A KUTYA ALAKÚ HÓFOLT

Göb megmerítette a kicsi vedret, és belenézett. Aztán kiöntötte és odatartotta a kövek közé, ahol a víz fehéren, kövér sugárban ömlött lefelé. Megtelt egy pillantás alatt. Ismét belenézett, majd óvatosan megfordult, hogy ne lépjen a vízbe, s az alacsonyan elterebélyesedett borókák között visszaindult. A veder kevés súlyától kissé félrebillent a feje, s a többiek csak hosszú nyakát látták, amint közeledik, s mulattak rajta. Szerették Göböt.

–   Ha svéd volna, Gunnarsennek hívnák – mondta Péter.

–   De nem svéd – mondta Márta.

–   Nem.

–   Tudsz még egy svéd nevet? – kérdezte Göb, ahogy odaérkezett eléjük a vederrel.

–   Tudok – bólintott Péter felfelé, mert törökülésben ült. – Még egyet biztosan tudok.

–   Hogy van?

–   Most nem jut eszembe. Majd egyszer megmondom.

Göb megcsóválta a fejét, a vederrel egy kicsit tovább ment, s a tiszta vízből töltött egy alumínium edénybe. Leguggolt, begyújtotta a szeszfőzőt, rátette az edényt. A többiek lustán figyelték.

–   Csinálj úgy, mint egy svéd – kérte Márta.

Göb csak a fejével visszanézett, és elfintorította az arcát.

–   Így jó?

–   Nem – mondta Péter komolyan. – A nyakaddal.

–   Egy fenét.

–  Nem tudsz megjátszani egy svédet, ez a helyzet.

–  Mi készül itt? – állt fel Göb, és egyúttal megnézte magának a napot is. Késő délután volt.

–  Ne izgulj.

Göb széttárta a kezeit Márta felé:

–  Azt mondja, ne izguljak.

–  Igaza van – bólogatott Márta. – Ne izgulj.

–  Akartok valamit?

–  Csak hogy nyugodj meg – mondták.

–  Akkor jó – mosolygott Göb. Neki is jókedve volt. Odament a sátor mögé, a sziklának támasztott sílécekhez, és megfordította őket, talpukkal a nap felé. Három síléc száradt, két piros és egy fekete, de a talpa mindeniknek sárga volt. Göb még nézni is szerette a léceket.

–  Nem akarnánk botokat vágni, kapuknak? – kérdezte.

–  Majd holnap. Vesszőket.

–  Botok kellenek – intett Göb, és felnézett a borókákig lenyúló nagy hófoltra. – Nagyon kemény a hó. – Aztán visszament az edényekhez.

–  Dobd ide a poharakat – kérte Mártát.

–  Kérlek, dobd oda neki a poharakat – mondta Márta.

–  Fáj a lába – mondta Péter, s odadobta őket Göbnek.

–  Persze – sóhajtott Göb. – Nem tudja idedobni.

–  Kész?

–  Előbb iszunk valamit – mondta Péter.

Göb furcsán nézett rá.

–  Este mit csinálsz?

–  Ezt kitől kérdezed?

Göb elmosolyodott.

–   Ez jó volt – mondta. – Igyunk. Kihozta a sátorból az üveget, és odanyújtotta Mártának.

–   Meleg – fintorgott Márta, ahogy a kezébe vette, aztán odaadta Péternek. – Igyál.

Péter beleivott az üvegbe, jót húzott belőle, és összerázkódott:

–   Nagyon jó.

–   Miért rázkódsz akkor össze?

Ez az érdekes nála. Összerázkódik, és mégis megiszik egy üveggel. Ez a fő érdekessége Péternek – magyarázta Göb.

–   Tudsz még ilyen fő érdekességeket?

–   Hát tudnék.

–   Én is tudom a tiedet.

–   Mi az? – kérdezte Márta.

–   Azt nem mondom meg.

–   Ez már a második dolog, amit ma nem mondasz meg. – Göb beletette a fövő vízbe a kávét. Amint kétszer felfutott, levette, hagyta egy kicsit állni, és kitöltötte a színes poharakba. Odavitt kettőt, aztán elhozta a magáét is. Melegítőfelsőjét ráterítette egy kőre, amin üldögélni szokott, ő maga pedig melléje heveredett, csak a hátával támaszkodott neki. Figyelte a szemközti oldal színeit, a konok zöld sziklákat, a szenynyesedő hó mellett virító alpesi rózsákat s az árnyékot, amint szemlátomást kúszott felfelé, és elszürkített mindent. Könnyűnek, pihentnek érezte magát.

–   Csinálsz valami vacsorát, vagy hideget eszünk.

–   Miféle hideget akarsz enni? – kérdezte Péter.

–   Meleget akarok enni – mondta Göb –, de Mártának fáj a lába. Arról van szó. Mutasd a lábadat.

–   Mit akarsz vele? – kérdezte Péter.

–   Látni akarom. De mit akarnál te a Márta lábával? – Odatérdelt Márta elé, és kioldotta a kötést. Délelőtt a hófolt aljában nem bírt megállni, s a lendülettől kirepült a száraz, meleg kövek közé. A fehér ruha alól most előtűnt a barna horzsolás. Göb megtapogatta. – Fáj?

Péter is odahajolt:

–   Minek nyomod?

–   Hajlítsd be.

–   Nem tudom.

–   Akkor idehozom a krumplit s egy edényben vizet.

Péter kihozta a sátorból Márta pulóverét, ráterítette a hátára, ő is odaült, és együtt takarították a krumplit. Mikor készen voltak, Göb felállt és kinyújtózott.

–   Elmegyek egy kicsit – mondta.

Látták, amint kibukkant a borókák mögött, és a tó partján szökdécselve végigszaladt. Egy darabon négykézláb mászott, s feljebb, a kutya alakú hófolt közepén megpihent egy kicsit. Ahogy kiért a gerincre, valamiféle áhítat mozdulatával széttárta a karját, majd hanyatt feküdt. Akkorának látszott, mint egy ceruzával húzott vonal.

Az eltelt nap párája vékony lepellé sűrűsödött a völgy felett, s a csúcsok felől csendes mordulással eloldódott a szél. Göböt nem látták már.

–   Gondolod, hogy ilyenkor boldog?

–   Nem, mikor a legboldogabb, mindig egyedül van, így kétszeresen boldogtalan.

–   Találtál valamit? – kérdezték, amikor Göb lihegve előkerült.

–   Csak egy kicsi felhőt. Ott lapult két szikla között, levetettem az ingem, és szétnyestem kicsi darabkákra. Odasündörögtek a hideg kövekhez, rácsavarodtak a sziklák szarvaira, s most már ott maradnak, amíg valamilyen szél vagy valamilyen napsütés el nem olvasztja őket.

Péter meggyújtotta a karbidlámpát, és nekiláttak vacsorázni. Időnként egymásra néztek, teli szájjal, és elmosolyodtak. Nagyon jó volt ez a nap, s jólesett ez a vacsora is.

Ide ki kell jönnünk máskor is – mondta Péter. – De tudom, csak jövőre jöhetünk ki megint. Egy egész évet várhatunk.

–   Valamelyik hétvégén – mondta Göb. – Elindulnánk szombat este, hajnalra leszállunk a vonatról, s délelőttre felérünk. Csakhogy az már délelőtt van.

–   Az igaz. Mire felérsz, már indulhatsz is vissza. De legalább itt voltál.

–      Arra gondoltam – okoskodott Göb –, egyszer eljövünk csak addig, ameddig a vonat elhoz, és megnézzük a hegyeket. Ezt többször is megcsinálhatjuk. Ez is valami.

Valahogy úgy kéne csináljuk, hogy eljöhessünk néha, lássuk, mi a helyzet a hegyeinkkel.

–   Tavasszal, ha kifogsz egy jó hideg napot, otthonról is láthatod őket, ott fehérlenek északon az egész. De ilyen nap csak egy van egy évben.

–      Hogy jöttél rá erre a helyre? – kérdezte Márta.

–   Apám hozott ide.

–   Vagány apád van. Láttam – mondta Márta.           

–   Tízéves voltam – mondta Göb. Visszagondolt arra a napra, amikor az apja eljött érte , aztán egész éjjel utaztak, délelőtt kapaszkodás. – Letett ide a tó partjára, hogy pihenjek. –       folytatta. – Hozott nekem áfonyát, és mutatott valami kicsi, tarka prémes állatot. Ekkora volt az egész – mutatta.

–  Egy hermelin volt.

–  Aztán leheveredett ő is, nagyon rossz bőrben volt. – Göb az apjára gondolt.

–  Göb pedig közben élvezte a kicsi állatot. Azt a kis hermelint.

Göb arra gondolt, amikor először ment rá a meredek hófoltra. Az apja megmutatta, hogy csinálja, s lent várta, hogy kifogja. Jó párszor összetörték magukat a kövek között. – Akkor is kutya alakú volt a hófolt – mondta. – A hegyekben a hó nyárára mindig ugyanott marad meg.

–  Mindig itt táboroztatok?

–  Vagy a Rebra alatt. Az itt a legjobb tó. Tavasszal a Puzdrára jártunk.

–  Jó dolgotok volt.

–  Azok a rohanások. Minden második vonatot lekéstünk. Apám a végén feltalálta a lovat. Milyen jó volna, mondta, ha élne egy olyan állat, amelyik jönne mindig utánunk, magától, csak úgy a fűből megélne, s ha sietünk, ráülünk, és berohan velünk a vonathoz. Megmondottam neki, ez az állat a ló.

–  Vagány apád van – kacagott Márta.

–  Megjárta az eszeteket.

Göb felállt, összehúzta a parazsat, és kioltotta a karbidlámpát. A többiek a takarókon pihentek.

–  Láttam egyszer egy képet, „Este a Vogézek között”, ez volt a címe. Az volt ilyen.

–  Mit csináltak a képeden a vogézek? – kérdezte Péter, pedig tudta, hogy az egy hegység.

–  Vacsoráztak – állította szelíden Göb. – Vacsoráztak, aztán lefeküdtek.

–   Egy képen az egész?

–   Csak egy részük vacsorázott. A többi már pipált, vagy meg volt dermedve.

–   Azok hol élnek? – kérdezte Márta.

– Kipusztultak – mondta Péter. – Csak a Göb-féle képen láthatod őket. De hallod, egy részük már ott is meg volt dermedve.

–   Borzalmas lehet, amikor egy nép kipusztul.

–   Az is már igazán szép volt tőlük, hogy megvacsoráztak. Majd Péter elmagyarázza neked.

–   Ez megint valami disznóság – gyanakodott Márta.

–   Tudsz még valamit? – kérdezte Péter.

–   Ennyi volt.

Lassan, kényelmesen összeszedték a sátor körül heverő fölszerelést, aztán bebújtak, s Márta rövidesen el is aludt. Göb Péterrel hosszú estékhez szokottan ült a gumimatracon, várták, hogy elálmosodjanak.

Künn megmozdult valami. Csak annyi volt, mint egy lépés. Péter kidugta a fejét. Csak a víz zúgását hallotta, nem látott semmit.

–   Volt valami? – kérdezte Göb.

–   Valami sötét. Talán egy néger.

–   Akkor is inkább egy vogéz – mondta Göb.

–   Mondjuk meg Mártának.

–   Dühös lesz. Hogy mondjam?

–      „Itt egy vogéz”, így. Vagy egy vogéz küldöttség.

Göb odahajolt, amerről Márta lélegzését hallotta, megkereste a fejét, egészen fölébe hajolt. Megcsapta a lány álmának tiszta, mély illata, egy kicsit ott maradt a fejével, és beleszippantott.

–  Mi az? – sürgette Péter.

–  Szinte megcsókoltam.

–  Mi a fene.

–  Szagold meg.

Péter is megszagolta,

–  A fenyőktől és a víztől – mondta.

–  Én ezt nem bírom – mondta Göb.

– Mondd meg neki.

–  Most?

–  A vogézt mondd meg.

Göb kimászott.

–  Gyere ki innen – mondta. – Jobb, ha kimegyünk. Jobb, ha elfelejtem.

Leültek közel a sátorhoz, a fűbe. Aztán Péter kihozta a matracot.

–  Én künn maradok – mondta Göb.

–  Én is. Nem fázol?

–  Igyunk meg valamit.

–  Igyunk.

Göb a harmatos fűbe visszamászott a sátor mellé, és elhozta az üveget. Meglöttyintette, mert nem láttak semmit.

–  Legalább a fele még megvan.

–  Hagyunk Mártának is.

–  Hagyunk.

Beleittak.

–  Én ma nem fekszem le.

–  Én se – mondta Péter, és elheveredett.

Göb is mellé dőlt. Nézték a csillagokat.

–  Hánykor világosodik?

–  Fél négykor.

–  Elmegyünk botokat vágni. Kell vagy tizenöt.

–  Kell. Nyolc kaput csinálunk.

–  S elcipeljük a köveket a hófolt alól – gondolkozott el Göb.

–   Vajon még fáj a lába?

–   Tényleg, vajon még fáj?

–   Bár ne fájna már.

–   Holnapra rendbe jön. Addig élvezze.

–   Milyen nap van holnap? Tudod?

–   Biztos tudnám, de hagyjuk. Még nincs elseje, az biztos. Addig kitaláljuk. Addig mindegy.

–  Azt hiszem, valamilyen szombat van.

–  Elég az – mondta Göb. – A fő, hogy még nincs elseje.

–  Jó ez az éjszaka. Az öreged is most alszik. – Tényleg, az öregem.

–  Gondolsz rá? Az enyém bevacsorázott, és egy könyvvel a kezében elaludt. De a tied, az más, itt van valahol a hegy mögött.

–  Arra. – Göb kinyújtotta a kezét a sötétben. – Láttam a sátrát az este.

–   Azért voltál fenn a gerincen.

–   Á – legyintett Göb.

–   Nem fél úgy, tiszta egyedül?

–   Biztos fél egy kicsit. Én is mindig félek. Ez különösen jó a hegyekben, hogy egy kicsit fél az ember.

–   Holnap, ha lemész kenyérért, összefuthattok. Ehettek egyet együtt.

–     Az tényleg jó volna.

–     Ha akarod, megyek én kenyérért, s ti Mártával megkeresitek az öregedet.

–  Hagyd csak – mondta Göb. – Jólesik körülnézni a Puzdrán. Csináljunk mindent úgy, ahogy előre elterveztük. A fő, hogy legyen jó kék az ég, s tudjunk egy jó nagyot sízni.

A tó lefolyása, a kis patak öblösen csobogott, mintha a mély sötétségből minden hangot magába szívott volna, kivéve a távoli csillagokét.  

A feketeségnél valamivel világosabban ott terült előttük a nagy hófolt, melyet a nap évről évre mindig kutya alakúvá apaszt. Mindketten azt nézték.

–  Meg fogunk halni, Göb.

–  Tudom.

–  Csak úgy mondom.

–  De ez a nap már a miénk.