PÁRHUZAMOS
Amíg a hó világol, s kifutnál a világból
könnyű hótalpakon, és nem talál a béke,
pedig mint vadnak vágnál, csapódnál elejébe,
és nem tudod, mi hajszol;
sólyomtestű magány karma szorít, magától
fut a léc, dombkorong köszörüli fehérre,
edzi a fagy, a szikra; de völgy ölébe érve
eljátszik már veled: ikerkígyókat rajzol
nyomok helyett. Az út mélység fölött vezet,
nem érzed sólymaid és súlytalan a tested,
zsúfolt pályák eltűnnek, nem űz emlékezet,
sziporkázó szívedről a pelyhek példát vesznek,
az, aki lent maradt, integethet neked,
én veled repülök, benned öltöttem testet,