A parton lovashajnal
EGYED PÉTER
II. RÉSZ
A ROZSDARÁSPOLY
A VÁRAKOZÁS
Ők aztán igazán nem tudták, hogy mit csináljanak,
szelíden és lágyan forogtak az események felszínén,
mint a hömpölygő folyó hullámain úszó faforgácsok
– a világba beledobottak és a történésben
ottfeledettek –
a dolgokkal közösséget nem vállaltak, és ezért nem
is érezhették az igazság térdrogyasztó nehézségét
és a hazugságok néha színes és magával rántó
pompáját,
néha a semmibe taszító kábult zuhanását.
Nem is élhettek benne. A tücsökélet henye és pazar
szépségét is elutasították, olykor azt hihettük volna:
ittlétük a Képzelet. De hát az sem volt,
és már-már meglepett a csodálkozás, hogy mivégre
és miképpen
léteznek, aztán erre is ráébredtünk – nem a kezük
játékáról;
nem is az arcok olykor kiismerhetetlen rezdüléseire
figyeltünk föl, hanem a hangok céltudatos
monotóniájára,
amikor ezt mondták: még néhány nap eltelik,
minél hamarabb legyünk túl rajta és majd. . . . .
Sokáig, minduntalan ezt ismételgették, sokáig,
minduntalan
ezt hallottuk, mindezek alatt többször, egymást
követve
eltelt a néhány nap: semmi sem történt.
AZ, a várakozás célja és tartalma, a néhány nap
sokszori eltelte után sem következett be. S mikor
néztük őket: jaj, a meghasogatott vitorlák fityegése,
a rongyok magatehetetlen verdesése a szélben.
Így hát anélkül, hogy egy percig is itt lettek volna:
lassan elmúlt az életük. Mindnyájan tudtuk és
láttuk:
egyesek elmerültek, amikor pukkadásig megteltek
vízzel,
másokat partra dobott az ár, de a tengerig nem
jutott el
egyetlen szál sem.
Mi pedig ezalatt hangyaszorgalommal, olykor
célszerűen
futkároztunk vágyaink között, sokmindent szerettünk
volna
megcselekedni, néha valamit meg is tettünk:
olyankor értelmünk erős nagy fényekben felizzott,
szívünk megtelt az egymás között futkosás örömével.
A TOLMÁCS SÉTÁJA A KERTBEN
Bár én, hálátlan nyelv, nagyon vigyáztam,
ne kényszerülj hazugságokra értem
(PETRARCA XLIX)
A kert – bár nem akarom – rátok emlékeztet és
magamra is,
hogy arcunkra fagyott a titok,
megüvegesedett esőben mondja: hova fáradtak
sétáitok?
Ott ropog ma is a lábunk alatt, a messzi kavicsok
között,
most halkabban járnánk, de a hang belénk költözött
ezért érezzük magunkat szakadatlan – – – – – –
Míg tart az emlék, tolmács-létünk szó és világ közt
kiált,
míg hangszálra csap a cethal,
s az Álom az intrauterin létezésbe hívja vissza
legdrágább fiát – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A tolmács, aki kiállt az igaza mellett,
tűnődött, a kertben azon merengett:
vajon az igaznak vigasz-e az igaz,
és igaz lehet-e az, ami csak vigasz
a versekre gondolt – – – – – – – –
örökké hazudok, hordok hallatlan híreket,
egy majdani igazság velük hiteget,
ajkam az átrághatatlan szavakba vásik,s
fulladok velük a Legigazabb Fáig,
mert nemcsak a szó arca,
de teste is – az esendő – hozzám
tartozik.
Elválaszthatsz-e a hamis rokonoktól,
lemoshatod-e a tudat párducfoltjait?
Arc archoz igazul,
a híd alatt koldusok vacognak.
Ne óvj, ne félts –
gyilkosok a megbélyegzők,
gyilkosok, akik hazudnak.
PONTOS ÜZENET
A szeptemberi elválások emlékére
Nem szennyezik az időt dadogással,
és legyintenek az aggodalomra,
pedig egyiküknek sincs kőből a gyomra;
a szőlővel befuttatott temetőkhöz
ne maradjatok ti közel,
ne találkozzatok temetőőrökkel!
A tájak roncsaiba fúródik a látás.
A ti pontos szemeitek (hol vannak?)
a fal alatti gyerekkocsikból
a mosolyt kilátták!
Ma néma az a hely.
Tegnap egy barátod várt ott.
Csak szavai érkeznek benned egyre,
mint rég eldobott, sebes bumerángok.
AZ ÖRÖK BARÁTOK VISSZATÉRTE
A barátok visszatérnek.
Hol voltak, ki tudja? –
vörös felhő a föld felett az ékezet;
elszállt mosolyainkra találunk, mint kútba
pörgő levél, a lassú várakozás körülsündörög,
ismeretlen felett nyújtjuk az új kezet.
Félig hunyt szemmel lessük – a gondolat a sarok
mögött –
mi tűnt el, s megmaradt-e az örök
parázs a hamu fojtó mélyében,
köpte-e légy, esett-e láva útjába,
szó fagyott-e, hajt-e szájvirága,
a gyerekkor tavából les-e még sárga unka,
lép-e bogárlét magunk szabta útra,
tartja-e arra juharunk millió levél-tenyerét,
hol reggelente fényesebb az ég?
Mert ha itt vagytok, korlátainkhoz később érkezünk
nem sivárodunk s így nem vétkezünk.
Tartson meg szavad, harag ne arasson,
ne méricskélj, élj meg egy arasz arcon,
a földhöz legyen közel a lelked,
hogy ne ismerj ásót, amely betemethet.
Mi éles hangon szólunk ékeset,
újítjuk az alvadt vérszerződéseket.
TÖBBLÉT-PONT
Azt a percet keresed,
amelyben többek leszünk annál,
amit elfogyasztunk,
annál, amit szájunkba rág a világ.
Mikor tej, kenyér, bor, sajtó, nő, cigaretta,
könyv és út e világból kifut,
mint vajúdó asszony kiáltása.
Amit azzal, hogy vagy:
végképp magadra zúdítottál,
álmaid fölött megtalálod
korszerű halhatatlanságod? –
a repedések szétfutnak a kőbánya falán,
alant egy lány nézi, hogyan kapaszkodik
vesztett szerszáma után a bányász.
E többlét-pontban,
mint tudat napkitörése,
elvakít a forma.
Torkodból nem kérdés és felelet
röppen el többé,
hanem vadkacsakiáltás
és mozdonytöfögés, fejszecsattogás
a múlt elfelejtett állomásaiból és határaiból.
Mi volna – kérded ekkor és túlléped létezésed.
Az út porában, avar és evőeszközök között
az összes hangokban
és kedvesed ölében is
jelentéseitek után tapogatózol.
A VÖLGYBEN JÁRTAM,
KÖRÖTTEM PLATÁN-HAMLETEK...
Kiszáradt fák közé értél: a föld
testébe vágott sokágú lándzsa
forgolódik anya-sebében,
míg a szél meg nem könyörül,
s onnan ki nem rántja.
A gyökerek szomjukban kúsznak, ágaskodnak,
szótlan medrük elhagyott lövészárok.
Elgőzöli a vizet az aszfalt,
a rügyek nem indulnak – csontszáraz bánat
fonnyasztja állványaikra az apró zöldrakétákat,
nem rántja gyerek, kecske nem rágja,
temetetlen verset didereg: halott fa ága.
Nem nyughatik: jég villan ki,
rizsei, hozzám csap, büntet –
követ bolygó lelke az ásványba szenderültnek.
KÉT TÖREDÉK
BESZÉLGETÉS
Kérdezek és ki felel –
idő nem szól,
válasz sehol,
magam vagyok a semmivel.
Szólok hasztalan –
neki mindegy, hol,
ki hogy hajbókol,
ő úgyis arctalan.
A SZÓNOK
Chaplin Diktátorára
Az erőszakos ember lassan apróra tördel
szája kis rézmozsarában,
és mi úgy lógunk ott, mint cserepezett kutyanyelv
kánikula idején, a drótkosárban.
AZ ÚJJÁSZÜLETÉS
TGM-nek
Ha elfogynak titkok és csodák,
légy okos, szemed se rebbenjen:
légy magadnál is ostobább.
Újjá akarsz születni, és nem tudod,
hogyan válnék benned újra arannyá
a sok kacat,
hogy lehetne titokká és jelentéssé
millió elhasznált mozdulat –
Az utcán sétáló bástyák befagyott
lőrései: az egyforma, félig hunyt szemek
partjain egy céljáról megfeledkezett
hadsereg nyugalma hentereg?
Akkor ne bánd, hogy a meleg elillant,
s a beköszöntő didergéssel eltűnt egy ének;
az utolsó darab kőszénből sarjadt virág dalával
majd az égig érnek,
s az elárvult állomásokra ismét lezúdulnak
a felvirágzott csalánszerelvények.
TISZTÁN
Ha finom bőröd,
gyöngyházba burkolt izmaid
s az ellenálló szándék –
ami bizonyos abban,
hogy nem puszta véletlen
e Földön, s húsa ágyútöltelék –
lesz olyan erős,
hogy a tenyérbe fogott csupasz
gyilok előbb vágja át
az ujjperceket s a csontig hatoljon,
mintsem a kitárt mellet átalverné,
elmondható, hogy részvételünk a harcon
több, mint bátorságos körültekintés
s egy párbeszédnyi mosoly nyaldossa arcom
AZ ELVESZETT SZÓ
A megszokott ima, konzerv-nő, csomagolt
bádog csattog, míg bontom,
pléh-guillotine: rontom,
és a percek így hűlnek.
Íme, jéghideg ujjaimon
a körmök a csontig,
a szívig feketülnek –
az igazságig, akár az izomba süllyedt
golyó, mondom, hajnalig
betokosodik benned a szó,
kövesül, akár a láva,
telepszik, rontón, saját ágyára,
idegen útra tér, kémlel, ellenőriz,
a száj körül sündörög –
benne éned sápadtan bolyong,
már hazudnék, magát nem találja,
küzdene, de fegyvertelen –
ráharmatoz elvetélt álma.
SZÁNAKOZÁS
Vére körbelüktet az óramutatóban,
Föld felé, Ég felé mutat csak
– nem tudni soha, a kedves most hol van,
itt nincs – ott van, ahova gondol
űzött éjen, vízen; fut az ordas gondtól –
egy kép: átüt a tudaton,
mint salétrom a falon,
vér a ruhadarabon.