asszimiláció), és mert miközben a Toldit olvassa, vagy bármi jó irodalmat anyanyelvén, nyelvi nevelés történik. A magyar osztályba járásban azonban mégsem az oktatás tartalma a legfontosabb (annak nagy részét az ember idővel úgyis elfelejti), hanem éppen az, hogy a gyermek oda jár. Ugyanis éppen abban az életkorban van, amikor szocializációja során megtanulja azt, hogy ő kikkel tartozik össze. Az osztálytársak közötti szolidaritás általánosan jellemző és legtöbbször életre szóló élmény ebben az életkorban. Olyan környezetben pedig, ahol román és magyar tannyelvű osztályok vagy iskolák is vannak, az osztályban vagy az iskolában kialakuló szolidaritás egyben etnikai szolidaritás is lesz, és ennek a szocializációnak nem elhanyagolható szerepe lesz abban, hogy iskolás korban kik között kötődnek barátságok (ami a szabadidő nyelvi környezetét is nagymértékben meghatározza), és hogy a későbbiekben is az ember kikkel igyekszik majd kapcsolatait kialakítani és fenntartani. Ha románokkal járt egy osztályba, akkor kisebb valószínűséggel fogja ezeket a kapcsolatokat magyarok között keresni. [12] Nincsenek rá adataim, de egy elvégzendő kutatás munkahipotéziseként látatlanban meg merem jósolni, hogy az olyan magyarok körében, akik románokkal kötöttek vegyes házasságot, szignifikánsan magasabb a román iskolát végzettek aránya, mint az olyanok között, akik ugyanabban a megyében ugyanabban az időszakban endogám házasságot kötöttek.

A magyar tannyelvű osztályba járás különösen olyan településeken lenne igen fontos, ahol a magyarok számaránya nagyon alacsony, hiszen - mint fentebb láttuk - ilyen helyeken a nyelvi asszimiláció egyik meghatározó tényezője az, hogy a magyaroknak nagyon kevés a (nyelvi) kapcsolatuk más magyarokkal. A magyar tannyelvű osztály éppen ebben a kritikus életkorban egy olyan anyanyelvű környezetet jelent, ahol a gyermek elég nagy részét tölti az idejének, de ez nem merül ki ennyiben, hiszen utána otthon, lecketanulás közben szintén egyfajta "anyanyelvi környezetben" van.

Míg az alacsony számaránnyal szemben tehetetlen, az anyanyelvű oktatás helyzetének alakulásában a politikusnak (különösen, ha RMDSZ-politikus) rendkívül fontos lenne a szerepe, és ha szakszerűen dolgozna, várakozásán felül eredményes is lehetne. Ezt pedig azért mondom így, feltételes módban, mert kijelentő módban egyelőre sajnos nem mondhatom. Az ugyan kétségtelen, hogy a magyar nyelvű oktatás intézményi kereteinek javításában az RMDSZ fontos eredményeket ért el, ezt méltánytalanság is lenne elvitatni tőle, de ezzel be is érte formán, az embereket pedig magukra hagyta. Pedig naivság azt hinni, hogy az intézményi keretek lehetőségének megteremtésével most már minden meg van oldva, mert egyáltalán nem biztos az, hogy az emberek maguktól élni is fognak a lehetőséggel. Nem mintha akaratuk ellenére való volna az anyanyelvű oktatás, hanem a tudatlanság, a tájékozatlanság következtében. Az RMDSZ-nek lenne a feladata (az ilyesmit nem az egyházakra kell bízni, mert azoknak rendes körülmények között nem ez a dolguk), hogy megfelelő tájékoztató anyagokkal, felvilágosítással lássa el azokat a szülőket, akik éppen döntés előtt állnak az iskola vagy az osztály tannyelv szerinti megválasztásában.

Finnországot szívesen emlegetjük mintaként, legyen hát most is ez a mintánk! Finnországban minden svéd anyanyelvű szülő, akinek iskolába lépő gyereke van, kötelező módon kap egy tájékoztató füzetet, amelyet ezzel foglalkozó szakemberek írtak, és amely egyszerű, mindenki számára érthető nyelven, röviden ismerteti, milyen előnyökkel, illetve hátrányokkal jár a gyermek fejlődése számára az egyik vagy a másik, ha svéd, illetve finn nyelven fog tanulni, mégpedig a helyi adottságoktól is függően (ezek között nálunk első helyen a magyarok számaránya állna a településen és vidékén). Ezáltal a szülők nem a sötétben tapogatózva, egymás többé-kevésbé (de inkább kevésbé) megbízható véleményére támaszkodva döntenek, hanem a felelős döntéshez elengedhetetlenül szükséges információk birtokában. Ha pedig erre a szakszerű tájékoztatásra még Bezzeg-Finnországban is nagy szükségük van az embereknek, akkor könnyű belátni, hogy nálunk még sokkal inkább. Az RMDSZ-nek halaszthatatlanul sürgős feladata lenne egy ilyen tájékoztató füzetet elkészíttetni, és gondoskodni róla, hogy az minden érdekelt szülőhöz biztosan el is jusson idejében, hiszen most az emberek legnagyobb része anélkül kénytelen tannyelvet választani gyermeke számára, hogy sejtelme lenne róla, hogy ezzel bizonyos helyeken nagy valószínűséggel azt is eldönti, hogy fog-e majd tudni anyanyelvén beszélni az unokáival, vagy nem, amint azt Göncz Lajos újvidéki pszicholingvista a nemzetközi tapasztalatra és nem utolsósorban saját sokéves kutatásainak eredményeire támaszkodva mondta a Mindentudás Klub ilyen témájú műsorában (Duna Televízió, 2004. március 16.). Ha jobban meggondoljuk, ez a jelenlegi információhiány még jogsértés is, hiszen az embereknek joguk kellene legyen hozzá, hogy a döntéseikhez szükséges jó minőségű információkhoz hozzájuthassanak.

Az RMDSZ feladata lenne továbbá az is, hogy hathatósan segítse az embereket olyankor, ha valahol a magyar nyelvű osztály beindítása adminisztratív nehézségekbe ütközne, és minden másban, ami az anyanyelvű oktatással és az iskolaválasztással kapcsolatos, de még az is, hogy nagyon figyeljen oda nemcsak arra, hogy lesz-e elég gyerek hozzá, hogy ugyanannyi magyar osztály indulhasson valahol, mint az előző tanévben (az utóbbi időben ugyanis mintha ez lenne a legfontosabb kérdés), hanem arra is, hogy a meglevő magyar tannyelvű iskolákban vagy osztályokban milyen minőségű munka folyik, és ha valahol valamelyik tanító vagy tanár nagyon nem úgy dolgozik, ahogy kellene, akkor tegyen meg minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy az illetőt sürgősen csapják el onnan, bárki fia-lánya, rokona vagy üzletfele lenne is pedig, és szerezzenek helyette egy jobbat, mert különben lehet, hogy a következő évben őmiatta fogják többen is a román tannyelvű osztályt választani. Ez ugyan rendesen nem az RMDSZ-re tartozna (sőt némi kockázatai is vannak annak, ha az RMDSZ ilyesmivel is foglalkozni kezd), hanem a szülőbizottságokra, de ezeknek egyelőre vajmi kevés a beleszólásuk abba, ami az iskolában történik, és valakinek ezzel is törődnie kellene már.

3. A vegyes házasságok jelenlegi formájukban nemcsak fontos tényezői és okai az asszimilációnak, hanem legfőbb megvalósító környezetei is. Az ilyen családokban ugyanis (és különösen a magyar-román vegyes házasságokban, amelyek a magyar párú vegyes házasságok legnagyobb részét képezik) a gyermekek nemzetisége az esetek túlnyomó többségében a nem magyar fél nemzetiségével egyezik, ami nagy asszimilációs veszteség a magyarok számára. Ha más spontán szabályok működnének, azaz ha az ilyen családokban a gyerekek körülbelül fele-fele arányban lennének magyarok, illetve más nemzetiségűek (leginkább románok), akkor a vegyes házasságok nem volnának tényezői az asszimilációnak, mert a veszteségek és nyereségek kiegyenlítenék egymást. Erdélyben a felekezeti szempontból vegyes házasságokban hagyományosan működött is egy olyan szabály, miszerint a fiúgyermek az apja, a leánygyermek az anyja felekezetét követi. Ezáltal az ilyen házasságok összességét tekintve természetes egyensúlyhelyzet alakult ki, így bármennyi volt is az ilyen szerkezetű vegyes házasságok száma, ez egyik felekezet számára sem jelentett észrevehető asszimilációs veszteséget. Az etnikailag vegyes házasságokban ez a modell aligha lenne használható, spontán egyensúlyhelyzet itt csak a kisebbségi nyelv presztízsének és a kisebbség társadalmi megbecsülésének növekedése révén lenne várható. (Ténylegesen egyensúlyt teremtő szabály például az lehetne, hogy a gyermekek mindig az anyjuk nemzetiségét és anyanyelvét követik, az apa nemzetiségére és anyanyelvére való tekintet nélkül, miközben a másik nyelvet is megfelelő szinten megtanulják, ez azonban a mai gyakorlatban nem így van.)

Hogy hol mennyi a vegyes házasságok száma, az nagymértékben korrelál a települések számarányával: mennél kisebb a számarány, annál nagyobb a vegyes házasságok várható aránya. Vagyis éppen azokon a helyeken a legnagyobb, ahol az alacsony számarány mint környezeti tényező amúgy is a nyelvi és etnikai asszimiláció irányába hat, de ezek közvetlenül is összefüggésben állnak egymással, nemcsak az alacsony számarány mint közös háttér alapján.

A politikusnak itt nagyon meg kell gondolnia, mit cselekszik, mert tiszta jó szándékkal nagyon rossz dolgot is művelhet. A vegyes házasságok elleni kemény (olykor, mi tagadás, egyenesen dühös), minden emberi megértést nélkülöző propaganda, az ilyen házasságok (sőt az abban élők!) tűzzel-vassal való üldözése nemcsak hogy emberi jogot és méltóságot sérthetne, de megítélésem szerint teljesen hatástalan is lenne, hacsak a várttal ellentétes irányban nem lenne némi következménye. A politikusoknak (de talán inkább egyes civil szervezeteknek) itt alig van több lehetőségük a tájékoztatásnál (ezt viszont nem volna szabad elmulasztani!), ami abban állhatna, hogy a vegyes házasságot kötni szándékozók, illetve a már ilyen házasságban élők számára (mindkét fél számára!) tudatosítsuk azt, hogy az ilyen házasságban mindkét félnek ugyanolyan joga van ahhoz, hogy saját nyelvét és kultúráját áthagyományozza gyermekeire, és ilyen tekintetben egyik nyelv és kultúra sem áll státus tekintetében a másik fölött. A házasság pedig akkor lesz igazán szép, ha mindketten tekintettel tudnak lenni a másik fél ilyen irányú természetes igényére. Jó, ha ezt már a házasságkötés előtt tudatosítják magukban, mert akkor ezt figyelembe véve dönthetik el, hogy tudják-e ezt vállalni, vagy ha nem, akkor mitévők legyenek. (Ha rajtam állna, én ezt az állampolgári ismeretek keretében az iskolában is kötelező módon megtaníttatnám, mind a magyar, mind a román gyerekeknek.)

4. A közösségi szerveződés alacsony szintje vagy hiánya, a közösségi alkalmak ritkasága az alacsony számarányú településeken szintén nem elhanyagolható tényezője az asszimilációnak. A különböző közösségi alkalmak és helyek, ahol az emberek több-kevesebb rendszerességgel találkozhatnak, ismerkedhetnek, kapcsolatokat alakíthatnak ki, egyáltalán magyarul beszélhetnek egymással, azért lennének nagyon fontosak, mert ezekkel lehetne némileg kiemelni kapcsolataik és beszédalkalmaik alakulását a véletlenszerűség esetlegességéből. A közösségi szerveződés azonban nagyon alacsony szintű, főleg a nagyvárosokban, ahol magyarok ugyan volnának esetleg elegen (mint például Kolozsváron), de széjjel vannak szóródva, így nem tudják kihasználni nagyobb számban való jelenlétük potenciális előnyeit. Részben ezért is van, hogy az asszimiláció folyamatai városon általában erősebben hatnak, mint falun, ahol a hagyományos életforma maradványai több lehetőséget biztosítanak a közösségi alkalmak számára.

A politikusnak ezen a téren nem sok dolga van, mert ez nem annyira rá, mint inkább a különböző civil szervezetekre tartozna, ha egyáltalán lennének olyanok, amelyek ezzel törődnének. Ilyen lehetne például Kolozsváron a Kolozsvár Társaság, amely a szándék szerint hasonló céllal jött létre, ennek viszont nagy tehertétele, hogy az elit értelmiség szervezte meg, főleg a maga prioritásait tartva szem előtt, így Kolozsvár magyar munkásnépe (vagyis a kolozsvári magyarság zöme) továbbra is teljesen magára van hagyatva.

5. A diszkrimináció jelenléte szintén segítő tényezője az asszimilációnak: ha az emberek úgy észlelik, hogy a magyarok számára kisebbek az érvényesülési lehetőségek, mint a románok számára, akkor a magyarsághoz tartozást is kevésbé fogják vonzó állapotnak tartani. [13]

Ehhez még csak az sem kell, hogy a diszkrimináció valóságos legyen (sajnos olyannal is lehet találkozni), elég, ha az emberek úgy gondolják, hogy így van. Éppen ezért ezen a téren talán a legnagyobb felelősség a magyar médiáé, illetve mindenkié, aki csak nyilvános beszéddel a közvéleményt és a közhangulatot alakítani tudja (tehát a politikusé is). Sajnos nemegyszer volt alkalmam látni olyasmit, hogy meggondolatlan újságírók minden különösebb aktuális ok nélkül olyasmiről elmélkednek (vagy bölcselkednek, csak hogy teljék a papír), hogy itt a magyarokat állandóan kisemmizik, hogy ez Trianon óta mindig is így volt, és így is lesz, meg hogy itt az embernek semmi esélye, ha magyar, és nem is lesz soha. Ez pedig biztosan nem olyasmi, amiért az embernek érdemes lenne magyarnak maradnia, vagy amire normális jövőképet lehetne építeni. Eddig már többször leírtam, hogy ennek szerepe van mind a magyarok kivándorlásának nagy arányában, mind az asszimilációban. [14] Lehet, hogy nem nagyon nagy szerepe, de súlyosbító körülmény, hogy ez viszont tőlünk származik.

Mint ahogy az is tőlünk származik, ha a jobb magyar nyelvi környezetben élő magyarok nem annyira rosszindulatból, mint inkább tudatlanságból és a másik ember helyzetének meg nem értéséből adódóan kicsúfolják vagy kinevetik azokat a magyarokat, akik hátrányosabb nyelvi környezetben élve nehezebben vagy "románosabban" beszélnek magyarul, mint ők. Néhány ilyen tapasztalat egy ilyen környezetben élő ember számára elég lehet ahhoz, hogy levonja a konzekvenciát: az a magyar nyelv, amit ő beszél, nevetséges, ezzel nem célszerű magyarok elé kiállni, és még kevésbé érdemes a gyermekeire is átörökíteni. Jobb, ha inkább eleve románul beszél velük, és arra tanítja meg őket, mert azért még nem nevette ki senki. Sajnos ilyen esetek is előfordulnak, és igen hatékony ösztönzői az asszimilációnak. (Ezzel a módszerrel lehetett a 90-es évek elején pár hét alatt teljesen és talán egyszer s mindenkorra leszoktatni a csángómentés címén Csíkszeredába hozott moldvai gyerekeket a magyar nyelv használatáról: miután az előre fel nem készített helybeli gyerekek néhányszor kicsúfolták őket beszédük miatt, átálltak arra, hogy kizárólag románul beszéljenek, mert ebben viszont Csíkszeredában verhetetlenek voltak.)

B. Az irányított asszimiláció meghatározó tényezői

Elsősorban az asszimilációs kisebbségpolitika, nyelvpolitika és oktatáspolitika tartozik ide. Ha ennek részleteibe belemennék, az messze meghaladná e tanulmány kereteit, mert bár 1989 óta ezen a téren lényeges változások történtek, még mindig bőven volna miről beszélni.

Az 1989 előtti nyílt asszimilációs politikára az volt jellemző, hogy célzatos intézkedésekkel azokat a tényezőket erősítette fel mesterségesen, amelyeket fentebb mint a spontán asszimiláció meghatározó tényezőit soroltam fel. Ennek hatása a korszak végére már igencsak kezdett megmutatkozni, és ezt azért kell itt megjegyezni, mert ez a hatás is benne van abban, amit az 1992-beli helyzet alább következő elemzésében fogunk látni. Az 1989 előtt hozott intézkedések közül egyesek olyan következményekkel jártak, hogy azokat a rendszerváltás után sem lehetett már visszacsinálni, asszimilációs hatásuk tehát ugyanúgy megvan, mint azelőtt. Itt elsősorban az erdélyi nagyvárosok etnikai összetételének mesterséges és tudatosan ilyen célú megváltoztatására gondolok, aminek következtében a magyarok számaránya ezekben a városokban igencsak megcsappant, a változás pedig túl gyorsan történt ahhoz, hogy a magyaroknak idejük lett volna rá, hogy a megváltozott körülményekhez szabott életstratégiát tudhassanak maguknak kialakítani, amellyel az asszimilációs tendenciáknak ellene tudjanak állni. Ezt pedig azért kell világosan látnunk, mert így könnyebben megértjük, hogy a nagyvárosokban megfigyelhető mai asszimilációs folyamatok tulajdonképpen nem kis részben az irányított asszimiláció körébe tartoznak, még ha a helyzetet kialakító intézkedésekért nem is az 1989 utáni kormányok felelősek, hanem az 1970‑es, 80‑as évekbeli asszimilációs kisebbségpolitika.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mai kisebbség‑, oktatás- és nyelvpolitikának ne lennének asszimilációs tendenciái. Időnként ugyan olvashatunk olyasmiket (olykor meglepő módon még RMDSZ-vezetők nyilatkozataiban is!), hogy ma már Romániában nincs asszimilációs politika, én azonban ebben igencsak kételkedem, amíg azt kell látnom, hogy minden egyes olyan intézkedésért, aminek asszimilációgátló hatása lehetne, a kisebbségeknek újra meg újra közelharcot kell vívniuk, s a következő alkalommal kezdhetik az egészet elölről. Ha tényleg nincs asszimilációs politika, akkor ki van a másik oldalon? Sokatmondó például, hogy az RMDSZ vezetőinek minden okuk megvolt rá, hogy 2001 áprilisában mint az RMDSZ parlamenti csoportjának nagy győzelméről számoljanak be arról, hogy a 215/2001. sz. közigazgatási törvény parlamenti vitája során sikerült kiharcolni, hogy ahol a kisebbségek számaránya eléri vagy meghaladja a 20%-ot, ott "a helyi közigazgatási hatóságoknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát is a velük fenntartott kapcsolatokban". Gondoljunk csak bele, hogy ezért a 20%-ért kellett nagy csatát vívni, mikor pedig a finnországi svédek példája mint évtizedek óta létező és jól működő precedens meggyőzően mutatja, hogy ez a gyakorlatban már 8%-os küszöb fölött is megvalósítható! A 20%-os küszöb esetünkben azt jelenti, hogy itt a "Máté-effektus" [15] érvényesül: éppen a nyelvi környezet tekintetében leghátrányosabb helyzetben levőket nem segíti, vagyis azokat, akik pedig a leginkább rá lennének szorulva, azaz akik olyan településeken élnek, ahol számarányuk a 20% alatti (vagy legyünk realisták: a 8-19% közötti) tartományba esik, [16] tehát az egész úgy van kitalálva, hogy éppen ott ne lehessen asszimilációgátló hatása, ahol az asszimiláció van.

Hogy a politikusnak ilyen téren mit kell tennie, azt már biztosan nem én kell hogy elmagyarázzam.

Miről szól a statisztika, és miről nem?

Eddig azzal foglalkoztunk, ami "az életben" történik, mert e nélkül nem lehet világos, miből is lesznek majd a statisztikai adatok. A demográfus viszont ezekkel dolgozik, meg kell tehát néznünk, hogy amit ő láthat, a mögött is mi van. Most tehát nem megismételjük azt, amiről eddig volt szó, hanem más megvilágításba helyezzük, mivel a továbbiakban a statisztikai adatokkal lesz dolgunk.

Az asszimilációt vizsgáló demográfus, mint fentebb láttuk, olyan adatokkal dolgozik, amelyekben a valóságban folytonos értékek diszkrét értékekké vannak átalakítva. Mikor tehát népszámlálási adatok alapján próbálunk érvényes kijelentéseket tenni az asszimilációról, akkor tudnunk kell, hogy itt nem a folytonos értékek széles skáláján történő, lassúbb vagy gyorsabb elmozdulások tényleges folyamatait vizsgáljuk, hanem két olyan metszetet hasonlítunk össze (a legutóbbi népszámlálás adatait az előzőéivel), amelynek mutatói arról szólhatnak például, hogy hányan voltak egy bizonyos településen olyanok, akik az etnikai identitás magyar-román skáláján olyan pozíciót foglaltak el, amelynek alapján a felmérés idején, az egyértelműsítés kényszerítő helyzetében egyik vagy másik végpontot határozták meg olyanként, ahová etnikai identitásuk szerint tartoznak. (Hogy ennek eldöntéséhez ki milyen implicit kritériumokat használt fel, arról az adatok nem szólnak, de ez a demográfust nem is igen érdekli. Legtöbb embernek persze nem nehéz ezt eldöntenie, annyira egyértelműen a skála egyik végén van, vagy annak közvetlen közelében, de vannak, akiknek bizony igen.) A következő népszámlálás ugyanezt méri egy későbbi időpontban, és az adatokat össze lehet hasonlítani.

Tegyük most fel, hogy a demográfus olyan ideális helyzetben van, hogy egy adott településről már a népszámlálást követő héten megkapja a pontos adatokat, majd a következő népszámlálásig folyamatosan és hiánytalanul hozzájut minden szükséges információhoz a természetes népmozgalmi eseményekről és a migrációról, és ezek alapján naprakészen nyomon tudja követni az illető település népességének statisztikai alakulását, úgyannyira, hogy teljesen biztos benne, hogy a következő népszámláláskor őt semmi meglepetés nem érheti. Mikor azonban oda kerül a sor, hogy megkapja az ekkor mért adatokat, csodálkozva látja, hogy a számok nem találnak: magyarból kevesebb van, mint amennyi az ő számításai szerint várható volna, románból meg több. (Vagy fordítva.) Történnie kellett tehát valaminek, amiről azonban az ő számításainak alapját képező időközi adatok sehol nem szóltak, mert nem is szólhattak. Mégpedig a következők:

1) Az autoidentifikáció megváltozása. Valaki az előző népszámláláskor még magyarnak mondta magát (bár talán már akkor sem minden bizonytalankodás nélkül), de a közben eltelt tíz esztendő alatt olyan mértékben mozdult el a skálán a románok irányába, hogy a következő népszámláláskor már románként regisztráltatja magát. Erről az elmozdulásról azonban a demográfus nem tudhatott, mert ezt semmilyen időközi mutató nem rögzíti, sőt az is könnyen megtörténhet, hogy maga az identitást váltó személy sem volt igazán tudatában ennek a változásnak, csak akkor vált benne is egyértelművé, hogy történt közben valami, mikor a népszámlálás kőkemény igen/nem szerinti bináris logikája megint élére állította számára ezt a kérdést. A népszámlálási statisztikában tehát ez a változás hiányként fog megjelenni a magyarok számában, és többletként a románokéban, de nem olyan értelemben, ahogy a hiányról általában beszélni szoktunk a népességfogyás kapcsán: ez nem az előző népszámláláskor rögzített lélekszámhoz, hanem a legutóbbira ideálisan pontos számítás szerint várható értékhez képest hiány. (Éppen ezért jön tőle zavarba ideális helyzetben dolgozó demográfusunk.)

A népszámlálási adatok természetéből adódóan semmit sem tudhatunk arról, hogy 1992-ben az ország különböző részein hányan voltak a magukat magyarként regisztráltatók közül olyanok, akiknek ezen már akkor is gondolkozniuk kellett, illetve hogy hányan lehettek közülük már akkor egészen közel a skálának ahhoz a kritikus pontjához, ahonnan már csak egy kicsi hiányzik, hogy átbillenjen. Lehet hogy kevesebben, lehet, hogy többen voltak ilyenek, mint hinnénk. (Már csak azért is, mert mi a statisztikákban csak egyértelműen és százszázalékosan magyarokat láthatunk, meg ugyanilyen egyértelműen románokat és más nemzetiségűeket, mivel a statisztika nem a prototípus-elmélet és az elmosódó kategóriahatárok koncepciója, hanem az arisztotelészi kategória-felfogás szerint van felépítve, ahol a kategóriához tartozás "minden vagy semmi" alapon történik, ezért aztán elképzelni sem igen tudjuk, hogyan lehetséges az, hogy valaki 1992-ben még egyértelműen magyar volt, 2002-re meg már ugyanolyan egyértelműen román.) Úgy gondolom mégis, hogy az autoidentifikáció megváltozása az 1992-2002 közötti asszimilációs fogyásból csak egy kisebb (de korántsem elhanyagolható!) rész esetében lehet a hiány magyarázata, mivel ez egy olyan döntést is feltételez, amit az ember általában nem könnyen tesz meg, mert az identitását érinti: a tudatos identitásváltást.

2) A korábbi heteroidentifikáció megváltozása (legtöbbször: azzal nem egyező későbbi autoidentifikáció). Az előző pont alatt olyan jelenségről volt szó, amikor a statisztikai változás mögött tényleges változás áll, vagyis mikor azzal az emberrel csakugyan történt közben valami, ami aztán a statisztikában is tükröződik. Ez a (2) eset viszont nem ilyen, sőt a valóságban zajló asszimiláció folyamataiban ennek tulajdonképpen nincs is megfelelője (ezért nem is került szóba semmi ehhez hasonló jelenség akkor, amikor fentebb a ténylegesen történő asszimilációról beszéltünk), ezt csupán a demográfus szempontjából kell külön esetként tárgyalni és megkülönböztetni a következőtől, amelyhez pedig igazából tartozik, éspedig azért, mert ennek egy kicsit másképpen van hatása a statisztikai mutatókra, mint amannak. Az olyan esetek tartoznak ide, mikor valaki az előző népszámláláskor még kiskorú volt, és a szülei magyarként íratták be, de közben felnőtt, és a következő népszámláláskor ő már annak mondja magát, aminek mindig is gondolta, vagyis románnak. Ebben az esetben tehát nem tudatos identitásváltással van dolgunk, hanem tudatos identitásválasztással (hiszen ő minden bizonnyal tud róla, hogy a szülei ezt hogyan gondolták volna - vagy legalábbis közülük az egyik -, és ő ehhez képest választ magának egy másik, attól eltérő identitást), avagy spontán identitásvállalással. De olyan esetek is tartozhatnak ide, amikor őt erről meg sem kérdi senki, mert még mindig nem nagykorú, hanem a magyar szülő látja be, hogy ha az előző népszámlálás óta, amikor még magyarként regisztráltatta, nem tudta megtanítani magyarul, akkor ebből a gyerekből már aligha lesz valaha is magyar, tehát a következő népszámláláskor már románnak íratja be.

Az ide tartozó esetek csak hasonlítanak a látszólagos asszimilációhoz, de nem ugyanazok. Ott ugyanis ha valaki magyarnak íratja magát, mikor pedig igazából nem annak gondolja, akkor mi, magyarok azzal csak egy számot kaptunk érdemtelenül a statisztikában, de nem egy embert is, ha tehát a következő alkalommal már románnak fogja magát mondani, mi megint csak egy statisztikai számot veszítünk el, nem egy embert. [17] Itt viszont egy kicsit más a helyzet, mert itt mi egy (legalábbis potenciális) magyart veszítünk el. Akit korábban magyarnak írattak a szülei, azt nyilván annak is szánták, de később bebizonyosodott, hogy ez egy sikertelen kísérlet volt csupán, tehát az, aki a mi számunkat is növelhetné, most közülünk hiányzik, és a románok számát gyarapítja.

A statisztikai adatokból még csak megbecsülni sem lehet, hogy az ilyen esetekkel a tíz év alatt keletkezett asszimilációs veszteség hányadrészét lehet magyarázni. Történni mindenesetre sokkal könnyebben történik, mint az autoidentifikáció megváltozása, mert nem jár együtt identitásváltással, így az ember ezt a döntést könnyebben meghozza, sőt lehet, hogy még fontolgatnia sem kell, annyira egyértelmű számára, hogy erre a kérdésre mit kell válaszolnia.

3) Az etnikai reprodukció csökkenése egy másik etnikum javára. Az előzőtől a való életben abban különbözik, hogy itt most már az egyénnel semmi az égvilágon nem történik sem szociolingvisztikai, sem (szociál)pszichológiai, sem demográfiai értelemben, a demográfus szempontjából pedig abban - és éppen ezért kellett a (2) esetet ettől megkülönböztetnünk -, hogy azok a személyek, akiknek etnikai hovatartozása a magyarok hiányának ezzel magyarázható részét okozza, nem eltűntek a magyarok statisztikai számából, hanem sohasem is szerepeltek benne: egyetlen népszámlálás során sem számították őket a magyarok közé, tehát el sem tűnhettek onnan. Őket, amióta csak a világon vannak, mindig is románként tartották számon. A románok többi részétől viszont abban különböznek, hogy ők a demográfus várakozása szerint magyarok kellene legyenek, mégsem azok. Ők ugyanis magyar nők gyermekei, akikből azonban nem magyarok lettek, hanem románok. Leginkább vegyes házasságokban történik ilyesmi, de olyan helyeken, ahol az asszimiláció folyamatai intenzíven hatnak, etnikailag homogén magyar házasságokban is előfordul.

Hogy ezt a problémát demográfiai szempontból jobban megértsük, térjünk vissza ideális helyzetben dolgozó demográfusunkhoz. Mivel neki az is dolga, hogy trendeket állapítson meg és előrejelzéseket készítsen, szüksége van egyebek mellett egy olyan mutatóra, amely azt fejezi ki, hogy a vizsgált területen élő népességben a nők átlagosan hány élő gyermeket szoktak szülni, ezt hívja női termékenységnek. [18] Mivel ez etnikumonként különbözik (a romániai magyar nők valamennyivel kevesebbet szülnek, mint a románok, és még felényit sem annak, amennyit a cigányok), ezt az átlagot külön-külön számítja ki mindegyik etnikumra. Ennek az értéknek, valamint az illető népesség korösszetételének ismeretében, a halandósági mutatót is figyelembe véve jó közelítéssel meg tudja mondani, hogy valahány év múlva mennyi lesz a népesség várható száma a vizsgált területen.

A mi demográfusunk azonban még ennél is jobb helyzetben van, mert ő két népszámlálás között folyamatosan teljesen megbízható időközi adatokat kap arról is, hogy hány magyar nőnek született gyereke, és hány románnak, és arról is, hogy hány magyar halt meg, és hány román. (Az egyszerűség kedvéért tegyük fel azt, hogy a migráció értéke nulla: a vizsgált időszakban senki sem költözött el onnan, és oda sem jött senki.) A következő népszámláláskor pedig kiderül, hogy az adatok mégsem találnak az ő nyilvántartásával: a magyarok feltűnően kevesebben vannak, mint az ő számításai szerint kellene hogy legyenek, a románok meg ugyanannyival többen.

Tegyük fel, hogy ez utóbbi népszámlálás alkalmával azt is megkérdezték, és erre százszázalékosan megbízható válaszokat is kaptak, hogy az előző népszámláláskor kit milyen nemzetiségűként regisztráltak. Demográfusunk tehát ennek alapján meg tudja állapítani, hogy az ő számításai és a népszámlálási adatok közötti különbözetből mennyi tulajdonítható az autoidentifikáció megváltozásának vagy a korábbi heteroidentifikációtól eltérő autoidentifikációnak. És mindezek után még mindig marad egy megmagyarázatlan különbözete: a magyarok még így, ezt figyelembe véve is kevesebben vannak, mint kellene. Arra gondol tehát (ha azzal számolt esetleg), hogy talán a női termékenység mutatója nem volt egészen pontos. Előszedi hát a nyilvántartásait, és egyenként összeadja megint, hány gyereket szültek ez idő alatt a magyar nők, és hányat a román nők, de a különbözet pontosan ugyanannyi marad. A teljes népességre vonatkozó végösszeg az utolsó számjegyig talál, de a magyarokra és a románokra vonatkozó részösszegek nem.

Demográfusunk ugyanis a két népszámlálás között csak arról kaphatott adatokat, hogy hány magyar nőnek született gyermeke, arról azonban nem, hogy hány magyar gyermek született, mert az egy sem születik. Ha egy is születne, arról biztosan értesülne ő is, mert az világ csodája lenne. Magyar gyerek ugyanis sehol a világon nem születhet, mint ahogy román sem. Mindenütt csak gyerek születik, és úgy lesz aztán belőle magyar vagy román, hogy a szülei elmagyarosítják vagy elrománosítják. [19] Éppen ezért a női termékenység magyarokra számított mutatója alapján a demográfus is csak azt tudhatja megmondani, hogy a magyar nők milyen mértékben biztosítják az illető népesség biológiai reprodukcióját, de még pontosabban inkább azt, hogy a magyar nőknek mekkora a részük a teljes népesség biológiai reprodukciójában. Ezért is lehet a női termékenység (és persze más mutatók) alapján igen jó közelítéssel előre jelezni a teljes népesség adott időpontban várható számát, ezen belül azonban a magyarokét vagy a románokét már kevésbé megbízhatóan, mert ez a mutató semmit sem mond arról, hogy a magyar nők által szült gyerekek közül hány lesz magyar is, és hány lesz mondjuk román. Aközött ugyanis, hogy valakit magyar nő szült, és hogy ő magyar lesz, nem szükségszerű kapcsolat van, hanem egy valószínűségi reláció, amelynek értéke etnikailag teljesen vagy majdnem homogén vidékeken 1 vagy egy ahhoz nagyon közel álló érték, etnikailag heterogén környezetben azonban ez a valószínűség eltávolodhat ettől, és helyenként akár a 0,5 alá is süllyedhet, amikor is már az a valószínűbb, hogy a magyar nő gyermeke nem magyar lesz, hanem más (nagy román többségű környezetben legvalószínűbben román).

Ha tehát a demográfus nem etnikailag homogén népességet vizsgál, akkor ezzel számolnia kell, és meg kell különböztetnie két dolgot. Az egyik a női termékenységen alapuló biológiai reprodukció, a másik meg az etnikai reprodukció, amely arról szól, hogy a természetes népmozgalmi és az asszimilációs folyamatok együttes hatását figyelembe véve valamely etnikum milyen mértékben termelődik újra. Míg a biológiai reprodukciót az időközi adatok alapján elég jól nyomon lehet követni két népszámlálás között, az etnikai reprodukció esetében ez kevésbé lehetséges. Ha azonban tudjuk, hogy valamely vidéken a magyar nőkkel kötött házasságok hány százaléka vegyes házasság (mondjuk román párú), és ha vannak rá adataink, hogy az ilyen szerkezetű családokban mennyi a valószínűsége annak, hogy a magyar nők által szült gyermek magyar legyen (vagy ahogy a statisztikusnak jobban megfelel: az ilyen családok hány százalékában lesz magyar a gyermek), akkor ezt is figyelembe véve már jobb eséllyel kísérletezhetünk a magyarok adott időpontban várható számának előrejelzésével. Ez a százalék azonban, amellyel mi számolunk, mindig az előző népszámláláskori állapotot tükrözi, márpedig ez is változhat időközben, másrészt pedig ilyen módon még mindig csak a vegyes házasságokat vehetjük számításba (ezek számának alakulására akár időközi adataink is lehetnek), de továbbra sincs semmilyen adatunk arról, hogy az etnikailag endogám magyar családokban is mi történik ilyen szempontból. Éppen ezért az etnikum lélekszámára vonatkozóan csak a népszámlálási adatokból nyerhetünk viszonylag megbízható információt.

Ha az etnikai reprodukció valamely más etnikum javára csökken, az nyilvánvalóan a demográfiai értelemben vett asszimiláció körébe tartozik. Ennek hatása ugyanis az, hogy például a magyarok úgy lesznek kevesebben, hogy ezáltal a románok ugyanannyival többen lesznek. Emitt nem lesz annyi magyar, ahány gyermeket pedig a magyar anyák megszültek, amott viszont több román lesz, mint ahányat a román anyák szültek. Ezt az asszimilációs veszteséget persze némileg kárpótolja, hogy román anyáknak is lesznek magyar gyerekeik, ha nem is annyian, mint fordítva, ennek pedig érthetően ott a legnagyobb a valószínűsége, ahol az apa magyar.

A romániai magyarok asszimilációs fogyása 1992 és 2002 között

Most már nagyjából minden együtt van ahhoz, hogy a helyzetelemzéshez meglegyenek a szempontjaink, és további következtetéseinket kellő körültekintéssel tudhassuk levonni, úgyhogy rátérhetünk végre arra, hogy konkrétan, a népszámlálási adatok alapján próbáljunk többet mondani az asszimilációról.

Lássuk először az általános adatokat, mindenekelőtt azt, hogy hol milyen mértékű volt a népességcsökkenés 1992 és 2002 között. Mivel itt a (népesség)földrajzi környezetnek nagy szerepe lesz, legcélszerűbb, ha ezeket az adatokat eleve térképen mutatom be. Az 1. ábra a romániai magyarok fogyását mutatja abszolút számokban.

1. ábra: A romániai magyarok fogyása az egyes megyékben, szám szerint (1992-2002)

Erről nagyon sokat nem kell mondani, nagyjából azt mutatja, amit amúgy is sejthettünk, hogy tudniillik ahol sokan voltak 1992-ben, onnan sokan is fogytak. De csak nagyjából. Vannak ugyanis feltűnő dolgok is. Legtöbb magyar Hargita megyében volt (295 104 személy), abszolút számban azonban mégsem itt volt a legnagyobb méretű a fogyás, hanem Bihar megyében, ahol pedig 1992-ben csak 181 703 magyar volt. Arad megyéből többen hiányoznak, mint Kovászna megyéből, holott itt 1992-ben csak 61 011-en voltak magyarok, míg Kovászna megyében 175 502-en. Célszerűbb lesz tehát elsősorban nem az abszolút számokra, hanem a fogyás arányára figyelnünk, arra tehát, hogy honnan hány százaléka fogyott el a magyar népességnek. Ezt szemlélteti a 2. ábra.

2. ábra: A romániai magyarok fogyásának aránya az egyes megyékben (1992-2002)

Ami itt azonnal szembetűnik, az az, hogy Dél-Erdélyben mindenütt nagyobb arányú volt a fogyás, mint Észak-Erdélyben, úgyannyira, hogy ha az erdélyi megyéket a fogyás csökkenő sorrendjében sorba állítjuk, akkor az első helyekre a hét dél-erdélyi megye kerül, s a 8. helytől kezdődően csak észak-erdélyiek következnek. Dél-Erdélyben Fehér megyében volt a legkisebb arányú a magyarok fogyása, de még ez is nagyobb valamivel, mint a Kolozs megyei, ahol az észak-erdélyi megyék közül a legnagyobb arányban fogyatkoztak meg a magyarok (3. ábra).

3. ábra: A megyék a fogyás arányának csökkenő sorrendjében (1992-2002)

Ha Dél- és Észak-Erdély ilyen tekintetben ennyire különbözik, akkor érdemes megnéznünk, miben különböztek ezek leginkább 1992-ben, vagyis abban az évben, amellyel elkezdődött az a tíz év, amely alatt ez a népesség ilyen arányban fogyatkozott meg. Lássuk tehát, mit mondanak az adatok mindazokról a mutatókról, amelyekről fentebb megállapítottuk, hogy fontos tényezői vagy összetevői az asszimilációs folyamatoknak!

A magyarok számaránya az egyes megyék településein

Ezt a jellemzőt többféleképpen is megjeleníthetjük. Az egyik lehetőség az, hogy egy-egy nagyobb egységre - például Dél- és Észak-Erdélyre - külön-külön megállapítjuk (a számarányskálát 10-es csoportokra felosztva), hogy az ott élő magyaroknak hány százaléka él olyan településeken, ahol számarányuk 0,001% és 10% között van, mennyi a 10-20%-os számarányú településeken élőké, és így tovább. Bár a skála felosztása nem lehet elég finom, ezzel grafikusan is jól lehet szemléltetni az illető területi egységek jellegét ilyen szempontból. [20] Azt is megtehetjük, hogy ugyanezt a skálát alkalmazva táblázat formájában megyénként megadjuk, hogy melyikben hány magyar él ilyen etnikai összetételű településeken, ezek hány százalékát teszik ki a megye magyarságának, sőt még azt is, hogy az adott számarányú településeken élő összes romániai magyar hány százaléka él az illető megyében. [21] Ezek a megoldások adott esetben nagyon is hasznosak lehetnek, attól függően, hogy mire kellenek, itteni elemzésünk esetében azonban nagy hátrányuk, hogy nemigen lehet velük az egyes megyéket könnyen összehasonlítható módon is jellemezni. Ehhez ugyanis egy olyan mutatóra van szükségünk, amely ezt egyetlen számmal fejezze ki.

A magyarok megyebeli számaránya nyilvánvalóan nem alkalmas erre a célra, mert az semmit sem mond a települések etnikai összetételéről. Márpedig megtörténhet, hogy valamely megyében viszonylag kevés magyar él, tehát a megyei számarányuk nagyon alacsony, a magyarok azonban kompakt tömböt alkotnak ott, olyan településeken, ahol a számarányuk igen magas. Ha pedig ezt is szem előtt tartjuk, akkor az egyes megyékben élő magyarok helyzetének megítélése is rögtön más lesz, mint ha csak a megyei számarányt nézzük, sőt olykor jelentős különbségek is adódhatnak. Éppen ezért az alábbiakban nem a megyei számarányt fogom alapul venni, hanem - mikor egy-egy megyét kell jellemezni - egy ennél sokkal jobb mutatót, a súlyozott számarányt, amelyet úgy számítottam ki minden egyes megyére (együtt, majd külön-külön is a megye városi, illetve falusi népességére), hogy az egyes településeken (tehát nem közigazgatási egységekben) élő magyarok lélekszámát megszoroztam az ottani százalékarányukkal, majd a szorzatok összegét elosztottam a lélekszámok összegével. Ez a mutató jó közelítéssel megadja a magyarok "sűrűségének", "kompaktságának" egyfajta átlagát az illető megye településeire. (A településekre kiszámított számarányok számtani középértéke azért nem jó erre a célra, mert abban a sorban minden tétel egyenlő súllyal szerepel, márpedig egyáltalán nem mindegy, hogy egy olyan településen, ahol a magyarok aránya mondjuk 93%, vajon 23 500 magyar él-e, vagy csak 17, és az sem, hogy ott, ahol ez az arány csak 9%, hányan élnek. A súlyozott számaránnyal tulajdonképpen azt szimuláljuk, mintha a megye összes olyan települése, ahol legalább egy magyar él, egyetlen települést alkotna, ahol a magyarok számaránya a súlyozott számaránnyal kifejezett érték.) Hogy ez milyen mértékben módosítja az egyes megyékben élő magyarok helyzetének megítélését, azt az 1. táblázat elég jól szemlélteti.

1. táblázat: A magyarok százalékaránya és súlyozott számaránya az egyes megyékben (a városi és falusi százalékarány a megye teljes városi, illetve falusi népességéhez viszonyítva), a megye egészére számított súlyozott számarány csökkenő sorrendjében (1992)

Megye	Együtt		Város		Falu
	Százalék-arány (%)	Súlyozott sza. (%)	Százalék-arány (%)	Súlyozott sza. (%)	Százalék- arány (%)	Súlyo-zott sza. (%)
Hargita	84,72	92,22	79,48	86,94	89,12	96,17
Kovászna	75,24	86,14	73,80	80,42	76,85	92,25
Maros	41,41	61,29	40,99	48,53	41,85	74,29
Szilágy	23,67	60,15	23,22	29,91	23,97	79,76
Bihar	28,44	54,37	34,78	41,56	22,37	73,46
Szatmár	35,03	54,36	39,26	43,32	31,39	66,24
Beszt.-N.	6,46	37,43	7,10	12,02	6,07	55,08
Kolozs	19,85	34,57	20,14	21,71	19,26	62,44
Fehér	5,98	31,52	5,92	15,64	6,06	50,60
Arad	12,51	30,98	14,62	19,60	10,20	48,89
Máramaros	10,17	26,81	15,39	20,21	4,31	53,22
Brassó	9,88	21,33	9,38	12,76	11,49	43,68
Temes	8,98	17,69	9,97	10,42	7,45	32,74
Hunyad	6,18	10,87	7,87	10,78	1,09	12,72
Szeben	4,26	10,72	5,32	10,29	2,02	13,12
Krassó-Sz.	2,09	3,90	3,29	3,94	0,56	3,57
Erdélyen kív.	0,14	0,50	0,20	0,30	0,08	1,40

Mint látjuk, itt egy kicsit más sorrend alakul ki, mint amilyet a megyei százalékarány alapján kapnánk. Beszterce-Naszód és Fehér megye jóval előrébb kerül, mint amúgy, de az is látszik, hogy ez főleg falusi településeik etnikai összetétele miatt van. Mindezt jobban mutatja a grafikus ábrázolás (4. ábra).

4. ábra: A százalékarány és a súlyozott számarány az egyes megyékben (együtt, illetve külön-külön a városi és falusi népességre) (1992)

Az ábráról most már könnyen leolvashatjuk, hogy a megyei százalékarányok viszonylag jól jellemeznék a városi magyarok helyzetét (de Fehér megye esetében még ott is elég nagy a különbség), a falusi népességre vonatkoztatva azonban teljesen félrevezetők lennének. Szilágy megyét például a megyei 23,67% alapján (1992) hajlamosak volnánk úgy mindenestül a "szórványmegyékhez" közel állónak tartani, holott ebben a megyében, ahol a magyaroknak csak 39,33%-a városi (1992-ben, de 2002-ben már csak 35,85%), a falusi magyarok súlyozott számaránya közvetlenül a Hargita és Kovászna megyei után következik! A megyei százalékarány szerinti minősítés attól sem lesz használhatóbb, ha a falusi népességet különválasztva Szilágy megye falusi magyarságának számát a megye teljes falusi népességéhez viszonyítjuk, hiszen akkor is csak 23,97% lesz az eredmény, szemben a 79,76%-os súlyozott számaránnyal. Ez ugyanis egy olyan megye, ahol 1992-ben a 273 falusi település közül 126 faluban egyetlen magyar sem volt, a megye falusi magyarjainak 90,35%-a viszont 39 olyan településen élt, ahol számarányuk meghaladta az 55%‑ot, ezek közül 28 faluban a 80%‑ot is. [22]

Az ábra (vagy talán még inkább a táblázat) ugyanakkor azt is mutatja, hogy ugyanazon megyén belül a városi és falusi magyarság súlyozott számaránya igencsak különböző: Krassó-Szörény, Hunyad és Szeben, illetve a másik végén Hargita és Kovászna megyét leszámítva ezek az értékek meglehetősen távol állnak egymástól (legnagyobb a különbség Szilágy és Beszterce-Naszód esetében). Ebből az a tanulság, hogy ahol csak megtehetjük, számításainkat ne a megye egészére végezzük, hanem külön-külön a városi, illetve falusi népességre.

Ha most figyelmesen megnézzük ezt az ábrát, azt látjuk, hogy mind a városi, mind a falusi népesség súlyozott számarányának görbéje szerint a dél-erdélyi megyék egy csoportot alkotva a sor végén helyezkednek el. Figyelemreméltó azonban, hogy a városi népesség esetében ebbe a csoportba kerül Beszterce-Naszód megye is, mégpedig nem is a dél-erdélyiek sorának elejére, hanem azon belül is Arad, Fehér és Brassó után a negyedik helyre! Ezt tehát érdemes lesz megjegyeznünk. A falusi népesség esetében viszont ugyanez a megye az észak-erdélyiek sorába kerül, és nem is az utolsó helyre, hiszen megelőzi Máramarost. [23]

A 2. táblázat azt mutatja, milyen értékeket kapunk akkor, ha a súlyozott számarányt nem az egyes megyékre, hanem a 16 erdélyi megyére együtt számítjuk ki:

2. táblázat: A magyarok súlyozott számaránya és urbanizáltsága Észak- és Dél-Erdélyben (1992)

Ha igaz az, márpedig ebben nincs okunk kételkedni, hogy a spontán asszimiláció legfontosabb tényezője az alacsony számarány a településen, akkor ebből a táblázatból azt olvashatjuk ki, hogy a környezet leginkább a dél-erdélyi városokban asszimilációgeneráló, mégpedig - tekintve a 12,91%-ot mint igen alacsony értéket - meglehetősen erőteljesen. A dél-erdélyi magyaroknak pedig majdnem háromnegyede városi volt 1992-ben. A környezet szerkezetét tekintve a dél-erdélyi falusi népesség következik, utána az észak-erdélyi városi, majd végül az észak-erdélyi falusi, ahol asszimilációs folyamatokra lokálisan szintén számíthatunk, de egészében erre a népességre ez kevésbé várható. Általában azt mondhatjuk, hogy az asszimiláció városon sokkal valószínűbb, mint falun.

A nyelvi asszimiláció: a román anyanyelvű magyarok 1992-ben

A nyelvi asszimilációt a mi esetünkben a népszámlálási adatokból is ki lehet mutatni, de csak részlegesen, mivel ilyen adataink csak arról a szakaszról lehetnek, mikor a nyelvi asszimiláció már megtörtént, az etnikai azonban még nem. Ekkor ugyanis a népszámláláskor román anyanyelvű magyarnak írják be az ide tartozó személyeket, ha azonban már az etnikai asszimiláció is megtörtént, akkor az olyan esetek láthatatlanná válnak a statisztikában, mert már nem lehet őket megkülönböztetni az elsöprő többséget alkotó román anyanyelvű románoktól.

A román anyanyelvű magyarokra vonatkozó adatokat megbízhatónak lehet tekinteni olyan értelemben, hogy csak elhanyagolható lehet az olyan esetek száma, mikor az ilyenként való regisztrálás a kérdés félreértésének lenne tulajdonítható. Olyanról ugyan hallottunk a népszámlálás után, hogy magyarokat román nemzetiségűnek írtak be, mert a megkérdezettek nem egészen értették (és az adatfelvevők nem is nagyon igyekeztek nekik megmagyarázni), mit jelent az, hogy naţionalitate, és azt hitték, hogy az állampolgárságukat kell bemondaniuk, azt azonban már elég nehéz lenne elképzelni, hogy valaki a nemzetiségét magyarnak mondja, az anyanyelvét viszont eltévessze.

1992-ben Romániában összesen 32 949 román anyanyelvű magyart írtak össze, ebből 25 378 (77,02%) volt városi, 7571 (22,98%) pedig falusi. Ez az arány nagyjából megfelel annak, amire a súlyozott számarány alapján számíthattunk is. Az sem nagyon meglepő, ha a román anyanyelvű magyarok közül 3815-öt (11,58%) az Erdélyen kívüli megyékben regisztráltak (ahol a magyarok számaránya a legtöbb helyen érthető módon rendkívül alacsony), pedig ott a romániai magyaroknak csak 1,29%-a élt. A többi 29 134 erdélyi volt, mégpedig 13 081 (az erdélyiek 44,90%-a) észak-erdélyi, 16 053 (55,10%) dél-erdélyi, miközben az erdélyi magyaroknak csak 17,04%-a volt dél-erdélyi. Másképp úgy is mondhatjuk, hogy az észak-erdélyi magyaroknak 0,98%-a, a dél-erdélyieknek 5,88%-a, az Erdélyen kívülieknek pedig 18,14%-a volt román anyanyelvű. Vagyis (nyelvi) asszimiláció Észak-Erdélyben is volt az 1992‑t megelőző években, de Dél-Erdélyben lényegesen erőteljesebben érvényesült.

Az 5. ábra azt mutatja, hogyan függ össze az észak- és dél-erdélyi városi közigazgatási egységekben a magyarok számarányával az, hogy a magyarok hány százaléka román anyanyelvű. (Mivel a városi népesség esetében nemcsak a megyékre, hanem az egyes közigazgatási egységekre is megvannak az adataink a román anyanyelvű magyarokra vonatkozólag is, itt ezt az összefüggést közvetlenül ezen a szinten is vizsgálhatjuk, nemcsak megyeszinten, és nem a súlyozott számarányt, hanem az egyes városokbeli tényleges számarányt vesszük alapul.)

5. ábra: A magyarok számaránya és a román anyanyelvűek aránya az észak- és dél-erdélyi városi közigazgatási egységekben (1992)

Ezen az ábrán jól látszik Észak- és Dél-Erdély különbsége, már ami a román anyanyelvűek arányát illeti a magyarok között, ami azonban még ennél is figyelemreméltóbb, az a kettő közötti szerkezeti hasonlóság. A számarány ereszkedő görbéje mindkét esetben a 9,5-10% körüli értéknél keresztezi a román anyanyelvűek arányát mutató, kissé cikcakkosan, de trendszerűen emelkedő görbét. Ahol a magyarok aránya ez alatt van, ott várható, hogy a román anyanyelvűek aránya magasabb lesz a számarányuknál. A másik dolog, amit észre kell vennünk, az, hogy a román anyanyelvűek aránya ott kezd észrevehetőbben emelkedni, ahol a magyarok számaránya 30% alá esik, és 25% körül (vagyis éppen a közigazgatási törvényben megszabott küszöb környékén!) kezdenek megjelenni a 2%-nál magasabb értékek is. (Ez csak az észak-erdélyi városok esetében látható, hiszen a dél-erdélyiek görbéje ennél eleve alacsonyabbról indul, 27,23%-tól, ez a Brassó megyei Négyfalu - más néven Szecseleváros -, és mindjárt utána már az Arad megyei Kisjenő következik 23,10%-kal.)

A 6. ábrán ugyanezt megyeszinten látjuk, erre azért van szükségünk, hogy a városi népességet össze tudjuk hasonlítani a falusival, illetve az egyes megyéket is egymással.

6. ábra: A városi magyarok súlyozott számaránya és a román anyanyelvűek aránya megyénként (1992)

Ezen az ábrán azt vesszük észre, hogy Fehér megyében kiemelkedik a román anyanyelvű városi magyarok aránya, ez különösen Brassóhoz viszonyítva tűnik fel, ahol ennek egy kicsit alacsonyabb az értéke, mint amire a súlyozott számarány alapján számítani lehetne, ez egyrészt a Székelyföld közelségének, másrészt valószínűleg éppen Négyfalunak tulajdonítható.

A román anyanyelvű magyarokról a falusi népesség esetében csak megyeszintű adataink vannak, így itt csak a súlyozott számarányhoz tudunk viszonyítani (7. ábra).

7. ábra: A falusi magyarok súlyozott számaránya és a román anyanyelvűek aránya megyénként (1992)

Ezen az ábrán Beszterce-Naszód megye emelkedik ki jócskán a többi közül: a román anyanyelvűek ilyen magas aránya (7,28%) a falusi magyarságra még Dél-Erdélyben sem jellemző, ahol viszont Szeben (9,05%) után Hunyad és Krassó-Szörény olyan magas értékekkel szerepel (16,06, illetve 19,38%), amilyenek Észak-Erdélyben még a városi magyarok körében sem fordulnak elő (ott még a Krassó-Szörény megyei is "csak" 11,80%). Hogy Beszterce-Naszód megyében mi lehet az oka a súlyozott számarányhoz képest várható értéknél jóval nagyobb aránynak, azt pusztán a statisztikai adatok alapján aligha lehet kideríteni.

Végül szükségünk van még egy olyan ábrára (8. ábra), amelyen ne a súlyozott számarány, hanem a román anyanyelvűek arányának csökkenő sorrendjébe állítva lássuk az egyes megyéket, mert így tudunk a helyzetről pontosabb képet kapni.

8. ábra: A román anyanyelvűek aránya az erdélyi megyékben, a megyei arány csökkenő sorrendjében (1992)

Ezen az ábrán az a feltűnő, hogy a dél-erdélyi megyék, amint az várható is volt, magas értékeikkel a sor elején vannak, de közéjük kerül Beszterce-Naszód és Máramaros is, mégpedig nem is a dél-erdélyiek sorának végére, Kolozs megye pedig átmenet a dél- és észak-erdélyi jellegű megyék között.

Az etnikai reprodukció csökkenése a vegyes házasságokban

Sorrendben ugyan talán nem ez következne, mégis célszerű ezzel folytatni, mert sok mindent megérthetünk belőle, amire a továbbiakhoz is szükség lesz.

Az 1992-es népszámlálás idején összesen 462 650 olyan teljes család volt Romániában, amelyben legalább az egyik házastárs magyar volt, ezek közül 105 818 (22,87%) volt etnikailag vegyes házasság: a 269 504 városinak 30,70%-a (82 743), a 193 146 falusinak 11,95%‑a (23 075). A vegyes házasságok 78,19%-a volt városi, és 21,81%-a falusi. Ez az arány nagyon közel áll ahhoz, amit fentebb a román anyanyelvű magyarok ilyen szempontú megoszlásáról megállapítottunk (77,02%, illetve 22,98%). A nem magyar házastárs nemzetisége szerint 89,22%-uk (a városiak 89,83%-a, a falusiak 87,02%-a) román párú volt. A vegyes házasságok megyénkénti megoszlásáról a népszámlálási statisztika nem közöl adatokat.

Mivel nem egészen egyforma a demográfiai hatásuk, és mert a számítások szempontjából is úgy célszerűbb, a női és a férfi vegyes házasságokat külön-külön tárgyalom.

a) A női vegyes házasság. 1992-ben összesen 411 973 magyar nő élt teljes családban házasságban, közülük 55 141-nek, azaz 13,38%-uknak nem magyar férje volt (ezek közül 48 969, azaz 88,81% román volt). A házasságban élő városi nőknek 19,12%-a, a falusiaknak pedig 6,07%-a élt vegyes házasságban. [24] A női vegyes házasságok 80,06%-a városon volt, 19,94%-a pedig falun.

Az olyan családokban, ahol a feleség magyar, a gyermekek nemzetisége a következőképpen oszlott meg (3. táblázat):

3. táblázat: A gyermekek nemzetisége a magyar feleségek családjaiban (1992)

A férj nemzetisége	Családok száma	Gyermeket nevelő családok száma	A családban nevelt gyermek(ek) nemzetisége			Gyermeket nem nevelő családok száma	A gyermekek hány %-a magyar
			Magyar	Az apáét követi	Más eset		A	B
1	2	3	4	5	6	7	8	9
Együtt
Magyar	356.832	227.121	225.316		1.805	129.711	99,21	100,00
Román	48.969	32.691	5.530	25.689	1.472	16.278	16,92	21,42
Egyéb	6.172	3.590	1.011	2.129	450	2.582	28,16	40,70
Nem m.	55.141	36.281	6.541	27.818	1.922	18.860	18,03	23,33
Összesen	411.973	263.402	231.857	27.818	3.727	148.571	88,02	89,44
Városiak
Magyar	186.761	124.828	123.573		1.255	61.933	98,99	100,00
Román	39.441	26.466	4.136	21.214	1.116	12.975	15,63	19,84
Egyéb	4.707	2.688	749	1.621	318	2.019	27,86	39,69
Nem m.	44.148	29.154	4.885	22.835	1.434	14.994	16,76	21,67
Összesen	230.909	153.982	128.458	22.835	2.689	76.927	83,42	85,17
Falusiak
Magyar	170.071	102.293	101.743		550	67.778	99,46	100,00
Román	9.528	6.225	1.394	4.475	356	3.303	22,39	28,11
Egyéb	1.465	902	262	508	132	563	29,05	43,68
Nem m.	10.993	7.127	1.656	4.983	488	3.866	23,24	30,08
Összesen	181.064	109.420	103.399	4.983	1.038	71.644	94,50	95,45

A táblázat adatainak értelmezéséhez tudni kell, hogy a 4-6. oszlop a családok számát mutatja, nem a gyermekekét. A 3. és 7. oszlop esetében azért nem "gyermekes"-t, illetve "gyermektelen"‑t írtam, mert itt nem erről van szó: gyermektelenek inkább az olyan családok lennének, ahol még egyetlen gyermek sem született (és talán azt is tudni lehet, hogy nem is fog), itt viszont olyan családok vannak, amelyeknek csak egy része gyermektelen (egyelőre), más részében viszont azért nincsenek gyermekek, mert már kirepültek, és saját családjuk van.

Az adatok eléggé magukért beszélnek, értelmezni csak a két utolsó oszlopot kell. Az A változat azt fejezi ki, hogy a 4. oszlop hány százaléka a 3.-nak. Azért ennek, és nem a 2.-nak, mert itt minket csak a gyermek(ek)et nevelő családok érdekelnek, ugyanis nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy 1992-ben az ilyen vagy olyan szerkezetű családokban házasságban élő magyar nőkre összesen hány magyar gyermek(ek)et nevelő nő esik, vagy hogy az összes ilyen családban hány gyermek lett magyar (ezt úgysem tudhatnánk pusztán ezekből az adatokból megmondani), hanem hogy ahol gyermekek vannak, azok milyen arányban (és egyben milyen valószínűséggel) lesznek magyarok a különböző etnikai összetételű családokban, ha az anya magyar. Ha így számolunk, annak az az előnye, hogy nem szükséges még azt is tudnunk, melyik családban hány gyerek van, a százalékok ilyen nagy számú család esetében e nélkül is tükrözik a magyar gyermekek arányát is egyben.

Az A változat azt a minimális számot adja meg, amelynél kisebb ez az érték az adatok alapján nem lehet. Van ugyanis itt egy bizonytalansági tényező (szerencsére nem sok család van oda sorolva), mégpedig a 6. oszlop. Ez annyi mindent tartalmazhat, hogy egyszerűen nem tudhatjuk, mi minden lehet "más eset" (és főleg hogy melyikből mennyi van), és nagyon is valószínű, hogy ezek között még vannak olyan családok, ahol legalább az egyik gyermek magyar (ha a másik nem is). Megtörténhetik, hogy az egyik házastársnak van egy előző házasságából származó gyermeke, akinek nemzetisége a természetes apjáéval vagy anyjáéval egyezik, de mostani szülei közül egyikével sem, ezért lesz "más eset". Ha mindkét szülő magyar, és mégis "más eset", az is sok mindent jelenthet. Erős asszimilációs hatású településen előfordulhat, hogy a szülők ugyan magukat még magyarnak íratják be, de már otthon is inkább csak románul beszélnek, így a gyermek(ek)et már románként regisztráltatják. De lehet, hogy az egyik házastársnak van egy román vagy más nemzetiségű gyermeke az előző házasságából. Ettől azonban még lehet egy magyar gyermeke is a mostaniból, így még a magyar-magyar házasságok "más eseteiről" sem tudhatjuk biztosan, hogy ott is nincsenek-e magyar gyerekek is. Tekintve a lehetséges esetek sokféleségét, úgy láttam biztonságosabbnak, ha nem is próbálom kitalálni, mi rejlik a "más esetek" mögött, hanem a minimális mellé kiszámítok egy elvi maximális értéket is, amikor is minden "más eset"-et magyarnak számítok, a 6. oszlopot tehát összeadom a 4.-kel, és erre az összegre számítom ki a százalékot a gyermekeket nevelő családok számához viszonyítva, ez a B változat. Az igazság pedig valahol a kettő között van, talán e két érték számtani középarányosa körül.

Ezek az értékek pedig azt mutatják, hogy az asszimiláció 1992-beli állapota alapján számítva (amely persze jórészt az előző két évtized történeteinek eredménye) a magyar nők amúgy is alacsony termékenységének csak 88-89%-a lett egyben női etnikai reprodukció is, 11-12%-a pedig asszimilációs veszteséggé vált, azaz ennyivel csökkent a női etnikai reprodukció aránya egy másik etnikum, elsősorban a román javára. [25] Ez a veszteség a magyar nők vegyes házasságaiban keletkezett, ott ugyanis a gyermekeknek csak 18-23%-a lett magyar, a női etnikai reprodukció arányának csökkenése tehát az ilyen házasságok esetében 77-82% között volt, a női vegyes házasságok mintegy 89%-át kitevő román párú családokban pedig még ennél is nagyobb: 79-83%-os. Azt is látjuk, hogy városon nemcsak jóval nagyobb a női vegyes házasságok aránya, mint falun, hanem asszimilációs hatásuk is erősebb: az ilyen házasságokban városon 6,5-8,5%-kal kevesebb esetben lesznek magyarok a gyermekek, mint faluhelyen.

Az ilyen asszimilációs veszteség mindenképpen veszteség, még ha tudjuk is, hogy ennek egy részét pótolja a magyar férfiak vegyes házasságából származó nyereség. Az azonban ezt a veszteséget nem szünteti meg, ez akkor is veszteség marad, a pótlás ugyanis már egy másik dolog, ami a végső mérlegben mutatkozik meg. Ez az oka annak, ami miatt az előző bekezdésben nem az etnikai reprodukció, hanem a női etnikai reprodukció kifejezést használtam abban az esetben, ha ez az érték csak azt mutatja meg, hogy a magyar nők termékenysége milyen arányban lesz etnikai reprodukció is, a teljes etnikai reprodukció értékét ugyanis akkor kapjuk meg, ha ehhez a vegyes házasságban élő férfiak által "szerzett" nyereséget is figyelembe vesszük.

b) A férfi vegyes házasság. Itt már nem lenne szükséges minden adatot megadni, elég lenne csak a magyar gyermekek számát figyelembe venni, de a tanulságaiért érdemes az egészet egyben látni (4. táblázat).

4. táblázat: A gyermekek nemzetisége a magyar férjek családjaiban (1992)

A feleség nemzetisége	Családok száma	Gyermeket nevelő családok száma	A családban nevelt gyermek(ek) nemzetisége			Gyermeket nem nevelő családok száma	A gyermekek hány %-a magyar
			Magyar	Az anyáét követi	Más eset		A	B
Együtt
Magyar	356.832	227.121	225.316		1.805	129.711	99,21	100,00
Román	45.444	32.341	11.248	19.415	1.678	13.103	34,78	39,97
Egyéb	5.233	2.975	1.466	1.128	381	2.258	49,28	62,08
Nem m.	50.677	35.316	12.714	20.543	2.059	15.361	36,00	41,83
Összesen	407.509	262.437	238.030	20.543	3.864	145.072	90,70	92,17
Városiak
Magyar	186.761	124.828	123.573		1.255	61.933	98,99	100,00
Román	34.891	25.102	8.431	15.447	1.224	9.789	33,59	38,46
Egyéb	3.704	2.047	1.042	757	248	1.657	50,90	63,02
Nem m.	38.595	27.149	9.473	16.204	1.472	11.446	34,89	40,31
Összesen	225.356	151.977	133.046	16.204	2.727	73.379	87,54	89,34
Falusiak
Magyar	170.071	102.293	101.743		550	67.778	99,46	100,00
Román	10.553	7.239	2.817	3.968	454	3.314	38,91	45,19
Egyéb	1.529	928	424	371	133	601	45,69	60,02
Nem m.	12.082	8.167	3.241	4.339	587	3.915	39,68	46,87
Összesen	182.153	110.460	104.984	4.339	1.137	71.693	95,04	96,07

Itt először is azt vesszük észre, hogy 1992-ig valamivel kevesebb magyar férfi kötött vegyes házasságot, mint amennyi nő: a 105 818 ilyen házasságban élő magyar személynek 52,11%-a nő, és csak 47,89%-a férfi, holott abban a korcsoportban, amelybe a házasságot kötők legnagyobb része tartozik, ez inkább fordítva van. (1992-ben 15-29 éveseknek 48,88%-a volt nő, és 51,12%-a férfi.) Úgy látszik, a magyar lányok kapósabbak a más nemzetiségű fiúk körében, mint fordítva. (Egyes helyeken a románok szemében a magyar feleség bizonyos fokú presztízst is jelent.) Ez azonban csak az egyik ok. A másik az, hogy a házasság aktív kezdeményezője a hagyományos szemlélet és értékrend szerint a férfi (ez az erről való beszédben is tükröződik: a legény elvesz valakit, míg a leány hozzámegy valakihez), a románok pedig a vegyes házasságtól kevésbé tartózkodnak, mint a magyarok, ami szociobiológiai szempontból teljesen érthető, hiszen ez a mai gyakorlat szerint számukra reprodukciós szempontból nyereséges, míg a magyarok esetében kész ráfizetés. Az eltérő viszonyulás azonban a férfi vegyes házasságok számában már csak azért sem tudhatna látványosan megmutatkozni, mert ha mások elviszik előlük a magyar lányokat, a magyar fiúknak már nem is marad más lehetőségük, mint etnikailag vegyes házasságot kötni. Ennek az enyhe aránytalanságnak azonban lehet még egy harmadik oka is, erre majd alább visszatérek.

A másik feltűnő dolog az, hogy a magyar férfiak vegyes házasságaiban nagyobb arányban lesznek magyarok a gyerekek, mint a nők esetében. A vegyes házasságok zömét alkotó román párú családokban azonban itt is csak 35-40% ez az érték, tehát - bár a női 17-21,5%-ot kétszeresen meghaladja - még az 50%-tól is elég távol van, nemhogy annyival e fölött lenne, amennyivel a női vegyes házasságokban keletkező veszteséget pótolni lehetne. A román párú vegyes házasságokban különösen erőteljesen érvényesülő etnikai dominanciát ugyan itt mérsékeli valami, amiben első látásra hajlamosak lennénk nemi dominanciát látni (olyan értelemben, hogy ha "a családban a férfi az úr", akkor az apának nagyobb beleszólása van abba, hogy mik legyenek a gyerekei), ennek lehet is némi szerepe, de a legfőbb oka inkább az lehet ennek, hogy a gyermek rendszerint az apjától örökli a családnevét, ezt pedig nemcsak a hagyományos kultúrában, hanem a nagyvárosokban élők is eléggé olyanként észlelik, mint ami etnikai identitást is hordoz, a gyerek tehát apja családnevével együtt egyszersmind mintegy a magyarságát is megörökli. (Az adatok azonban azt is mutatják, hogy manapság már kevésbé hisznek az emberek az ilyesmiben.)

A férfi vegyes házasságok esetében nem beszélünk asszimilációs veszteségről, hanem legfeljebb a női vegyes házasságokban keletkező veszteség pótlásának elmaradásáról (azaz a "mérleghiányról"), mert különben kétszer számítanánk veszteséget ugyanarra a jelenségre, pedig ebből egy rend is elég.

c) A teljes etnikai reprodukció. A magyarok teljes etnikai reprodukciójának arányát legegyszerűbben úgy tudjuk kiszámítani, ha az előbbi két táblázatból összeadjuk azoknak a családoknak a számát, ahol a gyermekek magyarok, majd ezt az összeget viszonyítjuk a teljes házasságban gyermeket nevelő magyar nők számához (5. táblázat).

5. táblázat: A magyarok teljes etnikai reprodukciójának arányai (1992)

Itt most már - a teljesség kedvéért - három változatát is megadtam az etnikai reprodukció arányának. Az A a legpesszimistább változat: csakis a népszámláláskor minősítetten magyarként regisztrált gyermekeket nevelő családok számát viszonyítja a magyar nők gyermeket nevelő családjainak számához, a B esetében a viszonyított mennyiséghez hozzá vannak adva a "más esetek" közül azok, amelyeket a magyar nők családjaiban regisztráltak, a C pedig egy teljesen hihetetlenül optimista változat, amelyben minden "más eset"-et úgy vettem, mintha szintén magyar lenne, pedig ez biztosan nem lehet igaz. Ha igaz lenne, akkor a táblázat egyetlen helyén még asszimilációs nyeresége is keletkezne a magyaroknak a vegyes házasságokból, mégpedig a falusi nem román párúak esetében. Ez azonban éppen a kalkulus szerkezete miatt a teljes népességre aligha lehet igaz (ami nem jelenti azt, hogy lokálisan, bizonyos helyeken ez ne lehetne így).

A táblázat azt is mutatja, hogy a románokkal szemben meglehetősen esélytelenek vagyunk ezen a piacon: ebben a relációban a magyar női termékenységnek majdnem a feléből, de még az elvileg lehetséges (de gyakorlatilag kizárható) legjobb esetben is 39%-ából nem lesz etnikai reprodukció, mert azt a románok viszik el asszimilációs nyereségükként. (Ez inkább csak Hargita, Kovászna és talán Szatmár megyében nincs egészen így, de az ottani nyereség a másutt keletkező sokkal nagyobb veszteséget nem ellensúlyozza.) Így aztán a teljes népességre az etnikai reprodukció arányának értéke minimálisan 92,85%, de még az elvi maximum szerint is csak 95,73%. (Városi környezetben pedig ezek az értékek ennél is kisebbek: 89,58-93,09% között vannak.) Úgy gondolom, a legvalószínűbben akkor járunk el helyesen, ha ezt az értéket a B szerintihez igen közel álló 94%-osnak hisszük (az 1992-es állapotra), ami azt jelenti, hogy a magyar női termékenységnek mintegy 6%-a már indulásból etnikai asszimilációs veszteséggé válik. [26] Városon azonban ez az érték 9% körül van. (Ha tehát a népességszám előrejelzésével foglalkozunk, akkor a magyar női termékenység mutatójának előbb ki kell számítani a 94%-át - illetve az adott időpontra érvényes százalékát -, és ezt kell a számításokhoz alapul venni. [27] )

Ezzel azonban még nincs vége. Ha azt is tudni akarjuk legalább jó közelítéssel, hogy emberszámban ez mit is jelent, akkor a családok számát meg kell szoroznunk azzal az értékkel, amennyi a gyermeket nevelő családok átlagos gyermekszáma. A női termékenység 1992-es mutatói szerint a magyar nők 15-54 éves korcsoportjához (azért ehhez, mert a 15 éven aluli nőket nem számítjuk termékeny korúaknak, az 54 év fölöttiek pedig már nemigen nevelnek saját gyermeket a családjukban) 445 928 magyar nő tartozott, közülük 138 638 gyermektelen, a gyermekes magyar nők száma tehát 307 290. A korcsoportot tehát jól választottuk meg, hiszen ezek a számok valamennyivel meghaladják ugyan azokat, amelyek a 3. táblázatban a nők teljes számát, illetve a gyermeket nevelő családokét mutatják - 411 973, illetve 263 402 -, de ez így is van rendjén, hiszen ott csak a teljes családok szerepelnek, a csonkák pedig nem. Ez utóbbiak között 60 728 olyan van, ahol a családfő magyar (a népszámlálási kimutatás gondosan feltünteti azt is, hogy a gyermekek nemzetisége az apáét követi-e, vagy az anyáét, de nem érünk vele semmit, mert a családfőket viszont nem választja külön nemek szerint). A 307 290 gyermekes magyar nő szült összesen 667 792 élő gyermeket, ez azt jelenti, hogy egy-egy nőre - tehát egy olyan gyermeknevelő családra is, ahol az anya magyar - 2,17 gyermek jutna, ez azonban nem az (1992-ben) élő, hanem az élve született gyermekek száma alapján van kiszámítva, tehát egyszerűbb is, meg helyesebb is lesz, ha egy-egy gyermeknevelő családra átlagosan két gyermeket számítunk. [28]

1992-ben tehát 263 402 olyan gyermeknevelő család volt, ahol magyar volt az anya, de csak 244 571 családban neveltek magyar gyermekeket (az olyan vegyes etnikai szerkezetű családokkal együtt, ahol az apa magyar). A különbözet 18 831 család, azaz 37 662 nem magyar gyermek, [29] ennyi tehát a legpesszimistább számítás szerint 1992-ben a magyarok számszerűen kimutatható olyan etnikai asszimilációs vesztesége, amely az akkor meglevő etnikailag vegyes teljes családokban keletkezett. (Ez azonban korántsem a teljes ilyen eredetű veszteség, hiszen ebben a számban nincs benne az, amire nincsenek adataink: a csonka családokbeli, illetve az, amely a gyermeket már nem nevelő vegyes házasságokban keletkezett. A csonka családokról semmit sem tudunk mondani az adatközlés említett hiányossága miatt, a vegyes házasságban élő nők közül 18 860-nak a családjában még vagy már nem volt gyermek, de itt meg azért nem bocsátkozhatunk további spekulációkba, mert csak annyit tudunk nagyjából, hogy abban a korosztályban, ahol már nincs családban nevelt gyermek, a vegyes házasságok aránya még nem volt olyan nagy, mint a fiatalabbak körében, de hogy ezek végül is hogyan oszlanak meg a fenti számban, arra semmi támpontunk sincs.) Ha azonban ezt a veszteséget az optimistább kalkulusok szerint is kiszámítjuk (a "más eset"-eket is magyarnak véve), akkor ez a szám a B változat szerint 30 208, illetve a C szerint 22 480. Ha fentebb úgy gondoltam, hogy a B változat állhat legközelebb a valósághoz, itt sem hihetem másképp, de mivel, mint mondtam, ebben nincs benne minden, a teljes ilyen eredetű veszteségre az A változat szerinti 37 662-as számot tartom a valósághoz közelebb állónak. [30]

De még ezzel sincs vége. Mint táblázatunkból látjuk, magyar (vagy legalábbis akként regisztrált) gyermekeket 16 778 olyan családban is neveltek, ahol az egyik szülő román. Ez összesen 33 556 ilyen gyermeket jelent. Ezek a gyermekek egytől egyig benne vannak a magyarok 1992-es számában, és természetesen mi is csak úgy számolhatunk velük, mint akik magyarok, hiszen a statisztikában így szerepelnek. Csakhogy: a statisztika egy szót sem szól arról, hogy ezek közül hánynak magyar az anyanyelve is. Ráadásul ez a szám igencsak közel is áll a román anyanyelvű magyarok országos számához (32 949 - ezt azonban inkább úgy értsük, hogy ez a két halmaz csak részben fedi egymást). Román anyanyelvűvé ugyan magyarok úgy is lehetnek (és lesznek is bizonyos helyeken), hogy román környezetükben elfelejtenek magyarul, de ennyi ember bajosan. Ennek a nagy számnak a titka inkább abban van, hogy az ilyen családok elég nagy részében a gyermekeket ugyan magyarnak regisztráltatták, de román anyanyelvűvé nevelik őket, hiszen a családban románul beszélnek, így az 1992-es nyilvántartásban ezek a gyermekek magyarként jelennek meg, ez azonban könnyen meglehet, hogy csak a következő népszámlálásig tart, mert akkor már románnak fogják beíratni őket, vagy maguk nyilvánítják magukat románnak. (Vannak azonban olyan megyék, mint Hargita, Kovászna vagy Szatmár, ahol az ilyen családokban nevelt, 1992-ben magyarként regisztrált gyermekek nagy részének magyar lehet az anyanyelve, és ezek elég nagy valószínűséggel csakugyan magyarok is lesznek.) Ez pedig azt jelenti, hogy ha ezt a késleltetett hatást is figyelembe vesszük, akkor a román párú vegyes házasságok esetében szinte kár is a magyar etnikai reprodukció százalékainak kiszámításakor a tizedesek pontosságával vesződnünk, hiszen az az érték a következő tíz év alatt úgy módosul majd visszamenőleg is, hogy az etnikai reprodukció arányának értéke sok helyen a nullához fog közel állni, ami természetesen a magyar népesség teljes etnikai reprodukciójának 1992-re számított értékét is visszamenőleg csökkenteni fogja.

Az a mintegy 30 200 (de inkább 37 662) főnyi etnikai asszimilációs veszteség, ami már 1992-ben kimutatható az adatok szintjén, a 2002-es népszámlálás perspektívájából csak olyan értelemben érdekes, hogy jellemzi a 10 éves időszak kiindulópontjának szerkezetét, de amúgy a népességfogyás szempontjából kevésbé, hiszen ezek az emberek már 1992-ben is románok voltak, ők tehát nem tűnhettek el a magyarok számából. A román anyanyelvű magyarok esetében viszont elég nagy a valószínűsége, hogy jelentős részük a 2002-es népszámláláskor már hiányozzék a magyarok közül.

d) A vegyes házasságok megyék szerinti megoszlása. Azt már láttuk, hogy négyötödük városi, egyötödük falusi, akárcsak a román anyanyelvű magyaroknak, a helyzet jobb megértéséhez azonban azt is látnunk kell, hogy ezek megyék szerint hogyan oszlanak meg. Sajnos magukat a népszámlálási adatokat nem ismerjük megyei eloszlásuk szerint is, de feltételezésem szerint erre is elég megbízhatóan következtethetünk abból, hogy milyen volt megyénként az 1992-ben kötött házasságok etnikai szerkezete. [31] (Falu/város szerinti bontásban sajnos ez utóbbira sincsenek adataink.) A román párú női vegyes házasságok arányát az illető megyében magyar nők által 1992-ben kötött házasságok teljes számához viszonyítva a 9. ábra mutatja.

9. ábra: A román párú női vegyes házasságok aránya megyénként az 1992-ben kötött házasságok számában

Ezen az ábrán is a dél-erdélyi megyék, illetve az Erdélyen kívül élő magyarok állnak a sor élén igen magas értékekkel. Az 1992-ben kötött ilyen szerkezetű házasságok 42,50%-a dél-erdélyi és Erdélyen kívüli, pedig ezeken a helyeken együtt a magyaroknak csak 18,11%-a élt. (Azt, hogy az illető megyében élő magyarok hány százalékát teszik ki a romániai magyaroknak, nem kellett feltüntetni, mert az jórészt egybeesne az utolsó görbével, mivel a női házasságkötések aránya a megye teljes magyar népességéhez viszonyítva eléggé hasonló volt minden megyében.) Máramaros megye itt is a dél-erdélyiek közé kerül, Beszterce-Naszód pedig éppen a határon van. Az észak-erdélyi megyék közül Kolozs, Szatmár, Bihar és különösen Maros megye mutatóira azért kell odafigyelnünk, mert a vegyes házasságok viszonylag magas aránya itt nagy számú magyar népességet érint. (Abszolút számokban az ilyen szerkezetű házasságkötések terén 1992-ben Maros megye a listavezető 174 ilyen esettel, majd Szatmár következik 151, Kolozs 149 és Bihar 141 esettel.)

A 10. ábra ugyanezeket a mutatókat a férfi vegyes házasságokra vonatkozólag szemlélteti.

10. ábra: A román párú férfi vegyes házasságok aránya megyénként az 1992-ben kötött házasságok számában

Itt meg Temes és valamivel kisebb mértékben Hunyad megye tűnik fel nemcsak a férfi vegyes házasságoknak a nőinél magasabb arányával, hanem főleg azzal, hogy az összes ilyen szerkezetű házasságoknak 12,76%-a Temes, 7,77%-a pedig Hunyad megyére esik, miközben a férfi házasságkötések országos számában Temes csak 3,74%-kal, Hunyad pedig 2,20%-kal vesz részt. (Ha esetleg van valami abban, amit fentebb a férfi vegyes házasságoknak a nőinél valamivel alacsonyabb számát kommentálva mondtam, hogy ti. a hagyományos szemlélet szerint a házasságot a férfi kezdeményezi, akkor ez akár annak is lehet a jele, hogy ebben a két megyében a többinél valamivel nagyobb a magyarok "asszimilációs hajlama".) Figyelemreméltó továbbá, hogy itt Beszterce-Naszód már nem Észak- és Dél-Erdély határán van, hanem besorolódott a dél-erdélyiek közé, akárcsak Máramaros, sőt egy kicsit még annál is magasabb értékkel.

Végül lássuk azt is, hogyan függ össze megyénként a vegyes házasságok aránya (ezúttal a férfi és női házasságkötéseket együtt számítva) a magyarok súlyozott számarányával és a román anyanyelvű magyarok arányával (11. ábra)!

11. ábra: A magyarok súlyozott számaránya, a román párú vegyes házasságok aránya és a román anyanyelvű magyarok aránya megyénként 1992-ben (az első növekvő sorrendjében)

Mint látjuk, a román anyanyelvűek arányát jelző görbe eléggé követi a román párú vegyes házasságok arányát jelzőt (ez tehát valószínűsíteni látszik azt a feltevésemet, hogy a román párú vegyes házasságokban nevelt magyar gyermekek legnagyobb részének román az anyanyelve), az utóbbi pedig látható negatív korrelációban van a súlyozott számaránnyal, a Brassó és főleg Kolozs megyei vegyes házasságok aránya azonban valamivel kisebb annál, mint amire a súlyozott számarány alapján számítani lehetne, a beszterce-naszódi pedig egy kicsit nagyobb, de nem annyira, amennyire itt a Kolozs megyei viszonylag alacsony érték miatt tűnik, ez akkor látszik jobban, ha Hargita megyétől elindulva haladunk balra, egyszerre figyelve mind a vegyes házasságok, mind a súlyozott számarány görbéjére. Úgy viszont az is nyomban feltűnik, hogy a vegyes házasságok Maros megyei aránya szintén nagyobb egy kicsit, mint amennyi a súlyozott számarány értékének megfelelne, ugyanakkor azonban itt a román anyanyelvű magyarok aránya csak 0,67%, így megtörténhet, hogy bár a vegyes házasságok aránya 17,95%, ez Maros megyében nem jár együtt olyan méretű nyelvi (és etnikai) asszimilációval, mint akár Kolozs megyében is - vagy legalábbis 1992-ben még nem járt együtt -, de az is lehetséges, hogy a vegyes házasságok Maros megyében csak ekkortájt kezdtek ilyen magas arányt ölteni, akkor pedig ott, ahonnan a román anyanyelvű magyarokra vonatkozó adataink származnak, vagyis az 1992-es népszámlálási statisztikában ennek hatása még nem tükröződhet, hiszen ott a népszámlálást megelőző évek felhalmozott hozadéka van együtt. (Ezt tehát csak akkor tudhatnánk pontosabban eldönteni, ha a 2002-es népszámlálás román anyanyelvű magyarokra vonatkozó adatait is láthatnánk, ezeket azonban sajnos nem ismerem.)

Valakinek talán gondot okozhat, hogy míg az ábra bal felén, Arad megyével kezdődően az 1992-ben románokkal kötött vegyes házasságok aránya már mindenütt 50%-on felül van, a román anyanyelvűek arányának még a legmagasabb értéke is csak 18,14%. Ez utóbbi azonban nem is valószínű, hogy egy bizonyos értéket (mondjuk 30-35%-ot) meghaladjon, még az ilyen szerkezetű vegyes házasságok igen magas értékei mellett sem, mégpedig éppen amiatt, hogy román anyanyelvű magyarnak lenni nem egy nagyon stabil állapot. Az ezt követő etnikai asszimiláció ugyanis folyamatosan fogyasztja a román anyanyelvű magyarok számát (hiszen attól kezdve az ilyen emberek már román anyanyelvű románok), éspedig annál inkább, mennél intenzívebbek az illető területen az asszimilációs folyamatok. [32] Ahol ezek nagyon erősen hatnak, ott már eleve nem is keletkezik nagyon sok román anyanyelvű magyar, mert a gyermekek egyenesen román nemzetiségűek lesznek. Másutt azonban még lehetnek ilyenek nagyobb számban, és némileg pótolják a közben lemorzsolódókat. Éppen ennek alapján az erre vonatkozó adatok ismeretének híján is meg merem kockáztatni, hogy bár szerintem a magyarok 2002-beli számából az 1992-ben még magyarként regisztrált román anyanyelvűek elég nagy része már hiányzik, a román anyanyelvű magyarok abszolút száma országosan ettől aligha csökkent egyharmadánál többel, sőt egyes megyékben még növekedett is. Bizonyos helyeken azonban a számarányuk növekedésére is számítani lehet (Krassó-Szörény falusi népessége esetében ez 2002-ben már a 30%-hoz is közeledhetett), hiszen ha a román anyanyelvű magyarok, amint az sejthető, inkább a fiatalabb korosztályokhoz tartoznak, akkor a számarányuk még akkor is növekedhet, ha abszolút számuk esetleg csökken valamivel, egyszerűen azért, mert a legnagyobbrészt magyar anyanyelvű legidősebb korosztály kihal.

A magyar nyelvű oktatás helyzete az egyes megyékben

Ez részben a "tannyelvi asszimilációt" jellemzi, de elsősorban nem ezért kell vele külön foglalkozni, hanem mert ez egy olyan mutató, amely sűrítve tartalmazza az asszimilációnak egyszerre több tényezőjét is az egyes megyékben. Azért folytatom ezzel, mert itt éppen az előző részben jellemzett családok gyermekeiről lesz szó. Mi volt tehát a helyzet ilyen téren az 1992-es népszámlálás idején? Erről az 1992/93-as tanév megyék szerinti számadatai szinte mindent elmondanak. [33] Az I-VIII. osztályba járókat választottam ki, mert az általános iskolai oktatásban való részvétel kötelező. Nézzük meg tehát a 12. ábrát!

12. ábra: A magyarul tanuló I-VIII. osztályosok aránya a 7-13 évesek korcsoportjához viszonyítva az 1992/93-as tanévben

Ez az ábra nem azt mutatja, hogy a magyar iskolás gyerekek hány százaléka tanult magyarul, hiszen ahhoz tudnunk kellene, hány magyar gyermek járt összesen iskolába. Ezt az adatot azonban nem ismerjük. [34] Ismerjük viszont a 7-13 éves (tehát iskolaköteles) korosztály számát a megye magyar népességében az iskolakezdést nyolc hónappal megelőzően, [35] és ha ehhez viszonyítjuk a magyarul tanuló általános iskolások számát, akkor az aránybeli különbségek már majdnem mindent elmondanak arról, amire itt kíváncsiak vagyunk.

Az adatok értelmezéséhez figyelembe kell még venni, hogy magyar tannyelvű iskolába vagy osztályba nemcsak magyarok járhatnak (bár zömmel azok), hanem más nemzetiségű magyar anyanyelvűek is. Ha tehát csak a magyarul tanuló magyar gyermekeket vennénk figyelembe (arra viszont nincsenek adataink, pedig akikhez viszonyítjuk őket, azok mind magyarok), akkor bizonyos megyékben ez az arány valamivel kisebb lenne. Ugyanakkor van egy nyolc hónapos időeltolódás is a két adatsor között, de ennek csak az elsősök és nyolcadikosok esetében van némi hatása (első osztályba azokat írták be, akik szeptemberig betöltötték a 7. évüket, a 7-13 évesek korosztályában pedig azok vannak, akik már a népszámlálás január 7-i dátumáig betöltötték), a II-VII. osztályosok legnagyobb részben szeptemberben is ugyanazok, mint akiket januárban a kérdéses korosztályba tartozókként regisztráltak, de valahányan hiányozhatnak közülük (elvándorlás vagy más ok miatt). [36]

Mint az ábrán is látjuk, a román párú vegyes házasságok növekvő sorrendjét a magyarul tanulók arányának elég meredek csökkenése követi, ezt csak Maros megye töri meg (sejthetően a magyar tannyelvű iskolába íratott cigány gyermekeknek köszönhetően), majd a végén Hunyad, mégpedig olyan mértékben, hogy annak megértéséhez valószínűleg olyasmit is tudni kellene, amit én nem tudok. Krassó-Szörény megyében ebben a tanévben az egész magyar nyelvű oktatás 10 elemistát jelentett (ennél még az Erdélyen kívüli magyarok is jobban álltak, néhány Bákó megyei és a bukaresti magyar iskola jóvoltából [37] ); erre a megyére olyan 26-27%-os értéket várnánk, de itt már fokozottan érvényesül annak a hatása is, hogy a legtöbb településen abszolút számban is nagyon kicsi a magyarok száma. (Resicabányán ugyan voltak 4009-en - ez a megye magyarságának kicsivel több, mint a fele -, itt tehát valószínűleg lett volna egy iskolára való magyar gyermek is, feltéve persze, hogy tudnak is magyarul.)

A megyék jól csoportosíthatók a magyarul tanulók aránya szerint. Az első négy megyében (Hargita, Kovászna, Szilágy, Maros) a magyar gyerekek legnagyobb része magyarul tanul. A következő három megye Bihar, Szatmár és Kolozs, ezek közül azonban Szatmár kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy itt nagyobb értékre számíthatnánk, tekintve hogy ebben a megyében kiemelkedően nagy volt a magyar anyanyelvű nem magyarok száma. Ezek tehát vagy az idősebb korosztályhoz tartoznak, vagy pedig nem magyarul tanulnak. (De az is lehet, hogy ők igen, viszont a magyarok közül többen nem.) A harmadik csoport Beszterce-Naszóddal kezdődik, és a sor végéig tart, itt már kisebb, és tendenciaszerűen egyre kisebb a magyarul tanulók aránya.

Ezt pedig már nem az etnikai asszimiláció magyarázza (hiszen éppen a megyében jelen levő és a népszámláláskor magyarként regisztrált 7-13 évesekhez viszonyítottunk), hanem könnyen meglehet, hogy elég nagy részben a nyelvi asszimiláció. Mikor erről a problémáról beszélünk, általában úgy szoktuk mondani, hogy például Temes megyében a magyar általános iskolásoknak 1992-ben csak egyharmada tanult anyanyelvén. Én attól tartok, hogy ennél jóval nagyobb volt az anyanyelvükön tanuló magyar általános iskolások aránya. Ezek egy része magyar tannyelvű osztályba járt, a többiek azonban román tannyelvűbe, mert nekik a román volt az anyanyelvük.

Fentebb, mikor a vegyes házasságokról volt szó, a számításokból az jött ki, hogy ezekben a családokban 33 556 olyan magyar gyermeket neveltek 1992-ben, akiknek egyik szülejük román volt. Ezek nyilván nem mind általános iskolás korúak, hiszen 1 év alattitól mondjuk 20-25 évesig terjed az életkoruk (a lányok hamarabb, a fiúk valamivel később távoznak a szülők családjából). Ha figyelembe vesszük, hogy az 1-25 évesek országos számában hány százalékot tesznek ki az egyes évjáratok, és aszerint próbáljuk megbecsülni az ilyen családokban nevelt 7-13 éves gyermekek számát, akkor ez 8600 körül lesz. [38] 1992 januárjában összesen 151 731 volt a 7-13 éves magyar gyermekek száma, szeptemberben pedig (adataink forrása szerint) 128 626-an iratkoztak magyar tannyelvű általános iskolába. A kettő különbsége 23 105, de ez a szám az említett időeltolódás miatt alighanem nagyobb valamivel, mint az iskolaköteles magyar gyerekek száma és a magyarul tanulók száma közötti különbség, számoljunk hát inkább kb. 22 000 nem magyar (hanem legnagyobb valószínűséggel román) nyelven tanuló magyar gyermekkel. Ebben a számban sejtésem szerint a fentebb említett 8600 gyermek legnagyobb része benne van, hiszen legtöbbüket már csak azért sem adhatták volna magyar iskolába, mert nem tudnak magyarul.

Hogy a fennmaradó 13 400 körüli közül miért nem magyarul tanul, aki tud magyarul (ezekről inkább azt feltételezem, hogy tudnak), arról fentebb már volt szó. Egy részük azért, mert nincs a helységben magyar iskola, más részük a szülői döntés nyomán. A 12. ábra lefelé tartó görbéjében mindez együtt van jelen a román párú vegyes házasságok hatásával, ezért is mondom, hogy a magyar nyelvű oktatás aránya egy komplex mutatója az asszimilációnak, mert nemcsak az asszimiláció demográfiai hatását tartalmazza, hanem a környezetét is jellemzi, és - hogy úgy mondjam - az "asszimilációs hajlamot" is, ugyanakkor - mivel a nem anyanyelven történő alapfokú oktatás növeli is az asszimilációs folyamatok későbbi erősödésének valószínűségét - a prognózishoz is fontos információkat szolgáltathat.

Az etnikai asszimiláció 1992-ben

Fentebb, a vegyes házasságokról szólva már láttuk, hogy az (1992-ben még kimutatható) etnikai asszimilációs veszteségből mintegy 30 200 főnyi az akkor meglevő, etnikailag vegyes összetételű családokban keletkezett. Ez azonban kevesebb, mint az akkori teljes etnikai asszimilációs veszteség, hiszen a fenti számban csak azok a személyek vannak benne, akik 1992-ben még a szüleik családjában éltek. Ha tehát az etnikai asszimilációnak az 1992-ben statisztikai adatokból még kimutatható (illetve jó közelítéssel kiszámítható) teljesebb számára vagyunk kíváncsiak, akkor ezt más úton kell az adatokból kinyomoznunk.

Ha abból indulunk ki, amiről fentebb már szó esett, hogy ti. a református és az unitárius felekezet jellegzetesen a magyar népességhez kapcsolódik, akkor az 1992-ben ilyen felekezetűként, de román nemzetiségűként regisztrált személyek számának legnagyobb része nagy valószínűséggel a románok etnikai asszimilációs nyereségét tükrözi. Ez a szám tehát jó kiindulópontnak tűnik egy ilyen számításhoz. Önmagában azonban csak egy részét mutatja az etnikai asszimilációnak, hiszen a magyarok nemcsak ehhez a két felekezethez tartoznak, és az egyes megyékben eléggé eltérő lehet az ilyen felekezetűek aránya a magyarság körében. Okunk van tehát rá, hogy azt higgyük: a református és unitárius románok száma az illető megyebeli etnikai asszimiláció teljes számából csak annyi százalékot mutat, ahány százalékot tesznek ki együtt a reformátusok és unitáriusok a megye magyar népességének egészében. Az etnikai asszimiláció számszerű értékének kiszámításához tehát a következő képletet alkalmazom:

EAszSz = (RefRSz92 + UnRSz92)  100 / (RefM%M92 + UnM%M92),

ahol a RefRSz92 a református románok száma a megyében 1992-ben, a RefM%M92 a református magyarok százalékaránya a megye magyar népességében (a másik kettő ugyanez az unitáriusokra).

Ebben a számításban a református felekezet mutatói lesznek meghatározók, mivel az unitáriusok jóval kevesebben vannak. Ez azonban nem ronthatja a számítást, mivel a reformátusok demográfiai magatartása annyira közel áll a teljes magyar népességéhez, hogy szinte tökéletes mintának bizonyulnak erre. Ezt szemlélteti a 13. ábra, ahol a teljes romániai magyar népesség és a teljes (tehát nemzetiségtől függetlenül számított) református népesség korösszetételének szinte hihetetlen hasonlóságát láthatjuk. (1992-ben a romániai magyarok 47,10%-a volt református.) Ha pedig ez ennyire hasonlít, akkor az ezt alkotó részösszetevők sem különbözhetnek nagyon (beleértve az etnikai reprodukciót is, illetve csökkenésének mértékét). Az unitáriusok arányát mégis célszerű beszámítani, főleg az olyan megyék miatt, mint Hargita, ahol a reformátusok aránya csak 14,80% volt, ami túl kicsi érték a megbízható számításhoz, az unitáriusok ottani - még Erdélyben is magasnak számító - 8,33%-ával azonban az összeg már 23,13%.

13. ábra: A romániai magyar népesség és a református népesség korösszetétele 1992-ben

Ha a fenti képletet az egyes megyék egészére alkalmazzuk, akkor az erdélyi összeg (tehát az Erdélyen kívüli nélkül) 33 022 személy. Ha azonban külön-külön végezzük el a számítást a városi, illetve falusi népességre (ahogy megbízhatóbbnak tűnik, tekintve hogy egyazon megye magyar népességében a falusiak és városiak felekezeti összetétele eléggé eltérhet egymástól, mint például Hunyad esetében, ahol a falusi népességnek 52,48%-a volt református, a városinak meg csak 39,59%-a), akkor az erdélyi végösszeg 33 660 személy, akik közül 28 069 (83,39%) városi, 5591 (16,61%) pedig falusi. A városi és falusi etnikai asszimiláció ilyen arányai tehát megfelelnek annak, amivel az asszimiláció eddigi mutatói esetében találkoztunk, ahol nem kiszámított értékekkel kellett dolgoznunk, és az is a román anyanyelvű magyarok területi megoszlására emlékeztet, hogy a teljes erdélyi összegnek 49,73%-a dél-erdélyi, 50,27%-a észak-erdélyi. Az Erdélyen kívüli magyar népességet azért hagytam ki a számításból, mert ott az adatokból kiolvashatóan 1992-ben nagyobb arányban regisztráltak románként magyarokat, és ez irreálisan megnövelhette a református románok statisztikai számát is, márpedig a számításnak éppen ez az alapja. Ezért megbízhatóbbnak láttam, ha ebben az egy esetben nem a képletet alkalmazom (úgy egy elég hihetetlenül nagy szám, 8843 jött volna ki), hanem a Krassó-Szörény és Hunyad megyei arányokat veszem figyelembe, és annak alapján az Erdélyen kívüli megyékre arányosan mintegy 2500 főnyi etnikai asszimilációval számolok, ez tehát az erdélyivel együtt mintegy 35 500 fő.

Ha ebben a mintegy 35 500-as számban az 1992-ben meglevő vegyes házasságokban keletkezett 30 200 főnyi asszimilációs veszteség nagy része benne van (és valószínű, hogy igen), akkor ez azt is jelenti, hogy az 1992-beli teljes etnikai asszimilációs veszteség legnagyobb része a 20-25 év alattiak számát csökkentette.

Ahhoz azonban, hogy ezt a mutatót össze tudhassuk a többivel hasonlítani, a százalékarányokra van szükségünk. Erre a következő képletet alkalmaztam:

EAsz% = (EAszSz  100 / (MSz92 + EAszSz)) - MAny%R92,

ahol az EAszSz a fent leírt módon megyénként kiszámított mennyiség, az MSz92 a magyarok száma a megyében 1992-ben, az MAny%R92 pedig a magyar anyanyelvű románok aránya a megye román népességében, de hogy miért került ez is ide, az magyarázatra szorul. A református románok jelenléte bizonyos helyeken nemcsak a magyar-román irányú asszimilációnak lehet az indikátora, hanem a fordított irányúnak is (itt főleg Kovászna és Szatmár megyére gondolok, Hargitára kevésbé, mert ott a reformátusok aránya alacsony a magyarok körében), de a számításban ezt a kettőt sajnos nem lehet különválasztani. A fenti 35 500-as számban nyilván az ilyen esetek is benne vannak, valamennyit tehát le kellene belőle vonni (de nem sokat), hogy egy ennél valamivel reálisabb számot kapjunk. Az EAsz% értékének kiszámításakor ezt a lehetséges torzítást próbáltam egy kicsit helyrehozni azzal, hogy levontam belőle a fent jelzett értéket, annak a meggondolásnak az alapján, hogy a magyar anyanyelvű románok jelenléte a román-magyar irányú asszimilációnak lehet a jele, és ez az arány annak mértékét is tükrözheti. Ehhez pedig azért a románok számát vettem viszonyítási alapnak, és nem a magyar anyanyelvűekét például, mert ez korántsem olyan jó mutató, mint fordított esetben a román anyanyelvű magyaroké, hiszen magyar anyanyelvű románok úgy is megjelenhetnek a statisztikában, hogy a népszámláláskor a nemzetiség helyett az állampolgárságot írják be. Az Erdélyen kívüli magyar anyanyelvű románok magas számát például (1623, miközben a magyar anyanyelvűek teljes száma 19 400!) biztosan nem magyar irányú nyelvi asszimilációval kell magyarázni. Ez kisebb mértékben azokban az erdélyi megyékben is érvényesültetett, ahol a magyarok száma nagyon alacsony, hiszen aligha véletlen, hogy a magyar anyanyelvű románok aránya a magyar anyanyelvűek számához viszonyítva az Erdélyen kívüli megyékben a legmagasabb (8,37%!), közvetlenül utána Szatmár következik (2,18%), ez erre a megyére egy elég hihető arány, utána azonban ezek jönnek: Krassó-Szörény (2,02%), Hunyad (1,86%), Temes (1,71) és így tovább, Hargita pedig, ahol a magyar irányú nyelvi asszimiláció a leginkább lenne várható, a lista legvégén van 0,20%-kal. Ha azonban a románok számához viszonyítjuk a magyar anyanyelvű románok számát, akkor ezek az értékek ott lesznek a legmagasabbak, ahol valószínűleg csakugyan magyar irányú asszimilációs folyamatok állnak mögötte: Szatmár (1,46%), Hargita (1,20%), Kovászna (1,18%).

Az etnikai asszimiláció ilyen kalkulus szerint kiszámított értékeit a 14. ábra szemlélteti.

14. ábra: Az etnikai asszimiláció arányai 1992-ben (a magyarok súlyozott számarányának növekvő sorrendjében)

Az etnikai asszimiláció görbéje tehát eléggé láthatóan követi a román anyanyelvű magyarokét (pedig a két halmaznak nincs közös metszete: az előbbi olyanokról szól, akik az 1992-es statisztikában már románként szerepelnek, az utóbbi pedig magyarokról!), két feltűnő kivétellel: a Fehér és főleg a Beszterce-Naszód megyei érték jóval nagyobb távolságra van amattól, mint ahogy várnánk, vagyis ebben a két megyében a román anyanyelvű magyarok magasabb arányával kisebb arányú etnikai asszimiláció párosult. Ez jelentheti azt is, hogy itt az asszimilációs folyamatok 1992-ben még nem voltak régi keletűek, és csak nem sokkal azelőtt erősödtek fel ennyire, így a nyelvi asszimilációt az etnikai még nem követte olyan mértékben, mint másutt, de azt is, hogy ellenkezőleg, ennek itt már múltja van, és már úgy alakult a hozzá való kulturális viszonyulás, hogy a román anyanyelvű magyarság valamivel stabilabb állapot, mint más megyékben. További figyelemreméltó dolog még az, hogy - legalábbis a számítás szerint - Hargita és Kovászna megyében némi asszimilációs nyereségük is lehetett a magyaroknak, és ez Szatmár megyében is csökkenti a magyarok asszimilációs veszteségét. Ez most már érthetővé teszi azt is, aminek oka a 11. ábra alapján még nem lehetett világos, hogy ti. Szatmár megyében miért kisebb a román anyanyelvű magyarok aránya (0,76%), mint Biharban (1,00%), mikor pedig a román párú vegyes házasságoké nagyobb: úgy látszik, itt a vegyes házasságokban a gyermekek nemzetiség és anyanyelv szerinti megoszlása valamivel kiegyensúlyozottabb, mint másutt. (Az Erdélyen kívüli arányok az ábrán valószínűleg magasabbak, mint kellene, az 1992-es népszámlálás fentebb jelzett pontatlanságai miatt; gyaníthatóan valamivel magasabbaknak kellene lenniük, mint a Krassó-Szörény megyei értékek, de nem biztos, hogy ennyivel.)

 A felekezeti asszimiláció 1992-ben: az ortodox magyarok

Fentebb már volt róla szó, hogy az ortodox magyarok jelenléte miért sorolható az asszimilációs jelenségek körébe, itt tehát már csak a számukra és a területi eloszlásukra kell kitérnünk. 1992-ben összesen 27 828 ortodox magyart írtak össze, közülük 20 270 (72,84%) városi volt, 7558 (27,16%) pedig falusi; 12 883 (46,30%) dél-erdélyi, 12 069 (43,37%) észak-erdélyi, 2876 (10,33%) Erdélyen kívüli. Ezek az arányok eléggé emlékeztetnek azokra, amelyeket a román anyanyelvű magyarok esetében láttunk. Az ortodoxok arányát a magyarok körében a 15. ábra szemlélteti.

15. ábra: Az ortodox felekezetűek aránya a magyarok körében (1992)

Ezt az ábrát érdemes a 8.-kal, a román anyanyelvű magyarokra vonatkozóval együtt nézni, mert a szerkezetük feltűnően hasonlít egymáshoz. Krassó-Szörény, Szeben és Hunyad megye esetében a falusi arányok itt is magasabbak, mint a városiak, itt azonban még Brassó, sőt Máramaros is hozzájuk csatlakozik. Fehér megye esetében a városi arány itt is jóval nagyobb, mint a falusi, és ez most Beszterce-Naszódra is áll. A megyék sorrendje egyébként nagyjából az eddig látottakat követi. (Az ábra felső görbéje azt jelzi, hogy az illető megyében mennyi az ortodoxok aránya a románok körében - mint látjuk, Szatmár megyében a legalacsonyabb, ahol feltűnően sok a görög katolikus a románok között -, ennek ugyanis hatása lehet az ortodox magyarok arányának alakulására is.)

Az ortodox magyarok és a román anyanyelvű magyarok halmaza valószínűleg elég nagy felületen fedi egymást, de semmi esetre sem teljesen. Ha ugyanis megyék és településtípusok szerint nézzük az adatokat, akkor azt látjuk, hogy az ortodox magyarok száma Kovászna megyében 1067, Hargita megyében 764, míg ugyanezekben a megyékben a román anyanyelvű magyarok száma csak 475, illetve 367, tehát minden ortodox magyar már csak ezért sem lehet román anyanyelvű is. Ilyen számítás szerint 1992-ben Kovászna megyében kellett hogy legyen minimálisan 592, Hargita megyében 397, Romániában összesen 3189 nem román anyanyelvű ortodox magyar. Közülük a Hargita és Kovászna megyeiek nagy részét valószínűleg a magyarok asszimilációs nyereségének kell tartanunk, de feltűnő, hogy a nem román anyanyelvű ortodox magyarok minimális száma nem ebben a két megyében a legnagyobb, hanem Brassó megyében (925), sőt a Maros megyeieké (612) is meghaladja a kovásznait. Ezt azonban nem úgy kell érteni, hogy akkor ezekben a megyékben az ortodox magyarok száma teljes egészében a magyar irányú asszimilációt tükrözné, hiszen ha például Bihar megyében volt is minimálisan 380 nem román anyanyelvű ortodox magyar, attól a többi 1810 legnagyobb része még lehetett román anyanyelvű is, de még ha nem az lenne, a jelenléte akkor is lehet az itt tárgyalt felekezeti asszimiláció következménye.

Azt tehát, hogy az ortodox magyarok között mekkora azok aránya, akik román anyanyelvűek is egyben, az adatokból nem tudhatjuk megállapítani. Azt azonban sejthetjük, hogy ez az arány nem alacsony - és azt is, hogy az ilyen személyek igen nagy része a 2002-es népszámlálási adatokban már valószínűleg a románok számát gyarapítja, hacsak időközben meg nem halt vagy ki nem vándorolt.

Az asszimilációs folyamatok intenzitása az egyes megyékben 1992-ben

Miután fentebb sorra vettük az egyes asszimilációs tényezőket, már csak egy olyan mutatóra van szükségünk, amely együtt tartalmazza mindezeket, amely szerint tehát sorrendbe tudjuk állítani az egyes megyéket aszerint, hogy melyikben milyen mértékű volt 1992-ben általában véve az asszimiláció a magyarok körében. Ennek az átlagos értéknek a kialakításához a következő mutatókat használtam fel: (1) a román anyanyelvűek és (2) az ortodoxok aránya a megye magyar népességében, (3) a románok aránya a megye református népességében, (4) a városiak aránya a megye magyar népességében, (5) a román párú női, illetve (6) férfi vegyes házasságok aránya az 1992-ben magyarok által kötött házasságokban, (7) a magyarul tanuló általános iskolások aránya a megye magyar népessége, illetve (8) a 7-13 éves magyarok számához viszonyítva (ez utóbbi kettő nem éppen ugyanazokat az összetevőit mutatja az asszimilációnak). Az 1-6. esetében a magasabb százalékértékek jelzik az asszimilációs folyamatok intenzívebb voltát, az utolsó kettőnél viszont fordítva van, ezért a (7) esetében a megyei értékeket kivontam a 100-ból (mint az elvi maximumból), a (8)-nál pedig a Hargita megyei (legmagasabb) értékből levontam a többit (így ennél a megyénél, de csak ennél a mutatónál az eredmény 0 lett, mint ahol az asszimilációt elhanyagolhatónak lehet tekinteni). Az egyes mutatók értékei azonban igen különböző tartományokba esnek, például mind a (3), mind a (8) esetében a legmagasabb érték a Krassó-Szörény megyei, de az előbbié 8,13, míg az utóbbié 98,40. Ahhoz tehát, hogy átlagot lehessen kialakítani, ezeket előbb összemérhetővé kellett tenni, tehát mindegyik mutató megyei értékeit összeadtam, majd az egyes megyei értékekre kiszámítottam, hogy ennek az összegnek hány százalékát teszi ki. A kapott adatsor tehát most már nem azt mutatja, hogy az illető jelenség az illető megyében milyen arányban van jelen a magyarok közt, hanem hogy milyen a mértéke a megyében más megyékhez képest. Ezeknek az értékeknek pedig így már megyénként ki lehet számítani az átlagát, ezek pedig a következők (csökkenő sorrendben):

6. táblázat.

   Ezek a számok tehát összefoglalva mutatják, mekkora az illető megyében 1992-ben az "asszimilációs potenciál". [39]

Az asszimiláció és a magyarok 1992-2002 közötti fogyása

Van olyan vélemény, miszerint a kérdéses időszakban az asszimilációs folyamatok intenzitása mérséklődött, így az asszimilációnak a magyarok fogyásában is csak elhanyagolható szerepe lehetett. Nem tudom belátni, hogy ennek miért kellett volna így történnie, mikor ez idő alatt az asszimilációgeneráló tényezők az 1992-es, illetve az azt megelőző állapothoz képest felerősödtek.

A magyarok számaránya nemhogy nem növekedett az egyes településeken, hanem legtöbb helyen csökkent. A súlyozott számarányt a közigazgatási egységek (városok és községek) szintjén számítva (mert az egyes településekre nincsenek 2002-es népszámlálási adataim) azt látjuk, hogy ez a városi magyarok esetében minden megyében csökkent, ennek mértéke a következő: Bihar 3,48%, Kolozs 3,31%, Maros 2,90%, Máramaros 2,21%, Arad 2,16%, Szilágy 1,79%, Temes 1,73%, Hunyad 1,38%, Brassó 1,32%, Szeben 1,20%, Fehér 1,00%, Beszterce-Naszód 0,76%, Szatmár 0,67%, Hargita 0,65%, Krassó-Sz. 0,54%, Kovászna 0,17%, Erdélyen kívül 0,02%. A falusi magyarok esetében a közigazgatási egységekre kiszámított súlyozott számarány négy megye esetében növekedett (Hargita 0,12%, Fehér 0,27%, Szilágy 0,46%, Szatmár 0,77%) a többi megyében csökkent a következőképpen: Arad 3,74%, Brassó 3,16%, Temes 2,58%, Bihar 2,35%, Kolozs 1,55%, Máramaros 1,20%, Kovászna 1,00%, Beszterce-Naszód 0,85%, Szeben 0,84%, Maros 0,60%, Krassó-Sz. 0,43%, Hunyad 0,13%, Erdélyen kívül 0,09%. (Ha a súlyozott számarányt az egyes települések szintjén tudnánk kiszámítani, a különbségek nagyobbak lennének.)

A vegyes házasságok aránya nem csökkent a magyarok körében, hanem ellenkezőleg, megnövekedett. [40] Vegyes házasságok régebben is voltak Erdélyben, de nem akkora arányban, mint a 80-as évek vége óta. Hogy miért éppen azóta szaporodtak meg, annak legfőbb okát én egy korábbi eseményben látom, amelynek ilyen hatása azonban csak a 80-as évek második felében jelentkezett, következményei tehát az 1992-es népszámláláskor még csak éppen hogy megmutatkoznak. Ez pedig az, hogy Ceauşescu mondhatni teljes abortusztilalmat elrendelő emlékezetes dekrétuma következtében 1968-ban Romániában majdnem kétannyi gyermek született, mint 1967-ben, és több mint kétszer annyi, mint 1966-ban, és ez a magas születésszám, bár csökkenő tendenciával, néhány évig még megmaradt. Ezek az akkori gyermekek 1988-ban húszéves, házasodó korban levő fiatalok. A házasságkötés hagyományosan kialakult, íratlan normája szerint az a rendjénvaló, ha a férj 2-3-4 évvel idősebb, mint a felesége. Hogy ez annak idején az esetek meghatározó többségében csakugyan így működött a gyakorlatban is, arra csak az 1984-beli házasságkötések országos statisztikáját tudom bemutatni, [41] külön a magyarokra nincsenek adataim, de az sem lehetett nagyon más, mint ami itt látszik. Ebben az évben Romániában 164 110 házasságot kötöttek. A felek életkora: a nők 34,17%-a 20 év alatti, 37,13%-a 20-24 év közötti (ez együtt 71,30%), a férfiak 43,57%‑a 20-24 év közötti, 31,52%-a 25-29 év közötti (együtt 75,09%). Az összes házasság 21,56%-át 20-24 év közötti férfiak kötötték 20 év alatti, 19,49%-át pedig 20-24 év közötti nőkkel (ezen belül azonban az öt évbe, amennyit a korcsoport átfog, a 2-3-4 éves korkülönbség még jól belefér), 13,93%-át pedig 25-29 év közötti férfiak 20-24 éves nőkkel.

   Ha most megint megnézzük a 13. ábrát, akkor rögtön megértjük, mi is történhetett itt: az 1992-ben 20-24 éves korcsoportba tartozó leányokat a 25-29 éves korcsoportba tartozó fiúknak kellett volna feleségül venniük (persze nem 1992-ben, hanem még úgy 1986-tal kezdődően). Elég ránézni az ábrára, hogy világos legyen: matematikailag lehetetlenség, hogy innen mindegyik leánynak jusson férj. (Számszerűen: 1992-ben a 20-24 éves korcsoportba 67 302 magyar nő tartozott, a 25-29 éves korcsoportba pedig 43 306 férfi, ami azt jelenti, hogy egy férfira 1,55 nő jut.) Kialakult tehát egy olyan helyzet, amilyen csak nagy háborús veszteség után szokott: leányokból nagyon nagy lett a kínálat, és igencsak megnőtt a fiúk iránti kereslet. Ráadásul a helyzetet tovább ronthatta, hogy a fiúk ilyenkor nemigen sietnek házasodni, hiszen úgy látják, hogy van leány elég, tehát ráérnek. A leányok azonban nem érnek rá, mert benne vannak a korban, tehát ha magyar fiúk nem viszik őket, akkor a románok felé irányulnak, ahol ugyan szintén hasonló gondok vannak, de mivel a románok sokkal többen vannak, ott lényegesen nagyobbak az esélyeik. (Ezt a döntést sokuk számára az is megkönnyíthette, hogy a 80-as évek anyanyelvű oktatást korlátozó iskolapolitikája folytán sokan románul tanultak, és románokkal jártak egy osztályba.) A románok esetében annak a drasztikus beavatkozásnak különben is valamivel kisebb volt ez a kései hatása, mert ez az aránytalanság főleg ott öltött nagy méreteket, ahol azelőtt a születések száma nagyon alacsony volt. Ez a különbözet magyarok körében Temes megyében volt a legnagyobb, itt a 22-24 évesek száma 1992-ben 2,23-szorosan haladta meg a 25-27 évesekét, utána Arad megye következett (2,05), majd Brassó (1,96), Kolozs (1,90), Szeben (1,87), Kovászna (1,83) és Maros (1,78). A románok esetében szintén Temes megye áll az első helyen, de a szóban forgó hányados még ott is csak 1,84, a többi erdélyi megyében pedig ennél kisebb (a következő Hunyad, 1,78-os hányadossal). Az erdélyi megyékben 1992-ben a magyarokból 25-27 éves volt összesen 49 515, ezekre 85 365 főnyi 22-24 éves esett (1,72), a románoknál pedig 205 298-ra 325 384 (1,58).

Ha csakugyan így történt, akkor az is jobban érthető, miért nagyobb valamivel 1992-ben a női, mint a férfi vegyes házasságok száma, és az is, hogy miért éppen ebben az időszakban kezdett észrevehetően emelkedni a magyarok körében a vegyes házasságok aránya (ami azóta is tart). A párválasztás ugyanis mintakövető viselkedés, a minta pedig a fiatalok számára az esetek túlnyomó többségében nem a szülők, hanem a közvetlenül előttük járó egy-két évjárat velük azonos nemű tagjainak példája, hiszen azokkal vannak baráti-barátnői kapcsolataik. Három-négy olyan esztendő, mikor a magyar lányok nagy arányban románokhoz mennek feleségül, bőven elég ahhoz, hogy a negyedik évben már ők váljanak mintaadókká, ami az ilyen minták számának további növekedését eredményezi (pedig az 1972-ben és azután született leányok - mivel a születésszám ismét csökkenő irányt vett - már akár válogathattak volna is a magyar fiúkban), ugyanakkor még inkább rontja azt a helyzetet, hogy most meg már a népes évjáratokbeli házasulandó fiúknak nem jut elég magyar lány, tehát most már nekik is a románok között kell próbálkozniuk. Az így keletkező nagy számú exogám minta pedig pozitív visszacsatolásként kezd működni, ami hovatovább oda vezethet (sőt attól tartok, hogy bizonyos helyeken már oda is vezetett), hogy az a szabályozó rendszer, amely hosszú ideig jól ellátta a csoportkonzerválás funkcióját, most egyszerre összeomlik azáltal, hogy az endogámia iránti preferencia meggyengül, vagy akár mindenestül odalesz. (Ceauşescu aligha sejtette, hogy ez a dekrétuma hosszú távon sokkal hatásosabb asszimilációs intézkedés lesz, mint bármi más, amit pedig olyan céllal találtak ki.)

Azt hiszem továbbá, hogy hiú ábránd lenne úgy vélni, hogy az 1992 óta megnövekedett arányú román párú vegyes házasságokban a gyermekek nagyobb arányban lettek magyarok, hiszen az 1992-es helyzet elemzése megmutatta, milyen a szerkezete annak a mintának, amelyet a később jövők ilyen téren is követhettek. Sőt attól tartok, hogy már csak a mintabeli nagy aránytalanság hatására is még nagyobb arányban lettek a gyermekek eleve románok, mint korábban. Ezt azonban csak akkor tudhatjuk biztosabban megmondani, mikor hozzájutunk a 2002-es népszámlálás erre vonatkozó adataihoz, hiszen az ilyen magatartás változhat is idővel, de hogy az 1992-2002 közötti periódusra nagyjából mi volt várható, annak az eleje már az 1992-es adatokban is látszott (de még csak az látszott!).

Mindezek után úgy vélem, hogy az, amit a 2. ábrán láttunk, vagyis hogy 1992-2002 között a magyarok fogyása a dél-erdélyi megyékben mindenütt nagyobb arányú volt, mint Észak-Erdélyben, főleg az asszimiláció következménye.

Lássuk először a városi népességet, annál is inkább, mert a 193 152 főnyi népességfogyás 81,27%-a (156 984) a városokban keletkezett. (Ez önmagában még nem jelent sokat, hiszen az ország teljes népességének fogyásában is nagyjából ez volt az arány.) A 16. ábra az erdélyi városok (közigazgatási egységek) magyar népességének fogyását az asszimiláció egyik jellegzetes mutatójával, a román anyanyelvű magyarok arányával párhuzamosan mutatja, és azért éppen ezzel, mert az asszimilációs tényezők közül csak erre vannak meg városonként is az adataink (a rendezés szempontja magyarok számaránya az illető városban).

16. ábra: A magyarok fogyása az erdélyi városokban (1992-2002)

Mint látjuk, a fogyás, illetve a román anyanyelvű magyarok arányának trendvonalai szinte párhuzamosan emelkednek, ahogy csökken a számarány. Azt már láttuk, hogy a magyarok számaránya a településen nagyon fontos tényezője az asszimilációnak, de a népességfogyásnak közvetlenül aligha lehet meghatározója: az, hogy valahol alacsonyabb a magyarok számaránya, közvetlenül még nem ok arra, hogy onnan a magyarok elfogyjanak. A két trendvonal nagyfokú párhuzamosságát tehát inkább úgy kell értelmeznünk, hogy az erdélyi városok magyarsága nagyjából hasonló mértékben fogyott mindenütt olyan okokból, amelyek függetlenek az asszimilációtól (persze kisebb-nagyobb helyi különbségekkel, a nagyvárosokban - amelyek "városabb" városok, mint a kisebbek - általában a fogyás aránya is nagyobb volt), ott azonban, ahol az asszimilációnak is szerepe volt a népességfogyásban, ez a hatás hozzáadódott az előbbihez. (Ezért is látszik úgy az ábrán, mintha a fogyás trendvonalát az asszimilációs hatás alulról annál inkább megemelné, mennél kisebb a számarány.)

A városi magyarok megyénkénti fogyását a fontosabb asszimilációs mutatókkal együtt a 17. ábra szemlélteti.

17. ábra: A városi magyarok fogyásának aránya megyénként (1992-2002)

Mint látjuk, a fogyás arányának görbéje leginkább az etnikai asszimiláció kiszámított értékeivel korrelál (ami nem olyan nagy csoda, hiszen itt a magyarok fogyásáról van szó, nem a magyar anyanyelvűekéről vagy a különböző felekezetűekéről). Fehér és Beszterce-Naszód megyében a magyarok nem fogytak olyan nagy arányban, ahogy a román anyanyelvű (és Fehér megyében az ortodox felekezetű) magyarok aránya alapján várható lett volna. Hogy e mögött mi lehet, azt csak alapos helyszíni terepismeret alapján lehetne megmondani. (Megtörténhetik, hogy ebben a két megyében a román anyanyelvű magyarság stabilabb állapot, mint másutt.)

Ugyanezeket a mutatókat a falusi népességre a 18. ábra szemlélteti.

18. ábra: A falusi magyarok fogyása megyénként (1992-2002)

Itt meg az feltűnő, hogy a Hunyad megyei falusi magyarok nagyobb arányban fogytak, mint ahogy az asszimilációs mutatók szerint várható volna (23,69% helyett olyan 19-20%-osra számítanánk), ennek talán a migráció is oka lehet. [42] Lehet, hogy a Hunyad megyei városokból nem Hunyad, hanem más megyei falvakba tértek vissza azok, akik városon már nem jutottak megélhetéshez, de az is igaz, hogy ebben a megyében 1992-ben összesen 1494 falusi magyar volt (ebből 240 román anyanyelvű), 2002-re maradt 1140, tehát a 23,69% tulajdonképpen 354 embert jelent, ez pedig elég kevés ahhoz, hogy a statisztikai mutatók ne kezdjenek kilengeni. Ábránkon valószínűleg ezt is szemlélteti a kirívó Szeben megyei "anomália": ez 2002-ben összesen 2733 ember, 1992-höz képest hiányzik 194. Ha 10 év alatt csak 50-60 magyar költözött is ide, az már elég ahhoz, hogy a helyi tényleges fogyás arányát látványosan megváltoztassa. - A fogyás görbéje itt is leginkább az etnikai asszimilációéval mutat hasonlóságot.

A két utóbbi ábrán azonban csak azokat a mutatókat lehetett feltüntetni, amelyekre falu/város szerinti bontásban is vannak adataink (vagy számított értékeink). Hogy a fogyás arányainak a fontosabb asszimilációs tényezőkkel való kapcsolatát is láthassuk, szükségesnek láttam egy lineáris asszociáció szerinti korrelációvizsgálatot is elvégezni ezekre, [43] az így kapott értékeket a 6. táblázat tartalmazza. Mivel az egyes asszimilációs tényezők - mint ugyanannak a folyamatnak a különböző összetevői - egymással is magas értékekkel korrelálnak, jónak láttam ezeket úgy bemutatni, hogy minden lehetséges párosítást könnyen meg lehessen találni. A korrelációk igen kevés kivétellel statisztikailag egyértelműen szignifikánsak (p < .01), azokat, amelyek csak közepesen szignifikánsak (p < .05), ()-be tettem, a csak alig (p < .10) vagy egyáltalán nem szignifikáns értékeket pedig []-be. Az esetszám 16 (a 16 erdélyi megye), ezúttal ugyanis az Erdélyen kívüli magyarokat kihagytam, egyrészt az 1992-es népszámlálás fentebb jelzett, gyanítható pontatlanságai miatt (aminek következtében az egyes mutatókra kiszámított százalékok sem egészen megbízhatók), másrészt meg azért, mert ez egy igen heterogén embercsoport, amelybe a Bákó megyei falusi gyimesi csángóktól a bukaresti és konstancai magyarokig mindenki beletartozik, aki csak nem valamelyik erdélyi megyében él. Ez amúgy nem okoz nagy gondot, mikor egy-egy változó megyei értékeit kell egymás mellett bemutatni, mert a többit nem érinti, a korrelációszámítást viszont eléggé megzavarhatja, ezért elővigyázatosságból jobbnak láttam elhagyni. A táblázat rendezésének szempontja a magyarok fogyásának arányával való korreláció abszolút értékének csökkenő sorrendje.

6. táblázat: Különböző változók korrelációi a magyarok fogyásának arányával és egymással

Változó	MFogy%	MAnyFogy%	EtnAssz.	MIsk%M92	Női vh. r.
MAnyFogy%	0,989	***	0,978	-0,955	0,960
EtnAssz.	0,952	0,978	***	-0,928	0,950
MIsk%M92	-0,945	-0,955	-0,928	***	-0,964
Női vh. r.	0,940	0,960	0,950	-0,964	***
S%MeTe92	-0,934	-0,925	-0,890	0,957	-0,939
Vegyes h. r.	0,932	0,938	0,930	-0,976	0,975
Férfi vh. r.	0,912	0,933	0,945	-0,964	0,959
MIsk%Kcs.	-0,896	-0,935	-0,931	0,966	-0,968
S%MeKi92	-0,881	-0,864	-0,832	0,924	-0,888
OrtM%M92	0,866	0,880	0,849	-0,852	0,938
UrbM%M92	0,852	0,872	0,853	-0,785	0,828
MAM%M92	-0,850	-0,880	-0,901	0,880	-0,928
RAnyM%M92	0,849	0,875	0,899	-0,876	0,926
MA%Me92	-0,804	-0,769	-0,735	0,846	-0,790
ÉletkSÁtl.	0,718	0,662	(0,574)	-0,723	(0,574)

Változó	S%MeTe92	Vegyes h. r.	Férfi vh. r.	MIsk%Kcs.	S%MeKi92
MAnyFogy%	-0,925	0,938	0,933	-0,935	-0,864
EtnAssz.	-0,890	0,930	0,945	-0,931	-0,832
MIsk%M92	0,957	-0,976	-0,964	0,966	0,924
Női vh. r.	-0,939	0,975	0,959	-0,968	-0,888
S%MeTe92	***	-0,967	-0,925	0,886	0,984
Vegyes h. r.	-0,967	***	0,983	-0,941	-0,942
Férfi vh. r.	-0,925	0,983	***	-0,948	-0,893
MIsk%Kcs.	0,886	-0,941	-0,948	***	0,833
S%MeKi92	0,984	-0,942	-0,893	0,833	***
OrtM%M92	-0,844	0,862	0,830	-0,887	-0,776
UrbM%M92	-0,788	0,781	0,766	-0,794	-0,684
MAM%M92	0,830	-0,893	-0,897	0,914	0,801
RAnyM%M92	-0,834	0,898	0,899	-0,904	-0,808
MA%Me92	0,928	-0,862	-0,797	0,727	0,973
ÉletkSÁtl.	-0,712	0,679	0,656	(-0,548)	-0,729

Változó	OrtM%M92	UrbM%M92	MAM%M92	RAnyM%M92	MA%Me92
MAnyFogy%	0,880	0,872	-0,880	0,875	-0,769
EtnAssz.	0,849	0,853	-0,901	0,899	-0,735
MIsk%M92	-0,852	-0,785	0,880	-0,876	0,846
Női vh. r.	0,938	0,828	-0,928	0,926	-0,790
S%MeTe92	-0,844	-0,788	0,830	-0,834	0,928
Vegyes h. r.	0,862	0,781	-0,893	0,898	-0,862
Férfi vh. r.	0,830	0,766	-0,897	0,899	-0,797
MIsk%Kcs.	-0,887	-0,794	0,914	-0,904	0,727
S%MeKi92	-0,776	-0,684	0,801	-0,808	0,973
OrtM%M92	***	0,774	-0,891	0,883	-0,681
UrbM%M92	0,774	***	-0,687	0,687	(-0,557)
MAM%M92	-0,891	-0,687	***	-0,998	0,713
RAnyM%M92	0,883	0,687	-0,998	***	-0,723
MA%Me92	-0,681	(-0,557)	0,713	-0,723	***
ÉletkSÁtl.	[0,445]	[0,381]	[-0,469]	[0,471]	-0,730

Mint látjuk, a magyarok fogyásának aránya (MFogy%) a legmagasabb értékkel a (nemzetiségre való tekintet nélkül) magyar anyanyelvűek fogyásának arányával (MAnyFogy%) korrelál, ez magyarázat nélkül is érthető, sőt ezt minden korrelációszámítás nélkül is így gondoltuk. Azért van itt mégis (noha ez az egy nem az 1992-es állapotra, hanem az azt követő tízéves időszakra vonatkozik), mert az alább következő változóknak érdemes lesz nemcsak a MFogy%, hanem a MAnyFogy% változóval való korrelációit is nézni, egyszerre, mert abból sok mindent megérthetünk.

Közvetlenül utána az EtnAssz. változó az etnikai asszimiláció (százalék)aránya, úgy, ahogyan azt fentebb kiszámítottuk. A MFogy% változóval való korrelációja feltűnően magas ahhoz képest, hogy ezzel a mutatóval azt számítottuk ki, mekkora azoknak az aránya, akik már 1992-ben is románok voltak, akik tehát a fogyásban már biztosan nem lehetnek benne. Ez arra vall, hogy az 1992-2002 közötti asszimilációs fogyás egyenes folytatása a korábbinak, és arányaiban is ahhoz hasonló (a megyéket egymáshoz viszonyítva). A legnagyobb korrelációkat a MAnyFogy% és a Női vh. r. változókkal mutatja, a megyében élő magyarok életkorának súlyozott átlagával (ÉletkSÁtl.) [44] való korrelációja közepesen szignifikáns (ez persze nem úgy értendő, hogy ahol az átlagos életkor magasabb, ott nagyobb arányú volt az etnikai asszimiláció, hanem fordítva: ahol nagyobb arányú volt az etnikai asszimiláció, ott az etnikai reprodukció is kisebb volt, tehát az átlagos életkor is nagyobb).

Utána egy olyan változó következik, amely a magyarul tanuló általános iskolásoknak a megye magyar népességéhez viszonyított számarányát fejezi ki (MIsk%M92), ennek értéke pedig azért is olyan magas, mert ez a változó egyszerre tartalmazza az asszimilációs hatás és a magyarok szaporulatának megyénkénti különbségeit is (hiszen az, hogy a viszonyított mennyiség az egésznek hány százaléka, az iskolaválasztást befolyásoló asszimilációs hatás mellett attól is függ, hogy az egészben az idősebb korúak aránya hogyan viszonyul a fiatalabbakéhoz). Ebben azonban mégis az asszimilációs hatás a meghatározó, hiszen ha a MIsk%M92 korrelációit is megnézzük, ott azt látjuk, hogy legmagasabb értékkel a román párú vegyes házasságok arányával (Vegyes h. r.) áll negatív korrelációban, az ÉletkSÁtl. változóval való korrelációjának értéke pedig mind közül a legkisebb, pedig ez utóbbi változónak minden mással való korrelációja közül ez a második legmagasabb értéke. (Ha a korrelációszámítást úgy végezzük, hogy az ÉletkSÁtl. változó lineáris hatását kiszűrjük, a MIsk%M92 korrelációja a magyarok fogyásával még mindig -0,885-ös értéket mutat.) Ráadásul az asszimilációs hatás jócskán benne van az ÉletkSÁtl. változóban is, hiszen az, hogy egy megyében milyen a fiatal korúak aránya a magyarok között, nemcsak attól függ, hogy a magyar nők sok vagy kevés gyermeket szültek, hanem az etnikai reprodukció mértékétől is. [45] Jól látszik ez abban, hogy az ÉletkSÁtl. változó a magyarok településszinten számított súlyozott számarányával (S%MeTe92) is majdnem ugyanilyen magas (negatív) korrelációt mutat, márpedig azt nehéz lenne elhinni, hogy ha egy településen a magyarok számaránya alacsony, az önmagában ok lehetne arra, hogy ott a magyar nők kevesebb gyermeket szüljenek.

A MFogy% változóhoz visszatérve, a következő magas értékű a román párú női vegyes házasságok arányával (Női vh. r.) való korrelációja. A korábban elmondottak után ezt már nem kell sokat magyarázni, érdemes viszont észrevenni, hogy ennek a változónak a MAnyFogy% változóval való korrelációja még magasabb értékű, ami megint csak arra utalhat, hogy a román anyanyelvű magyarok elég nagy részét az ilyen vegyes házasságokban kell keresni. Ez után következik az első független változó, a S%MeTe92, amelynek a MFogy% alakulására ugyan nincs közvetlen hatása, hiszen nem is lehet, csak azért mutat emezzel olyan magas értékű korrelációt, mert meghatározója az olyan asszimilációs változóknak, amelyeknek közvetlen hatásuk van a népességfogyásra. A következő a román párú vegyes házasságok aránya (női és férfi együtt számítva: Vegyes h. r.), a férfi vegyes házasságok aránya (Férfi vh. r.) csak alább következik, a Női vh. r. változóhoz képest feltűnően kisebb értékkel (ami persze önmagában amúgy nem kicsi), a fentebb elmondottak alapján ezt is értjük: ennek valamivel kisebb az asszimilációs hatása, mint a női vegyes házasságokénak (a korreláció alacsonyabb értéke azonban inkább arra utal, hogy a férfi vegyes házasságok alakulására az egyes megyékben kevésbé van hatásuk azoknak az asszimilációs tényezőknek, amelyek a női vegyes házasságokét jobban meghatározzák).

A MIsk%Kcs. az a mutató, amelyről fentebb már szó volt: a magyar iskolában tanulók aránya a 7-13 évesek korcsoportjában, ez legmagasabb értékkel a Női vh. r. változóval korrelál, utána pedig majdnem ugyanolyan szinten a MIsk%M92 változóval, pedig ez már biztosan nem függ attól, hogy a megye magyar népessége milyen mértékben van elöregedve (nem véletlen, hogy az ÉletkSÁtl. változóval való korrelációja csak közepesen szignifikáns, és még ez az alacsony érték is csak azért ennyi, mert az ÉletkSÁtl. változó értékeinek megyénkénti különbségeit elég nagy mértékben az etnikai reprodukció aránya határozza meg, ami viszont már asszimilációs mutató).

A S%MeKi92 változó szintén a súlyozott számarányt mutatja, de a közigazgatási egységek szintjén kiszámítva, ez egy elmosódóbb mutató, mint a településszintű, általában a korrelációi is alacsonyabb értékűek, mint amannak, ide inkább csak ennek szemléltetésére vettem be.

Az OrtM%M92 az ortodoxok aránya a magyarok között, a legszorosabb korrelációt ez is a Női vh. r. változóval mutatja.

Az UrbM%M92 változó a városiak aránya a megye magyar népességében. Ez egy igen tanulságos változó. A MFogy% változóval való korrelációjának viszonylag magas értékét hajlamosak lennénk kizárólag annak tulajdonítani, hogy a városi népesség mindenütt inkább fogyott, mint a falusi, ha tehát egy megyében nagyobb volt a városiak aránya, akkor érthetően nagyobb arányú volt a fogyás is. (Ezt az értelmezésünket erősítheti az is, hogy a városiak és falusiak fogyásának egymáshoz viszonyított aránya a románok körében is hasonló volt.) Csakhogy a városokról azt is megállapítottuk, hogy ott az asszimilációs tényezők is jóval intenzívebben hatnak, mint falun, tehát az urbanizáltabb megyék magyarsága fogyásának nagyobb arányában ennek is nagy szerepe lehet. A legurbanizáltabb megyék ugyanis éppen azok, amelyek fentebb, mikor az asszimilációs tényezők mértékét vizsgáltuk, a listavezetők voltak: Hunyad, Krassó-Szörény, Szeben, Máramaros stb., csak Beszterce-Naszód a kivétel, ahol a nagyobb asszimilációs hatásokat mutató erdélyi megyék közül a legkisebb a városi magyarok aránya (40,98% 1992-ben). Az UrbM%M92 változónak a MFogy% változóval való viszonylag magas értékű korrelációját pedig elsősorban ez magyarázza.

Mivel tudom, hogy ezt nem mindenki hinné el azonnal, a fenti változókra úgy is elvégeztem a korrelációvizsgálatot, hogy egyetlen tényező, a Női vh. r. változó lineáris hatását kiszűrtem. Ebben az esetben a MFogy% változóval a fenti táblázat minden változója közül egyedül a MAnyFogy% korrelál igazán szignifikánsan (0,909), emellett közepesen szignifikáns még (p < .05) az ÉletkSÁtl. változóval való korrelációja (0,595), a többi nem. Az UrbM%M92 változó korrelációja a MFogy% változóval ebben az esetben nem szignifikáns (0,386), viszont még így is enyhén szignifikáns (0,493, p < .10) a MAnyFogy% változóval való korrelációja, ami a városi környezet nagy asszimilációs hatásával függhet össze. Ha az EtnAssz. változó ilyen hatását szűrjük ki, akkor a MFogy% szintén a MAnyFogy% változóval korrelál a legmagasabb értékkel (0,916), és szignifikáns lesz az ÉletkSÁtl. változóval való korrelációja is (0,683), az UrbM%M92 változóval azonban nem (0,253). Ha viszont úgy számítjuk ki a korrelációkat, hogy az UrbM%M92 változó lineáris hatását szűrjük ki, akkor a magyarok fogyásával való korreláció minden más változó esetében szignifikánsan magas marad, csak valamivel kisebb értékekkel (a MAnyFogy% változóval való korreláció értéke - 0,961 - után így is mindjárt a MIsk%M92 következik -0,850-es értékkel). Ebből én azt értettem, hogy az UrbM%M92 változónak a magyarok fogyásával való, viszonylag magas értékű korrelációja a városi környezet asszimilációs hatásával van kapcsolatban.

A MAM%M92 változó a magyar anyanyelvű magyarok aránya a megye magyar népességében. Ez igen nagy mértékben komplementáris a román anyanyelvű magyarok arányával (RAnyM%M92, a köztük levő korreláció értéke -0,998), ezt inkább csak azért vettem be, hogy még érthetőbb legyen, miért foglalkoztam fentebb inkább csak a román irányú asszimilációval. A RAnyM%M92 változó esetében feltűnő a MIsk%Kcs. változóval való magas korrelációja, ez is arra vallhat, hogy alighanem jól sejtettük, hogy a magyar tannyelvű osztályokból hiányzó magyar gyerekek számottevő része azért nem oda jár, mert nem tud magyarul.

A MA%Me92 változó a magyar anyanyelvűek aránya a megye teljes népességében, ez azért van itt, mert a nyelvi asszimiláció szempontjából ez egy elég fontos mutató; sajnos erre nem tudtam a településszintű súlyozott számarányt kiszámítani, mert a településekre 1992-ből nincsenek anyanyelvi adataim. (Ezek a százalékok egyébként elég közel állnak a magyarok megyei arányát mutatókéhoz, ha tehát a MA%Me92 változó korrelációit összehasonlítjuk a S%MeTe92 változóéival, akkor azt is látjuk, mennyire célszerűbb az utóbbival számolni, nem pedig a megyei számaránnyal.)

Végül az ÉletkSÁtl. változó következik, erről fentebb már volt szó.

 

A népességfogyás megyénkénti arányának alakulásában tehát csakugyan az asszimiláció hatása látszik a meghatározó tényezőnek. (És nem azért, mert ide szándékosan csak az asszimilációs hatású változók vannak összeválogatva. A fenti táblázatba ugyanis nem véletlenszerűen kerültek be éppen ezek a változók, és nem is önkényes döntés alapján, hanem azért, mert a korrelációkat előbb egy olyan adatbázis alapján számítottam ki, amelyben a megyéknek 75 változója szerepel, és azon a listán ezek mutatták a legmagasabb értékeket.)

A helyi különbségek (főleg a nagyvárosok földrajzi elhelyezkedése és a fogyás más, nem asszimilációs tényezőinek különbségei) miatt azonban mégsem volna jó ötlet úgy venni, hogy asszimilációs hatás nélküli "tiszta" fogyásnak csak a Hargita és Kovászna megyei 6,46%-ost tekintsük (ebben a két megyében a román irányú asszimiláció hatását elhanyagolhatónak gondolva), és ami ezen felül van, azt minősítsük asszimilációs fogyásnak. Ha az asszimilációs fogyás mértékét mégis meg szeretnénk határozni emberszámban is, arra ha nem is tökéletes, de megbízhatóbb eljárásnak látom azt, ha nagyobb egységeket veszünk figyelembe (annak alapján, amit fentebb az 1992-es állapotok elemzése során megállapíthattunk), és azokat viszonyítjuk egymáshoz. Mindegyik asszimilációs tényező esetében azt láttuk, hogy a dél-erdélyi megyékben ezek sokkal hangsúlyozottabban jelentkeznek, mint az észak-erdélyiekben, de ez utóbbiak közül Beszterce-Naszód és Máramaros is többször az előbbiek közé került (vagy olyan köztes helyre, hogy oda is lehetett sorolni), az Erdélyen kívüli megyék pedig mindenütt a dél-erdélyiek jellegzetességeit mutatták, olykor kirívóan. Ezért remélem, hogy kiindulópontnak nem lesz rossz, ha az észak-erdélyi megyék közül Bihar, Hargita, Kolozs, Kovászna, Maros, Szatmár és Szilágy megyét egy csoportba soroljuk mint olyanokat, amelyekben az asszimiláció kisebb mértékben hatott (noha ezek között is elég nagy különbségek vannak, a legnagyobb Hargita és Kolozs között), és ezek összesített mutatóit vesszük viszonyítási alapnak annak kiszámításához, hogy ugyanezekkel a mutatókkal milyen mértékű fogyásra számíthattunk volna a dél-erdélyi jellegű megyékben. Az itt felsorolt hét megye azért is tűnik megfelelőnek erre a célra, mert 1992-ben ezekben élt a romániai magyarok több mint háromnegyede (77,21%).

Ebben a hét megyében együtt a magyarok fogyásának aránya 9,70%-os volt, a falusiaké 3,94%‑os, a városiaké pedig 15,03%-os. A dél-erdélyi jellegű megyékben ugyanezek a mutatók a következők: 19,31% - 11,53% - 22,48%, itt tehát a fogyás aránya együtt kétszerese a hét észak-erdélyi megyeinek, a városi magyarok esetében másfélszerese, viszont a falusiak esetében háromszorosa. Ez az utóbbi arány első látásra túl nagynak tűnik ahhoz, hogy a különbséget csak az asszimilációnak lehessen tulajdonítani, de azt is elég nehéz elképzelni, hogy innen a falusi népesség ennyivel nagyobb arányban vándorolt volna külföldre. Lehetséges persze az is, amit fentebb a Hunyad megyei falusi magyarság fogyásának nagy arányával kapcsolatban már jeleztem: a városból faluba költözők a hét észak-erdélyi megye valamelyikébe is költözhettek. (Például Brassóból Kovászna megyébe, de ezekre sajnos nincsenek adataim.) Van azonban itt valami, amit figyelembe kell venni. A falusi népességnek a városihoz képest látványosan kisebb arányú fogyása főleg annak tulajdonítható, hogy a városokból oda költözött népesség pótolta az e nélkül jóval nagyobb arányú fogyást. A dél-erdélyi jellegű megyékben azonban a falura költözés egyben "falura hurcolt" asszimilációs fogyást is jelentett, és ez hozzáadódott a helyben keletkezetthez: ha valaki 1992-ben még városon íratta magyarnak a gyerekét, 2002-ben viszont már falun románnak, akkor ő és a gyermeke a városból ugyanolyan okból hiányzik, mint más falura költözők (ez tehát nem városi asszimilációs fogyás), az asszimilációs fogyás falun fog megjelenni abban, hogy a falusi magyarok fogyását ezáltal kevesebb pótlás mérsékeli.

A városi magyarokkal más a helyzet. A falura költözés mindenütt általános volt (ezért is van, hogy a városiak fogyása az ország teljes népességében is öt és félszerese a falusinak), ez a jelenség tehát mind az észak-erdélyi hét megyében, mind a dél-erdélyi jellegűekben nagyjából hasonló lehetett, az pedig, hogy a falura költözők hová mentek, és ott mit mondtak 2002-ben a népszámlálónak, csak a falusi magyarok szempontjából érdekes. A dél-erdélyi jellegű megyék városi magyarsága fogyásának nagyobb arányát tehát véleményem szerint már nyugodtan lehet egyértelműen az asszimiláció hatásával magyarázni. Ezekben a megyékben 1992-ben a városi magyarok száma összesen 263 074 volt, 2002-ben 203 948, a különbözet tehát 59 126. Ha a fogyás aránya nem 22,48% lett volna, hanem 15,03%, mint a hét észak-erdélyi megyében, akkor ez a különbözet is csak 39 545 lenne. Ha ezt kivonjuk a tényleges fogyásból, az eredmény 19 581. Véleményem szerint tehát legalább ennyi a dél-erdélyi jellegű megyékbeli városi magyar népesség asszimilációs fogyása emberszámban kifejezve. (Ezt tehát inkább minimális - vagy az alatti -, semmint maximális értéknek tekintem, erre alább még visszatérek.)

Másképp úgy is mondhatjuk, hogy ezekben a városokban 10 év alatt az asszimilációs fogyás legkevesebb 7,44%-os volt (azaz évente mintegy 0,74%-os), ami - azok után, amit fentebb az asszimilációs mutatók értékei mondtak ezekről a megyékről és főleg a városi népességről - egyáltalán nem tűnik túlzásnak, sőt még gyanúsan alacsonynak is látszik. Hiszen gondoljuk meg, hogy ezekben a városokban 1992-ben 18 814 román anyanyelvű magyart írtak össze (ez csak 767-tel kevesebb, mint amit itt kiszámítottunk!), legnagyobb részük sejthetően fiatal korú volt, tehát a 2002-es népszámláláskor is regisztrálták, de elég nagy részüket már feltehetően románként. (Általában is úgy gondolom, hogy román anyanyelvű magyarok kevesen halnak meg szép halállal, mert mire odajutnak, román anyanyelvű románként távoznak az élők sorából, de Magyarországra sem igen vándorolnak ki, hiszen ahhoz nem tudnak elég jól magyarul.) És akkor hol van még az 1992-höz képest is megszaporodott vegyes házasságokban azóta keletkezett asszimilációs veszteség? Hiszen vegyük figyelembe, hogy fentebb 1992-re a közepesen optimista kalkulus szerint mintegy 30 200 főnyi olyan veszteséget számítottunk ki, amelyben csak az akkor még családban nevelt gyermekek vannak benne, ez a veszteség tehát legtöbb 20-25 év folyamán keletkezhetett, mégpedig a nagyobbik része annak is inkább a második felében, hiszen egyrészt annak az időszaknak az elején még nem volt olyan magas a vegyes házasságok aránya, mint a vége felé, másrészt a 20-25 évesek közül már sokan el is távoztak az ilyen családokból. Ha tehát az 1982-1991-es időszakra csak a felét számítjuk is ennek (pedig alighanem többet kellene), akkor is 15 100 főnyi ilyen úton keletkezett veszteség jön ki 10 évre. A rákövetkező 10-nek pedig csak az eleje volt olyan jó, mint amilyen rossz volt már az előző vége, onnantól csak növekedett a vegyes házasságok aránya, és az 1989-91-ben kötött vegyes házasságok egy részében is csak ebben az időben születtek meg az első gyermekek (tehát az 1992-re kiszámított veszteségben éppen az előző 10 éves időszak legvégének hatása még nem is igen lehet benne). Mindez pedig, amiről itt szó van - a vegyes házasságok falu/város, illetve megyék szerinti megoszlását figyelembe véve - leginkább a dél-erdélyi jellegű megyék városi magyar népességének fogyását érintette.

Ha most a városi fogyáshoz viszonyítva próbálunk valamit mondani a dél-erdélyi jellegű megyék falusi asszimilációs veszteségéről is, akkor az látszik járható útnak, ha ehhez éppen az 1992-es népszámlálás román anyanyelvű magyarokra vonatkozó adatait használjuk fel támpontnak, egyrészt mert ez egyben az asszimiláció mértékének is elég megbízható fokmérője, másrészt mert ezek azok a számok, amelyeket adatszerűen ismerünk megyénként falu/város bontásban is. A szóban forgó megyékben 1992-ben volt összesen 23 841 román anyanyelvű magyar, ebből 18 814 városi (78,91%), 5027 pedig falusi (21,09%). Mivel a városok esetében a román anyanyelvűek számától teljesen független számítással egy ehhez nagyon közeli számot kaptunk eredményül, az egyszerűség kedvéért a falusi magyarok esetében nem is számítok arányokat, hanem az asszimilációs fogyást egyenlőnek veszem a román anyanyelvű magyarok 1992-beli számával (5027, ez valamivel kisebb, mint amennyi a városi arányt figyelembe véve jönne ki). Ezen persze nem azt értem, hogy okvetlenül ugyanazokról az emberekről volna szó, csak a mennyiséget gondolom nagyjából egyezőnek. Az 5027 az 1992-ben ezekben a megyékben élő 107 196 falusi magyarnak 4,69%-a, a falusi népesség fogyásának pedig (12 363) a 40,66%-a. (A fogyásbeli arány falusi magas értékét azonban - itt és az alábbiakban is - csak azzal együtt lehet értelmezni, hogy a falusi fogyás végső számát csökkentette a városokból odaköltözők száma; ha magát a tényleges fogyást néznénk e nélkül a "pótlás" nélkül, ez az arány is jóval kisebb volna. Figyelembe kell még vennünk, hogy a fenti módon számolva csak a helyben keletkezett asszimilációs fogyás mértékére tudhatunk jó közelítésű értékeket kapni, az "odahurcolt" asszimilációs fogyásról ez a számítás nem tud, pedig ha azt is beszámíthattuk volna, akkor ennél nagyobb számokat kaptunk volna.) Ezek a százalékok sem nagyon meglepőek, ha visszagondolunk az ide sorolt megyék falusi asszimilációs mutatóira. [46]

A dél-erdélyi jellegű megyék városi és falusi asszimilációs vesztesége tehát egy ilyen kalkulus szerint együtt 24 608. Sok‑e ez, vagy kevés? Ennek eldöntéséhez gondoljunk megint arra, hogyan jutottunk el ehhez a számhoz: a dél-erdélyi jellegű megyéket hét észak-erdélyihez viszonyítottuk. Ezzel azonban nem azt számítottuk ki, hogy körülbelül mennyi lehetett volna az előbbiek magyarságának fogyása, ha nem lett volna asszimilációs hatás, hanem azt, hogy mennyi lett volna, ha a dél-erdélyi asszimilációs hatás is csak akkora lett volna, mint az észak-erdélyi megyékben. Márpedig asszimiláció azokban a megyékben is volt, amelyekhez a dél-erdélyi jellegűeket viszonyítottuk, és ha ezt a hatást előre ki tudtuk volna szűrni, akkor a dél-erdélyi asszimilációs veszteségre is nagyobb számot kaptunk volna. Ezért is mondtam fentebb, hogy ezt én minimális értéknek (vagy inkább az alattinak) tartom.

Persze gondot okozhat valakinek, hogy itt mi úgy számoltunk, hogy minden más tényezőt hasonlónak vettünk, tehát a kivándorlás arányát és a természetes népmozgalom arányait is. A kivándorlás arányai valóban különbözőnek tűnnek Észak- és Dél-Erdélyben, mégpedig úgy, hogy egészében véve Dél-Erdélyben legalábbis a Magyarországra irányuló kivándorlás aránya kisebb volt, mint Észak-Erdélyben. [47] Ha tehát ezt is figyelembe vehettük volna, akkor a dél-erdélyi asszimilációs fogyásra valamivel nagyobb értéket kaptunk volna. Ezt azonban valamennyire (de korántsem teljesen) ellensúlyozza az, hogy ugyanitt a magyarok természetes szaporulata alacsonyabb, mint Észak-Erdélyben (és itt most a biológiai reprodukcióra gondolok, ami nem asszimilációs tényező, az etnikai reprodukció alacsonyabb aránya viszont beletartozik abba, amit itt éppen ki szeretnénk számítani).

A hét észak-erdélyi megye asszimilációs veszteségéről azért nehezebb képet alkotnunk, mert ott bizonyos helyeken a magyaroknak asszimilációs nyeresége is keletkezhetett - itt elsősorban Hargita, Kovászna és Szatmár megyére gondolok, és főleg a falusi népességre -, bár korántsem biztos, hogy az a veszteséget mindenütt ki is egyenlítette. (A dél-erdélyi jellegű megyékben az asszimilációs nyereségnek nagyon kicsi a valószínűsége.) Ezért is nem veszem alapul egy az egyben a román anyanyelvű magyarok számát (összesen 9108). A Kolozs megyeiek esetében (összesen 3232, ebből városi 2533, falusi 699) ezt úgy lehet tekinteni, mint ami nagyjából az asszimilációs veszteség mértékét is jelzi, de például Szatmár megyében ezt alighanem csökkenteni kell valamivel. Hogy ne járjak el teljesen önkényesen, a becsléshez azt a megoldást választottam, hogy Kolozs megyében annyi veszteséget számítottam becslésképpen, amennyi a román anyanyelvűek száma, a többi megyében viszont ehhez képest csökkentettem az "asszimilációs potenciál" fentebb kiszámított értékének arányában. (Nem biztos pedig, hogy mindig csökkenteni kellett volna, de inkább kevesebbet akartam számítani mindenütt, mint többet.) Ha így számítjuk ki a hét észak-erdélyi megye asszimilációs veszteségét, akkor összesen 6391 jön ki (ez a szám a román anyanyelvű magyarokénak csak 70,17%-a). Ez a hét észak-erdélyi megyében együtt 0,51%-os asszimilációs fogyást jelent, a fogyásnak pedig 5,25%-át teszi ki. Úgy gondolom, hogy ezt sem lehet sokallani az 1992-es állapothoz képest.

Mindent egybevetve e szerint a számítás szerint az jön ki, hogy az asszimilációs veszteség országosan (az Erdélyen kívüli falusiak valószínű fogyását is beszámítva) 30 997 - persze nem pontosan ennyi, hanem azt hiszem, nyugodtan kerekíthetjük már a fentiek alapján is legalább 32 000-re -, ez 1,91%‑os asszimilációs fogyást jelent tíz év alatt, a 193 152-nek pedig, amennyivel a magyarok ez idő alatt kevesebben lettek, 16,05%-át teszi ki.

Megyékre lebontva a - természetesen csak tájékoztató értékű - számokat a 7. táblázat foglalja össze.

7. táblázat: Az asszimilációs fogyás megyénként (becsült értékek, A változat)

Megye	Magyarok sz. (1992)	Fogyás	Asszim. fogyás	A fogyás aránya (%)	Asszim. fogyás %	Az assz. f. %-a a fogyásban	Nem assz. fogy. %
Krassó-Sz.	7.876	2.052	987	26,05	12,53	48,09	13,52
Hunyad	33.849	8.461	3.483	25,00	10,29	41,17	14,71
Erd. kív.	21.036	4.947	3.329	23,52	15,83	67,28	7,69
Szeben	19.309	3.965	1.573	20,53	8,15	39,68	12,39
Brassó	63.558	12.602	4.326	19,83	6,81	34,33	13,02
Temes	62.866	12.310	3.786	19,58	6,02	30,76	13,56
Arad	61.011	11.720	3.514	19,21	5,76	29,98	13,45
Fehér	24.765	4.081	709	16,48	2,86	17,37	13,62
Kolozs	146.186	23.885	3.232	16,34	2,21	13,53	14,13
Máramaros	54.902	8.602	1.811	15,67	3,30	21,05	12,37
Bihar	181.703	25.874	1.267	14,24	0,70	4,90	13,54
Beszt.-N.	21.098	2.749	1.089	13,03	5,16	39,62	7,87
Maros	252.651	24.376	812	9,65	0,32	3,33	9,33
Szilágy	63.151	5.984	205	9,48	0,32	3,43	9,15
Szatmár	140.392	11.134	673	7,93	0,48	6,04	7,45
Kovászna	175.502	11.344	127	6,46	0,07	1,12	6,39
Hargita	295.104	19.066	74	6,46	0,03	0,39	6,44
Összesen	1.624.959	193.152	30.997	11,89	1,91	16,05	9,98

A 8. táblázat pedig azt mutatja, hogy az asszimilációs fogyás arányának itt kiszámított értékei milyen mértékben korrelálnak a fentebb sorra vett mutatókkal.

8. táblázat: Az asszimilációs fogyás arányának korrelációi más változókkal

Ezekhez nem kell sok kommentár. Az AsszFogy% változó leginkább az "asszimilációs potenciál" kiszámított értékeivel korrelál, ez tulajdonképpen várható is volt, hiszen az egyfajta középértéke a különböző asszimilációs tényezőknek. Utána az EtnAssz. változó következik, mégpedig igen magas értékkel, és remélem, nemcsak azért, mert mind a kettő kalkulált érték, hiszen a kettő kiszámításához felhasznált adatok közül egyetlenegy sem volt közös, sőt ezek eleve más-más emberekről is szólnak: az EtnAssz. változó azokra vonatkozik, akik már 1992-ben is románok voltak, az AsszFogy% viszont azokra, akik azóta lettek románok. Ez a két változó tehát minden szempontból teljesen független egymástól. Szoros korrelációjuk azt mutatja, hogy az 1992 óta zajló asszimilációs folyamatok egyenes folytatásai az azelőttieknek, noha a korábbiak nem okai a későbbieknek. A MAnyFogy% változóval való korreláció majdnem ugyanolyan magas értéke pedig azt jelzi, hogy ez alatt a tíz év alatt annak az asszimilációs fogyásnak is létrejöttek az alapjai, amelyet majd a következő népszámláláskor lehet mérni. (A MFogy% változó majd csak alább következik 0,923-as értékkel.) A Női vh. r. változóval való korrelációt nem szükséges kommentálni, a RAnyM%M92 változó esetében figyelembe kell venni, hogy a román anyanyelvű magyarok abszolút számára (de nem százalékarányára!) vonatkozó adatokat helyenként figyelembe vettük az asszimilációs fogyás kiszámításához, és ez esetleg enyhén emelhette is az itteni értékeket.

Van azonban ennek egy elég nagy szépséghibája, ami arra vall, hogy nem végeztünk egészen jó munkát: az, hogy a NemAsszF% változó, amely az asszimilációtól függetlennek számított fogyás megyei arányairól szól, a táblázatbeli asszimilációs mutatókkal még mindig szignifikánsan korrelál (igaz, lényegesen kisebb értékekkel), pedig ha a fentebb kiszámított asszimilációs fogyásban csakugyan minden benne volna, ami oda tartozik, akkor ennek aligha volna szabad így lennie. Nem annyira a két fogyás-mutatóval való magas korrelációjára gondolok, az itt a legkevésbé érdekes, hanem a közvetlenül ezeket követő S%MeTe92 változóra és a többire, hiszen csak az OrtM%M92 és a RAnyM%M92 változóval való korreláció az, amelynél p < .05, a többinél még mindig p < .01. Vagyis az asszimilációtól függetlennek számított fogyásban még mindig jócskán lehet asszimilációs fogyás is, amit különben nemcsak a számítások módjából sejthettünk előre, hanem abból is látszott minden korrelációszámítás nélkül is, hogy a 7. táblázat utolsó oszlopában a dél-erdélyi megyék általában gyanúsan magasabb értékekkel szerepelnek, mint az észak-erdélyiek.

A 7. táblázat azonban fontos részeredményeket tartalmaz, ami nélkül nem tudhatnánk továbblépni: meghatározza ugyanis azt a minimális számot, aminél kevesebb nem lehet (persze nem okvetlenül az egyes megyék szintjén is, hanem egészében), az utolsó oszlop helyenként gyanúsan magas értékei pedig azt is jelzik, hogy hol számíthattunk kevesebbet, mint amennyit kellett volna. Ezek birtokában most már megkísérelhetjük ezeket az értékeket úgy kiszámítani, hogy a dél-erdélyi fogyásról szóló becslés ne függjön attól, hogy mit hiszünk az észak-erdélyiekről, és egyáltalán a megyékre vonatkozó kalkulációk ne egymástól függjenek, hanem csakis az asszimilációs folyamatok intenzitásától az illető megyében.         

Annak megbecsüléséhez tehát, hogy az egyes megyékben a fogyás hány százalékát lehet az asszimilációnak tulajdonítani, ezúttal azt a számítást és ugyanazokat az asszimilációs mutatókat vettem alapul, mint az együttesen érvényesülő asszimilációs hatások megyénkénti intenzitása (az egyes megyék "asszimilációs potenciálja") kiszámításához (l. fent), de most - mivel itt az egyes asszimilációs tényezőknek a népességfogyás arányainak alakításában való súlya is számít - nem egyszerű, hanem súlyozott átlagot számítottam: miután az egyes mutatók megyei értékeit a fent bemutatott módon százalékokká alakítottam (hogy összemérhetők legyenek), mindegyik mutató megyei százalékértékeit megszoroztam annak a korrelációnak az abszolút értékével (pontosabban annak a tízszeresével, hogy 0 fölötti legyen a szorzó), amit az illető asszimilációs tényező a magyarok fogyásának megyei arányaival mutat, majd az ezekre kialakított megyei átlagokat elosztottam a szorzók összegével. (Ez nem jelentett nagyon nagy változtatást, hiszen a szorzók legkisebbike 8,94, a legnagyobbika meg 9,45.) Az így kapott értékek eléggé hasonlóak azokhoz, mint amelyeket a 7. táblázat asszimilációs fogyásarányként tartalmaz, de ha így nyersen próbáljuk őket egyenesen annak is venni, akkor a dél-erdélyi jellegű megyékre kapott szám (37.746) túl nagy a 24.608-hoz képest, amennyit az összehasonlító kalkulussal kaptunk (ez az utóbbi szám ugyan nyilván kevesebb, mint amennyinek lennie kellene, de aligha ennyivel). Ha azonban az egyes megyékre így kapott értékek mindegyikéből levonunk 2,3-et, [48] és a maradékot próbáljuk meg az asszimilációs fogyás arányát kifejezőként használni, akkor a 9. táblázatba foglalt értékeket kapjuk, a számításnak ez a változata pedig véleményem szerint nem állhat nagyon messze a valóságtól (persze ezek is becsült értékek, és úgy kell hozzájuk viszonyulni).

9. táblázat: Az asszimilációs fogyás megyénként, arányának csökkenő sorrendjében (becsült értékek, B változat)

E szerint a számítás szerint tehát Hargita és Kovászna megyében asszimilációs nyereség jön ki, ami egyáltalán nem lehetetlenség, ha ott a vegyes házasságokban inkább magyarok lesznek a gyermekek. Azt is érdemes észrevenni, hogy ezúttal az asszimilációtól független fogyás megyénkénti arányának értékei is elég hihetőnek látszanak, ezek most már elsősorban a kivándorlás arányáról mondanak valamit (a legmagasabb érték a Kolozs megyei 13,20%, majd Bihar következik 12,70, Brassó 12,63 és Arad 12,45%-kal), de ebben van benne a megyeközi migráció hatása is, a Hunyad megyei 11,90% és a Krassó-Szörény megyei 10,15% valószínűleg ez utóbbi miatt is ilyen magas (hogy nagyobb részük hova költözhetett, az innen nem derülhet ki, tehát nem tudhatjuk, hogy ez melyik megyében mérsékelhette leginkább az asszimilációtól független fogyást).

A dél-erdélyi jellegű megyéket együtt számítva (az Erdélyen kívüli magyarok nélkül ezúttal) az asszimilációs fogyásra 8,51%-os értéket kapunk, a hét észak-erdélyi megyében pedig a Hargita és Kovászna megyei nyereséget is beszámítva 0,44%-ost, ha pedig azt kihagyjuk, akkor a fennmaradó öt megyében 0,81%-ost. [49]

Ezeket az arányokat az 1992-beli állapothoz és ahhoz képest, amit a két népszámlálás közötti időszakról tudunk, én egyáltalán nem látom túlzóaknak. Első ránézésre ugyan a 38.572 (vagy a 20%, amennyit ez a két népszámlálás közötti népességfogyásban jelent) hihetetlenül soknak tűnik, de csak ahhoz viszonyítva, amit erről általában hiszünk. Mert gondoljuk csak meg: az 1992-es évet 32.949 román anyanyelvű magyarral kezdtük! Ha ezeknek az embereknek csak 60%-a hiányzik is a 2002-es népszámlálásból asszimilációs okok miatt, az már 19.769. Fentebb azt is láttuk, hogy az 1992-t megelőző tíz évre, amikor tehát a vegyes házasságok aránya még kisebb volt, és hatásuk sem mutatkozott még meg olyan hangsúlyozottan, mint 1992-2002 között (hiszen az 1992-t közvetlenül megelőző néhány évnek, amikor a vegyes házasságok jobban elkezdtek szaporodni, csak a következő tíz évre volt várható a nagyobb hatása), nagyon is mértéktartó becsléssel mintegy 15.100 főnyi olyan etnikai asszimilációs veszteséget számítottunk ki, ami a román párú vegyes házasságokban keletkezhetett. Innen már csak 3.703 hiányzik ahhoz, hogy kilegyen az 1992-2002 közötti időszakra a 18.803, ami a 19.769-cel együtt kiadja a 38 572-t, ez pedig egyáltalán nem látszik soknak, ha a vegyes házasságok arányainak a két összehasonlított évtizedbeli különbségeit tartjuk szem előtt. Vagy számoljunk másképpen: 1992-ben egy híján 190.000 volt a 0-9 éves magyar gyermekek száma, a 15.100-zal együtt ez 205.100, a 15.100 pedig ennek 7,36%‑a. A 190.000-ből egy évre átlagosan 19.000 gyermek jut, az egyévesek száma azonban 1992-ben csak 17.033 volt, tehát számoljunk átlagosan csak ennyivel a következő 10 évre is. A 170.330 a 18.800-zal együtt 189.130, a 18.800 pedig ennek 9,94%‑a, ez az arány az előző 10 évre számított, ilyen úton keletkezett asszimilációs veszteségéhez képest csak 2,58%-kal nagyobb, pedig a vegyes házasságok aránya ennél többel is növekedett. [50] (Ezt most már nem is folytatom tovább, nehogy azt kelljen mondanom, hogy alighanem még mindig keveset számítottunk.)

Ha most végül itt is megnézzük, hogy az asszimilációs, illetve asszimilációtól független fogyás aránya hogyan korrelál más változókkal, akkor először is tisztázni kell, hogy az asszimilációs fogyás arányainak korrelációiból itt már nem szabad következtetéseket levonni, hiszen a szóban forgó változók egy része (igaz, hogy más változókkal együtt) benne van abban, aminek alapján ennek az értékeit kiszámítottuk. Az asszimilációs fogyás arányával való korrelációk között első helyen a Női vh. r. áll (0,994), majd következik a MIsk%Kcs. (-0,976), a Vegyes h. r. (0,970), az EtnAssz. (0,968), a MAnyFogy% (0,968), a Férfi vh. r. (0,967), a MIsk%M92 (-0,964), a R%MeRef (azaz a románok aránya megye református népességében: 0,948), a MFogy% (0,945), a RAnyM%M92 (0,943), az OrtM%M92 (0,928) és a S%MeTe92 (-0,927). Ennél többet mond, hogy az asszimilációtól független fogyás arányával e változók közül most már csak a MFogy% (0,596) és a MAnyFogy% (0,507) korrelál közepesen szignifikánsan (p < .05), ezek mellett enyhén szignifikáns még (p < .10) a S%MeTe92 változóval való korreláció (-0,449), a többi nem.

Az asszimilációtól független fogyás aránya legmagasabb értékekkel nem ezekkel a változókkal korrelál, hanem a következőkkel: RSz1992 (románok száma a megyében: 0,718), RAnySz92 (román anyanyelvűek száma a megyében: 0,717). Érdekes, hogy ez a kettő áll az első helyen; megtörténhetik, hogy azokban a megyékben, ahol a románok nagyon sokan voltak, a magyarok körében nagyobb arányú volt az elvándorlás (akár külföldre, akár más megyékbe), mert kevesebb esélyt láttak arra, hogy a megélhetésüket a nagy konkurenciában biztosítani tudják. Csak ezek után következik az ÉletkSÁtl. (0,685) és a 7-13év%M92 (azaz a 7-13 évesek aránya a magyar népességben: -0,646), e két változó a természetes szaporulat arányaival van kapcsolatban mint olyan tényezővel, amelynek szerepe van a népességfogyásban (de nem az asszimilációs fogyásban), az utóbbi azonban az asszimilációs fogyással is szignifikánsan korrelál, sőt egy kicsit magasabb értékkel (-0,736), hiszen ez a változó az etnikai reprodukció arányaitól is függ. Ezek tehát az asszimilációtól független fogyás arányának egyértelműen szignifikáns korrelációi (p < .01), emellett közepesen szignifikánsak még a következő változókkal való korrelációk (p < .05): OrtMSz92 (ortodox magyarok száma: 0,612), MFogy% (0,596), UnRSz92 (unitárius románok száma: 0,589), Urb%Me92 (a városiak aránya a megye teljes népességében: 0,582; a magyarok urbanizáltságára vonatkozóval való korreláció csak enyhén szignifikáns: 0,431, ez arra utalhat, hogy a kivándorlás arányainak kialakításában ennek kisebb lehet a szerepe), RAnyMSz92 (román anyanyelvű magyarok száma: 0,580), RefRSz92 (református románok száma: 0,545), MAnyR%R92 (magyar anyanyelvűek aránya a románok között: -0,525), MAnyFogy% (0,507). Mint látjuk, ezek közül nem is egy kapcsolatba hozható az asszimilációval, ez pedig még megnyugtató is, mert arra vallhat, hogy a teljes fogyásból nem vontunk el többet asszimilációs fogyás gyanánt, mint amennyit okvetlenül szükséges volt.

Mindezek után úgy gondolom, hogy ha az asszimilációs fogyás kiszámításába imitt-amott csúszhattak is be tévedések, azok nem lehetnek olyan nagyok, hogy a kapott eredményt ne lehetne elfogadható becslésnek tartani.