HALSZEMŰ CSEND
A halász kilépett a térdig érő csendes vízbe. Kihúzta a kavicsokra a csónakot. Meleg volt. Felnézett az égre: fehéren égett. Megtörölte a homlokát. A vontatóláncra ráhengerített egy nagyobb követ. Kivette a vizesüveget a csónakból, aztán a meleg ösvényen bement a házba. Zsebre tette a lakatot, és meggyújtotta a falra akasztott elemlámpát. Leült az ágya szélére, és kenyeret szelt. Kinyitott egy konzervet. Lassan megette. Utána ivott egy csupor vizet. Eloltotta a zseblámpát. Kiült a ház küszöbére. Fáradt volt. Bement a házba, bebújt a pokróca alá. Elaludt.
Másnap erősen hullámzott a tenger. A halász későre ért haza. Az ösvény mellett, közel a vízhez egy táskát talált. Körülnézett, nem látott senkit. Visszatette a táskát a földre, és felment a házig. Kinyitotta a lakatot, és bement. Evett valamit, aztán újra kilépett a ház elé. Felvette a táskát, és belenézett. Egy hatalmas rózsaszínű törülköző volt a táskában, egy üveg napolaj, egyéb semmi.
− Kérem – szólalt meg a lány a háta mögött –, tegye le a táskámat!
− Jó napot. Kezicsókolom – mondta a halász, és letette a táskát a földre. Felnézett a lányra. Gyorsan bement a házba. A lány kivette a törülközőt, és leterítette a földre. Úgy feküdt le, hogy a feje a tenger felé legyen. Behunyta a szemét. A nap már rég nem égetett.
A halász ült az ágyon. Aztán felállt, és előrement az ajtó fénylő négyszögéig. Kinézett. A lány akkor nyitotta fel a szemét, a halász visszalépett. Négykézlábra ereszkedett, és az ágya alól előhúzott egy pár barna cipőt. Lefújta róluk a port, beléjük dugta meztelen lábait. Tiszta inget is vett, úgy lépett ki a házból.
A lány szedelőzködött. A halász nézte, ahogy lehajol és szétnyitott ujjakkal végigseper a törülközőn.
– Kérem – mondta a lány –, adjon egy pohár vizet.
A halász nem hallotta, amit a lány mond, mert nézte.
− Nincs vize? – kérdezte türelmetlenül a lány.
− De van – mondta a halász, és bement a házba. Néhány pillanat múlva kijött egy zöld literes üveggel.
− Tessék – mondta, és elmosolyodott. – Nem éppen friss.
A lány elvette az üveget. A szájához emelte. Aztán kiköpte a langyos, tegnapi vizet.
A halász elvette az üveget.
− Ha akarja, beevezek a faluba, és hozok vizet. Friss vizet. Ásványvizet.
− És mennyit kell én várjak?
− Egy óra oda-vissza – mondta a halász, és elindult a csónak felé.
− Maradjon – mondta a lány. – Én most vagyok szomjas.
− Csak ez van – mondta a halász kedvetlenül. – De nem éhes?
– Nem. Szomjas vagyok.
A lány megrándította a vállát. Elindult. A halász utánalépett.
– Jöjjön holnap is. Itt napozhat... Ha akarja, itt hagyom a kulcsot. Ott bent alhat is.
A lány megállt. Végignézett az ösvényen.
− Nagyon köves itt a part... Arrébb meg csupa homok. Hogy honnan ez a sok kő?
− A kövek a föld gondolatai – mondta a halász.
Másnap a halász úgy intézte, hogy már délre hazaért. A hóna alatt két üveg ásványvizet hozott. Körbejárta a házat. A lány nem volt sehol. Bement a házba. Nem evett semmit. Hanyatt dőlt az ágyon, és csak feküdt. Később kiment a partra. Beleállt a vízbe, és mosakodott. Akkor jött a lány. Nyugodtan sétált a víz szélén, a vállára terítve hozta a fürdőlepedőt. Sötét karikák árkolták a szemét. Megállt. Nézte a halász karján a mozduló, rugalmas izmokat.
− Miért nem fürdesz meg? – kérdezte, és leterítette a törülközőt. Hanyatt feküdt.
− Nem tudok úszni – mondta a halász.
− Hogy lehet?
− Sok halász van, aki nem tud úszni.
A halász bement a házba, és magára vett egy inget. Kihozta az egyik üveg ásványvizet.
− Parancsoljon – tette le a lány mellé a földre.
− Nem vagyok szomjas.
A halász néhány méterrel arrébb ült le a földre. Csend volt.
− Te – mondta később a lány, és felkönyökölt. – Nincs pénzed?
− De van.
− Adj valami pénzt... Kölcsön.
A halász bement a házba. A szekrény tetejéről levett egy konzervesdobozt. Belenézett, aztán kivett belőle egy százast. Kiment, letette a pénzt a lány elé a földre, és egy apró követ tett rá.
− Parancsoljon – mondta, és sugárzott az arca.
A lány felvette a pénzt. Felállt, közel lépett a halászhoz. Meztelen karjával átfogta a nyakát.
− Milyen szakállas vagy – mondta.
A halász nem tudott szólni.
− Köszi a pénzt – mondta a lány, és megcsókolta a halász arcát, közel a szájához. Megfordult, és elment.
A halász bement a házba. A tükörben megnézte az arcát a szája mellett. Korán feküdt le, anélkül, hogy evett volna. Éjszaka felébredt. Felült. Hangosan káromkodott a sötétben
A napfelkelte a csónakban találta. A falu fele evezett. A szélső háznál kikötötte a csónakot.
– Jó szerencsét – köszönt a hálókat összeszedő, indulni kész halászoknak.
A borbély háza előtt megállt.
− Hé, borbély! Ébren vagy? – kiáltotta.
− Nem! – ordított ki valaki a házból.
− Kelj fel!
Jó három perc múlva kijött a borbély. Nagydarab, piros fejű ember volt. Papucs és hálóing az öltözete.
− Mi van?
− Borotválj meg!
− Ég a ház?
− Nem.
− Akkor meg mit ordítasz?
− Sietek. Megborotválsz?
− Pénzed van?
− Van.
− Gyere be.
Még nem volt nyolc óra, s már otthon volt a halász. A ház elé ült, a földre. Simítgatta az arcát, és nézett a napba. Így telt el a délelőtt. A halász olyan éhes lett, mint egy farkas. Evett, aztán megivott egy üveg ásványvizet. Kiment a dombra, ahonnan messze lehetett látni. A lány nem volt sehol. Visszaült a ház elé. A hátát nekivetette a falnak. Elaludt. Arra ébredt fel, hogy valaki kacag. A lány állt előtte, szétterpesztett lábbal, a falnak támaszkodva. A halász felállt. Fenyőillat ütötte meg az orrát.
– Reggel óta várok – mondta mosolyogva.
A lány letántorgott a partra. Kiterítette a törülközőt, aztán mellédőlt a földre.
− Apikám, nincs valami innivalód? – kérdezte, s vigyorgott.
− Ásványvizem van.
− Lóizé – mondta a lány. – Más nincs?
− Nincs.
− Miért nincs, apikám, italod?... Gin, konyak? Miért nincs? Mi?
− Menjek be a faluba? Hozzak?
A lány nem válaszolt. Már aludt. A halász leült mellé a földre. Szürkületig ott ült és nézte. Akkor hűvös szél lebbent. A halász felvette a földről a törülközőt. Bement, és ráterítette az ágyra. Bevitte a lányt, és lefektette, anélkül, hogy az felébredt volna.
Vizes rongyot tett a homlokára. Betakarta a pokróccal. Aztán a halász leült a küszöbre. Nézte, ahogy a sötétség lassan kiúszik a vízre.
– Rossz ízű a szám – szólalt meg a lány később. – Adj vizet.
A halász felállt. Meggyújtotta a zseblámpát.
– Rögtön.
A sarokból elővett egy üveg ásványvizet.
– Igyál – nyújtotta.
A lány felült. Hangosan kortyolva itta a vizet. Aztán visszafeküdt.
− Hány óra? – kérdezte.
− Vagy tíz.
− Éhes vagyok.
A halász kenyeret, vajat és zöldpaprikát tett a lány elé az ágyra. Aztán nézte, ahogy eszik.
– Látszik az ágyból a tenger – mondta a lány, amikor befejezte az evést. A halász nem válaszolt.
– Gyere ide.
A halász az ágy mellé lépett.
– Ülj le.
Leült.
A lány kinyújtotta a kezét, és meleg ujjaival kigombolta a halász ingét.
Később feküdtek egymás mellett.
− Csend van.
− Nincs csend. Soha, sehol nincs csend – mondta a lány.
− Itt sincs?
A halász a lány felé fordult.
− Nincs. A legnagyobb csendben is sípol valami.
− Hol?
− Itt belül... A fülemben.
− Én nem hallom.
− Irigyellek.
− Csend van.
− Nem. Csak éjszaka.
– A csend a hangok éjszakája – mondta a halász.
– Gyere úszni – szólt később a lány, és lelépett a földre.
A halász felállt. A ruhája után nyúlt.
– Hagyd – mondta a lány.
Kifutott a ház elé. A halász utána ment. Szégyellte, hogy meztelen.
− Milyen meleg a föld – mondta a lány.
− Nem tudok úszni.
− Akkor maradj a szélén.
A lány befutott a vízbe. A halász a szélen maradt, ahol derékig ért a víz. A lány bennebb úszott.
− Csend van – kiáltotta a vízből ujjongva. – Hallod?? Most csend van!!!
− Hol? – kérdezte a halász, és egyet lépett előre.
− Itt van csend – kiáltotta a lány kacagva.
− Hol? – kérdezte a halász, és még egyet lépett előre.
Később apró, fényes halak úsztak kihűlt szemei elé.